van Ecq Edvárd

 

Szia, Kedves[1] Szerelmem

 

 

– "novella" ;–) [2]

 

 

 

 

Persze, elvileg föladhatnék egy klasszikus társkereső hirdetést is, de hát úgy nem valószínű, hogy elolvasnád. Így meg? Ugye? Több helyem van, fizetni se kell érte, illetve dehogynem, csak épp nem nekem, hanem nekem. Érted. Na, akkor találkozzunk, mmm… (várjál, át kell gondolnom a nyomdai átfutást), mondjuk április 2-dikán délután 3-kor, ööö… Írók Boltja jó?

De miről ismerjük fel egymást? – jutott eszébe (a lánynak) a második bekezdés eleje, amint belépett az ajtón, és szinte körül sem nézve vett egy kosarat és azonnal a folyóiratpolcot kezdte vizslatni. Azt már az utcáról látta, a kirakaton keresztül, noha nem nézett oda, hogy ül az asztalnál valaki, és ha most a polc jobb szélén levő folyóiratokat vizslatja, a látómező jobb szélén szintúgy látható, hogy valóban ül ott valaki.

És ha valaki más ülne ott, aki nemhogy nem írta, de nem is olvasta e sorokat? Három előtt pár perccel odamegy, és azt mondja, elnézést, uram (lányok), lenne (lennétek) olyan kedves(ek) átfáradni a szomszéd asztalhoz, mert ide beszéltem meg egy randit a szerelmemmel? Vagy hagyja, hogy odaüljek egy véletlenül éppen ott ülő pasihoz? Vagy éppen nem véletlenül, hanem mert ő is olvasta a „novellát”? Viszont nem ő írta? Vagy létezik az, hogy felad egy társkeresőt, úgymond, poénból? Elhív és nem jön el a találkára?

Így tanakodott magában a lány (vagyis te), amikor egyszer csak észrevette, hogy valóságos szereplője egy valóságos történetnek, és simán elindult a kávézórész belső sarkában levő asztalhoz, noha történetesen ült már ott valaki, egy szemérmes fiatalember, aki, látván a lány bizonytalankodó közeledését, kedves mosollyal biztatta: ülj csak le, és miközben te tényleg leülsz, hisz olvastad ezt az írást, így szól hozzád:

– Szia, engem keresel, én vagyok az a srác, akinek irodalmi fikció leplébe burkolt társkereső hirdetését olvastad. Nagyon örülök, hogy sikerült összehozni ezt a találkát. Bocs, hogy ilyen bonyolult voltam, de be kell látnod… Nade ezt már leírtam, nem ismétlem el. Kérsz egy kávét? Csak nem lehet cigizni. Nem is kell, rossz szokás… Persze kávéhoz…

Most pedig félbeszakítom magam, és amint az imént ígértem, leírom neked, hogy mit nem ismétel el a srác, és akármit tanítottak neked irodalom órán, itt most a szerző azonos önmagával, vagyis a sráccal (velem), van… szerencsém bemutatkozni, szia, én vagyok az, aki azt nem ismétli el az ő Kedves[3] Szerelmének, hogy ténylegesen hol is vagyunk, mikor, és mit csinálunk, hiszen ez egyfelől rajtad is áll, ha te vagy a novella főszereplője, másfelől ha ez az írás egy irodalmi lapban jelenik meg, akkor reményteli (-len) mellékszereplők sokasága olvashatja ezeket a sorokat irodalmi műként még ebben a pillanatban is. Meg ebben. A találkahely is nyilván bizonyíték, itt randizott Japán kávéház korában a József Attila meg az Illyésné, meg a Rejtő Jenő, nem csoda, akkor még lehetett cigizni.

Ja, most jut eszembe, nem érek rá akkor.

Különben már találkoztunk. Tudom, hogy te egy másik alkalomra emlékszel.

És miért ne lehetne kíváncsi akárki bármire. Miért ne tartózkodhatna bárki, bármikor, akármiért az Írók Boltjában. Te túl sok filmet nézel. Lehet, hogy egy konkrét könyvet keres, vagy egy folyóiratot, és azt mondták neki, itt biztos megkapja.

Persze, hogy különbözteted meg attól, aki olvasta ezt az írást, ismeri a téridő-koordinátá­kat, idejön, és úgy tesz, mintha egy éppen idetévedt gyanútlan vásárló lenne, de közben a szeme sarkából figyeli, hogy a izé, na, a hogyishívják, a van Ecq Edvárdnak (bazmeg, ezt a nevet is) horgára akadt-e a csaj, akinek abban az édeskés novellában szerelmet vallott, egyáltalán hány csaj jön el, mert persze csaj is lehet ez a szeme sarkából még mindig ezt a szöveget olvasó, és az tényleg lehet, hogy ő tényleg úgy gondolja, hogy ő tényleg nem, igazából nem is azért kukkantott be, de ha már itt van, megnézi, ki a fasz lehet ez, aki van…, aki egy ilyen álnéven ilyen nagyon konkrétban próbálta nyomni az igét. Odanéz, hátha tényleg ott ül valaki annál az asztalnál a megadott időpontban.

