A
Szépség és a Szörnyeteg
"Azt hittem, tréfálok."
(Esterházy: Javított kiadás)
"see my tears good father / will they wash it away / all my dirt from your holy feet no / i don't believe it works that way 'cause / you ask for nothing / 'cept to be by my side love // yes my sister girl / i know that it is true / you see me with the lord's eye girl and / you see right through and / you look for nothing / is there something behind my eyes"
(16HP: Burning Bush)
"Boldog az az anya, / ki kertecskét kertel, / boldog az az apa, / ki virágot ültet, // másnak, nem magának, / más ember fiának, / gyönyörűségére / maga magzatának"
(Népdal)
"Nem volt más lehetőségem, előrebocsátva továbbra is: hacsak a szabadságot nem akartam választani."
(Kafka: Jelentés az Akadémiának)
(BEVEZETÉS) Egy francia filozófus (/intézmény-történész/kopasz buzi/radikális baloldali/stb.) Mi a szerző? c. vázlatos értekezésében azt mondja, hogy a szerző sem nem az a valós történelmi személy, akinek neve egy írásmű elején (végén) szerepel, sem nem az, aki a műben narrál. Sokkal inkább a kettő közötti oszcilláció – (ön)reflexió – lehetősége: egyfajta funkció a szerző, "egyike a szubjektum-funkció lehetséges konkretizálásainak". És lehet, így a Mi a szerző? szerzője, hogy a diskurzusnak nem valamely őseredeti teremtő a szubjektuma, hanem a szubjektum "a diskurzus változó, komplex függvénye". Közelebbről: az Esterházy Péter (EP) jelölő e szövegben mindig trópus. Metonímia, amennyiben e(gy) szöveg szerzője (én, bárki, egy funkció) nem ítélkezhet EP-ről (született, anyja neve, szem szám, hús vér stb.), legfeljebb mondatokat fűz műveihez, mondataihoz, vagy akár e sajátos szerzőfunkcióról alkotott elképzeléseiről. Metafora, amennyiben ez a kettő mégiscsak hasonlít egymásra, noha EP sohasem gondolta komolyan, hogy az intelligibilis világ differenciálása (jó, rossz, hazug, igaz stb., tudat, tudattalan) pont akkor válik radikálisan nyelvi természetűvé, amikor az én (mi) valóságosság-illúziói totálissá válnak. Szinekdokhé, amennyiben mindig csak egy részletproblémájáról lehet szó annak a beláthatatlan komplexumnak, amelyet bárki az EP jelölővel hoz összefüggésbe. Satöbbi.
Mindezt azért jegyzem meg előzetesen, hogy 1.) nehogy valaki azonnal és végképp valamilyen legyen, és hogy milyen, azt csak azok tudják, akik azonnal és végképp tudták. Hogy nehogy azonnal és végképp eljussunk a wégső wáltozhatatlan walósághoz. És hogy 2.) viszonylag olvashatóan írhassak. A különböző elméleti diskurzusok, átfogóbb metadiskurzív koncepciók persze mély bepillantásokat nyújtanak éppen ezen a területen, de szeretném megkímélni az érdeklődő olvasót attól a könnyed választástól, hogy ezeket azonnal ignorálja mint önnön szakértelmüket fitogtató semmitmondást. (De kerülni fogom a szavak metázását: csak idézeteknél használok idézőjelet.) Ugyanakkor mégse csússzak bele abba a digitális és arrogáns műmoralizálásba, amely a (JK) (efféle) értelmezését (és az etikai reflexiót) sokak számára lehetetlenné vagy elfogadhatatlanná teszi. Kényszeresen ismételvén a mű alapgesztusait. Az ismétléskényszer egy olyan tudattalan retorika egyik alapkódja, amit a tudat nem ért, csak beszél. ((Nem olyan) bonyolult dolog ez: szemléletesen példázza az a mód, ahogyan a JK olvassa a Harmonia caelestis (HC) – árul(kod)ó mondatait: basszus, mindent megírtam, csak nem vettem észre? Az öndekonstrukció látványos példája/esete; nyugodtan el lehet ütni azzal, hogy a traumát elszenvedett lélek túlérzékenysége: projekció. De vajon a projekció azt jelenti: tehát nem is valóságos? És: ki(t)/mi(t) projiciál? A JK szerzője olvas paranoid módon, vagy a HC szerzője ír prófétikusan? És ha mindkettő, akkor félelmetesen közel lehet az igazság pillanata, mert az elfojtott valóságosként fog visszatérni.) És az ismételt szcénák hősének, az énnek e melodrámája hétköznapi formájában – sima kis ressenter indulatokkal terhes, mégis apokaliptikus tónusú – amorálisozásba szokott torkollni. És ezek elég sovány forgatókönyvek, nyereséges produkció lehet belőlük, de jó nem.
Kapcsolódni
szeretnék (tehát) a Javított kiadás (JK) beszédmódjához is, amely a
legtöbb ember számára nagyon is elérhető és érdekes. Ennek retorikája és
narratológiája – noha általában bonyolultabb, finomabb, szebb stb. –
tökéletesen kompatibilis a nagy példányszámú médiatermékekéével, az
ügynök-ügyet széltében, hosszában és mélységében tárgyaló
politikaihír-orgánumoktól a sztár mindennapjait bemutató és emberi esendőségeit
sem rejtegető magazinokig vagy pletykalapokig bezárólag. Ugyanakkor/éppen ezért
olyan, amelyet a legtöbb morális, jogi, nyelvhelyességi, pénzügyi,
fraktálgeometriai és etikettszabály befolyásol. A mű ennek megfelelően
rendkívül tapintatos nyilvános fogadtatásban részesült – őszinte-vallomásos
jellege kikényszeríti a személy(iség)elvű, masszívan prozopopoétikus
olvasatot, és hogy a rá adott leglényegesebb reakciók ad hominem legyenek. És
ez, mint tudjuk (magánszféra szentsége stb.), mélységében jobbára nem nyilvános
műfaj. Két felszínes formájában az: az egyik (interjú/portré/stb.), amikor a
nagyemberről kiderül, hogy ő is majdnem ugyanolyan, mint mi, a másik (pletyka/tényfeltáró
stb.), amikor a nagyemberről kiderülnek a bűnei.
Én mégis megpróbálkozom egy harmadikkal, egyrészt mert a JK is csak ezt a kettőt kombinálja, másrészt sokakat érdekelhet, harmadrészt mi ezzel a probléma, ha a másik nem saját rossz lelkiismereted elszabadulni készülő torzképe a tükörben.
Az író és a nyelv kapcsolatá(nak néhány mozzanatá)ról lesz tehát szó, másszóval a stílus kérdéséről, mely (stílus) tudvalevőleg az ember maga (akihez az ember beszél, aki beszél az emberhez stb.) – vagyis hátha etika és esztétika (stb., logika, politika) tényleg egy. (Misztika.) – A nagy író (/a klasszikus / a zseni / az erős költő / a diskurzusalapító / a halhatatlan stb.) a nyelvet írja át: ő mondja meg, mi a Duna, az ő szemével látsz, az ő fülével hallgatsz arról, amiről nem lehet beszélni. Ambíciója, hogy rajta hagyja szignóját a nyelven. Neki kell tehát a legfelelősségteljesebben viszonyulnia ahhoz, hogy a halandók hűséges másolói lesznek-e, vagy mégis boldogabbak, ha mégse.
A Javított kiadás (JK) szomorú könyv, annyi bizonyos. Nem kell erőlködni a kompasszióhoz.
K k k .
Megtörtént eset, a jónak csak az emléke maradt, itt a vége, fuss el véle.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegényember, annak négy fia…
(ÉS
ELNYELTE MÉRTÓ) Történt aztán, hogy egyszercsak ott termett EP, a hetvenes-nyolcvanas
évek közepén, s ahogy térültek-fordultak, hogy, hogy nem, EP az ún. irodalom
ún. politikai és ún. morális ellenőrzése elleni csaták legnyalkább vitézeként
forgatta a hivatalos és ön(jelölt )cenzorokban a pennát. A free speech friss
szellőjeként fútt, zászlójaként lobogott. Kelő nappal ő is kelt; szerencsés,
fiatalos, örömelvű nemesítő vala ő, kerted nárciszokkal végig ülteté. Nyomában
kedv s öröm röpkedtek, csillogás és pompa, amerre járt, fiatalok, középkorúak
és kritikusok követték minden lépését, irigy és nagyszerű kollégák és
konkurensek lapoztak rá előszörre, ahol csak megjelent, igényes
történelemtanárok Hajnóczy Péterről, progresszív műtőssegédek Bólya Péterről
álltak át E Péterre. Egy kicsit átírta az egész magyar nyelvet, utoljára
Barczafalvi Szabó Dávid és Lőrincz El Lajos alakított ennyire látványosan
rajta. Ő volt a nagy tehetség: simán kikerült minden apophradest. (Ez H.
