Arany János mint a fene¹⁴⁴

Előhang

Ha a hagyományra vonatkozó kérdést teszünk fel, alighanem a jelen és a múlt viszonyáról teszünk fel kérdést. És minden kérdés ismeretelméleti kérdés (is). Először egy vázlatos, részleges és közhelyes képet adnék a múlt megismerhetőségére vonatkozó (poszt)modern kételyekről - közben néhány igaz történettel kedveskedve az olvasónak -, majd néhány kérdést szeretnék megfogalmazni ezek esetleges következményeivel kapcsolatosan. A válaszokat természetesen nem tudom. És (úgy) tudom, hogy egyetlen földi halandó sem tudja. Ez önmagában nem tölt el örömmel. Azt viszont kifejezetten szomorúnak találnám, ha az igazság megismerhetetlenségének belátása apatheiához vezetne (sztoa, Schopenhauer), hagymázas titkolózáshoz (Nietzsche) a kultúra gyűlöletéhez (cinikusok, Rousseau), kulturalista közhelyekhez (Wittgenstein), hermetikus kvázi-miszticizmushoz (Heidegger), álradikális frivolitáshoz (Derrida), ismertelméleti anarchizmushoz vagy dadaizmushoz (Feyerabend, dada), dögunalomhoz (Hume, Kant, Rickert, Husserl), önfeledt pragmatizmushoz (Mach, big science, Rorty), vagy e két utóbbi ötvözetéhez (szofisták) stb. Az viszont örömmel tölt el, hogy ennyi nagyszerű megoldáskísérlet született. Mert a legszomorúbb az lenne, ha az igazság megismerhetetlenségének belátása nem léteznék, sem pedig az e belátásra adott reakciók pazar bősége, élvezetes kalandjai. Ha kizárólag egy együgyű pozitivizmus léteznék. Bár az is igaz, hogy ez esetben fel sem vetődhetnének ezek a kérdések, hiszen az olyan lenne, mint az archaikus társadalmak biztos, isteni tudása, tehát egyáltalán nem lennék szomorú tőle, hanem boldog lennék benne.

Ha az episztemológiai szkepszisre adott válaszok e fenti felsorolásának retorikájában néhány olvasó esetleg a filozófiában már elég régen meghonosodott, kényszeresen "meghaladni" akaró hangnemet véli felfedezni, sietek leszögezni: szó sincs ilyesmiről. Egyrészt: ők legalább válaszol(ni próbál)tak. Másrészt úgy tűnik, hogy a probléma természete olyan, hogy nem lehet megoldani, lényegileg aporisztikus. Arról sincs szó, hogy a fenti felsorolásban leírtam volna e válaszokat. Hiszen leírhatatlanul bonyolultak, (még a "dögunalmasak" is) izgalmasak, és számtalan lehetőséget rejtenek. Inkább arról van szó, hogy izgatnak, de nem elégítenek ki. Nem hiszem, hogy "az élvezet megcsal, a lehetőség nem" (Kierkegaard), mindenesetre, ha nehezünkre esik élvezni az ismereteinket elborító szkepszist és az érzelmeinket átható ressentiment-t, akkor rá vagyunk kényszerítve, hogy a lehetőséget élvezzük. A différance ugyanis megszüntethetetlen: a lehetőség az egyetlen valóság. A jelenlét metafizikáját azonban nem lehet ilyen könnyen elhallgattatni/leírni: a lehetőség nem valóság. Az csak "pinabú" (Esterházy). Az a durva bánásmód, amelyben a "transzcendentális jelöltet" részesítjük, mélységes kétségbeesésünk jelölője.

Néhány kisebb-nagyobb elbeszélés¹⁴⁵

Kuroszava Akira A vihar kapujában című filmje elmeséli, hogy valaki elmeséli, hogyan meséltek különböző emberek különböző meséket "ugyanarról" a "tényről": meggyilkoltak egy férfit. A bíró igazságot akar tenni, ezért meg akarja tudni az igazságot. Aztán négyen ötféleképp mesélik el neki. Három tanú-vagy-gyilkos és egy látnok. Az egyik tanú-vagy-gyilkos két "igaz történetet" is mond, azt állítván a másodikban, hogy az első hazugság volt. Az volt a valószínűbb.

Melyik az igazság? Vagy egy hatodik történet? Vagy mindegyikből, apránként kell összerakni? A múlt - bizonyára - végérvényes és megváltoztathatatlan. De "hogyan is történt valójában?" Mindegy, mert az igazság viszont - úgy tűnik - ideiglenesen érvényes és változó? Miért nem mindegy?

I. e. 1296-ban Qadešnél megütközik egymással II. Ramses, Egyiptom uralkodója, és Muwatalliš, az ereje teljében levő hettita birodalom királya. A quadeši csata leírásának csak egyiptomi változata maradt fönn, melyben arról értesülünk, hogy II. Ramses, "az uralkodók bikája", "akit kedvel az igazság", "Ré fia", kinek hatalma "kiterjed a világ végéig", és "az idegen fejedelmek tágra nyitott száját szűkre fogja", az "isteni, gyönyörűséges sólyom" "letiporta Hatti [a hettiták] országát", fényes győzelmet aratott. E beszámoló és egyéb körülmények tüzetes vizsgálatából azonban még az egyiptológusok is arra következtetnek, hogy valójában megsemmisítő csapást mért Muwatalliš Egyiptomra, és kis híja volt, hogy II. Ramses maga megmenekült a haláltól. Vajon "szemérmetlen történelemhamisítás"-e ez? - ahogy Ceram, a kiváló archeológus-történész nevezi.¹⁴⁶ Ahelyett, hogy válaszolni próbálnék a kérdésre, arra utalnék csak, hogy bármi is történt valójában, egyértelmű, hogy Ceram tudósítása nem sokkal kevésbé elfogult, mint ama "szemérmetlen", csak más módon és Muwatalliš oldalán harcolva.

"Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit.

Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombéliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khiveusok és Jebuzeusok lakóhelyére."¹⁴⁷

Aquinói Szent Tamás a szépről alkotott nézeteinek kifejtéséhez Pseudo-Dionysios Areopagita írásait használja fel¹⁴⁸, ami önmagában elég meghökkentő, mivel kettejük gondolatrendszere és -stílusa igen messze áll egymástól. Az ok mégis egyszerű: a nagy skolasztikus kor még nem tudta Pseudo-Dionysiosról, hogy valójában nem az "igazi" Dionysios Areopagita, vagyis aki az apostolok tanítványa volt, hanem egy az V.-VI. század fordulóján élt, a keresztény dogmatikát és a Proklosz nyomán haladó neoplatonizmus szinkrézisét megvalósítani igyekvő teológus-filozófus. Hogy a két személy nem azonos, arra csak a reneszánszban jön rá Laurentius Valla, és a meg nem egyezés tudományos bizonyítékait még később, Stiglmayer és Koch kritikái szolgáltatják.

De idézhetnénk a Septuaginta híres félrefordításait is, melyek később alapvető teológiai tézisek sarkkövévé válnak.

"...mint például Szent Teréz: csak oda kell menni és megnézni, Bernini szobrát Rómában, és rögtön világos lesz, hogy éppen elélvez, semmi kétség efelől." (Lacan)¹⁴⁹ Winckelmann szerint a grácia Berninit még álmában sem látogatta meg. Winckelmann kijelenti, hogy a görög művészet történeti vizsgálata közben mintha a szép integetett volna feléje. "Lesütöttem előtte szememet, mint azok, kik előtt a legmagasztosabb jelenik meg, mert úgy véltem, hogy e látomásban a legmagasztosabbat látom." E legmagasztosabb színtelen és ízetlen. A szép lényege ugyanis nem a színben, hanem a kontúrban van. Továbbá hasonlatos "a forrásból fakadó legtökéletesebb vízhez, mely akkor a legegészségesebb, ha semmi íze nincs, mert ilyenkor ment minden idegen alkatrésztől." Ezt a természettől természetesen nem lehet megtanulni. "Ezt kizárólag a görögöktől kell megtanulni." "Az egyetlen út számunkra, hogy naggyá, sőt, ha lehetséges, utánozhatatlanná váljunk, a görögök utánzása."¹⁵⁰

Szegény Winckelmann, ha tudta volna, hogy valójában festették a szobrokat. Az ő görögjei, akiket oly tisztán látott lelki szemei előtt és akiket oly bensőségesen ismert. Festették!

És talán megbocsátóbb lett volna szegény Berninivel szemben is, aki legalább tényleg nem festette. Igaz, csak azért, mert ő is (ugyanúgy) tudta, hogy a görögök nem, és egyáltalán, a szobrokat nem festjük, micsoda hülye ötlet. A Milói Vénusz, összemázolva.

Hugh Trevor-Roper A hagyomány kitalálása: A skót-felföldi hagyomány című tanulmányában azt írja: "Ma, ha skótok valahol összegyűlnek nemzeti identitásukat ünnepelni, ezt egy bizonyos megkülönböztetett nemzeti szerelésben teszik. Skótszoknyát öltenek, melynek színei és mintázata a ťklánhozŤ tartozást jelölik; és ha zenélni támad kedvük, hangszerük a duda. Ez a felszerelés, melynek oly nagy ősiséget tulajdonítanak, valójában nagyrészt új. Az Angliával történt egyesítés után, némely részletében jóval utána, jelent meg, bizonyos értelemben az angolokkal szembeni ellenállásként. Az egyesülés előtt tényleg előfordult elvétve; de a skótok nagy többsége számára a barbárság jele volt... De még mint szórványos jelenség is, viszonylag új volt... Valóban, a sajátos skót-felföldi kultúra és hagyomány egész koncepciója egy retrospektív kitaláció. A tizenhetedik század végéig a skót-felföldiek nem alkottak külön népet. Egyszerűen Írország fölöslege voltak... Fajilag és kulturálisan Írország gyarmata voltak... hangszerük a hárfa volt, nem a duda... Irodalmuk, úgy ahogy volt, az ír irodalom halovány visszfénye volt. Még az angol iga alatt is, a XVII-XVIII. szd-ban, a Kelta Írország megmaradt, kulturálisan, történelmi nemzetnek, míg a Kelta Skócia legjobb esetben a szegény rokon volt. Nem volt, nem lehetett független hagyománya. A független skót-felföldi hagyomány megteremtése, és ennek az új hagyománynak a skót nemzeten megmutatkozó külső jegyei, a XVIII. szd. vége-XIX. szd. elejének munkája volt. Három fokozatban valósult meg. Elsőként volt a kulturális lázadás Írország ellen: az ír kultúra kiszipolyozása és a korai skót történelem újraírása, mely abban az arcátlan igénybejelentésben kulminált, hogy Skócia - a Kelta Skócia - volt az ťanyanemzetŤ, és Írország csupán kulturális függeléke. Másodszor volt az új felföldi hagyomány művi megteremtése, mint ősrégi, eredeti és sajátos. Harmadszor volt a felföldi tradíció" átvétele egész Skócia-szerte. "A skót-felföldiek nem pusztán az iu. V. szd-ban Írországból érkező betolakodók voltak, hanem ősrégi történelemre tekinthetnek vissza Skóciában, és valójában ők a kaledónok, akik annak idején ellenálltak a római hadaknak." Mindezeket egy skót, Thomas Innes már 1729-ben meggyőzően cáfolta, de aztán az 1760-as években újra bizonygatni kezdik, főként a skót "hagyományteremtés" két legnagyobb mestere, James Macpherson, az Ossian "fordítója", és John Macpherson tiszteletes, egy sky-szigeti lelkész, később India kormányzója. Bár nem rokonok, nagy összhangban ők ketten viszik véghez a teremtőmunkát. Megírják "Kelta Skócia bennszülött irodalmát, és szükséges tartozékát, egy új történelmet. Ennek az irodalomnak, csakúgy mint emennek a történelemnek, amennyiben valami kapcsolata van a valósággal, azt az írektől lopták. A Macphersonok pőre arcátlansága elismerést kell hogy keltsen. James Macpherson felszedett néhány ír balladát Skóciában, írt egy ťeposztŤ, amelyben az egész színteret áttette Írországból Skóciába", majd pedig az egész ír irodalmat úgy állítja be, mint amely ennek a költészetnek gyatra utánérzése. "Aztán a sky-szigeti lelkész megírja Kritikai disszertációját, melyben megfelelő kontextust kínál ťa kelta HoméroszŤ számára". Az ír nyelvű kelták nála már négy évszázaddal tényleges jövetelük előtt ott vannak Skóciában, gazdag irodalmuk van, "amelyet a Sötét Korszakban a gátlástalan írek ellopnak az ártatlan skótoktól." A két Macpherson totális sikert arat. "Egy teljes évszázadot vesz igénybe, hogy a skót történelmet megtisztítsák - ha egyáltalán valaha is megtisztították - a két Macpherson egymást kiegészítő meghamisításaitól. Ugyanakkor e két arcátlan csaló tartós sikert ér el: a skót-felföldieket felteszik a térképre. A korábban az alföldi skótok által rendetlen barbárokként, vagy az írek által írástudatlan, csóró vademberekként lenézett skót-felföldiek most Európa-szerte ünnepelt Kulturvolk lett, amely, midőn Anglia és Írország még primitív barbárságba süllyedve tengődött, már hihetetlenül kifinomult és érzékeny eposzköltőket termett, kik nem rosszabbak (Madame de Staël), sőt jobbak (F. A. Wolf) Homérosznál."¹⁵¹ (Kiemelések tőlem.)