            Tulajdonképpen az is lehetne, hogy most mondok egy helyet bárhol a városban, ott rögtön taxiba ülünk, aztán elhúzunk. Szerinted lenne annyira kíváncsi érdeklődő, aki utánunk jönne? Ő is leintene egy taxit, és, mint a nagyon régi fekete-fehér gengszterfilmekben, amikor még mindent stúdióban csináltak, még a napfényt is a stúdióban csinálták, és legalább négy árnyéka volt mindennek, beül, előremutat, és azt mondja a sofőrnek:

- Kövesse azt a taxit.

- Milyen taxit? - kérdezi a taxis.

- Azt aaa - kémlelget körbe kétségbeesetten az irodalmi kékharisnya vagy (és) kritikus, és zavart arcán látszik: hiába, mert mi az első lehetséges hasonlatnál lekanyarodtunk, elkaptuk a zöld hullámot a Realizálódás útján, aztán rá a Körútra.

- Tudtam előre, hogy a mosolyodat nem fogom tudni leírni - mondja a fiú és lágyan előrehajol és megcsókolja a lány ajkait.

De lehet, hogy nem lágyan (hajol előre), sok múlik a taxis vezetési stílusán, az útkanyarulatokon: lehet, hogy előtte megkapaszkodik a fejtámlába feletted és az ajtóbehúzó fogantyúba melletted, és úgy.

Vagy.

Vagy és.

Vagy másnap délután 3 felé a fiú és a lány benéztek az Írók Boltjába, hátha tényleg van olyan, aki ennek az Edvárdnak kiadva magát odamegy, és bevállalja ezt a szituációt, hogy esetleg tényleg megjelenik ott egy eszemadta kis picsa, és leül oda, és így tovább, nem ismétlem el, hisz olvastad ezt az írást, és a csávó tényleg elismétli:

– Szia, engem keresel, én vagyok az a srác, akinek irodalmi fikció leplébe burkolt társkereső hirdetését olvastad. Nagyon örülök, hogy sikerült összehozni ezt a találkát, satöbbi, nem ismétlem el, tudsz mindent.

- Ne haragudj, nem tudom, miről beszélsz – feleli a lány -. Én csak azt akartam kérdezni, leülhetnénk-e ide az asztalhoz a barátommal (-nőmmel).

Persze.

Édesem.

Olyan szép vagy.

Édes Egyetlenem, Tisztelt Esküdtszék, a tizennyolc éven aluli és a gyenge idegzetű olvasóink számára sosem volt kétséges, hogy a következő sorok megtekintését az Illem, a Jóízlés, a Jóérzés, a Szemérem, az Ártatlanság és valahány istennők és szatírok fenn a derűs Olümposzon szúrópróba-szerűen ellenőrzik, és ezért...

- …szép? – kérdezi a lány.

- Mi? - tesz egy kísérletet a srác.

- A csaj, akit nézel itt a szomszéd asztalnál, miközben szerelmet vallasz nekem.

Legyen szőke?

- Szia, jöttél szerepelni a novellában? - fordulsz hozzá mézes hangon.

Nem, te nem ilyen vagy.

Ő viszont feláll és bemutatkozik.

Neked.

- Szia.

Aztán a srácra (vagyis rám) mutat:

- Ő a nagy ő? - mondja (neked).

És leül.

Nyilván ő se ilyen.

Rámnézel.

- Ne legyünk már a taxiban hármasban?

De akkor én vagyok a taxisofőr.

És akkor Edvárd egy nő? És te vagy az? És tök más a stílusod?

De azért téged is nézhetlek?

Szép, igen, ő is nagyon szép.

Már emlékszem.

(De akkor te most a szőke vagy?)

- Figyelsz egyáltalán? – szakítod félbe magad.

- Nagyon is figyellek - válaszolom és kisimítom az arcodból a hajad.

Kivéve, ha rövid.

Ha hátra van fogva.

37 éves vagyok, 77kg és 177 cm. Aszcendensem Mérleg. Van néhány előnyös szenvedélyem. Gyermek nem akadály, nekem is van kettő. Kedvelem a művészeteket, a tudományokat, a természetet, az utazást, az irodalmat, a sportot. A szabad szerelmet, az őszinte barátságot. Ha? Akkor szia, engem keresel! Végre megtaláltam a felkiáltójelet! Shift 4! Na, szia, várlak!