Bloomnak az irodalomról alkotott – szintén sík ödipális – víziójában az erős
költő nagy retorikai művelete, a hatástól való szorongásának megfordítása: a
mestert mesterien utóda felé mutató előddé tenni.) A Bevezetés a szépirodalomba
(BaSz) esztétizmusára, az alanyban-állítmányban gondolkodó "szakmaiság
előtérbe helyezésére, az ideológiamentesség ideológiájára [mint azt másutt
kifejtettem] az a nagyon fontos szerep várt, hogy legitimáljon egy olyan
szabadabb, valóban alkotói beszédmódot, amelyet per definitionem nem vonhat
ellenőrzése alá a hatalom ideológiavezérelt gépezete, ugyanakkor – untig ismételgetett
szlogenjei ellenére – eszében sem volt visszavonulni a társadalmilag fontos
kérdések tematizálásától." Hiszen – és ez az elvileg (cenzurálisan)
mérhetetlenül szabadabb 90-es évekre derül ki – voltaképpeni érde
keltsége
éppen ilyesmi volt (volna), nép, nemzet, kultúra, politika, történelem, nők,
isten, haza, család és a többi komoly férfidolog. Miután meghalt a cselszövő,
immáron (ön)cenzúra nélkül elő lehetett vezetni a politikai és szociális
elkötelezettséget – amit azelőtt úgy a komcsi, mint a népi igen nagyon
nyomatott és mégse lett nagy király. És íme: a 80-as évek elejére kivívott
e(szté)tikai autonómia kissé megmerevedik, és a 90-es évek teljesen új helyzetében
EP egyre megmondósabb, nemritkán a kulturális-nemzeti észosztó villan elő az
eurokonform köpönyeg mögül.
Végül érdeklődése a családi-nemzetségi mitológiára, a saját hőstörténetére összpontosul. Fedőnév: történelem. "Akartam mutatni, hogy tényleg mindent fölzabált a történelem" (JK, 18). No, és mi lehet az a minden, ami addig nem-történelmi volt? Talán a természet? A csillagos ég fölötte? Nem, nincs urbánusabb író EP-nél: semmi köze a természethez. Vagy talán a nemesség, a tartás, a tisztesség? Alighanem. Meg: a szemérem, az ártatlanság, az erkölcsi törvény benne. Vagy tán a múltat zabálja föl az apológia? Egy magát történelmileg sikeresen legitimált – empirikusan általános normává vált: normális – status quo moralitása felmutatja dogmatikus jellegét? De lehet, hogy mindegy, ad analogiam: az vagy, amit megzabálsz. Vagy: tiéd, amit megeszel. Vagy: kapd be, kapd be, mert különben bekapja a kalauz bácsi. (Az anonim szerzők bölcsessége – hm?)
(IDÉZET
ÉS TULAJDONNÉV) A BaSz sokféle darabjának egyik legszembetűnőbb és legtöbbet
vitatott közös problematikája az idézet volt. Ez rögtön élesen különválasztotta
azokat az értelmezőket, akik ezt poétikailag izgalmasnak, illetve akik
morálisan kifogásolhatónak találták. Az utóbbiak számára a jelöletlen (azaz
egyértelmű markerek – idézőjel, eredeti szerző nevének feltüntetése –
nélküli) idézet voltaképpen lopás. Az előbbiek a posztmodern (vagy akár jelző
nélküli) intertextualitás fontos – és eredeti – eseteként üdvözölték. EP
eljárása ebben a dichotómiában persze nem (volt) semleges: a jelöletlenség a
szerzőség identitáselvű, individualizáló felfogása ellen dolgozik. Régi műfaj,
de mint már Voltaire is célzott rá, ez önmagában nem lehet probléma. A BaSz e
radikális műfaji javaslata alapján inkább az (volt) az érdekes – főként ha a
szerző maga erősítgeti (natural born, sorsszerű, önbeteljesítő) képzelőerő-beli
és elméleti fogyatékosságait –, hogy jó idézőművésszel van-e dolgunk, magyarul:
össze tud-e rakni egy ütős kis klipet a Gutenberg-galaxis roppant muszteréből.
– És valóban: miben is állna a szerzőség ércnél maradandóbb gondolata? Hogy van
egy csomó rhapszodosz, x generáción át, és azon dolgoznak, hogy a hősök és
egyéb király csávók neve fennmaradjon, de Homérosz lenyúlja az anyagot, és ő
lesz az Aeneas, a filológia, és a The Story of the Copyright
főhőse? Hogy valaki valahol valamikor leír egy mondatot, és attól fogva az mindörökre
az ő nevéhez tartozik? Például: "Tévedni emberi dolog." (Minél
nagyobb közhely – mindenki által (f)elismert igazság – szerzője vagyok, annál
biztosabb, hogy elfelejtik a nevemet, és vakok az iróniára/-tól.) Vagy egy még
egyszerűbb mondat: "A tulajdon lopás." (Ki mondja? A: Prédikátor Salamon,
B: Rousseau, C: Tao Te (v. Martin Luther) King, D: Sztálin.) Vagy: "Minden
ember olyan érzékszerv, amellyel az istenség érzékeli a világot." (Stb.)
A BaSz e játékos, szabad, naiv tendenciája aztán szép lassan az ellenkezőjére fordul, míg végül azt látjuk, hogy a JK szerzője számára a legrémisztőbb lehetőség az, hogy még mielőtt ő, EP, a legilletékesebb, a tulajdonképpeni tulajdonos megmondaná, mi az, kiderül az igazság. Nem hallottad? Pedig bemondták Déli Krónikában is. Nem is kell a keresztnevet kimondani: az Esterházy apja. A Hrabal könyvétől kezdődően (miként arra egy későbbi Barthes-monográfus már akkor felhívta a figyelmet; már ha valaki Fuharosokat nem találta volna túl melodramatikusnak) EP láthatólag egyre inkább beleszalad a reprezentatív-nagy-ember(-Isten-Haza-Család) jelölőhálóba, eköré szerveződik a megszállási energia, még a játékos-charmeur-erotikus imidzs érdekében penitenciaként vállalt, lelkiismeret-nyugtató Egy nő is ebbe a narratívába épül bele, mint Kőmíves Kelemenné.
Akinek
nincs túl nagy problémája azzal, hogy az emlékezetében legelevenebben megmaradt
EP-mondatokról az évek során kiderül, hogy nem EP-mondatok, az mindenképp
felfigyel arra, hogy a JK számos nevet rövidít, másokat nem. "M. N. meséli,
hogy az apja koponyájával Sztálingrád alatt fociztak. Ez is kimaradt a
könyvből. Vagy ajándékozzuk Günther Grassnak?" (188) A tulajdonnevek
ugyanabba a retorikai alakzatba illeszkednek, mint az idézetek, és – hm –
ugyanarra a transzcendentális középpontra mutatnak. Kulcsár Szabó Ernőtől
(szintén teljes név a JK-ban, 131) egyszer megkérdezték (Sz. L.), hogy miért
nincs A magyar irodalom története 1945-1991 c. munkája végén névmutató,
mire ő bölcsen azt felelte, mert akkor 1., a potenciális érdekeltek mindenekelőtt
ezt lapozzák fel, és 2.1., ha nem találják magukat a listán, bele se néznek a
könyvbe, ill. 2.2., ha megtalálják, kikeresik a nevüket tartalmazó bekezdés(eke)t,
aztán visszateszik a könyvet a polcra. Mennyivel melósabb a BaSz technikája:
megdobban a szíved, hogy ott látod Édes Neved (ÉN) a művégi nagy listán (torzítatlan
formában), ám a furfangos szerző nem árulta el az oldalszámot. Márpedig éppen
az ödipális kód alapján vezérelt szignifikációs stílusokban tapadnak a
legnagyobb tárgymegszállási energiák a tulajdonnevekhez. A tulajdonnév e
prioritása az (ént jelölő) ÉN prioritásának jelölője. De persze ez már mindig
is az atyának-neve: a teremtő, a totemállat, a copyright-tulajdonos, akinek egy
kópiája vagyok, amíg közös tudattalanunk ural, amíg nem ÉN lesz(ek) az eredeti
(a keresztnév mint másolat). (Vö.: "Egyébként is még mindig jobb, hogy
velem történt, mintha – Röhej: így akartam automatikusan folytatni: mintha
apámmal történt volna." (22) Kérdés a 10 000 forintos könyvvásárlási
utalványért: mi történt és kivel. "Vagy ahogy a mamácskám szokta volt
mondani: Táxi! (»Veszek egy táxit.« – Vagy ez a Nádas nagynénje?)" (242))
(RETORIKAI
ÉS TÁRSADALMI) A név kötelez, az én lekötelez. Az én személyiségtőzsdei
árfolyamának értékét az ödipális kód alapján szervezett prozopopoétikus
szignifikáció elsősorban az ÉN-hez kapcsolja, a tulajdonnévhez mint a csereérték
hordozójához. Tulajdonképpen éppen e(szté)tikailag nem ad hominem. A stiléma, a
szöveg öröme ürügy az el/lekötelezett névhez való rögzítésére, a jelentő(ség)
nagy ember általi kisajátítására, elősegítendő a reprezentatív copyrightok eredeti(ség-)
tőkefelhalmozását. "Nem tudok betelni evvel az elegáns, célirányos
idézőjelhasználattal; talán csak – bocs – Krasznahorkai Laci tudja ezt ilyen
pontosan" (255) – márminthogy kik közül? Ne hülyülj: utánanézel, hogy
Kleist használt-e idézőjelet és hogyan? Vagy Conrad? Vagy Mikszáth vagy Szijj
(Feri)? És ki az a Martin Lüdke? (269) Csak a monogramok nem tudják? "Két
cédula még erről a napról, Kathrin Röggla regénye levonatának a másik felén.