Jeffrey Burton Russell A lapos Föld kitalációja című könyvében azt írja, hogy a "lapos Föld" mítosza valójában nem a kereszténység érájához, a középkorhoz tartozik, hanem az újkorhoz, azon belül is leginkább az 1870-1920-as időszakhoz. Ekkor válik univerzálissá a hit, hogy a keresztény középkor univerzális hite a "lapos Föld" volt. Russell alaposan utánajárt a dolognak, és mindössze öt darab szerzőt sikerült találnia az egész korszakban, akik kifejezetten "lapos Föld"-hívők. Ráadásul ezek meglehetősen marginális szereplői a középkori írott kultúrának. Lactantius például (III. szd.) csupán a reneszánszban lett ismertté, és mellesleg eretnek. Egy másik laposföld-hívőről, Cosmas Indicopleustesről (VI. szd.), szintén szinte senki sem tud, görögül írt művét csak 1706-ban fordítják latinra. Főként őrájuk szoktak hivatkozni a későbbi mítoszgyártók. Azt viszont gyakran elfelejtik emlegetni a tudományos haladás eme felvilágosult apostolai - így Russell - hogy például Copernicus ellenfelei evidensen és egytől egyig a "gömb alakú Föld" nézet alapján álltak. Vagy azt, hogy a középkorban valójában a Föld szférikus modellje volt az általános.

Russell szerint ez a tudományos mítosz a "sötét középkor", "elnyomó vallás/egyház" kontra "felvilágosult tudomány", "tiszta, objektív tudomány" bornírt kényszerességének terméke. Ez egyben az utóbbi objektivitását is minősíti. Russell úgy véli, hogy ennek a tudománytörténeti dramatizálásnak, az "ellenfél" tendenciózus félreértelmezésének (és az ellenérvek ugyanilyen figyelmen kívül hagyásának) oka a felsőbbrendűség iránti igény, a politikai/kulturális hatalom vágya.¹⁵²

Russell földbe döngöli a "felvilágosult" tudományosság és a pozitivista pátosz gőgjét és e gőg kitalációját. Mégis, ugyanennek a hadseregnek a katonája, mivel a könyv implicit üzenete az, hogy: valójában nem is voltak olyan marhák, hogy azt higgyék, a Föld lapos. Cosmas Indicopleustest félresodorja a felvilágosodás győzedelmes árama, egy elhanyagolható ellenpéldává válik.

Minden tudományok királynője, a fizika számos kopernikuszi fordulat után, az ezerkilencszázhetvenes évek végére eljutott a par excellence anitkopernikuszi, ún. "antropikus elv" megfogalmazásához. Eszerint a kozmogónia a nagy bummtól a biológiai evolúción át az ember létrejöttéig olyan hihetetlen véletlensorozatokat produkált, amelynek valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő, az ember létrejöttéhez annyi valószínűtlen feltételnek kellett teljesülnie, hogy az már gyanús. Nem értelmetlen tehát - és a legszigorúbb tudományos módszerességgel védhető - az az előfeltevés, hogy minden éppen azért történt így, hogy az ember létrejöhessen. "Mai ismereteink szerint - írja Stephen Hawking ¹⁵³ - a tudomány törvényei sok alapvető számértéket tartalmaznak, például az elektron elektromos töltésének nagyságát, vagy a proton és elektron tömegének arányát... [F]igyelemre méltó, hogy ezek a számok olyanok, mintha nagyon precízen beállították volna őket az élet kifejlődését lehetővé tevő értékekre. Ha például az elektron elektromos töltése csak egy kicsit is más" lenne, akkor nem létezhetnének a Naphoz hasonló csillagok.¹⁵⁴

1968-ban, miután az Ohioi Nemzeti Gárda a Kenti Állami Egyetemen négy diákot lelőtt - meséli Elliot Aronson -, a következő híresztelések kezdtek terjedni: 1. mind a két diáklány terhes volt, tehát szexuálisan túlfűtötteknek, szemérmetleneknek kellett lenniük; 2. mind a négy holttest tele volt tetvekkel; 3. az áldozatok annyira súlyos állapotban levő szifiliszesek voltak, hogy két héten belül amúgy is meghaltak volna. Egy kenti középiskolai tanárnő kijelentette: "Aki egy olyan városban, mint Kent, hosszú hajjal, piszkos ruhában és mezítláb jelenik meg az utcán, megérdemli, hogy lelőjék."

1968-ban, egy szociálpszichológiai kísérletben radikális, baloldali érzelmű amerikai diákokat kértek fel arra, hogy írjanak védőbeszédet egy diáktüntetést vérbefojtó rendőri intézkedés védelmében. A kísérleti alanyokat három csoportra osztották: az első csoportnak e feladat jó megoldásáért egy jelentősebb pénzösszeget helyeztek kilátásba, a másodiknak kevesebbet, míg a harmadik csoportnak nevetségesen csekélyet. Ezután arra kérték őket, hogy írják le tényleges személyes véleményüket a megtorlóakcióról. Az első csoport tagjai jobbára kíméletlenül elítélték, a másodiké már kevésbé, a harmadik csoport pedig egészen engedékenynek mutatkozott a rendőri brutalitás irányában, többüknél az előző feladatnál használt érvek bukkantak fel.¹⁵⁵

A Gyalog-galopp című filmben van egy jelenet, amelyben a vérszagra összegyűlt tömeg Atrhur király elé ráncigál egy nőt, boszorkánysággal vádolva őt. A bölcs király majdhogynem tudományos-ismeretterjesztő hevülettel és retorikával sok-sok fortélyos, sötét népét felvilágosítani próbáló keresztkérdés után végül az empirikus ellenőrizhetőség követelményét érvényesítve úgy dönt, hogy boszorkánypróbának vetik alá: ha nehezebb egy kacsánál, akkor boszorkány, ha nem: nem. A mérleg a nő felé billen. Erre az csendesen: "Hű, az istenit, lebuktam."

A "világtörténelem"¹⁵⁶ a jelek szerint mindenféle tudás bizonyosságának leépüléséről szól. A tudást folyamatosan új és új alapokra helyezte, az evilág-túlvilág ontológiai kettősségét a reflexív tudattal helyettesítette, amely természetszerűleg destruálja a bizonyosságot. Az ősi és új vallások mint átfogó és megkérdőjelezhetetlen világképek, a tudomány mint egyetemes és átfogó racionalitás, a moralitás és politika mint egységes sensus communisra építhető, a művészet mint a jóízlés általánossá válása - nem létezhetnek többé; pontosabban fogalmazva minden, ennek megvalósítására törő kísérlet - transzhistorikus szándékaival szöges ellentétben - történeti dokumentummá változik át. Egy olyan "történelem" "tényévé", amelyet már nem rendez kozmosszá semmiféle eszkatológia.

A reflexív tudás alapvetően profán. Végkonklúziója szerint az összes kozmológia mesebeszéd és az emberi tudás természetéből következik, hogy minden valóságleírás fiktív történet és minden (esetleges és profán) történéshalmaz (szent) forgatókönyvvé/ törvénykönyvvé változik át. Deskripció és preskripció összemosódik bennük. Végül is mindegyik megkísérel törvényeket szabni "szabad" embereknek, parancsokat osztogatni csillagoknak. A reflexív tudás szerint a történet szintaxisát nem egy univerzális (isteni) szemantikaként, hanem sok esetleges (emberi, túlságosan is emberi) pragmatikaként kell elgondolnunk.

A történelem jövő-centrált transzcenzusa nem semmisítette meg azonnal az archaikus kultúrák "konzervatív", ciklikus, örök jelenét, ellenkezőleg, kezdetben imitálja, és csak fokozatosan szakad el tőle és érvényesíti saját logikáját, de végül szükségszerű, hogy megsemmisítse. A szabadság és a boldogság különböző elképzelés-formációi alkotják a történelem Utópiáját, mely utóbbi az archaikus kozmosz számára a káosz ügynöke. A kozmológia alapja az archaikus jelen számára a kozmogónia és annak ismétlődése, a történelmi idők számára az Utópia és a hozzá vezető üdvtörténet.

A legtöbb gondolkodási struktúra, világkép, diszkurzus centrumában egy olyan szervezőelv működik, amelyet nem érint a rendszer mozgása, s amely ekképpen a változó struktúra állandó "transzcendentális jelöltjévé" válik. A legtöbb történet modellje az üdvtörténet, amennyiben a történet nem "annyi, mint beállítottság a semmibe", hanem valamilyen transzcendencia kontextusában áll, és erre a mögöttes, transzcendens "történetre" utal valójában. De egy idő után valami mégis történik vele, aminek következményeit egyáltalán nem ismerjük. A legismertebb történet, az Európa által létrehozott "világtörténelem" végül túllép e kettősségen, és nem tudni többé semmit arról, hogy mi mozgatja és hogy hová tart.

A zsidó és keresztény történelem Istennek a földi színpadon megrendezett paraboláiból áll (ahol persze az emberi és ördögi szereplőknek bizonyos szabadság adatott). A természet könyvében, mely az utolsó betűig értelmes, Isten sorait olvashatjuk. A történelem minden lényegi történése már a teremtés pillanatában kész: a jövő végérvényes és megváltoztathatatlan, legfeljebb kifürkészhetetlen.

A tudomány - szándékával homlokegyenesen ellenkezően - működésbe lépésének pillanatától fogva bizonytalanságot termel. Az egyesített tudományok nemzetközi enciklopédiája az egyik utolsó radikális kísérlet a felvilágosodás nagy álma, "egyetlen igaz tudás" mennyországa felé törő Bábel-torony építésére. Valamicskét okulva elődeik példáján, a képtelen kísérletből eleve kizárták a más nyelven beszélőket, és olyan, az emberiség üdvéért dolgozó, rettenthetetlen (szabad)kőműveseket vettek csak be, akik inkább megnémulnak, minthogy más nyelven beszéljenek. (Kérdés persze, hogy Neurath, Bohr, Dewey, Russell, Carnap, Morris mennyire beszél közös nyelvet.) De kakukktojásokat is beleraktak a falba (Kuhn), amely nem tűnik a legszilárdabb építőanyagnak. A torony ledőlt így is, egy nyelven építve (Wittgenstein, Gödel, Feyerabend, Polanyi stb.)

A művészet mindig is élenjáró volt a minden érték szüntelen átértékelésében, vagyis véső soron megsemmisítésében. A változáshoz és újdonsághoz való viszonya a történelem öntudatlan paródiája. Pedig a művészet autonóm szférává történt elkülönülése (XVIII. század) utáni időszak műveiben is csak úgy hemzseg az erkölcstani, széptani, bölcseleti, tudományos, antropológiai és egyéb mondanivaló. A mondanivaló, vagy szebben fogalmazva a kimondhatatlan pedig éppúgy transzcendens háttér a történet számára, mint a metafizikai. A változásra és újdonságra való törekvés egyre kevésbé utópikus és egyre inkább destruktív és öncélú. Logikus a sor: Schlegel, Baudelaire, Nietzsche, Musil, Satie, Duchamp, Warhol, hogy csak a nagyokat említsük.

És hosszan sorolhatnánk a történelmi idők szellemi teljesítményeit, melyek túlnyomó többségükben olyan "nagy elbeszélésekkel" (Lyotard) dolgoznak, melyek révén értelmet nyernek, önmagukon túlra mutatnak, s ezzel önmagukat a megválthatóság kontextusába helyezik. De mindegyik elérkezik történetének egy olyan pontjára, ahol már nem világos többé a transzcenzus értelme. Az utópia elnyeri betű szerinti értelmét: nemlétező hely. A történet elbizonytalanodik: egyre bizonyosabb, hogy nem tudni többé, mi az üdvös. A folyamatos diakrón változások és az egyre könnyebben látható szinkrón másságok deszakralizálnak minden világot. A reflexió aknamunkáját totálissá teszi a relativizmus, amely többé nem morális bűn vagy módszertani hiba, hanem negligálhatatlan kondíció, történelmi körülmény. Még akkor is, ha különböző lokális terrorok megpróbálják időben és térben elszigetelni "zónájukat" az összes többitől.

