Kányádi Sándor

Románc


Federico García Lorca elpattant húrjaira
szerezte egy magyar vándorénekes

 

 
     

keresgélt a repülőgép
fél szárnnyal a vizet szántva
míg a lagunák közt rálelt
a parázsló betonsávra
domborodott az ég kékje
homorult a földnek zöldje
mikor a gép alázökkent
fújtatva és dörömbölve
húzta a sok kis cölöpház
maga alá az árnyékát
rezegtek mint a bazári
fölhúzható bádog-békák
föld az éggel kék a zölddel
borult össze elalélva
szerelemtol részegülten
betűzgettem cartagena

delet ilyet soha én még
napot soha még így égni
hol a bokor víz és viskó
s még a beton is érzéki
félórát ha voltam nálad
míg egy kisded megszülethet
ameddig egy ismeretlent
elföldelnek elfelednek
kísértésbe szédítőbe
estem véled szerelembe
hogy maradjak viskóid közt
mindenkitől elfeledve
ittam fényed kéked zölded
a géphez gurított létra
tetejéről félórára
enyém voltál cartagena

fölszállóban már úgy rémlett
vityillóid rezegtetve
mindegyikben mintha egy-egy
szerelmespár ölelkezne
jaj elválnunk miért kellett
magadhoz mért nem öleltél
minden évszakom azóta
hóval borított hideg tél
egy napodért éjszakádért
cserébe mit vágyton-vágyok
adtam volna üdvösségem
az örökkévalóságot
ilyen bolond ki szerelmes
érzi hogy a szíve béna
belémsajdult sose látlak
többé viszont cartagena

s ittalak még színed fényed
amennyi talán elég lesz
itt a deres kárpátok közt
a közelgő öregséghez
hol a nap is a tiednek
csak lézengő halvány mása
kél és nyugszik emlékeztet
az egyszer-volt ragyogásra
ó a kéked ó a zölded
kékje zöldje víznek égnek
karib-tenger tüneménye
a neved is belémégett
nem gyógyít ki az idő sem
azon kapom magam néha
félhangosan szólongatlak
cartagena cartagena

 

   
     
 

 

Weöres Sándor

Tarantella

(Psyché, 1813)

 
   

 

 

Én rám aztán nagy tsapás a vers irás,
Tinta nyalás, mert tyrannicus, Academicus,
Ott únalom
Lapítt agyon,
Mint vastag kövér
Méltóságu férj.

Hamaros meg-őszülés:
Eggyesülés,
Gyermek szülés,
Tisztes házi tűz,
Tej szag, pólya bűz,
Nem leszek én
Fejős tehén,
Gyászolván szabad
Vándorlásomat
.

Mondd mi más, meg-hibbanás:
Klastrom lakás,
Imádkozás,
Ifiak helett
Vén püspök kezet
Tsókolni-meg,
Ráz a hideg
Ha rá gondolok
Már ebűl vagyok.

Félre vers, tsalád, ima,
Leszek sima
Czigán rima,
Gönczöm el-szakad,
Öltök másikat,
Szívem szeret
Száz ezreket,
Tsak ha éj temet
Ontom könnyemet.

 

   
     
 

 

Petőfi Sándor

Ebéd után

 
     

 

Ugy jóllaktam, hogy még!,
Egyet nyújtózom, és
Azután tied vagyok,
Imádott heverés!

Oh kedves pamlagom,
Be áldott puha vagy!
Ki téged föltalált,
Az volt ám még az agy. –

Kölyök, pipát ide.
Siess, a nagyapád!
Nincs rútabb valami,
Mint az a lomhaság.

Add errébb hát, ökör!
Én nyúljak érte tán?
Nem elég tőlem, hogy
Föltátom rá a szám?

Istentelen legye!
Ingerkedik velem.
Kergesd el. a kutya
Ott űl a fülemen.

Az ember élete
Méreggel van tele;
Csodák csodája, hogy
Meg nem pukkad bele.

Húzd a függönyt odább
Azon az ablakon;
Hadd lám, az építés
Ott kinn meddig vagyon.

Á, szépecskén halad,
Munkálnak mindenütt.
De tedd b' az ablakot,
A nap szemembe süt.

Disznó forró idő!.
No semmi; legalább
Ki ott kinn dolgozik,
Nem hűti meg magát.