Kösz, Kathrin." (15) Szimpiség vs. szemérem. "Komolyban például
Kertész Imre jó." (27) Komolyban például. "A regényben is van erről
szó, Garaczi Lacitól vett szöveg segítségével." (30) Heló, Laci.
"Csillog a Kiadó szeme. Jó kiadó." (33) Stb. Fontos magyar és német
személyiségek. Egy kis politika, egy kis diplomácia, egy kis szerénység, egy
kis elegancia, és máris a nagy tragédia írja a nagy írót és nem fordítva. – Ha
viszont a nóném csákó (dramatization), aki lapátolja a sódert a betonkeverőbe a
házam födémjéhez, meg van hatódva attól, hogy ő mekkora embernek robizik, és
van egy jó sztorija, akkor cserébe boldoggá teszem: következő művemben kap
fogni egy bekezdést és egy kétszínű árnyalatot. És minél kevésbé hajlamos
meghatódni – és ez egyértelmű szabály, egy érzékeny ember, akinek van ideje,
tudja ezt –, annál valószínűbb, hogy bunkó, büdös, alkoholista, és ha
egyáltalán van felesége, veri, de hálistennek nem sokáig, hisz a
társadalombiztosítás korántsem részesíti őt abban a kitüntető figyelemben, mint
például a híreseket és szépeket, vagy azokat a "szemetek[et], akik elvileg
cselédjeink történelmi igazságát képviselik" (70), gyakorlatilag pedig
lenyúlták a segítségükkel a kastélyainkat, ahonnan megszervezik, hogy egymást
följelentsük nekik.
Szóval már megint a komcsik járnak legrosszabbul. Meg az áldozatok The great novel(ty). O boy. Who (cares who) is the author? – A valóság, ahova majd elérkezünk, a földi horror ha vállunkra tette hosszúkarmú kezét?
"Az öncsalás lényege, azt hiszem, az, hogy a rémségeket mindig mások követték el, a németek, az oroszok, a nyilasok, a kommunisták. Mi egyrészt nem tehettünk mást, másrészt amit lehetett, megtettünk. Ez nem szabad, felnőtt [ha nem figyelsz oda a gyerekre] ember beszéde. A fasizmus is, a kommunizmus is jobban átjárt minket, mint ahogy arra gondolni szeretnénk." (167) Előfeltevés: ma viszont szabadság van, és nincs mi átjárjon bennünket. Vannak ugyan ordas eszmék, de már nem kötelezőek. A kapitalizmus újra szűz. A pénz uralma, az emberek többségének – bizony, bizony, ez a megfelelő szó – kizsákmányolása, az irántuk való felelőtlenség, hogy mindig meglegyen a bizonyíték az emberi természet romlottságára, a természet iránti felelőtlenség, az én/mi-elvű expanzió, az aktív, indokolatlan önzés egyre tornyosuló, visszaforgathatatlan, bábeli szeméttelepe – hát mit tehetek én, kis magyar huszár a multinacionális posztkolonializmus globális sakktábláján. A Fenntartható Fejlődés zászlaja alatt belülről bomlasztom lebonthatatlan polipropilén privilégiumaimat. A testvérietlenséget, az egyenlőtlenséget, az elnyomást. – Jesszus, csak nem számonkéri még az etiópiai éhezőket is szegény szerencsétlen EP-n, aki ráadásul – és ezt még az új, szokatlan szerepből fakadóan olykor meghökkentően gyenge JK is demonstrálja – az egyik legtehetségesebb magyar író?
(A VALÓSÁG, AHOL MINDEN EGY) Nos, van benne
valami. Éppen azért, mert roppant ambiciózus szerzőről van szó, akinek komoly
tehetsége van a szimbolikus sémák átrendezésére, és a JK éppen ezen a vonalon
gyengült le szvsz vészesen – látván immár színről színre az egy igaz való rémisztő
végérvényességét. "Nem tudtam, hogy most utoljára könnyű a szívem. Hogy
soha többé." (7) Mintha bosszút esküdne. Pedig talán éppen itt lehetett
volna letesztelni a BaSz radikális intertextualizmusát. A valóság az a műfaj,
amelyben a különböző műfajok összeérnek, ahol az ismeretelméleti, az etikai, a
politikai, az esztétikai, a nyelvi, a filozófiai, a történeti (fikciós) stb.
problematika lényegileg összefügg. Ám EP visszahátrált a létező legborzasztóbb
humanizmusba, amelyben az ember egyszerűen képtelen felfogni az emberben
levő embertelent, hiszen az tőle, az embertől mindig is távol állt.
Ugyanakkor EP-től, mint tudjuk – EP-től –, semmi nem áll távol, ami isteni. A művész quasi in terris deus, mintegy földi isten, mondja a régi humanista közhely is. Világokat teremt; ebben a paradigmában tudta magát mindeddig EP is. Egészen a JK-ig. És most rájött, hogy rosszul tudta. A realista tehetetlen, mert a világ kész. Régebben többször idézte Barthes-tól ennek az ellenkezőjét, de most kiderült, másként fogják fel a világot, hiszen másként fogják fel a nyelvet, és a kettő kapcsolatát. Barthes (stb.) radikális intertextualista: az érdekli, hogy a nyelv mint az egyes műveken, az egyes szerzőkön, az egyes beszélő alanyokon átfolyó, folyamatosan művelt nyelv miféle koherenciával (világnézettel, szemléleti formával, doxával, paradigmával, előítéletekkel, költészettel, mitológiával stb.) bír. A szerzőkhöz rendelt idézetek egymáshoz rendelése (nem) formális egyeztetés, (mert) maga az (egyes) ember (közös) tapasztalata: az ontológiai megkülönböztetések nélküli szimbolikus ennél jóval gazdagabb – kivéve, ha olyan reduktív instanciája van, amely kivonja magát e játékból és ezzel korlátozza és elszegényíti (textuális: tapasztalati) világát. – "Amiként a Bevezetés idézethasználata a Danilo Kiš-novellában éri el a végét (a szöveg mint totális idézet), azonképp itt ez a vég, a maszktalanság mint maszk." (108) Minden más csak tréfa: valójában ez a térdre hulló (kényszerített) melodrámahős vagyok, ez a nevetőmaszk mögötti zokogómaszk. "Vagy, brrr, tréfa, protestáns!" (14) "<És kérlek titeket, testvéreim, fratres – k k >" (245)
És
a baj nem jár egyedül: "kijött belőlem a primcsi referenciális olvasó,
posztmodern jóhírünknek lőttek." (111) Innentől fogva "az ún. valóságot
tekintem valóságnak (nem a nyelvet), és ahhoz leszek hű." (67) Hű!
"[É]n csak mutatom, ami van" (64). Vagy ahogy a kritikus [B. Z. A.]
megfogalmazta, "innentől a fikció valósággá alakul" és "kivégzi
az irodalmat", hiába játszott világéletében, a HC-ig bezárólag, a mi kis
posztmodern pornográfusunk a valóság és fikció határán "ordenárén",
ördöngösen és büszkén, most kiderült, hogy "a valóság nem nyelvi kérdés,
hanem – valóságos kérdés". "Most végleg bebizonyosodott a fikció
koholmányszerűsége". A valóság műfaji kikötése szerint pedig a realizmus
és a diadal – ki elégikus lesz tőle, ki himnikus, de – egyet jelent: mindenki
bűnös. Addig jó nektek, barátaim, amíg nem tudjátok felfogni, mennyire komoly
dolgok ezek – ó, ha még egyszer naiv lehetnék. Ó, ha (vétkesek közt) cinke
volnék, mit nem adnák. < ö > Vagy legalább üres: ennél, ami van,
az is jobb: "Csak ülnék a fehér papír előtt a na-hagy mü-hű [tárgyilagosság:
ha nagy mű, nagy mű, mindegy, hogy ki-hi írta] utáni fekete vákuumban, alkotói
válságban, s egy sort se bírnék írni, az volna jó. Istenem, mit meg nem adnék
érte!