De ha a különböző típusú kánaánokról szóló te(le)ológiákat nem valamiféle tudás, hanem a remény műveinek tartjuk - szól a reflexív, "szabad" tudat -, akkor is érdemes meggondolni, vajon e remény nem valamiféle előzetes tudás implicit premisszáin nyugszik-e; egy olyan tudásén, amely tudni véli, mik a boldogság mindenkire érvényes feltételei. Ilyen tudás valószínűleg csak a primordiális, örökkön jelen idejű társadalmakban lehetséges, de a történelmi idők éppen ez ellen dolgoznak. Vagyis a remény a történelmi idők eredendően destruktív tudásának a foglya, megverve annak minden reménytelenségével. Ha (úgy) tudja is, hogy eljövendő a messiási idő, a profán világ nem célozhatja tudatosan, nem tudja siettetni eljövetelét, mert elvileg nem ismerheti. De ha ismerni véli is, mint Sabbataj Ceví hívei Gorajban, az sem segít. A zsidók a végső letelepedés, a megnyugvás helyét "tejjel-mézzel folyó Kánaán"-nak nevezték, ami jellegzetesen egy nomád vándor nép elképzelése; egy valóságosan letelepült nép centrális javai egészen másak. A történelmi idők más nomádjainak más elképzelései voltak a maguk Kánaánjáról, de ezek inkább az elképzelő idejéről adnak képet, mint valamely eljövendő messiási időről. Isten birodalmairól (Éden, Mennyország) nem tud semmit. És nemcsak a szent, de a profán világ minden birodalma is összeomlik végül a "nomád gondolat" (Deleuze) hordáinak pusztításától.

"Die Geschichte ist nicht Wissenschaft, sondern Willenschaft" - mondta Theodor Lessing. A mondatot aláírnák a nagy historicisták is, akik a történelmi relativizmust és a tudományos objektivitást egyaránt meg akarták menteni. Ők úgy értenék, hogy a történelmet az erős akaratú emberek, a történelem nagyjai - fáraók, császárok, királyok, fejedelmek, cárok, diktátorok, papok, hadvezérek, gazdagok, éhes csőcselékek - csinálják, nem pedig jó történészek. Mégpedig szigorúan intuitíve és nem tudományos szigorral, hiszen a történelmi tények egyedisége és egyszerisége lehetetlenné teszi, hogy a történelem egzakt tudomány tárgyává váljék, vagyis lehetetlen az általánosítás és a jóslás, vagyis a történelem tudományosan nem tervezhető, legfeljebb - utólag - elbeszélhető, leírható. Mindez azt előfeltételezi, hogy a történelem megváltoztathatatlan tények sorozata, melyeket "részlegesen", vagy "eltorzítva" ismerünk, de elvileg egyetlen helyes elbeszélésük, leírásuk létezik. Ám Th. Lessing szerint sem "a" történelem, sem "a" történelemtudomány nem létezik a fent leírt formában. A történelem mint "pőre tények" egymásutánja magánvaló: a megismerés csak elbeszélések formájában képes hozzáférni. A történelem így elbeszélések sorozata, többek között a változó történelemtudomány változó elbeszéléseinek sorozata, és mint "a" történelmet általában, e tudományt és elbeszéléseit is - mint történeti "tényeket" - erős akaratú emberek, a történettudománytörténet nagyjai és éhes csőcselékei csinálják.

A megtörténtnek ugyanebből a szemléletéből fakad a történésznek arra vonatkozó tiltása, hogy a történelemről beszélve úgy kezdj egy mondatot: "Ha..." és úgy fejezd be: "...lett volna." "A tényeknek" ez a tudós tisztelete mindig a megtörtént interpretációs és kontextuális lehetőségeinek minimalizálására, értelmezésének rögzítésére tör. Viszont a jelenvaló történésnek a leglényegibb vonatkozása az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság, a nyitottság, a lehetőség, a valószínűség és valószínűtlenség, a bizonytalanság, a ha. A történés a pillanatonként változó milliárdnyi ha tobzódása.

Werther megírja búcsúlevelét Lotténak, amit majd halála után megtalálnak asztalán. Elhatározza, hogy még egyszer, utoljára - váratlanul - meglátogatja Lottét, hogy...

A találkozón kissé zavarodottak mindketten, nem tudnak mit kezdeni magukkal, ezért Lotte azt javasolja, hogy Werther olvasson fel neki az Ossziánból. "Werther mosolygott, előszedte a verseket, összeborzongott, amikor a kezébe vette, és könnybe lábadt a szeme, amikor beléjük nézett.

Leült és olvasni kezdett.

ťDerengő éj csillaga, szépen szikrázol a nyugati égen, kiemeled felhődből tündöklő fejedet, büszkén haladsz a dombod felé...Ť" és így tovább, oldalakon keresztül, mígnem "Lotte szeméből könnyek árja szakadt elő, és megkönnyítette szívét, félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte kezét, és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dőlt, és szemét kendőjébe rejtette. Mindkettőjükben félelmetes indulat háborgott. Saját nyomorúságukat érezték a nemes hősök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek. Werther szeme és ajka Lotte karján izzott; Lotte megborzongott; távozni akart, és a fájdalom és a részvét ólmos kábulatként nehezedett rá. Mély lélegzetet vett, hogy magához térjen, és zokogva kérte Werthert, hogy folytassa, mennyei hangon kérte! Werther remegett, szíve csaknem meghasadt, fölemelte a papírlapot, és félig összetörve olvasta:

ťMiért ébresztesz, tavaszi szellő? Hízelegsz és szólsz: A mennyország könnyeit harmatozom rád! De már közel hervadásom ideje, közel a vihar, mely lekergeti leveleimet! Holnap majd jön, jön holnap a vándor, aki látott szépségemben, szeme mindenütt keres majd a mezőn, és nyomomat se találja.Ť

E szavak minden hatalma rászakadt a boldogtalanra. Teljes kétségbeesésében térdre dobta magát Lotte előtt, megragadta, szeméhez, homlokához szorította a kezét, és Lotténak úgy rémlett, mintha Werther szörnyű szándékának sejtelme röpült volna át a lelkén. Megszorította Werther kezét, odaszorította szívéhez,¹⁵⁷ fájdalmas izgalomban hozzáhajolt, és izzó arcuk összeért. A világ elsüllyedt körülöttük. Werther átkarolta, melléhez szorította Lottét, és őrjöngő csókokkal borította el remegő, dadogó ajkait.

- Werther! - kiáltotta Lotte, elfúló hangon, félrefordulva. - Werther! - és gyenge kézzel eltolta magától a szerencsétlent. - Werther! - kiáltott megint a legnemesebb érzés komoly hangján.

Werther nem ellenkezett, kiengedte Lottét a karjaiból, és eszét vesztve elébe borult. Lotte felpattant, és rémült zavarban, szerelemtől és haragtól remegve, mondta:

- Utoljára volt! Werther! Engem nem lát többé!"¹⁵⁸

Michel Foucault: "A boszorkánypróba, amely a vádlottat egy sajátos tesztnek [épreuve] veti alá, vagy a párbaj, amelyben a vádló megharcol a vádlottal (esetleg képviselőik), nem valamiféle kegyetlen és irracionális mód, hogy ťkiderítsükŤ az igazságot és megtudjuk ťhogyan is történt valójábanŤ a vitás eset; sokkal inkább egy olyan döntési mód, amelyben eldől, hogy Isten az adott pillanatban melyik oldalra billenti serpenyőjét a véletlen vagy az erő mérlegének, amely az ellenfelek egyikének sikerét hozza."¹⁵⁹

Közkeletű elgondolás, mely szerint a múlt mozdulatlan és végérvényes realitás, amelybe még Isten sem avatkozhat bele. Az ember viszont, úgy tűnik, nem tehet másként. Arra a kérdésre, hogy "Hogyan is történt valójában?", csak univerzális tudás képes válaszolni. Bármely emberi tudás, amely univerzálisnak gondolja el önmagát - isteninek gondolja el önmagát. De ez az út "nem áll nyitva egzisztáló szellem számára". Ugyanígy a mindentudó és örökkévalóságban létező Isten számára nem áll nyitva út a véges "egzisztenciális" "ittlét" felé. Hogy Isten mindentudó és örökkévaló, azt jelenti, mondják a teológusok, hogy 'minden elmúltnak és minden eljövendőnek, sőt, annak is, ami csak lehetett volna és lehetne, de nem lesz, egyetlen pillantással való látása'. (Vagyis birtokában van az elágazó ösvények kertjének végtelen és tökéletesen pontos térképe, és egyetlen pillantással eligazodik rajta.) Az embernek viszont, mivel egyetlen és ezért "mindenkor" magával cipelt tulajdona a jelen, vele mint varázsszavakkal kell üdvtörténetté, kozmosszá, otthonná teremtenie és (meg)vált(ozt)a(t)nia a "szörnyű véletlenek" (Nietzsche), a "parázna suhintások" (Pilinszky) káoszát. Az, hogy "az ember választásra van ítélve" (Sartre), nem csak jelenére/jövőjére vonatkozó kényszer, hanem múltjára is. A múlt nem volt, hanem mindig csak: lesz. Hogy mivé lesz a múltja, éppúgy nem "ténykérdés", minthogy mivé lesz a jövője.

Az "igaz történet" az után erőszaktétele az előttön. Ez a megtermékenyítés teszi igazzá (valóssá) és történetté (történelemmé). A "kitalált történet" ismeretelméletileg nem különíthető el az "igaz történettől". Facta és ficta nincsenek egymás nélkül. A világ kontinuumáról leválasztott faktum: fikció. A megismerés a posteriori "objektivitása" a priori (inter)szubjektivitáson alapul. Minden megértés belemagyarázás és értékelés. Minden ítélet előítélet. A megismerésben konstituált tény olyan, mint egy dráma szereplője: semmit sem mond róla az, hogy kitaláció. Talán az inkább - Arisztotelész követelménye is "csak" ez -, hogy valószínű. De a való kétszínű. Vagy több.

Az Utópiáitól megfosztott történeti időkben a most "a messiási idő modellje" (Walter Benjamin). "Miként a virágok fordítják fejüket a nap felé, valami titokzatos heliotropizmus révén az elmúlt dolgok mind afelé a nap felé igyekeznek fordulni, mely felkelőben van a történelem egén." Ez a "gyenge messiási erő" mindenkinek megadatott.¹⁶⁰ Az üdvösség nem egy történet utáni állapot, hanem a történés mindenkori jelenének feladata. Az ember, saját életének főszereplője és hőse "kozmikus" magányban, vagyis minden értelmes világtól, kozmosztól elhagyatottan, arra van kényszerítve, hogy értelmes történetté váltsa meg életét.

A jelen uralja és folyamatosan megváltja a múltat. Vagyis elbeszéli a kimondhatatlant, megváltoztatja a "megváltoztathatatlant", átértékeli a "végérvényest", átváltoztatja az Átváltozatlant, domesztikálja a totális idegenséget, csapdába ejti a megragadhatatlant, gyarmatosítja az elérhetetlent, bekebelezi a megemészthetetlent, immanenssé teszi a transzcendenst, "megismeri" a magábanvaló történést, megerőszakolja a szűz "realitást".

Mindez azért lehetséges, mert (úgy) tudja, hogy nincs Megváltás a jövőben, ezért a jelen veszi át ezt a szerepet. Így válik minden nap ítéletnappá. Az eleve értelmes (üdv)történet szükségszerű Utolsó Ítéletének szerepét az értelmetlenségtől folyamatosan megváltandó szukcesszió legkésőbbi pillanatának esetleges utolsó ítéletei veszik át.

Így minden pillanat minden utána következő kiszolgáltatottja. És a jelen kísérlete az önmegváltásra így válik ambiguussá. A mindenkori jelen előttjeinek mennybemenetele így válik utánjainak pokolraszállásává. Minden üdvözült és üdvözítő Előtt minden Után által megváltandó siralomvölggyé.

Tényleg?

- És mégis lapos a Föld

- Hogyan tiporta le II. Ramses, akit kedvel az igazság, a hattik birodalmát?

- Miképpen nyilatkozik meg az ősi északi lélek az Ossianban?

- Kuroszava, a gyilkos

- Miért nem festették a görögök a szobrokat?

- Pseudo-e valójában Aquinói Tamás Dionysisos Areopagitája?