 

   
     
 

 

Pilinszky János

Hommage à Paul Verlaine

 

 
   

 

„Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja”,
s a csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis fölmutatja.

A zongoránál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

 

   
     
 

 

Weöres Sándor


Ének a határtalanról

 
   

 

Amikor senkise voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.

Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.

És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.

 

   
     
 

 

Juhász Gyula

Kései ragyogás

 
   

 

Néha áttetsző és fényes selyembe
Borítva minden, minden ami fáj,
S az élet mintha boldog ünnep lenne,
Ragyogó, mint víg giorgionei táj.

Az asszonyaim emléke lebegve
Mint arkangyal száll, száll a táj felett,
S a tűnt élet reménytelen szerelme,
Mint delelő Nap, fényes és meleg.

Ilyenkor himnuszt írnék énekelve
Az Örömhöz, de percem tovaszáll,
S a giorgionei táj mélyén ügetve
Kibukkan már a páncélos Halál.

 

   
     
 

 

Hamvas Béla

(részlet a Patmosz II-ből)

 
 

 

...és a létbe visszatértem anélkül, hogy
az életet megtagadtam volna,
oda, ahol semmi sem hasonló, és nem rokon,
és nem felcserélhető, hanem

egy,
ahol semmi sem szabálytalan, hanem normális,
amihez képest minden egyéb
viszonylagos és esetleges és múlandó,
ahol az ellentétek összetartoznak,
kint és bent ugyanaz,
tűz és víz egymásban van, mert
középpont,
egyetlen,
lét,
mozdulatlan és örök.

 

   
     
 

 

Szécsi Margit

Karácsony holdas havában

 
   

 

Oroszlán-szőke az új hó,
ma éjjel bűnöket old.
Sugárba-kövült hajamra
egyházat épít a hold.

Dobd el a fémet, a formát,
dobd el a kést, az okot.
Jőjj el szabadulni, barátom,
dobd el a gumibotot.

Ím, kissé humanizálva
így szólnék, mai herold.
S bontanék, törvényt se bontva:
karácsonyi sztaniolt.

És orcát adtam a névnek,
haladt a hold mialatt.
Egy hét a világ! És éltem.
S beosztottam cukraimat.

 

   
     
 

 

Nicolas Guillén

Mentem én egy messzi úton

 
   

 

Mentem én egy messzi úton,
hogy a halál jött felém.
Barátom – a halál így szólt,
ám mit se feleltem én,
ám mit se feleltem én.
Ránéztem csak a halálra,
ám mit se feleltem én.

Liliomszál volt kezemben,
hogy a halál jött felém.
Kért a halál, adjam néki,
ám mit se feleltem én,
ám mit se feleltem én.
Ránéztem csak a halálra,
ám mit se feleltem én.

Haj, halál, szemem ha még rád talál,
elbeszélgetni megállok,
régi barátod,
keblemen fehér virágod,
régi barátod.
Én megállok, rád mosolygok,
régi barátod,
régi barátod.

 

   
     
 

 

Szergej Jeszenyin

Hullnak a lombok

 
 
   
Hullnak a lombok, hullnak özönnel,
Távoli-tompán
jajgat a szél.
Senki se tölt be örömmel,
ó, ma velem szeliden ki beszél?

Elnehezült a tekintet.
Nézem a holdat az ég tetején.
Most a kakasszó messzirül intett,
csend sürüjén, puha ősz elején.

E kék, korahajnali óra
sürü hullócsillagot ont.
Valamit kivánni, ha volna,
jó volna – de mit, te bolond?

Mire vágyjam, árva leroskadó
keserülve a sorsomat?
Talán egy szemrevaló
lányt lássak az ablak alatt?

Buzakék szeme csak nekem intene,
egyedül nekem és
soha másnak –
járása, szelíd szava, kelleme
nyugodalmat adna a vágynak.

A hold özönében, az éjben
ne sírjam az énekemet,
dícsérjem a végzetemet,
másnak fiatal delejében
sose bánjam: erőm odalett.

Weöres Sándor fordítása

 

   
     
 

 

Matsuo Bashó

Őszi est

 
   

 

Tar ágat húz le
egy varjú teste –
Őszvégi este.

Kosztolányi Dezső fordítása

 

   
     

 


vissza

Ez az oldal a GeoCities szerverén található. This page is hosted by GeoCities. Get your own free home page.

1