Tessék: mit? Mennyit? Hát igen: tulajdonképpen semennyit. Hányszor, de hányszor büszkélkedtem avval, hogy engem lenyűgöz minden, ami van. Hogy én mennyire tisztelek mindent, ami létezik. Merthogy ez engem mennyire érdekel! Nesze, érdeklődj!" (17) "Mennyit pofáztam a világ érdekességéről meg arról az én kozmikus kíváncsiságomról mint életmentő vagy az életnek értelmet adó szenvedélyről! Meg hogy mit számít, hogy hős vagy áruló, a miénk, akik ezáltal gazdagodunk. Nesze, bazd meg, itt van, gazdagodj! Érdekes! Ennél érdekesebb már mi tudna lenni?!" (80) – Hát… Most hirtelen nem is tudom, ez retorikai kérdés? Nehogy nagy naivan sorolni kezdjem.
"[M]ért nem Mészöly vagy Nádas apja besúgó, sokkal pontosabban le tudnák írni az egészet, mért kell olyasmivel foglalkoznom, ami nem felel meg a te-het-sé-gem-nek!" (28) Talán mégiscsak, tényleg szerencsés szerző EP, mint TGM (0) megjegyezte. Talán a tehetség éppen akkor mutatkozik meg, amikor valami nem oldható meg a szokásos rutinnal, a tuti, kipróbált technikákkal, a szokásos hangfekvésekben. (És ahogy EP a Papi jelentéseiben mindig beazonosítja saját stilémáit, úgy A szív segédigéiből látszik, hogy a sajátos esterházys dikció mennyire a Mamié is.) Mindenesetre ez az első EP-könyv, amely komolyabb introspekciós munkát végez. Ez eddig EP számára alighanem túl nádasos (stb.) volt – és Nádas (pl.) túl jól csinálta/ja –, tehát kerülte. Most rákényszerült. A szerepjátékban-perszónaváltogatásban jeleskedő menekülőművész – vagy hogy is hívják? szabadulóművész ("nem valami ilyesmit írt Radnóti a Bevezetésről?" (44)) – hirtelen lelkizni kezd. Mint Dosztojevszkij. Csak egy kicsit később kezdte. Egy goethei alkattól (szintén TGM észrevétele) ez el is várható. – Látszik, hogy nagyon friss, nagyon idegen neki a közeg, ezért a sok automatikus, kényszeres, zsigeri, reaktív reakció ("bizonyos érzelmileg telített szavakra, helyzetekre beindul – mint a Pavlicsek kutyája!" (34)).
Az új, ún. valóság tehát, amiben szerző (olvasó stb.) utazik, rémülettel tölti el (szerzőt stb.-t). Eddig azt hitte, hogy csupa érdekesség, és most kiderült, hogy mélységesen és reménytelenül sötét. Mottó: "Nem az látszott rajta, hogy nagy baj van, hanem hogy nincs remény." (126) – Vö.: "Die Lage ist hoffnungslos, aber nicht ernst."
(UNHEIMLICH)
Próbálja idegenként, csúf új világként appercipiálni, de a rémület fő forrása
inkább az, hogy nem tudja beazonosítani a rémület fő forrását. Dolgozik, dolgozik,
de minduntalan meg kell állapítania: ezt is tudtam, azt is tudja mindenki, amaz
is régi közhely. Akkor mi is ez a hirtelen, engesztelhetetlen trauma? Ha egy
na(ha)gy mű(hű)ben jól, játékosan, de igaz módon, és művészileg sűrítve, de
alapvetően realista módon ábrázoltam az apámat, az ősöket, a múltat, és a méltó
címe az, hogy Harmonia caelestis – akkor mi is a probléma? Hogy a JK
arról szólna, hogy de kiderült, hogy mégse úgy van az? Hogy mégse realista,
mégse igaz? Mi a probléma, ha semmi új nincs a nap alatt (és ezt már a HC
megírta)? Mi? Micsoda? Már a HC megírta? Ezt is? Ez az, amit Freud Unheimlichnek
nevez: tkp. az derül ki, hogy a külső a belső tükre, hogy a rémületes túlságosan
is ismerős. (És a legvalóságosabb – vagyis tünet.) "Dél van, el kéne
mennem, találkozóm van S.-sel, de nem merem itt hagyni az asztalon az
irataimat, hátha K. csak úgy belenéz, quasi természetesen, ahogy előbb én az
övébe. Azt ő nem tudhatja, hogy ezek ennyire az enyémek." (181)
"Ezt persze elvileg mindig is tudtam, csak talán túl nyugodtan tudtam. Hogy [»ránk is«] vonatkozik persze [ti. »ha azt mondjuk, és azt mondjuk, hogy az egy rossz rendszer volt, amely lehúzta, megalázta, széttrancsírozta az embereket«], még ha konkrétan »mi« tisztességesen viselkedtünk is. A »vonatkozás« az mindig konkrétabb, valóságosabb. Ennyire konkrétra nyilván nem számolhattam." (175-6) Figyelmetlenség: -ra számít vagy -val számol szokott lenni, de a moralizáló nyelvművelőnek (vö.: "Tanuljatok meg, szemetek, magyarul!" (63) – Hozzám beszélsz? – nézel magad mögé) is egy nyelve van, mégis megbotlik: "Arról [ti. a HC-ről] meg se azt nem állítom, hogy könnyű megírni, se azt, hogy bárki megtudná." (112, sic, utolsó szó (egy az) egybe. Ha meg meg tudná, az megint egész más lenne: nem tudná meg, amit elvileg mindig is tudott.) – "Ennyire konkrétra nyilván nem számolhattam." Vagyis: semmi sem reális(ta)/való(di) amíg nem velem/velünk történik. Tudtuk, hogy voltak rohadék spiclik, aljas árulók. Azt is, hogy tényleg, igaziból. A valóságban. Node… Mások iránti érdeklődés, megértés, együttérzés, felelősség, ezek csak szavak. Sztorik a könyveimben. Édesapám ontológiailag más, mint a többi ember. Akárcsak neked a tied, nemde. "Jó, lehet, hogy a te faterod nem volt tégla, de évtizedeken át csalta anyádat, volt, hogy le se mosakodott, úgy mászott be melléje, rá, ágyból ágyba." (91)
A morál genealógiájához.
Mert a rossz
lelkiismerethez bűn is kell. – Vö. Spionnovella, 1975. (A JK
barnásvörössel szedett szövegeit – nyomdatechnikai okokból – törlésjellel
jelölöm.) "Így kezdődik: Afféle nyalka fickónak és kis besúgónak
indultam, amelyből – mint hallom – tizenkettő egy tucat: ha tehát valaki úgy
beszélt egy politikusról, mintha azt mondaná: »Elkurvult a házmester
leánya.", azt jelentettem, ha pedig a házmester leánya testét hitvány
pénzért vagy más díjért effektíve áruba bocsátotta, szereztem hit
vány
pénzt vagy más díjat." (131)
"Csak azt nem tudtam, hogy közöm van ehhez. / Könnyen volt bennem részvét és szigor. Most is ez van bennem, vagy van ez bennem, csak a könnyű szót felejtsük el. [Nekem minden családtörténet, szoktam volt páváskodni. De hogy a III.III. is…! Arra nem gondolhattam, hogy a minden minden." (77) Pedig a BaSz expanzív (inter)textualizmusának ez logikus következménye lehetett volna. De EP más utat választott: "valami, érzem, érvénytelen lett. De mi? Dől az egész. Vagy mindig is dőlve volt, csak én ezt eddig, mondjuk így, korlátozottan vettem tudomásul?" (106) Az átkosban elsajátított beidegződés (vö.: szabadságharcos) az áldottban is működik: továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy a különbségeket e(szté)tikai természetűnek mutassa fel, de minthogy ezt politikailag és morálisan is szabad (vö.: kapitalizmus), kiderül, hogy az e(szté)tikai csalás: a valóság más, az igazság odaát van. A világ kész, és benne ember embernek farkasa és farkas farkasnak embere. Az én expanziója a mi apokalipszisévé (kiderülésévé) válik.
Hol volt, hol nem volt, voltunk mi, és voltak az idegenek.
És kiderült, hogy ez volt az árulás.
"[N]em akarok semmit relativizálni." (252)
A jelentések valóságosak, ez meg csak < k > irodalom.
(TEHÁT AZ ELEVEN, JÁTÉKOS EP) hamis volt, a valóságos
pedig hontalan, kísértet(ies) (unheimlich) lett. Az irodalom nevetségesen kapálózik:
esélye sincs, hogy visszavágjon a hatalmas valóságnak. A Kőszobor megragadja a
kis Don Juanitót. Goethe a romantikusokat.
"[M]ondom, olvasván ezeket a szövegeket, Shakespeare tényleg szürke realista." (179). Hm, hm.