Tej- és méztermelés Izraelben 1930-2030

- A szifiliszesek magas arányának okairól a '68-as amerikai diáktüntetők körében

- A Föld mint a kozmosz középpontja és az ember mint a teremtés koronája [nem kultúrtörténeti, hanem modern asztrofizikai munka]

- A boszorkánypróbák mint az igazság csalhatatlan bizonyításai

Ez inkább ismeretelméleti dadaizmusnak hangzik, mint komoly kritikai kételynek. Akárhogyan is, bizonyos dolgokról (úgy) tudjuk, hogy tudjuk. A Winckelmann-elbeszélésben például az lenne ugyebár a poén, hogy - valljuk be - mi biztosan tudjuk, hogy a görögök festették a szobrokat. Vagyis ismeretelméleti kételyünk nem elég radikális. Hiába az egész huszadik század nagy destrukciója: pozitivisták maradtunk.¹⁶² Még akkor is, ha a két utolsó dolgozatcím nem teljesen fiktív vicc, lásd "antropikus elv" és Foucault "épreuve"-je. De ez a sor folytatható, főképpen a jól ismert francia radikális filozófusok jeleskednek e műfajban, például amikor Lyotard a konszenzusra törekvést azonosítja a terrorra törekvéssel¹⁶³, vagy amikor Klossowski Sade-ot a legsötétebb fajtából való konzervatív keresztényként interpretálja¹⁶⁴, vagy amikor Derrida amellett érvel, hogy az egész Nietzsche-életművet úgy kéne olvasnunk, mint a "Megfeledkeztem az esernyőmről" mondatát¹⁶⁵, vagy amikor Deleuze és Guattari elmesélik, hogyan lehetünk "szerv nélküli testté", és hogy az milyen jó lesz nekünk¹⁶⁶. Ezek a megközelítések nagyon hajtanak a dadaisztikus megközelítésekre. És egyre népszerűbbek. Ha így megy tovább, a magyar irodalomtörténetben is megjelenhetnek az efféle dolgozatcímek: Arany János mint a fene¹⁶⁷. Egy pszichoanalitikus tanulmány remekül bebizonyíthatná, hogy, "de bizony gondoltad, Janikám, csak elfojtottad a gondolatot"; vagy egy dekontruktivista tanulmány kitűnően érvelhetne amellett, hogy "ki nem szarja le, hogy te mit gondoltál?"

Még mindig nem tudni, mi lesz, ha ezek a ma még mindig nagyon radikálisnak tűnő episztemológiák tényleg hagyománnyá válnak.

Exkurzus: "közhelyek", "túl kéne már lenni ezen"¹⁶⁸

Elég bonyolult ez a kérdés is, jusson eszünkbe néha az iránta való alázat. Csak néhány szál a bonyodalmak gubancaiból: 1. a neokantiánus kérdésfeltevés: hogyan lehetünk képesek általánosításokra a történettudományban, ha tudjuk, hogy minden egyes esemény sui generis egyszeri és megismételhetetlen, 2. ezzel összefüggésben: Gadamer kérdése, Kerényinek az ünnep lényegéről mondott gondolatait felidézve: ha minden ünnep (fizikailag) más és más, hogyan van az, hogy mégis valamiképpen ugyanazt ünnepeljük meg minden egyes alkalommal, és tovább: 3.) ugyanazzal a művel van-e dolga a Shakespeare-korabeli és a mai drámaolvasónak, tudván, hogy a szöveg mindkét esetben szóról szóra ugyanaz, és azt is tudván, hogy a néhány évszázados, rendkívül intenzív hatástörténet eliminálhatatlan része a darabnak. 4.) Vagy egy radikálisabb, derridai kérdés: beszélhetünk-e egyáltalán valaminek az önazonosságáról és jelenlétéről, ha a szignifikáció játékában kizárólag különbségek és késleltetettségek vannak, és ha nem, akkor miről beszélhetünk egyáltalán. Satöbbi, satöbbi. Ezek a kérdések is közhelyek: többkönyvtárnyi irodalom foglalkozik vele, százéletnyi időtartam alatt elolvasható. A közhelyek nem feltétlenül amiatt tartják magukat makacsul gondolkodásunkban, mert restek vagyunk gondolkodni, nem vagyunk elég originálisak, és a megszilárdult diszkurzusok öntudatlan rabszolgái vagyunk - hanem azért, mert a közhelyek igazságot hordoznak. Mi az igazság, persze. A közhelyeket romboljuk le, persze. A közhelyekkel ugyanaz a probléma, mint a "legeredetibb" belátással: igazak, de cáfolhatók (s ha cáfolhatatlanok, terméketlenek); jól működő sémák lehetnek, de nem lehetnek univerzálisak: minden univerzális séma önreferens, paradox, gödeli. Minden kijelentő mondat, gondolatmenet, kivált ha radikálisan vagy szigorúan értjük, lényegileg aporisztikus karakterű. Akárhogyan is: (az én esztétikai eszményem szerint) a tézis az igazságra törekszik, és nem az eredetiségre. Azzal a tézissel, hogy minden tézis radikálisan retorikafüggő, csak azok elégszenek meg, akiket fizetnek, bárhogy is ragozzák.

De ha a(z episztemológiai szkepszisre vonatkozó) hasonló megfogalmazásokat és "hátországukat" (Derride vagy oda), egyszerű pozitivizmusunkban identikus kijelentéseknek tekintjük is, felmerül a kérdés, miért engedelmeskedjünk az originalitás-eszménynek? Mivel legitimálja magát ez az imperatívusz? Csak nem az unalom és az érdekesség kettősségével? Ugyanoda jutottunk: az, hogy Dosztojevszkij alkalmasint "ugyanazt" mondja, mint Jézus Krisztus, feleslegessé teszi művét? "Uncsi, ezt már ismerjük"? Hogy millió és millió pap "ugyanazt" olvassa fel millió és millió templomban, kétezer év óta millió és millió vasárnap, hát hogyhogy nem unják halálra magukat?

Olyan uncsi ez az eredetiség-pite, nem?

---

Arany János mint a fene¹⁴⁴

Előhang

Ha a hagyományra vonatkozó kérdést teszünk fel, alighanem a jelen és a múlt viszonyáról teszünk fel kérdést. És minden kérdés ismeretelméleti kérdés (is). Először egy vázlatos, részleges és közhelyes képet adnék a múlt megismerhetőségére vonatkozó (poszt)modern kételyekről - közben néhány igaz történettel kedveskedve az olvasónak -, majd néhány kérdést szeretnék megfogalmazni ezek esetleges következményeivel kapcsolatosan. A válaszokat természetesen nem tudom. És (úgy) tudom, hogy egyetlen földi halandó sem tudja. Ez önmagában nem tölt el örömmel. Azt viszont kifejezetten szomorúnak találnám, ha az igazság megismerhetetlenségének belátása apatheiához vezetne (sztoa, Schopenhauer), hagymázas titkolózáshoz (Nietzsche) a kultúra gyűlöletéhez (cinikusok, Rousseau), kulturalista közhelyekhez (Wittgenstein), hermetikus kvázi-miszticizmushoz (Heidegger), álradikális frivolitáshoz (Derrida), ismertelméleti anarchizmushoz vagy dadaizmushoz (Feyerabend, dada), dögunalomhoz (Hume, Kant, Rickert, Husserl), önfeledt pragmatizmushoz (Mach, big science, Rorty), vagy e két utóbbi ötvözetéhez (szofisták) stb. Az viszont örömmel tölt el, hogy ennyi nagyszerű megoldáskísérlet született. Mert a legszomorúbb az lenne, ha az igazság megismerhetetlenségének belátása nem léteznék, sem pedig az e belátásra adott reakciók pazar bősége, élvezetes kalandjai. Ha kizárólag egy együgyű pozitivizmus léteznék. Bár az is igaz, hogy ez esetben fel sem vetődhetnének ezek a kérdések, hiszen az olyan lenne, mint az archaikus társadalmak biztos, isteni tudása, tehát egyáltalán nem lennék szomorú tőle, hanem boldog lennék benne.

Ha az episztemológiai szkepszisre adott válaszok e fenti felsorolásának retorikájában néhány olvasó esetleg a filozófiában már elég régen meghonosodott, kényszeresen "meghaladni" akaró hangnemet véli felfedezni, sietek leszögezni: szó sincs ilyesmiről. Egyrészt: ők legalább válaszol(ni próbál)tak. Másrészt úgy tűnik, hogy a probléma természete olyan, hogy nem lehet megoldani, lényegileg aporisztikus. Arról sincs szó, hogy a fenti felsorolásban leírtam volna e válaszokat. Hiszen leírhatatlanul bonyolultak, (még a "dögunalmasak" is) izgalmasak, és számtalan lehetőséget rejtenek. Inkább arról van szó, hogy izgatnak, de nem elégítenek ki. Nem hiszem, hogy "az élvezet megcsal, a lehetőség nem" (Kierkegaard), mindenesetre, ha nehezünkre esik élvezni az ismereteinket elborító szkepszist és az érzelmeinket átható ressentiment-t, akkor rá vagyunk kényszerítve, hogy a lehetőséget élvezzük. A différance ugyanis megszüntethetetlen: a lehetőség az egyetlen valóság. A jelenlét metafizikáját azonban nem lehet ilyen könnyen elhallgattatni/leírni: a lehetőség nem valóság. Az csak "pinabú" (Esterházy). Az a durva bánásmód, amelyben a "transzcendentális jelöltet" részesítjük, mélységes kétségbeesésünk jelölője.

Néhány kisebb-nagyobb elbeszélés¹⁴⁵

Kuroszava Akira A vihar kapujában című filmje elmeséli, hogy valaki elmeséli, hogyan meséltek különböző emberek különböző meséket "ugyanarról" a "tényről": meggyilkoltak egy férfit. A bíró igazságot akar tenni, ezért meg akarja tudni az igazságot. Aztán négyen ötféleképp mesélik el neki. Három tanú-vagy-gyilkos és egy látnok. Az egyik tanú-vagy-gyilkos két "igaz történetet" is mond, azt állítván a másodikban, hogy az első hazugság volt. Az volt a valószínűbb.

Melyik az igazság? Vagy egy hatodik történet? Vagy mindegyikből, apránként kell összerakni? A múlt - bizonyára - végérvényes és megváltoztathatatlan. De "hogyan is történt valójában?" Mindegy, mert az igazság viszont - úgy tűnik - ideiglenesen érvényes és változó? Miért nem mindegy?

I. e. 1296-ban Qadešnél megütközik egymással II. Ramses, Egyiptom uralkodója, és Muwatalliš, az ereje teljében levő hettita birodalom királya. A quadeši csata leírásának csak egyiptomi változata maradt fönn, melyben arról értesülünk, hogy II. Ramses, "az uralkodók bikája", "akit kedvel az igazság", "Ré fia", kinek hatalma "kiterjed a világ végéig", és "az idegen fejedelmek tágra nyitott száját szűkre fogja", az "isteni, gyönyörűséges sólyom" "letiporta Hatti [a hettiták] országát", fényes győzelmet aratott. E beszámoló és egyéb körülmények tüzetes vizsgálatából azonban még az egyiptológusok is arra következtetnek, hogy valójában megsemmisítő csapást mért Muwatalliš Egyiptomra, és kis híja volt, hogy II. Ramses maga megmenekült a haláltól. Vajon "szemérmetlen történelemhamisítás"-e ez? - ahogy Ceram, a kiváló archeológus-történész nevezi.¹⁴⁶ Ahelyett, hogy válaszolni próbálnék a kérdésre, arra utalnék csak, hogy bármi is történt valójában, egyértelmű, hogy Ceram tudósítása nem sokkal kevésbé elfogult, mint ama "szemérmetlen", csak más módon és Muwatalliš oldalán harcolva.

"Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit.

Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombéliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khiveusok és Jebuzeusok lakóhelyére."¹⁴⁷

Aquinói Szent Tamás a szépről alkotott nézeteinek kifejtéséhez Pseudo-Dionysios Areopagita írásait használja fel¹⁴⁸, ami önmagában elég meghökkentő, mivel kettejük gondolatrendszere és -stílusa igen messze áll egymástól. Az ok mégis egyszerű: a nagy skolasztikus kor még nem tudta Pseudo-Dionysiosról, hogy valójában nem az "igazi" Dionysios Areopagita, vagyis aki az apostolok tanítványa volt, hanem egy az V.-VI. század fordulóján élt, a keresztény dogmatikát és a Proklosz nyomán haladó neoplatonizmus szinkrézisét megvalósítani igyekvő teológus-filozófus. Hogy a két személy nem azonos, arra csak a reneszánszban jön rá Laurentius Valla, és a meg nem egyezés tudományos bizonyítékait még később, Stiglmayer és Koch kritikái szolgáltatják.

De idézhetnénk a Septuaginta híres félrefordításait is, melyek később alapvető teológiai tézisek sarkkövévé válnak.

"...mint például Szent Teréz: csak oda kell menni és megnézni, Bernini szobrát Rómában, és rögtön világos lesz, hogy éppen elélvez, semmi kétség efelől." (Lacan)¹⁴⁹ Winckelmann szerint a grácia Berninit még álmában sem látogatta meg. Winckelmann kijelenti, hogy a görög művészet történeti vizsgálata közben mintha a szép integetett volna feléje. "Lesütöttem előtte szememet, mint azok, kik előtt a legmagasztosabb jelenik meg, mert úgy véltem, hogy e látomásban a legmagasztosabbat látom." E legmagasztosabb színtelen és ízetlen. A szép lényege ugyanis nem a színben, hanem a kontúrban van. Továbbá hasonlatos "a forrásból fakadó legtökéletesebb vízhez, mely akkor a legegészségesebb, ha semmi íze nincs, mert ilyenkor ment minden idegen alkatrésztől." Ezt a természettől természetesen nem lehet megtanulni. "Ezt kizárólag a görögöktől kell megtanulni." "Az egyetlen út számunkra, hogy naggyá, sőt, ha lehetséges, utánozhatatlanná váljunk, a görögök utánzása."¹⁵⁰

Szegény Winckelmann, ha tudta volna, hogy valójában festették a szobrokat. Az ő görögjei, akiket oly tisztán látott lelki szemei előtt és akiket oly bensőségesen ismert. Festették!

És talán megbocsátóbb lett volna szegény Berninivel szemben is, aki legalább tényleg nem festette. Igaz, csak azért, mert ő is (ugyanúgy) tudta, hogy a görögök nem, és egyáltalán, a szobrokat nem festjük, micsoda hülye ötlet. A Milói Vénusz, összemázolva.

Hugh Trevor-Roper A hagyomány kitalálása: A skót-felföldi hagyomány című tanulmányában azt írja: "Ma, ha skótok valahol összegyűlnek nemzeti identitásukat ünnepelni, ezt egy bizonyos megkülönböztetett nemzeti szerelésben teszik. Skótszoknyát öltenek, melynek színei és mintázata a ťklánhozŤ tartozást jelölik; és ha zenélni támad kedvük, hangszerük a duda. Ez a felszerelés, melynek oly nagy ősiséget tulajdonítanak, valójában nagyrészt új. Az Angliával történt egyesítés után, némely részletében jóval utána, jelent meg, bizonyos értelemben az angolokkal szembeni ellenállásként. Az egyesülés előtt tényleg előfordult elvétve; de a skótok nagy többsége számára a barbárság jele volt... De még mint szórványos jelenség is, viszonylag új volt... Valóban, a sajátos skót-felföldi kultúra és hagyomány egész koncepciója egy retrospektív kitaláció. A tizenhetedik század végéig a skót-felföldiek nem alkottak külön népet. Egyszerűen Írország fölöslege voltak... Fajilag és kulturálisan Írország gyarmata voltak... hangszerük a hárfa volt, nem a duda... Irodalmuk, úgy ahogy volt, az ír irodalom halovány visszfénye volt. Még az angol iga alatt is, a XVII-XVIII. szd-ban, a Kelta Írország megmaradt, kulturálisan, történelmi nemzetnek, míg a Kelta Skócia legjobb esetben a szegény rokon volt. Nem volt, nem lehetett független hagyománya. A független skót-felföldi hagyomány megteremtése, és ennek az új hagyománynak a skót nemzeten megmutatkozó külső jegyei, a XVIII. szd. vége-XIX. szd. elejének munkája volt. Három fokozatban valósult meg. Elsőként volt a kulturális lázadás Írország ellen: az ír kultúra kiszipolyozása és a korai skót történelem újraírása, mely abban az arcátlan igénybejelentésben kulminált, hogy Skócia - a Kelta Skócia - volt az ťanyanemzetŤ, és Írország csupán kulturális függeléke. Másodszor volt az új felföldi hagyomány művi megteremtése, mint ősrégi, eredeti és sajátos. Harmadszor volt a felföldi tradíció" átvétele egész Skócia-szerte. "A skót-felföldiek nem pusztán az iu. V. szd-ban Írországból érkező betolakodók voltak, hanem ősrégi történelemre tekinthetnek vissza Skóciában, és valójában ők a kaledónok, akik annak idején ellenálltak a római hadaknak." Mindezeket egy skót, Thomas Innes már 1729-ben meggyőzően cáfolta, de aztán az 1760-as években újra bizonygatni kezdik, főként a skót "hagyományteremtés" két legnagyobb mestere, James Macpherson, az Ossian "fordítója", és John Macpherson tiszteletes, egy sky-szigeti lelkész, később India kormányzója. Bár nem rokonok, nagy összhangban ők ketten viszik véghez a teremtőmunkát. Megírják "Kelta Skócia bennszülött irodalmát, és szükséges tartozékát, egy új történelmet. Ennek az irodalomnak, csakúgy mint emennek a történelemnek, amennyiben valami kapcsolata van a valósággal, azt az írektől lopták. A Macphersonok pőre arcátlansága elismerést kell hogy keltsen. James Macpherson felszedett néhány ír balladát Skóciában, írt egy ťeposztŤ, amelyben az egész színteret áttette Írországból Skóciába", majd pedig az egész ír irodalmat úgy állítja be, mint amely ennek a költészetnek gyatra utánérzése. "Aztán a sky-szigeti lelkész megírja Kritikai disszertációját, melyben megfelelő kontextust kínál ťa kelta HoméroszŤ számára". Az ír nyelvű kelták nála már négy évszázaddal tényleges jövetelük előtt ott vannak Skóciában, gazdag irodalmuk van, "amelyet a Sötét Korszakban a gátlástalan írek ellopnak az ártatlan skótoktól." A két Macpherson totális sikert arat. "Egy teljes évszázadot vesz igénybe, hogy a skót történelmet megtisztítsák - ha egyáltalán valaha is megtisztították - a két Macpherson egymást kiegészítő meghamisításaitól. Ugyanakkor e két arcátlan csaló tartós sikert ér el: a skót-felföldieket felteszik a térképre. A korábban az alföldi skótok által rendetlen barbárokként, vagy az írek által írástudatlan, csóró vademberekként lenézett skót-felföldiek most Európa-szerte ünnepelt Kulturvolk lett, amely, midőn Anglia és Írország még primitív barbárságba süllyedve tengődött, már hihetetlenül kifinomult és érzékeny eposzköltőket termett, kik nem rosszabbak (Madame de Staël), sőt jobbak (F. A. Wolf) Homérosznál."¹⁵¹ (Kiemelések tőlem.)

Jeffrey Burton Russell A lapos Föld kitalációja című könyvében azt írja, hogy a "lapos Föld" mítosza valójában nem a kereszténység érájához, a középkorhoz tartozik, hanem az újkorhoz, azon belül is leginkább az 1870-1920-as időszakhoz. Ekkor válik univerzálissá a hit, hogy a keresztény középkor univerzális hite a "lapos Föld" volt. Russell alaposan utánajárt a dolognak, és mindössze öt darab szerzőt sikerült találnia az egész korszakban, akik kifejezetten "lapos Föld"-hívők. Ráadásul ezek meglehetősen marginális szereplői a középkori írott kultúrának. Lactantius például (III. szd.) csupán a reneszánszban lett ismertté, és mellesleg eretnek. Egy másik laposföld-hívőről, Cosmas Indicopleustesről (VI. szd.), szintén szinte senki sem tud, görögül írt művét csak 1706-ban fordítják latinra. Főként őrájuk szoktak hivatkozni a későbbi mítoszgyártók. Azt viszont gyakran elfelejtik emlegetni a tudományos haladás eme felvilágosult apostolai - így Russell - hogy például Copernicus ellenfelei evidensen és egytől egyig a "gömb alakú Föld" nézet alapján álltak. Vagy azt, hogy a középkorban valójában a Föld szférikus modellje volt az általános.

Russell szerint ez a tudományos mítosz a "sötét középkor", "elnyomó vallás/egyház" kontra "felvilágosult tudomány", "tiszta, objektív tudomány" bornírt kényszerességének terméke. Ez egyben az utóbbi objektivitását is minősíti. Russell úgy véli, hogy ennek a tudománytörténeti dramatizálásnak, az "ellenfél" tendenciózus félreértelmezésének (és az ellenérvek ugyanilyen figyelmen kívül hagyásának) oka a felsőbbrendűség iránti igény, a politikai/kulturális hatalom vágya.¹⁵²

Russell földbe döngöli a "felvilágosult" tudományosság és a pozitivista pátosz gőgjét és e gőg kitalációját. Mégis, ugyanennek a hadseregnek a katonája, mivel a könyv implicit üzenete az, hogy: valójában nem is voltak olyan marhák, hogy azt higgyék, a Föld lapos. Cosmas Indicopleustest félresodorja a felvilágosodás győzedelmes árama, egy elhanyagolható ellenpéldává válik.

Minden tudományok királynője, a fizika számos kopernikuszi fordulat után, az ezerkilencszázhetvenes évek végére eljutott a par excellence anitkopernikuszi, ún. "antropikus elv" megfogalmazásához. Eszerint a kozmogónia a nagy bummtól a biológiai evolúción át az ember létrejöttéig olyan hihetetlen véletlensorozatokat produkált, amelynek valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő, az ember létrejöttéhez annyi valószínűtlen feltételnek kellett teljesülnie, hogy az már gyanús. Nem értelmetlen tehát - és a legszigorúbb tudományos módszerességgel védhető - az az előfeltevés, hogy minden éppen azért történt így, hogy az ember létrejöhessen. "Mai ismereteink szerint - írja Stephen Hawking ¹⁵³ - a tudomány törvényei sok alapvető számértéket tartalmaznak, például az elektron elektromos töltésének nagyságát, vagy a proton és elektron tömegének arányát... [F]igyelemre méltó, hogy ezek a számok olyanok, mintha nagyon precízen beállították volna őket az élet kifejlődését lehetővé tevő értékekre. Ha például az elektron elektromos töltése csak egy kicsit is más" lenne, akkor nem létezhetnének a Naphoz hasonló csillagok.¹⁵⁴

1968-ban, miután az Ohioi Nemzeti Gárda a Kenti Állami Egyetemen négy diákot lelőtt - meséli Elliot Aronson -, a következő híresztelések kezdtek terjedni: 1. mind a két diáklány terhes volt, tehát szexuálisan túlfűtötteknek, szemérmetleneknek kellett lenniük; 2. mind a négy holttest tele volt tetvekkel; 3. az áldozatok annyira súlyos állapotban levő szifiliszesek voltak, hogy két héten belül amúgy is meghaltak volna. Egy kenti középiskolai tanárnő kijelentette: "Aki egy olyan városban, mint Kent, hosszú hajjal, piszkos ruhában és mezítláb jelenik meg az utcán, megérdemli, hogy lelőjék."

1968-ban, egy szociálpszichológiai kísérletben radikális, baloldali érzelmű amerikai diákokat kértek fel arra, hogy írjanak védőbeszédet egy diáktüntetést vérbefojtó rendőri intézkedés védelmében. A kísérleti alanyokat három csoportra osztották: az első csoportnak e feladat jó megoldásáért egy jelentősebb pénzösszeget helyeztek kilátásba, a másodiknak kevesebbet, míg a harmadik csoportnak nevetségesen csekélyet. Ezután arra kérték őket, hogy írják le tényleges személyes véleményüket a megtorlóakcióról. Az első csoport tagjai jobbára kíméletlenül elítélték, a másodiké már kevésbé, a harmadik csoport pedig egészen engedékenynek mutatkozott a rendőri brutalitás irányában, többüknél az előző feladatnál használt érvek bukkantak fel.¹⁵⁵

A Gyalog-galopp című filmben van egy jelenet, amelyben a vérszagra összegyűlt tömeg Atrhur király elé ráncigál egy nőt, boszorkánysággal vádolva őt. A bölcs király majdhogynem tudományos-ismeretterjesztő hevülettel és retorikával sok-sok fortélyos, sötét népét felvilágosítani próbáló keresztkérdés után végül az empirikus ellenőrizhetőség követelményét érvényesítve úgy dönt, hogy boszorkánypróbának vetik alá: ha nehezebb egy kacsánál, akkor boszorkány, ha nem: nem. A mérleg a nő felé billen. Erre az csendesen: "Hű, az istenit, lebuktam."

A "világtörténelem"¹⁵⁶ a jelek szerint mindenféle tudás bizonyosságának leépüléséről szól. A tudást folyamatosan új és új alapokra helyezte, az evilág-túlvilág ontológiai kettősségét a reflexív tudattal helyettesítette, amely természetszerűleg destruálja a bizonyosságot. Az ősi és új vallások mint átfogó és megkérdőjelezhetetlen világképek, a tudomány mint egyetemes és átfogó racionalitás, a moralitás és politika mint egységes sensus communisra építhető, a művészet mint a jóízlés általánossá válása - nem létezhetnek többé; pontosabban fogalmazva minden, ennek megvalósítására törő kísérlet - transzhistorikus szándékaival szöges ellentétben - történeti dokumentummá változik át. Egy olyan "történelem" "tényévé", amelyet már nem rendez kozmosszá semmiféle eszkatológia.