Nem is az,
hogy az introspekció túl új és ezért még kényszeres; az ebből eredő nehézségeket
("Stb.: hirtelen eluntam. Úgy unom, szinte nem kapok levegőt." (54))
az olvasó szívesen vállalja. Hanem hogy érzékelhetően fakult stiláris
érzékenysége. (A híres "botfülűség".) A jelentés műfajánál meg mintha
mindig azt mondaná: vége a komédiának. (S no, akkor lássuk azt a tragédiát,
stb.) A jelentések viszont gyakran érdekesebbek – irodalmilag – és főként finomabbak
a gyakran önismétlő vagy/és pánmoralista kommentároknál. "Feladatom
volt, hogy f. hó 14-én a Népstadionban nézzem meg 
az
FTC–Tatabánya mérkőzést. Elárulni csak mindent és mindenkit lehet."
(208) Az irónia olvashatósága persze olyan, mint a Gestalt-váltós képek láthatósága:
nem jössz rá, hogy a gonosz boszorka állán a bibircsók – a fiatal leány vállán
a melltartópánt. (Vö. projekció mint prófécia, az önigazolás mint önbeteljesítés.)
"A beszélgetés közben mindig felvetettem a választás kérdését. Általában
nem észleltem nagy érdeklődést, aminek Csákváron talán az volt az oka, hogy
búcsú volt, s így nem-igen lehetett ezt a témát tartani. / Állj. Álljunk
meg itt egy pillanatra, megrendülten, a hányinger küszöbén." (70) Nem? Mennyire
inadekvát, mint a könyv végén az a népfeddő és nemzetébresztő vezércikk
valamint pártkongresszusi irányelvek között félúton elhelyezkedő felelős-írástudó
vádbeszéd (vagy ahogy némely debrrreceni mondja: váédőűbeszáéd). És néha az
őszinte, rácsodálkozó naivitás: "Szinte mindenki érdeklődött a magyarországi
helyzet felől, a valóságnak megfelelően feleltem. Eléggé zseniális mondat,
s azt hiszem, nem is hazudott." (178) "Befejezésül mégegyszer lelkemre
kötötték, hogy vigyázzak magamra, én pedig meghatott örömmel (sic! másolj!)
adtam kifejezést, hogy »még vannak ilyen jó magyarok« az emigrációban."
(221) Ügynök egy bécsi magyar könyvkereskedésben egy Faludy-könyvet kér. Erre a
fiú (EP): "Nem tudtam, Gyurka bácsi, hogy része vagy apám életének. Te is
bocsáss meg. [Bár itt nincs miért. Az olvasó az olvasó, és minden olvasót meg
kell becsülni, a legszemetebbet is." (211) – Na. – Parancsolj kérlek. –
Egyfelől a roppant emlékmű az egek harmóniájának, másfelől ez a barokkos
túlspilázás, ezeregy kartács és kurvaanyázás, aztán a passió összes stációja
(mind a kettő):
"Egy szar spicli, egy áruló (Verrat ist das richtige Wort) – (de) egy ember. Egy olyan, mint én." (137)
Mert látjátok, feleim, "nem tudunk – mi: emberek, akiket elárult és akiket nem – megbocsátani, mert előttünk nem ismerte el [épp nekünk nem árulta el] tettét [árulását] és nem bánta meg azt [e bűnét], nem bánta meg, hogy lelkének sötétebbik fele legyőzte őt." (280)
Na de: "hát mit akartok tőle, hagyjátok, hagyjátok, megbűnhődte már a múltat s jövendőt" (uo.)
(HAGYJUK) A HC-t (a Háború és békét
stb.) számos ok miatt – esetlegességek tömege szorozva a nagyon érdekes (régi
és új) szövegek hatalmas számával, tickle, tickle, tickle, bang – nem olvastam,
csak amennyit a JK idéz belőle. A JK markáns HC-olvasatából az derül ki, hogy ugyanaz
a fő problémájuk: kizárják, hogy az (én) édesapám és az (ő) ügynökük jelölők
ugyanannak az imaginárius (id)entitásnak a prozopopoeiájához tartozzanak. E két
centrális jelölő összeférhetetlensége a JK jelen ideje. 
Az
ének, az ők, a nemesek, az árulók. Ennek a kiazmusnak a permutációi – ez a JK
wégső wáltozhatatlan walósága. "Tényleg: mi már itten nem kereshetjük az
igazságunkat. A családtagok egyéni szenvedése, mint egy Bayer-aszpirin, feloldódik
az árulásban." (83) A valaha oly nyitott, sokszerű, oly nyelvérzékeny EP,
most mindent, amihez hozzáér – és igyekszik mindenhez hozzáérni – kővé
változtat. Immár vége a játéknak. Ez a valóság, nincs mese. Lehull az álarc,
stb. Minden ugyanarról, ugyanúgy szól. "Bizonyos értelemben nekem ugyanúgy
hihetetlen a New York-i terrortámadás, mint apám ügynök volta. […] Én már több
mint egy éve élek abban a sokkban, amelybe a világ most került." (231)
"Édesapádat mikor is szervezték be?, kérdi Gitta figyelmetlenül. Egymásra
meredünk, szó szerint: nem hiszünk a fülünknek." (120) "Azonnal tudtam,
miről van szó. / Amit láttam, azt nem hihettem el. Gyorsan az asztalra tettem a
kezem, mert remegni kezdett." (12) A trauma (az árulás) pillanata,
"amelynek súlya alatt élek azóta is és mindörökké" (11). <khm>.
De a JK éppen
azt ismételgeti, monomániásan és rémülten, hogy a HC-ben tényleg benne van
minden. Tudod, minden. "Uram, könyörülj rajtam. (…) Könyörgök,
ne állj bosszút és ne kísérletezz velem, ne akard kipróbálni, hogy mi lesz velem
a bajban, hogyan viselem a csapásokat." (161) "Papa, emelj föl,
mint régen!" (136)
"Megint rálapoztam egy mondatra, amelynek
új értelme lett. Édesapám alapjában véve rossz ember volt, egy hitvány tetű,
de ez lényegében sose derült ki, nem került rá sor. – De." (266)
Szóval a szokásos huzavona. "Ez csoda, véletlen, vagy tudatalatti?" (180) "Vélhetően nem csak azt nem fogom tudni leírni, édesapám, hanem azt se, hogy én." (16) "Csak nem ez volt a HC titka? Ugye, nem?" (186)
Imádkozzunk érette: a HC-t mondd, ne csak a valódit. Az igazat mondd, ne csak a JK-t: "Mégiscsak úgy igaz, hogy a HC a valódi kép apámról, a realista, ez meg fikció. Vad fikció – ennyi fantáziát nem néztem volna ki magamból." (163)
Ennek
szellemében a JK első lapján: "Szeretném, ha ezt a könyvet kizárólag az
olvasná, aki már a Harmoniát olvasta." Nyilván, hogy a balansz meglegyen.
Az egyik serpenyő aljára, mint profi hentes a hájat, Justitia felcsapja a HC-t.
Kizökkent idő, ó kárhozat, és te születtél helyrebillenteni aztat. ("Az
olvasó az olvasó, és minden olvasót meg kell becsülni, a legszemetebbet
is."). Figyelj, eleve minek néz: "[D]e eztán bárki, bárki nyikhaj is,
odavághat nekem egy félmondatot úgy, hogy utána nehéz volna mit mondanom."
(14). A kölcsönös bizalom megelő(leg)zése. Az együttműködés záloga: mindenki,
aki stb., az azonnal minden lehetséges ürügyet felhasznál, hogy rosszindulatát,
irigységét, ellenségességét, frusztrációit kiélje: hát persze, hogy jönnek a
nyikhajok, akik csak annyit látnak a világból, mint ez a szá
nalmas,
múlt rezsimre fixált, bűntudati, fekete/fehér, ostoba diskurzus. Mindenki
azonnal ügynöközni kezd, összesúgnak a háta mögött: tudod, az ügynök fia,
mondják, csak szemükkel bökve felé. (Ahogy a népiek böfögve borozgatnak rajta a
jó akolmelegben: Én találkoztam is egyszer a Matyival, amikor… stb.) Ilyen
vagy, neked csak egy ügynök, egy eset, de neki az apja, az ember. "Köpni
vagy fütyülni rá: ez az én apám sorsa." (280) Rosszat-sejtő, megrögzötten
rosszindulatra-koncentráló beállítódás; a megértésnek, az intelligenciának, a
szeretetnek, az önreflexiónak mily csekély hatalmat tulajdonító; milyen rémisztően
(ön)bizalomhiányos olvasata az olvasóközönségnek, a polgártársaknak: ha valaki
nem olvassa a HC-t, csak az ügynököt látja: "[D]e most egy szar vagy, egy
nulla vagy, elárultad magadat, elveidet, országodat, még az osztályodat is –
milyen erő marad akkor? Istenem." (62) Érted: metafizikailag. – Itt
vetődik fel igazán élesen a projekció-probléma: a trutymó, a takony, a geci és
valahány efféle fluidum, amely a JK lapjain hömpölyög, elönt-e mindent a te agyadban
is, vagy ragaszkodsz hozzá, hogy mindezt írja meg még pontosabban is.
"Akartam
mutatni, hogy tényleg mindent fölzabált a történelem" (id. h. És az ember
– ha nemes – disztingválni akar: az én primér, narcisztikus expanziójának eltolása
(a) minden jelölőre.) Á. Teljesen át kell(ene) hozzá írni a történelmet,
az eddigi hiedelmek, elköteleződések, hierarchiák, jól felépített ideológiák,
játékstratégiák és érzületek rendszerét. A HC-t. "[É]s mindez azért van
így, mert nem állt még sose kivégzőosztag előtt, mondotta édesapámnak a
kivégzőosztag vezetője, munkaidőben" (101)? Tehát a történelem az
életnek kicsit poroszos pedagógiájú tanítómestere, ahol az ismétlés a tudás
anyja. Ezért nem lehet belőle tanulni.
(NÉZZÜK),
milyen szempontból is von párhuzamot az író apja ügynöki jelentései és saját
irodalmi ténykedése (és főként a HC-JK) között? Mi ez a folyton visszatérő
"bagoly mondja verébnek"? Elsősorban az, hogy mindkét szerző intimitásokat
ad ki, árul el olyanoknak, akikre azok nem tartoznak (noha amazok tolakodóan
kíváncsiak). Az idegen omniprezens, köztünk/bennünk van, és Isten szeme mindent
lát. (Vö.: big brother, való világ stb., URH: "valaki néz a
tévéből!") "Felhasználva az alkalmat megkérdeztem tőlük, mit várnak
a francia népszavazástól; mind úgy gondolták, hogy De Gaulle fog győzni. (Ez
azóta be is következett.)" (69) Tehát hogy egy pár megfigyelt eldugva
egy magyar faluba mit mond a francia népszavazás (nagyon is) várható eredményéről?
Hogy a történelem angyala ezekből a kis színesekből rakja össze a nagy katasztrófát
ábrázoló puzzle-t? Alighanem a Tóth is sejti, hogy ebből a sztoriból aligha sül
ki egy államellenes összeesküvés, ám ő maximálisan elégedett de Gaulle győzelmével,
ha a delikvens "felhasználva az alkalmat" rá gondolt – rá, Tóth
Jelenre. EP is rögtön lecsap: "»Felhasználva az alkalmat«: tényleg ilyen
idióta beszélgetésekbe bonyolódott a Tóth kedvéért?" (uo.) "Valami,
semmi, de mondat van, igen lelkiismeretes, de önálló cselekvésre alkalmatlan
embernek ismertem meg, mindazonáltal Tóth szerint felhasználható."
(uo.) Mindazonáltal a tiszt számára az ún. információ épp annyira érdekes, mint
EP számára; ugyanarra hajtanak ("Tóth poétikai elgondolásai kvadrálnak az
enyéimmel." (uo.)).
Az író a
legélesebb fájdalmakról akkor számol be, amikor az intimitás tereibe
pillantanak illetéktelen szemek, illetve amikor láthatólag autentikus
észrevétel, gondolat, érzés bukkan fel a gyöngybetűs jelentésekben. "Nevezettet
lakásán kerestem fel; jobbról-balról megcsókolt. Ezektől a személyes
apróságoktól újra meg újra rosszul leszek, jobbról-balról, ez olyan
szégyentelen! … (Megint: bagoly mondja verébnek…)" (138). "Elmondta
még E. B.-ről, hogy egy igen csendes ember. Most, amikor ott volt, se igen
beszélt, csak ült és mosolygott. Ezt a tehetetlen, gyönge mosolyt kiadni:
ez az igazi aljasság." (86) "Ügynökünk szóban jelentette, hogy az
a benyomása B.-B.-ről, hogy az »buzi«… Már az érzéseinkről is beszámolunk? B.-B.
ilyen irányú magatartására vonatkozó jelentést már Udvardi fn. ügynöktől is
kaptunk." (145) "R.-né nagyon megörült nekem, cigarettával
kínált (Menthát szív). Elmész te tényleg a büdös picsába." (218)
Az
analógia még tisztább jelölője az, hogy a kezdetben a saját szövegtől élesen,
tipográfiailag is elkülönített másik szöveg (az idegen test) elkezdi bekebelezni
a múltat: viszonylag gyorsan és simán barnásvörös lesz minden HC-szöveg is.
"327. o. …majd ezeket az összeesküvéseket följelentette (édesapám).
A kurva anyját! Yes." (lefelejtettem az oldalszámot).
Szóval
mi is voltaképpen a trauma?
Az igazság, ami vakká tesz? Süketté? "Nincs ember a földön, aki annyit szenvedett volna, mint az ő – itt rámnézett – édesapja. Nem tudom, mért mondja…" stb. (175) Nem is kérdezem. Vagyis már régesrég közölték vele, de a tapintatot ő akkor nem (úgy) értette. "[H]át egy időben még apádtól is zokon vették, hogy lepaktált a rendszerrel. Én akkor ezt úgy értettem, hogy" (61), és nem találod ki, hogy (hogy nem) értette. Úgy értette, ahogy, "vagyis osztozott az egész társadalom gyakorlatias fölfogásában" (uo.). "Bár ha Szophoklészra gondolok… (tréfa)." (142)
Megejtő az a rémületteljes, unheimlich, kényszeres munka – tényleg mintha csak az Oidipusz király vaskos didaxisát ismételné –, amellyel a HC-t újraolvassa: mi van ha tényleg minden benne van? Ha a HC az igaz való, tényleg, akkor az ügynöknek is benne kell lennie. És tessék, benne van. És ha… Az árulás-problematika láthatólag leuralja világát ("jobbra egy pénznyerő automata, aki nyer, harminc ezüstpénz, roppant szellemes" – 239): mindenbe(n) ezt és csak ezt olvassa, minden metonimikus vagy metaforikus projekciójától összeszorul a gyomra, a Történeti Hivatal ávó, ha belép az olvasóba egy ismerős, azonnal "[g]yáván pakolom az asztalomat. Újra meg újra elámulok, hogy ennyi gyávaság legyen egy emberben, és éppen bennem! (Remeg a kezem, hihetetlen.) [Bizonyíthatom: alig tudtam a fentieket elolvasni.]" (177) stb.: a legideálisabb alany.
A legkönnyebben beszervezhető, és a legtutibb, hogy tönkremegy bele. (És a négy gyereke, és… Hacsak…) A leginkább foglya azoknak a fantazmáknak, amelyek szavatolják, hogy ez a démónia legyen a végső, igaz valóság. Tisztára mint egy szerelem: "másról se szólnak a napjaim, csak erről, nem is érzékelek mást, azt se tudom, hol lakom, semmi másnak nincs jelentősége" (62). Megszállott, ez a pontos szó. Igazi szabadulóművésznek való feladat. A test egy jel és a jelölt egy jelölő. – P.-P. P. (ráadásul az arisztokratákról szóló) Saloját két alkalommal láttam. Mindkétszer a nevezetes szarevős jelenetnél hagyta el a legtöbb néző a mozitermet. Előzőleg a néző szimbolikus averziói és szuggesztibilitása függvényében maga is foglya lehetett a borzalmaknak, ám ezt a jelenetet már nehéz volt a hiperrealitás irányába turbózni, márpedig a szuperközeliek éppen ezt célozták komoly hübrisszel, és innentől fogva csak az önismereti (dis)kurzus radikális és naiv elutasítói maradhattak a fasiszták foglyai, az érzékek megtagadói, a fantazmák, az abszolút szimbolikus vezéreltség önkéntes rabszolgái, ugyanis aki látott már életében szart, az akkor is kizökkent a hipnózisból, amint a szélesvásznú, villára szúrt barnaság behelyeződik a szélesvásznú, piros ajkak közé, ha még életében nem látott véres hurkát. "Nem: hiszem, ha látom, pupák, hanem: látom, ha hiszem!" (T. W.)
Igazság. Árulás. Izé. Megbocsátás. Absztraktumok drámája. Egy megátalkodott Corneille egy angyali Moliére-ben. Az absztraktumok színtiszta alapkategóriák, melyek tisztán alkalmazhatók minden élet minden helyzetére. A vad fikció valóságossá válását kivéve.
(CSAK HOGY) a legfontosabb szempontok
ellentmondhassanak egymásnak. Furcsamód éppen a morális törvénykezés tisztaság-elve
az, ami a helyzetet logikailag is elég tisztává teszi: ha biztos lehetnél
benne, hogy az emberek többsége képes ellenállni a különben-tönkreteszünk-fenyegetésnek
és az így-meg-a-teljhatalom-megvéd-sőt-cinkosságnak, téged se tudnának
beszervezni. Kívülről. Kinn vagy vagy benn: félelem és reszketés vagy
biztosítás – biztonság. Az orosz tankok (a szuezi válság, a vasúti jegykezelők
hálószobatitkai stb.) világossá tették, hogy az 56 típusú tiszta megoldás – a
forradalom – nem megy. Amerika nem segít, Isten halott, a rezsim addig és azt
csinál, ameddig és amit csak akar. Ahogy H.-G. G. mondaná: ez a radikális
végesség képezi a beszervezettek és megfigyeltek egzisztenciális horizontját.