A reflexív tudás alapvetően profán. Végkonklúziója szerint az összes kozmológia mesebeszéd és az emberi tudás természetéből következik, hogy minden valóságleírás fiktív történet és minden (esetleges és profán) történéshalmaz (szent) forgatókönyvvé/ törvénykönyvvé változik át. Deskripció és preskripció összemosódik bennük. Végül is mindegyik megkísérel törvényeket szabni "szabad" embereknek, parancsokat osztogatni csillagoknak. A reflexív tudás szerint a történet szintaxisát nem egy univerzális (isteni) szemantikaként, hanem sok esetleges (emberi, túlságosan is emberi) pragmatikaként kell elgondolnunk.

A történelem jövő-centrált transzcenzusa nem semmisítette meg azonnal az archaikus kultúrák "konzervatív", ciklikus, örök jelenét, ellenkezőleg, kezdetben imitálja, és csak fokozatosan szakad el tőle és érvényesíti saját logikáját, de végül szükségszerű, hogy megsemmisítse. A szabadság és a boldogság különböző elképzelés-formációi alkotják a történelem Utópiáját, mely utóbbi az archaikus kozmosz számára a káosz ügynöke. A kozmológia alapja az archaikus jelen számára a kozmogónia és annak ismétlődése, a történelmi idők számára az Utópia és a hozzá vezető üdvtörténet.

A legtöbb gondolkodási struktúra, világkép, diszkurzus centrumában egy olyan szervezőelv működik, amelyet nem érint a rendszer mozgása, s amely ekképpen a változó struktúra állandó "transzcendentális jelöltjévé" válik. A legtöbb történet modellje az üdvtörténet, amennyiben a történet nem "annyi, mint beállítottság a semmibe", hanem valamilyen transzcendencia kontextusában áll, és erre a mögöttes, transzcendens "történetre" utal valójában. De egy idő után valami mégis történik vele, aminek következményeit egyáltalán nem ismerjük. A legismertebb történet, az Európa által létrehozott "világtörténelem" végül túllép e kettősségen, és nem tudni többé semmit arról, hogy mi mozgatja és hogy hová tart.

A zsidó és keresztény történelem Istennek a földi színpadon megrendezett paraboláiból áll (ahol persze az emberi és ördögi szereplőknek bizonyos szabadság adatott). A természet könyvében, mely az utolsó betűig értelmes, Isten sorait olvashatjuk. A történelem minden lényegi történése már a teremtés pillanatában kész: a jövő végérvényes és megváltoztathatatlan, legfeljebb kifürkészhetetlen.

A tudomány - szándékával homlokegyenesen ellenkezően - működésbe lépésének pillanatától fogva bizonytalanságot termel. Az egyesített tudományok nemzetközi enciklopédiája az egyik utolsó radikális kísérlet a felvilágosodás nagy álma, "egyetlen igaz tudás" mennyországa felé törő Bábel-torony építésére. Valamicskét okulva elődeik példáján, a képtelen kísérletből eleve kizárták a más nyelven beszélőket, és olyan, az emberiség üdvéért dolgozó, rettenthetetlen (szabad)kőműveseket vettek csak be, akik inkább megnémulnak, minthogy más nyelven beszéljenek. (Kérdés persze, hogy Neurath, Bohr, Dewey, Russell, Carnap, Morris mennyire beszél közös nyelvet.) De kakukktojásokat is beleraktak a falba (Kuhn), amely nem tűnik a legszilárdabb építőanyagnak. A torony ledőlt így is, egy nyelven építve (Wittgenstein, Gödel, Feyerabend, Polanyi stb.)

A művészet mindig is élenjáró volt a minden érték szüntelen átértékelésében, vagyis véső soron megsemmisítésében. A változáshoz és újdonsághoz való viszonya a történelem öntudatlan paródiája. Pedig a művészet autonóm szférává történt elkülönülése (XVIII. század) utáni időszak műveiben is csak úgy hemzseg az erkölcstani, széptani, bölcseleti, tudományos, antropológiai és egyéb mondanivaló. A mondanivaló, vagy szebben fogalmazva a kimondhatatlan pedig éppúgy transzcendens háttér a történet számára, mint a metafizikai. A változásra és újdonságra való törekvés egyre kevésbé utópikus és egyre inkább destruktív és öncélú. Logikus a sor: Schlegel, Baudelaire, Nietzsche, Musil, Satie, Duchamp, Warhol, hogy csak a nagyokat említsük.

És hosszan sorolhatnánk a történelmi idők szellemi teljesítményeit, melyek túlnyomó többségükben olyan "nagy elbeszélésekkel" (Lyotard) dolgoznak, melyek révén értelmet nyernek, önmagukon túlra mutatnak, s ezzel önmagukat a megválthatóság kontextusába helyezik. De mindegyik elérkezik történetének egy olyan pontjára, ahol már nem világos többé a transzcenzus értelme. Az utópia elnyeri betű szerinti értelmét: nemlétező hely. A történet elbizonytalanodik: egyre bizonyosabb, hogy nem tudni többé, mi az üdvös. A folyamatos diakrón változások és az egyre könnyebben látható szinkrón másságok deszakralizálnak minden világot. A reflexió aknamunkáját totálissá teszi a relativizmus, amely többé nem morális bűn vagy módszertani hiba, hanem negligálhatatlan kondíció, történelmi körülmény. Még akkor is, ha különböző lokális terrorok megpróbálják időben és térben elszigetelni "zónájukat" az összes többitől.

De ha a különböző típusú kánaánokról szóló te(le)ológiákat nem valamiféle tudás, hanem a remény műveinek tartjuk - szól a reflexív, "szabad" tudat -, akkor is érdemes meggondolni, vajon e remény nem valamiféle előzetes tudás implicit premisszáin nyugszik-e; egy olyan tudásén, amely tudni véli, mik a boldogság mindenkire érvényes feltételei. Ilyen tudás valószínűleg csak a primordiális, örökkön jelen idejű társadalmakban lehetséges, de a történelmi idők éppen ez ellen dolgoznak. Vagyis a remény a történelmi idők eredendően destruktív tudásának a foglya, megverve annak minden reménytelenségével. Ha (úgy) tudja is, hogy eljövendő a messiási idő, a profán világ nem célozhatja tudatosan, nem tudja siettetni eljövetelét, mert elvileg nem ismerheti. De ha ismerni véli is, mint Sabbataj Ceví hívei Gorajban, az sem segít. A zsidók a végső letelepedés, a megnyugvás helyét "tejjel-mézzel folyó Kánaán"-nak nevezték, ami jellegzetesen egy nomád vándor nép elképzelése; egy valóságosan letelepült nép centrális javai egészen másak. A történelmi idők más nomádjainak más elképzelései voltak a maguk Kánaánjáról, de ezek inkább az elképzelő idejéről adnak képet, mint valamely eljövendő messiási időről. Isten birodalmairól (Éden, Mennyország) nem tud semmit. És nemcsak a szent, de a profán világ minden birodalma is összeomlik végül a "nomád gondolat" (Deleuze) hordáinak pusztításától.

"Die Geschichte ist nicht Wissenschaft, sondern Willenschaft" - mondta Theodor Lessing. A mondatot aláírnák a nagy historicisták is, akik a történelmi relativizmust és a tudományos objektivitást egyaránt meg akarták menteni. Ők úgy értenék, hogy a történelmet az erős akaratú emberek, a történelem nagyjai - fáraók, császárok, királyok, fejedelmek, cárok, diktátorok, papok, hadvezérek, gazdagok, éhes csőcselékek - csinálják, nem pedig jó történészek. Mégpedig szigorúan intuitíve és nem tudományos szigorral, hiszen a történelmi tények egyedisége és egyszerisége lehetetlenné teszi, hogy a történelem egzakt tudomány tárgyává váljék, vagyis lehetetlen az általánosítás és a jóslás, vagyis a történelem tudományosan nem tervezhető, legfeljebb - utólag - elbeszélhető, leírható. Mindez azt előfeltételezi, hogy a történelem megváltoztathatatlan tények sorozata, melyeket "részlegesen", vagy "eltorzítva" ismerünk, de elvileg egyetlen helyes elbeszélésük, leírásuk létezik. Ám Th. Lessing szerint sem "a" történelem, sem "a" történelemtudomány nem létezik a fent leírt formában. A történelem mint "pőre tények" egymásutánja magánvaló: a megismerés csak elbeszélések formájában képes hozzáférni. A történelem így elbeszélések sorozata, többek között a változó történelemtudomány változó elbeszéléseinek sorozata, és mint "a" történelmet általában, e tudományt és elbeszéléseit is - mint történeti "tényeket" - erős akaratú emberek, a történettudománytörténet nagyjai és éhes csőcselékei csinálják.

A megtörténtnek ugyanebből a szemléletéből fakad a történésznek arra vonatkozó tiltása, hogy a történelemről beszélve úgy kezdj egy mondatot: "Ha..." és úgy fejezd be: "...lett volna." "A tényeknek" ez a tudós tisztelete mindig a megtörtént interpretációs és kontextuális lehetőségeinek minimalizálására, értelmezésének rögzítésére tör. Viszont a jelenvaló történésnek a leglényegibb vonatkozása az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság, a nyitottság, a lehetőség, a valószínűség és valószínűtlenség, a bizonytalanság, a ha. A történés a pillanatonként változó milliárdnyi ha tobzódása.

Werther megírja búcsúlevelét Lotténak, amit majd halála után megtalálnak asztalán. Elhatározza, hogy még egyszer, utoljára - váratlanul - meglátogatja Lottét, hogy...

A találkozón kissé zavarodottak mindketten, nem tudnak mit kezdeni magukkal, ezért Lotte azt javasolja, hogy Werther olvasson fel neki az Ossziánból. "Werther mosolygott, előszedte a verseket, összeborzongott, amikor a kezébe vette, és könnybe lábadt a szeme, amikor beléjük nézett.

Leült és olvasni kezdett.

ťDerengő éj csillaga, szépen szikrázol a nyugati égen, kiemeled felhődből tündöklő fejedet, büszkén haladsz a dombod felé...Ť" és így tovább, oldalakon keresztül, mígnem "Lotte szeméből könnyek árja szakadt elő, és megkönnyítette szívét, félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte kezét, és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dőlt, és szemét kendőjébe rejtette. Mindkettőjükben félelmetes indulat háborgott. Saját nyomorúságukat érezték a nemes hősök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek. Werther szeme és ajka Lotte karján izzott; Lotte megborzongott; távozni akart, és a fájdalom és a részvét ólmos kábulatként nehezedett rá. Mély lélegzetet vett, hogy magához térjen, és zokogva kérte Werthert, hogy folytassa, mennyei hangon kérte! Werther remegett, szíve csaknem meghasadt, fölemelte a papírlapot, és félig összetörve olvasta:

ťMiért ébresztesz, tavaszi szellő? Hízelegsz és szólsz: A mennyország könnyeit harmatozom rád! De már közel hervadásom ideje, közel a vihar, mely lekergeti leveleimet! Holnap majd jön, jön holnap a vándor, aki látott szépségemben, szeme mindenütt keres majd a mezőn, és nyomomat se találja.Ť

E szavak minden hatalma rászakadt a boldogtalanra. Teljes kétségbeesésében térdre dobta magát Lotte előtt, megragadta, szeméhez, homlokához szorította a kezét, és Lotténak úgy rémlett, mintha Werther szörnyű szándékának sejtelme röpült volna át a lelkén. Megszorította Werther kezét, odaszorította szívéhez,¹⁵⁷ fájdalmas izgalomban hozzáhajolt, és izzó arcuk összeért. A világ elsüllyedt körülöttük. Werther átkarolta, melléhez szorította Lottét, és őrjöngő csókokkal borította el remegő, dadogó ajkait.

- Werther! - kiáltotta Lotte, elfúló hangon, félrefordulva. - Werther! - és gyenge kézzel eltolta magától a szerencsétlent. - Werther! - kiáltott megint a legnemesebb érzés komoly hangján.