Vagy ahogy V. M.: itt élned, halnod kell. Ahol a politikai cselekvés mozgástere
ennyire korlátozott (hol zsarnokság van), ott nagyobb súly nehezedik a morális
törvényekre, amelyek sokkal régebbiek, masszívabbak, és nem/pont ilyen extrém
körülményrendszerre lettek kitalálva. Négy gyerekem van, nőm. Velük akarok-e
élni, vagy... Vagy viszonylag normális körülmények között élhessenek,
tanulhassanak, dolgozhassanak, vagy… Egzisztenciálisan, ahogy mondani
szokás. Jó, jelentek, de a családot békén hagyjátok. Nehogy már én itt
jelentéseket készítek nektek, ti meg nem engeditek egyetemre a gyerekemet.
Ha normális/morális vagy, hős vagy: lemondtál a bátorságról: Achilles-sarkad fedetlen. A tavasz tizenhét pillanatából arra emlékszem, amikor a fiatal szovjet kém csajszi (vö.: hősnő) lebukik, és az aljas gestápoló óberstummbammfűrer úgy próbálja vallomásra bírni, hogy csecsszopó kisgyermekét kitakarva kirakja a mínusz tízbe, és amikor a csaj < k > bár, de mégse törik meg (nem köp), elhűlve mondja neki: "Maga nem anya."
Gyakorlatilag: ügynök/Papi iszonyú morális áldozatot hoz a szerettei (és így önmaga) relatív jóléte és biztonsága érdekében. Ezzel az áldozattal teszi árta(lma)tlanná őket: megszabadítja őket a kiszámíthatatlantól, ami (így) bármikor bekövetkezhet. Jézus vagy Júdás: az ajándékról le szokták szedni az árcédulát.
A Ne árulkodj! már kora gyerekkorban népszerű parancsolat. A gyerek hamar megérti: ha te nem jelented be (jelzed a központ felé) a tanárnak a stiklimet, én se fogom a tiédet. Az imperatívusz világosan szegregatív: a gyerekeknek mint sajátos helyzetben levő közösségnek a konspirációja a felnőttek büntetéseinek kivédésére. A büntetés kijátszása korántsem jelenti feltétlenül, hogy a törvényt a gyerek nem interiorizálta; mindenesetre, szemben a felnőttel, nem kriminalizálja (hiszterizálja – a testre irányuló szimbolikus technológiák stb.). Bonyolítja a helyzetet, ha a felnőtt szól rá, ha mégis megteszi: az árulkodás immár nyíltan szembe kerül a többi normaszegéssel: etikai mérlegelést kíván. Ha el( nem )árulod (az istenért se) a pofozkodós P-nének, hogy a padtársad, Béci lopta el titkos szerelmed, Zsuzsi új amerikai szagos radírját, akkor jó lesz-e, legalább neked. Hát persze, hogy nem, mert a felnőtt csak a krétai paradoxonba – a valóságelvbe, a metafizikába, a morálba, az ödipuszba, a rossz közérzetbe – vezet be: egyfelől megerősíti a szegregációt, az árul(kod)ás szó helyes használata (jelentése) előfeltételezi az ellenérdeket (vagy csereértéket), másfelől ha ő betartotta volna a parancsát, nem árulta volna el magát azzal, hogy az összes többi parancsnak ellene lehet mondani, ezzel a szegregatív kóddal. Tudod, tanár/diák, felnőtt/gyerek, fiú/lány, ultraviola/diósgyőri, komcsi/mi, trockista/sztahanovista, isten/állat, barát/ellenség, ember/leheletfinom lószőr ecsettel festett kínai váza, amelyet most tört össze a börtön ablakába tegnap beszökött pekingi ősz. Ha elárulod (nekik) a törvényszegést, áruló vagy; ha nem, elárultad a törvényt (emlékszel: ne lopj, ne ölj stb.).
Az árulásnak csak ebben háborús logikában van értelme. Minél erősebb e jelölő megszállása, annál inkább fokozódik a személy- és nemzetközi helyzet. Dante bakot tart: nyugodtan lépj fel a vállára, és máris a nyolcadik bugyorban vagy. Felhúzod magad után, és máris eltűnt a kilencedik.
("AZ
ÖRÖK POGÁNY KATOLIKUS") (Th. M.) A csúcs: "ültem az athéni stadionban,
s néztem, ahogy az öcsém az AEK Athénnal a Real Madrid ellen játszik, és ha
csak hozzáér a labdához, nyolcvanezer ember ugrik föl (pontosabban 79 999), s
kezdi kántálni: apánk jó nevét. Ennek vége." (126, kiemelés az
eredetiben.) A mélypont: ((lektori)jelentés)író felkeresi apja szenvedésének
stációit, azokat a presszókat és egyéb helyeket, ahol ügynök találkozott a –
amazokkal. De minden bank lett vagy márkakereskedés. Krúdy szeptember után.
"A Kis Dóm eszpresszót nem találom, mintha egy csemegebolt lenne a helyén,
a Carmen cukrászdát sem találom, vagy a Seiko-szerviz, vagy a Fotex, vagy a
Rétes-cukrászda. Bemegyek, hihetetlen illatok; hű ásványvizem. Lesz még valami?
Már nem lesz semmi, mondom mélyértelműen, és lehuppanok egy [nem találod ki]
Esterházy-torta mellé. De éhes vagyok! Ha egy Voltaire volnék, mindenütt
föltűnően húst ennék, húst hússal […] Valaki hangosan mondja a nevemet (vagy az
apámét), tortát vesz épp, olyan, mintha provokálna, felugrok, megyek kifelé,
kezét csókolom, nem köszön senki vissza. / Szemben a Bazilika. Látott mindent
mindig. / A Keringő helyére csak egy pillantást vetek, ez is bank lett."
(240) És ha nem jutna eszedbe, hogy ez egy rendes, igazi kálváriajárás, sebaj:
"Ha szabad ember volnék (nem pedig katolikus – tréfa!), most fagylaltoznék."
(241 – Ha Lennie Lennox lennék, mindig énekelnék és sohase lobognék stb.) – A
mélypont ünnepélye: azért nagyon nehéz műfaj ez, mert kihívja ama bizonyos másik
kompassziót is, a nem irányítottat, a nem reflektáltat, a nem ügyesen felépítettet,
a nem a szerző forgatókönyve alapján rendezettet.
EP abszolút normális, szimpatikus ember. Ha gőgösködik, rászól magára, ha butáskodik, lebarmolja magát, ha sajnáltatja, kineveti magát és így tovább. Gyakran az olvasó is így jár: ha averziói támadnak valamivel kapcsolatban, kritikai észrevételei, előbb-utóbb megtalálja valahol a könyvben. A szerző irtózatos munkával megpróbál mindent lereagálni, minden lehetséges támadási felületet kivédeni, és ez nyilván így is van rendjén. Ugyanakkor ezzel nagyon élesen ki is jelöli az olvasótáborát. A teljes védettséget csak arra a horizontra kiterjedően tudja biztosítani, amit belát. A többi nem érdekli. – Idegenül téblábol a valóságos Budapesten (teppeg, mint tót a repcében, cipeli a keresztjét stb.), lajstromozza, hosszan, végül "fiatal ordenáré lányok" szólítják le: "kisöreg, egy ezresért leszoplak", de nem tudod meg, hogy reagált a mester. Ő már máshol jár. Hogy hol?: "Mintha a Lenin-fiúk hívták volna így nagyapámat: kisöreg. (Megnéztem, nem: papa, 396.)" A HC mint a valóság-referencia. Az ordenáré lányok persze vonakodnak EP helyett elvégezni a szükséges filológusi munkát, amely a Lenin-fiúkkal történő párosításuk jogosságát (/történelmi szükségszerűségét) igazolhatná.
És persze
őszintén összenéznének, ha EP "a nagypofájú »wessi«, aki vagyok"
(stb., Kassa és Lübeck, mecsoda kölönbség, ösmered) típusú dumákkal próbálna
nyomulni náluk, viszont szerző csontig meghatódik a (jól fizetett)
önkéntes-ossi könyvtárosnőkön, akik lelkesen kikeresik neki a stázis és náci
apaárulós anyagokat, akik "segítettek abban, amiben, amúgy, soha senki nem
tud, a regényírásban. Amiért nagyon hálás vagyok. Én könnyen mondok köszönetet,
ha van miért. 
Köszönöm."
(98) Ach, keine Ursache.