Werther nem ellenkezett, kiengedte Lottét a karjaiból, és eszét vesztve elébe borult. Lotte felpattant, és rémült zavarban, szerelemtől és haragtól remegve, mondta:

- Utoljára volt! Werther! Engem nem lát többé!"¹⁵⁸

Michel Foucault: "A boszorkánypróba, amely a vádlottat egy sajátos tesztnek [épreuve] veti alá, vagy a párbaj, amelyben a vádló megharcol a vádlottal (esetleg képviselőik), nem valamiféle kegyetlen és irracionális mód, hogy ťkiderítsükŤ az igazságot és megtudjuk ťhogyan is történt valójábanŤ a vitás eset; sokkal inkább egy olyan döntési mód, amelyben eldől, hogy Isten az adott pillanatban melyik oldalra billenti serpenyőjét a véletlen vagy az erő mérlegének, amely az ellenfelek egyikének sikerét hozza."¹⁵⁹

Közkeletű elgondolás, mely szerint a múlt mozdulatlan és végérvényes realitás, amelybe még Isten sem avatkozhat bele. Az ember viszont, úgy tűnik, nem tehet másként. Arra a kérdésre, hogy "Hogyan is történt valójában?", csak univerzális tudás képes válaszolni. Bármely emberi tudás, amely univerzálisnak gondolja el önmagát - isteninek gondolja el önmagát. De ez az út "nem áll nyitva egzisztáló szellem számára". Ugyanígy a mindentudó és örökkévalóságban létező Isten számára nem áll nyitva út a véges "egzisztenciális" "ittlét" felé. Hogy Isten mindentudó és örökkévaló, azt jelenti, mondják a teológusok, hogy 'minden elmúltnak és minden eljövendőnek, sőt, annak is, ami csak lehetett volna és lehetne, de nem lesz, egyetlen pillantással való látása'. (Vagyis birtokában van az elágazó ösvények kertjének végtelen és tökéletesen pontos térképe, és egyetlen pillantással eligazodik rajta.) Az embernek viszont, mivel egyetlen és ezért "mindenkor" magával cipelt tulajdona a jelen, vele mint varázsszavakkal kell üdvtörténetté, kozmosszá, otthonná teremtenie és (meg)vált(ozt)a(t)nia a "szörnyű véletlenek" (Nietzsche), a "parázna suhintások" (Pilinszky) káoszát. Az, hogy "az ember választásra van ítélve" (Sartre), nem csak jelenére/jövőjére vonatkozó kényszer, hanem múltjára is. A múlt nem volt, hanem mindig csak: lesz. Hogy mivé lesz a múltja, éppúgy nem "ténykérdés", minthogy mivé lesz a jövője.

Az "igaz történet" az után erőszaktétele az előttön. Ez a megtermékenyítés teszi igazzá (valóssá) és történetté (történelemmé). A "kitalált történet" ismeretelméletileg nem különíthető el az "igaz történettől". Facta és ficta nincsenek egymás nélkül. A világ kontinuumáról leválasztott faktum: fikció. A megismerés a posteriori "objektivitása" a priori (inter)szubjektivitáson alapul. Minden megértés belemagyarázás és értékelés. Minden ítélet előítélet. A megismerésben konstituált tény olyan, mint egy dráma szereplője: semmit sem mond róla az, hogy kitaláció. Talán az inkább - Arisztotelész követelménye is "csak" ez -, hogy valószínű. De a való kétszínű. Vagy több.

Az Utópiáitól megfosztott történeti időkben a most "a messiási idő modellje" (Walter Benjamin). "Miként a virágok fordítják fejüket a nap felé, valami titokzatos heliotropizmus révén az elmúlt dolgok mind afelé a nap felé igyekeznek fordulni, mely felkelőben van a történelem egén." Ez a "gyenge messiási erő" mindenkinek megadatott.¹⁶⁰ Az üdvösség nem egy történet utáni állapot, hanem a történés mindenkori jelenének feladata. Az ember, saját életének főszereplője és hőse "kozmikus" magányban, vagyis minden értelmes világtól, kozmosztól elhagyatottan, arra van kényszerítve, hogy értelmes történetté váltsa meg életét.

A jelen uralja és folyamatosan megváltja a múltat. Vagyis elbeszéli a kimondhatatlant, megváltoztatja a "megváltoztathatatlant", átértékeli a "végérvényest", átváltoztatja az Átváltozatlant, domesztikálja a totális idegenséget, csapdába ejti a megragadhatatlant, gyarmatosítja az elérhetetlent, bekebelezi a megemészthetetlent, immanenssé teszi a transzcendenst, "megismeri" a magábanvaló történést, megerőszakolja a szűz "realitást".

Mindez azért lehetséges, mert (úgy) tudja, hogy nincs Megváltás a jövőben, ezért a jelen veszi át ezt a szerepet. Így válik minden nap ítéletnappá. Az eleve értelmes (üdv)történet szükségszerű Utolsó Ítéletének szerepét az értelmetlenségtől folyamatosan megváltandó szukcesszió legkésőbbi pillanatának esetleges utolsó ítéletei veszik át.

Így minden pillanat minden utána következő kiszolgáltatottja. És a jelen kísérlete az önmegváltásra így válik ambiguussá. A mindenkori jelen előttjeinek mennybemenetele így válik utánjainak pokolraszállásává. Minden üdvözült és üdvözítő Előtt minden Után által megváltandó siralomvölggyé.

Tényleg?

- És mégis lapos a Föld

- Hogyan tiporta le II. Ramses, akit kedvel az igazság, a hattik birodalmát?

- Miképpen nyilatkozik meg az ősi északi lélek az Ossianban?

- Kuroszava, a gyilkos

- Miért nem festették a görögök a szobrokat?

- Pseudo-e valójában Aquinói Tamás Dionysisos Areopagitája?

Tej- és méztermelés Izraelben 1930-2030

- A szifiliszesek magas arányának okairól a '68-as amerikai diáktüntetők körében

- A Föld mint a kozmosz középpontja és az ember mint a teremtés koronája [nem kultúrtörténeti, hanem modern asztrofizikai munka]

- A boszorkánypróbák mint az igazság csalhatatlan bizonyításai

Ez inkább ismeretelméleti dadaizmusnak hangzik, mint komoly kritikai kételynek. Akárhogyan is, bizonyos dolgokról (úgy) tudjuk, hogy tudjuk. A Winckelmann-elbeszélésben például az lenne ugyebár a poén, hogy - valljuk be - mi biztosan tudjuk, hogy a görögök festették a szobrokat. Vagyis ismeretelméleti kételyünk nem elég radikális. Hiába az egész huszadik század nagy destrukciója: pozitivisták maradtunk.¹⁶² Még akkor is, ha a két utolsó dolgozatcím nem teljesen fiktív vicc, lásd "antropikus elv" és Foucault "épreuve"-je. De ez a sor folytatható, főképpen a jól ismert francia radikális filozófusok jeleskednek e műfajban, például amikor Lyotard a konszenzusra törekvést azonosítja a terrorra törekvéssel¹⁶³, vagy amikor Klossowski Sade-ot a legsötétebb fajtából való konzervatív keresztényként interpretálja¹⁶⁴, vagy amikor Derrida amellett érvel, hogy az egész Nietzsche-életművet úgy kéne olvasnunk, mint a "Megfeledkeztem az esernyőmről" mondatát¹⁶⁵, vagy amikor Deleuze és Guattari elmesélik, hogyan lehetünk "szerv nélküli testté", és hogy az milyen jó lesz nekünk¹⁶⁶. Ezek a megközelítések nagyon hajtanak a dadaisztikus megközelítésekre. És egyre népszerűbbek. Ha így megy tovább, a magyar irodalomtörténetben is megjelenhetnek az efféle dolgozatcímek: Arany János mint a fene¹⁶⁷. Egy pszichoanalitikus tanulmány remekül bebizonyíthatná, hogy, "de bizony gondoltad, Janikám, csak elfojtottad a gondolatot"; vagy egy dekontruktivista tanulmány kitűnően érvelhetne amellett, hogy "ki nem szarja le, hogy te mit gondoltál?"

Még mindig nem tudni, mi lesz, ha ezek a ma még mindig nagyon radikálisnak tűnő episztemológiák tényleg hagyománnyá válnak.

Exkurzus: "közhelyek", "túl kéne már lenni ezen"¹⁶⁸

Elég bonyolult ez a kérdés is, jusson eszünkbe néha az iránta való alázat. Csak néhány szál a bonyodalmak gubancaiból: 1. a neokantiánus kérdésfeltevés: hogyan lehetünk képesek általánosításokra a történettudományban, ha tudjuk, hogy minden egyes esemény sui generis egyszeri és megismételhetetlen, 2. ezzel összefüggésben: Gadamer kérdése, Kerényinek az ünnep lényegéről mondott gondolatait felidézve: ha minden ünnep (fizikailag) más és más, hogyan van az, hogy mégis valamiképpen ugyanazt ünnepeljük meg minden egyes alkalommal, és tovább: 3.) ugyanazzal a művel van-e dolga a Shakespeare-korabeli és a mai drámaolvasónak, tudván, hogy a szöveg mindkét esetben szóról szóra ugyanaz, és azt is tudván, hogy a néhány évszázados, rendkívül intenzív hatástörténet eliminálhatatlan része a darabnak. 4.) Vagy egy radikálisabb, derridai kérdés: beszélhetünk-e egyáltalán valaminek az önazonosságáról és jelenlétéről, ha a szignifikáció játékában kizárólag különbségek és késleltetettségek vannak, és ha nem, akkor miről beszélhetünk egyáltalán. Satöbbi, satöbbi. Ezek a kérdések is közhelyek: többkönyvtárnyi irodalom foglalkozik vele, százéletnyi időtartam alatt elolvasható. A közhelyek nem feltétlenül amiatt tartják magukat makacsul gondolkodásunkban, mert restek vagyunk gondolkodni, nem vagyunk elég originálisak, és a megszilárdult diszkurzusok öntudatlan rabszolgái vagyunk - hanem azért, mert a közhelyek igazságot hordoznak. Mi az igazság, persze. A közhelyeket romboljuk le, persze. A közhelyekkel ugyanaz a probléma, mint a "legeredetibb" belátással: igazak, de cáfolhatók (s ha cáfolhatatlanok, terméketlenek); jól működő sémák lehetnek, de nem lehetnek univerzálisak: minden univerzális séma önreferens, paradox, gödeli. Minden kijelentő mondat, gondolatmenet, kivált ha radikálisan vagy szigorúan értjük, lényegileg aporisztikus karakterű. Akárhogyan is: (az én esztétikai eszményem szerint) a tézis az igazságra törekszik, és nem az eredetiségre. Azzal a tézissel, hogy minden tézis radikálisan retorikafüggő, csak azok elégszenek meg, akiket fizetnek, bárhogy is ragozzák.

De ha a(z episztemológiai szkepszisre vonatkozó) hasonló megfogalmazásokat és "hátországukat" (Derride vagy oda), egyszerű pozitivizmusunkban identikus kijelentéseknek tekintjük is, felmerül a kérdés, miért engedelmeskedjünk az originalitás-eszménynek? Mivel legitimálja magát ez az imperatívusz? Csak nem az unalom és az érdekesség kettősségével? Ugyanoda jutottunk: az, hogy Dosztojevszkij alkalmasint "ugyanazt" mondja, mint Jézus Krisztus, feleslegessé teszi művét? "Uncsi, ezt már ismerjük"? Hogy millió és millió pap "ugyanazt" olvassa fel millió és millió templomban, kétezer év óta millió és millió vasárnap, hát hogyhogy nem unják halálra magukat?

Olyan uncsi ez az eredetiség-pite, nem?

---

Arany János mint a fene¹⁴⁴

Előhang

Ha a hagyományra vonatkozó kérdést teszünk fel, alighanem a jelen és a múlt viszonyáról teszünk fel kérdést. És minden kérdés ismeretelméleti kérdés (is). Először egy vázlatos, részleges és közhelyes képet adnék a múlt megismerhetőségére vonatkozó (poszt)modern kételyekről - közben néhány igaz történettel kedveskedve az olvasónak -, majd néhány kérdést szeretnék megfogalmazni ezek esetleges következményeivel kapcsolatosan. A válaszokat természetesen nem tudom. És (úgy) tudom, hogy egyetlen földi halandó sem tudja. Ez önmagában nem tölt el örömmel. Azt viszont kifejezetten szomorúnak találnám, ha az igazság megismerhetetlenségének belátása apatheiához vezetne (sztoa, Schopenhauer), hagymázas titkolózáshoz (Nietzsche) a kultúra gyűlöletéhez (cinikusok, Rousseau), kulturalista közhelyekhez (Wittgenstein), hermetikus kvázi-miszticizmushoz (Heidegger), álradikális frivolitáshoz (Derrida), ismertelméleti anarchizmushoz vagy dadaizmushoz (Feyerabend, dada), dögunalomhoz (Hume, Kant, Rickert, Husserl), önfeledt pragmatizmushoz (Mach, big science, Rorty), vagy e két utóbbi ötvözetéhez (szofisták) stb. Az viszont örömmel tölt el, hogy ennyi nagyszerű megoldáskísérlet született. Mert a legszomorúbb az lenne, ha az igazság megismerhetetlenségének belátása nem léteznék, sem pedig az e belátásra adott reakciók pazar bősége, élvezetes kalandjai. Ha kizárólag egy együgyű pozitivizmus léteznék. Bár az is igaz, hogy ez esetben fel sem vetődhetnének ezek a kérdések, hiszen az olyan lenne, mint az archaikus társadalmak biztos, isteni tudása, tehát egyáltalán nem lennék szomorú tőle, hanem boldog lennék benne.