"Stasi a családban. Árulás. Főleg apaárulás (bukok az apaárulásra, élek-halok érte – hát ez utóbbi még igaz is). A mitikus alapárulások. És mit mondanak az árulók magukról, miért tették. És rémlik, mintha Göring fia is írt volna az apjáról, szóval nácigyerekek, az is érdekelne. (Bocs, Papa, tudom, ez azért túlzás…" (99) Ha eltévesztetted volna, kiről van szó.)
"Főleg az foglalkoztat (!), mondtam szenvtelenül, mint egy szabadnapos Flaubert, ahogy feltárul egy másik világ; a meglepetés. Hogy valaki nem az, aki. És akkor ki az, aki." (99) – Az ördögűző. Benned van, és ő irányít. Az én. – A pszichiáter mondja a megszállott kislánynak: nem hozzád beszélek, hanem ahhoz, aki benned van. Emberfeletti erejű gyilkos lesz a kislánytestből, férfihangon beszél stb. A katholikosz – talán jézusi? számít? – értelme: hogy csak két nem, két faj van: az egyetemes és a resztli, avagy a pogány odakint és a gonosz idebent, vagy fordítva. – Love grows / where my Rose- / mary goes. – Szólózni próbált az ipse, de a nő hozzásimult… Copyright: Mária Magdolna örökösei.
2001 szeptemberében a norvég hercegnő elemi iskolai tanulmányai végeztével egy jóhírű angol középiskolában szándékozott folytatni tanulmányait. Ám a 15 éves kamaszlány rövidesen visszatért hazájába, mert nem akarta, hogy éjjelét-nappalát újságírók figyeljék és dokumentálják tízmilliók számára.
"Na nem!
De igen. Igen, igen. Igent mondok a világra, ez az én alapvető igenlésem." (231) "[I]lyen az alkatom, tehetséges örülő vagyok, ezt kaptam az Égtől (És szóla alá a fellegekből az Úr: örülj, bazmeg!, és lőn, ekképp dicsérendve őt" (7) – persze az archaizmusnak lehetne értelme, de csak ha a jövő idejű melléknévi igenév jelen használatának is lenne. "Mosolygunk. Rémes vagyok, olyan fokon hazug minden, amit most csinálok, hogy az már humoros." (37) "Egyre könnyebb hazudnom." (17) Kutya nehéz úgy ögazat mondani, ha az ember nem ismeri a hazugságot – nyilván a HC ellőtte már ezt a mondatot, de ha ilyen fontos az első mondat, akkor mit jelent (hogy) az első szava (eufémizmus)? (Mi van elásva? stb.)
"A
jelentés operatív szempontból nem értékes, mivel abban csak családi problémákról
van szó. Olyan ez, mint egy rosszindulatú HC-kritika." (58)
(A METAFIZIKO-FAMILIÁLIS RÉSZREHAJLÁS) mint a törvény
végrehajtási utasítása; az ödipális kód, amely előírja (a) tulajdon
elsőbbségét. (A szó éppen nem a híres komplexusra utal, hanem annak normális –
neurotikus – megoldására.) A saját halhatatlanságának istenében hivő én a
hiúság vásárán heteket, éveket spórolhat meg, mégse gondolhat soha arra a hipotézisre,
hogy a közönséges nyelv, a közhely furcsa módon mérhetetlenül több időt rejt
magában, közelebb áll a közös tudáshoz (vö.: igazság), amely a stílus
voltaképpeni terepe: nem a (kisajátított) kinyilatkoztatott, hanem a (közös)
megnyilatkozással való játéka az, amelyben az e(szté)tikai közvetlenül mutatkozik
meg az interszubjektivitás terében. Ez nem levezethető – elég csak hagyni magunkat
mosolyogni, ha tényleg örülünk egymásnak.
"A család
mint a társadalom értékőrző téglája. A tréfa adja magát. Magában leszámolt a
régi rendszerrel, származásával. És tényleg lehet, hogy ezt mondta. A kis
hülye. Leszámolt a származásával? Anyáddal, avval!" (137) ("Eddig a
legjobb a Balassa-írás címe: »Apádnak rendületlenül«" (145).) "És
azáltal, hogy bírták az egyik legnagyobb arisztokrata nevet, erősebbek
lettek." (121)
Mert "nem az apa projektálódik a főnökbe, hanem a főnök értelmezi az apát, hogy elmondja, »nem szárnyalod túl apádat«, vagy »túlszárnyalod, hogy megleld ősapátokat«. Lacan meggyőzően megmutatta a kapcsolatot ödipusz és a szegregáció között. Mégpedig nem oly módon, hogy a szegregáció ödipusz következménye lenne, alárendelődvén a fiak testvérületének az apa halála után. Ellenkezőleg: a szegregatív használat ödipusz egy előfeltétele, amennyiben a társadalmi terület nem redukálható a családi kötelékre, kivéve ha előfeltevésünk egy irtózatos archaizmus, a faj személyben vagy szellemben való megtestesülése: igen, én egy vagyok közületek." (G. D. – F. G.)
"[A]z övék lett – az enyém is, mindörökké, de az övék lett" (193)
"Már az emlékei is azoké!" (167)
"Már a fasza is az övék, a mitikus »apám fasza«" (stb. "ennek vajon van-e következménye az én farkamra vonatkozóan.", 168)
"Egy
apa, aki kizárólag a fia által létezik." (108)
"Húsvétvasárnap a testvéreimmel. Vidám apatörténeteket mesélünk egymásnak, lényegében ők nekem. Hogy amikor álmában, egy vasárnap reggel, ráhúzták a vizes mosdókesztyűt a lábfejére, György és Marci, elkezdte őket [tbsz. 3. szem.] üldözni. Annyi előnyünk [tbsz. 1. szem.] volt, amíg megtalálta a szemüvegét. Skera a fürdőszobába (iszkiri, mondom én meg magamban), oda bezárkóztunk. Ő meg követelte, hogy azonnal nyissuk ki. Csak akkor, ha a Papi megígéri, hogy nem bánt. Majd mindjárt megígérek én neked két egyformát. Akkor viszont nincs kinyitás. / Úgy hallgattam, mint egy mesét. És olyan boldogan mesélték. < k > Könnyesre nevettük magunkat. Közben én, mint egy gonosz boszorka, ismételgettem: Nevessetek csak, nevessetek, amíg még lehet. De kár, hogy ezt nem lehet másképp, olyan szívesen eljátszanám a jóságos bátyot, aki megvédi kistestvéreit < k > minden rossztól." (184-5)
Mint egy feketelyuk, a szörnyű végkifejlet magához ránt mindent.
"Mintha csak újra meg újra belerúgni lehetne, tényleg mint egy kutyába, és nincs bennem sajnálat, megérdemli, de evvel se kerültünk közelebb, mintha ugyanazt ismételgetnénk." (136) "De hogy az ávó dolgozott a nyelvérzékemen…" (159) "Ha tudtam volna korábban, hogy is mertem volna tollat venni a kezembe... Betemetett volna a gyűlölet, a szégyen, a félelem." (16) Az önmegértés és a másik megértése éppoly szigorúan korrelál, mint az öngyűlölet és az idegengyűlölet. Az ö(ni)smeret szintje nyilvánvaló összefüggésben áll azzal, ki mit tekint cinikusnak, alpárinak, botrányosnak, amorálisnak, és mit ironikusnak, bölcsnek, felelősség- és (mert) szeretetteljesnek.
"Nem kell, hogy szeressék. Én is csak azért szeretem, mert az apám." (109) Ez például hülyeség; ha nem olvastad HC-t, akkor (is) tudod, hogy az.
De – a
tengernyi < k > a bizonyíték – a szeretettel is valami baj lehet. (A vággyal
stb.) Ha a családi idill az ártatlanság allegóriája, akkor a szeretet (a vágy
stb.) eleve tragikus hangfekvésben beszél, akkor a szeretet (a szülői kontroll,
a double 
bind,
a szerződés, a fertőzés, a cosa nostra leggyengébb láncszeme, a feltétlen stb.)
elérzékenyülés a familiális patternök erején és hatalmán, mely erő és
hatalom a fenséges Isten/haza/család/én/ödipusz öröksége. A széf a szívben,
ahova minden érték el van zárva az illetéktelenek elől. A túl sok veszítenivaló
depozitóriuma. Minden szeret(e)tem ide van bezárva, és ha csak egy ujjal is
hozzájuk érnek (mások), az olyan szenvedélyt korbácsol bennem – és minden jó érzésű
emberben –, amely minden bosszút, minden elnyomást/elfojtást, minden
bűnt(udatot) táplál és legitimál.
Odakinn (a valóságban/a fikcióban) nem is marad semmi, csak a nagy ember, az ordenáré lányok, a smasszerok, a bankok, a gesztusok gondosan könyvelt kereskedelme, a kétségbeesett nyomulás. Ne is próbáld zokon venni, te is így működsz; legfeljebb ügyetlen vagy. Vagy buta. Vagy naiv. Vagy…
Tudod, az a változat, amikor a Szörnyeteg megeszi Szépséget reggelire.