Ha az episztemológiai szkepszisre adott válaszok e fenti felsorolásának retorikájában néhány olvasó esetleg a filozófiában már elég régen meghonosodott, kényszeresen "meghaladni" akaró hangnemet véli felfedezni, sietek leszögezni: szó sincs ilyesmiről. Egyrészt: ők legalább válaszol(ni próbál)tak. Másrészt úgy tűnik, hogy a probléma természete olyan, hogy nem lehet megoldani, lényegileg aporisztikus. Arról sincs szó, hogy a fenti felsorolásban leírtam volna e válaszokat. Hiszen leírhatatlanul bonyolultak, (még a "dögunalmasak" is) izgalmasak, és számtalan lehetőséget rejtenek. Inkább arról van szó, hogy izgatnak, de nem elégítenek ki. Nem hiszem, hogy "az élvezet megcsal, a lehetőség nem" (Kierkegaard), mindenesetre, ha nehezünkre esik élvezni az ismereteinket elborító szkepszist és az érzelmeinket átható ressentiment-t, akkor rá vagyunk kényszerítve, hogy a lehetőséget élvezzük. A différance ugyanis megszüntethetetlen: a lehetőség az egyetlen valóság. A jelenlét metafizikáját azonban nem lehet ilyen könnyen elhallgattatni/leírni: a lehetőség nem valóság. Az csak "pinabú" (Esterházy). Az a durva bánásmód, amelyben a "transzcendentális jelöltet" részesítjük, mélységes kétségbeesésünk jelölője.

Néhány kisebb-nagyobb elbeszélés¹⁴⁵

Kuroszava Akira A vihar kapujában című filmje elmeséli, hogy valaki elmeséli, hogyan meséltek különböző emberek különböző meséket "ugyanarról" a "tényről": meggyilkoltak egy férfit. A bíró igazságot akar tenni, ezért meg akarja tudni az igazságot. Aztán négyen ötféleképp mesélik el neki. Három tanú-vagy-gyilkos és egy látnok. Az egyik tanú-vagy-gyilkos két "igaz történetet" is mond, azt állítván a másodikban, hogy az első hazugság volt. Az volt a valószínűbb.

Melyik az igazság? Vagy egy hatodik történet? Vagy mindegyikből, apránként kell összerakni? A múlt - bizonyára - végérvényes és megváltoztathatatlan. De "hogyan is történt valójában?" Mindegy, mert az igazság viszont - úgy tűnik - ideiglenesen érvényes és változó? Miért nem mindegy?

I. e. 1296-ban Qadešnél megütközik egymással II. Ramses, Egyiptom uralkodója, és Muwatalliš, az ereje teljében levő hettita birodalom királya. A quadeši csata leírásának csak egyiptomi változata maradt fönn, melyben arról értesülünk, hogy II. Ramses, "az uralkodók bikája", "akit kedvel az igazság", "Ré fia", kinek hatalma "kiterjed a világ végéig", és "az idegen fejedelmek tágra nyitott száját szűkre fogja", az "isteni, gyönyörűséges sólyom" "letiporta Hatti [a hettiták] országát", fényes győzelmet aratott. E beszámoló és egyéb körülmények tüzetes vizsgálatából azonban még az egyiptológusok is arra következtetnek, hogy valójában megsemmisítő csapást mért Muwatalliš Egyiptomra, és kis híja volt, hogy II. Ramses maga megmenekült a haláltól. Vajon "szemérmetlen történelemhamisítás"-e ez? - ahogy Ceram, a kiváló archeológus-történész nevezi.¹⁴⁶ Ahelyett, hogy válaszolni próbálnék a kérdésre, arra utalnék csak, hogy bármi is történt valójában, egyértelmű, hogy Ceram tudósítása nem sokkal kevésbé elfogult, mint ama "szemérmetlen", csak más módon és Muwatalliš oldalán harcolva.

"Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit.

Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombéliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khiveusok és Jebuzeusok lakóhelyére."¹⁴⁷

Aquinói Szent Tamás a szépről alkotott nézeteinek kifejtéséhez Pseudo-Dionysios Areopagita írásait használja fel¹⁴⁸, ami önmagában elég meghökkentő, mivel kettejük gondolatrendszere és -stílusa igen messze áll egymástól. Az ok mégis egyszerű: a nagy skolasztikus kor még nem tudta Pseudo-Dionysiosról, hogy valójában nem az "igazi" Dionysios Areopagita, vagyis aki az apostolok tanítványa volt, hanem egy az V.-VI. század fordulóján élt, a keresztény dogmatikát és a Proklosz nyomán haladó neoplatonizmus szinkrézisét megvalósítani igyekvő teológus-filozófus. Hogy a két személy nem azonos, arra csak a reneszánszban jön rá Laurentius Valla, és a meg nem egyezés tudományos bizonyítékait még később, Stiglmayer és Koch kritikái szolgáltatják.

De idézhetnénk a Septuaginta híres félrefordításait is, melyek később alapvető teológiai tézisek sarkkövévé válnak.

"...mint például Szent Teréz: csak oda kell menni és megnézni, Bernini szobrát Rómában, és rögtön világos lesz, hogy éppen elélvez, semmi kétség efelől." (Lacan)¹⁴⁹ Winckelmann szerint a grácia Berninit még álmában sem látogatta meg. Winckelmann kijelenti, hogy a görög művészet történeti vizsgálata közben mintha a szép integetett volna feléje. "Lesütöttem előtte szememet, mint azok, kik előtt a legmagasztosabb jelenik meg, mert úgy véltem, hogy e látomásban a legmagasztosabbat látom." E legmagasztosabb színtelen és ízetlen. A szép lényege ugyanis nem a színben, hanem a kontúrban van. Továbbá hasonlatos "a forrásból fakadó legtökéletesebb vízhez, mely akkor a legegészségesebb, ha semmi íze nincs, mert ilyenkor ment minden idegen alkatrésztől." Ezt a természettől természetesen nem lehet megtanulni. "Ezt kizárólag a görögöktől kell megtanulni." "Az egyetlen út számunkra, hogy naggyá, sőt, ha lehetséges, utánozhatatlanná váljunk, a görögök utánzása."¹⁵⁰

Szegény Winckelmann, ha tudta volna, hogy valójában festették a szobrokat. Az ő görögjei, akiket oly tisztán látott lelki szemei előtt és akiket oly bensőségesen ismert. Festették!

És talán megbocsátóbb lett volna szegény Berninivel szemben is, aki legalább tényleg nem festette. Igaz, csak azért, mert ő is (ugyanúgy) tudta, hogy a görögök nem, és egyáltalán, a szobrokat nem festjük, micsoda hülye ötlet. A Milói Vénusz, összemázolva.

Hugh Trevor-Roper A hagyomány kitalálása: A skót-felföldi hagyomány című tanulmányában azt írja: "Ma, ha skótok valahol összegyűlnek nemzeti identitásukat ünnepelni, ezt egy bizonyos megkülönböztetett nemzeti szerelésben teszik. Skótszoknyát öltenek, melynek színei és mintázata a ťklánhozŤ tartozást jelölik; és ha zenélni támad kedvük, hangszerük a duda. Ez a felszerelés, melynek oly nagy ősiséget tulajdonítanak, valójában nagyrészt új. Az Angliával történt egyesítés után, némely részletében jóval utána, jelent meg, bizonyos értelemben az angolokkal szembeni ellenállásként. Az egyesülés előtt tényleg előfordult elvétve; de a skótok nagy többsége számára a barbárság jele volt... De még mint szórványos jelenség is, viszonylag új volt... Valóban, a sajátos skót-felföldi kultúra és hagyomány egész koncepciója egy retrospektív kitaláció. A tizenhetedik század végéig a skót-felföldiek nem alkottak külön népet. Egyszerűen Írország fölöslege voltak... Fajilag és kulturálisan Írország gyarmata voltak... hangszerük a hárfa volt, nem a duda... Irodalmuk, úgy ahogy volt, az ír irodalom halovány visszfénye volt. Még az angol iga alatt is, a XVII-XVIII. szd-ban, a Kelta Írország megmaradt, kulturálisan, történelmi nemzetnek, míg a Kelta Skócia legjobb esetben a szegény rokon volt. Nem volt, nem lehetett független hagyománya. A független skót-felföldi hagyomány megteremtése, és ennek az új hagyománynak a skót nemzeten megmutatkozó külső jegyei, a XVIII. szd. vége-XIX. szd. elejének munkája volt. Három fokozatban valósult meg. Elsőként volt a kulturális lázadás Írország ellen: az ír kultúra kiszipolyozása és a korai skót történelem újraírása, mely abban az arcátlan igénybejelentésben kulminált, hogy Skócia - a Kelta Skócia - volt az ťanyanemzetŤ, és Írország csupán kulturális függeléke. Másodszor volt az új felföldi hagyomány művi megteremtése, mint ősrégi, eredeti és sajátos. Harmadszor volt a felföldi tradíció" átvétele egész Skócia-szerte. "A skót-felföldiek nem pusztán az iu. V. szd-ban Írországból érkező betolakodók voltak, hanem ősrégi történelemre tekinthetnek vissza Skóciában, és valójában ők a kaledónok, akik annak idején ellenálltak a római hadaknak." Mindezeket egy skót, Thomas Innes már 1729-ben meggyőzően cáfolta, de aztán az 1760-as években újra bizonygatni kezdik, főként a skót "hagyományteremtés" két legnagyobb mestere, James Macpherson, az Ossian "fordítója", és John Macpherson tiszteletes, egy sky-szigeti lelkész, később India kormányzója. Bár nem rokonok, nagy összhangban ők ketten viszik véghez a teremtőmunkát. Megírják "Kelta Skócia bennszülött irodalmát, és szükséges tartozékát, egy új történelmet. Ennek az irodalomnak, csakúgy mint emennek a történelemnek, amennyiben valami kapcsolata van a valósággal, azt az írektől lopták. A Macphersonok pőre arcátlansága elismerést kell hogy keltsen. James Macpherson felszedett néhány ír balladát Skóciában, írt egy ťeposztŤ, amelyben az egész színteret áttette Írországból Skóciába", majd pedig az egész ír irodalmat úgy állítja be, mint amely ennek a költészetnek gyatra utánérzése. "Aztán a sky-szigeti lelkész megírja Kritikai disszertációját, melyben megfelelő kontextust kínál ťa kelta HoméroszŤ számára". Az ír nyelvű kelták nála már négy évszázaddal tényleges jövetelük előtt ott vannak Skóciában, gazdag irodalmuk van, "amelyet a Sötét Korszakban a gátlástalan írek ellopnak az ártatlan skótoktól." A két Macpherson totális sikert arat. "Egy teljes évszázadot vesz igénybe, hogy a skót történelmet megtisztítsák - ha egyáltalán valaha is megtisztították - a két Macpherson egymást kiegészítő meghamisításaitól. Ugyanakkor e két arcátlan csaló tartós sikert ér el: a skót-felföldieket felteszik a térképre. A korábban az alföldi skótok által rendetlen barbárokként, vagy az írek által írástudatlan, csóró vademberekként lenézett skót-felföldiek most Európa-szerte ünnepelt Kulturvolk lett, amely, midőn Anglia és Írország még primitív barbárságba süllyedve tengődött, már hihetetlenül kifinomult és érzékeny eposzköltőket termett, kik nem rosszabbak (Madame de Staël), sőt jobbak (F. A. Wolf) Homérosznál."¹⁵¹ (Kiemelések tőlem.)

Jeffrey Burton Russell A lapos Föld kitalációja című könyvében azt írja, hogy a "lapos Föld" mítosza valójában nem a kereszténység érájához, a középkorhoz tartozik, hanem az újkorhoz, azon belül is leginkább az 1870-1920-as időszakhoz. Ekkor válik univerzálissá a hit, hogy a keresztény középkor univerzális hite a "lapos Föld" volt. Russell alaposan utánajárt a dolognak, és mindössze öt darab szerzőt sikerült találnia az egész korszakban, akik kifejezetten "lapos Föld"-hívők. Ráadásul ezek meglehetősen marginális szereplői a középkori írott kultúrának. Lactantius például (III. szd.) csupán a reneszánszban lett ismertté, és mellesleg eretnek. Egy másik laposföld-hívőről, Cosmas Indicopleustesről (VI. szd.), szintén szinte senki sem tud, görögül írt művét csak 1706-ban fordítják latinra. Főként őrájuk szoktak hivatkozni a későbbi mítoszgyártók. Azt viszont gyakran elfelejtik emlegetni a tudományos haladás eme felvilágosult apostolai - így Russell - hogy például Copernicus ellenfelei evidensen és egytől egyig a "gömb alakú Föld" nézet alapján álltak. Vagy azt, hogy a középkorban valójában a Föld szférikus modellje volt az általános.

Russell szerint ez a tudományos mítosz a "sötét középkor", "elnyomó vallás/egyház" kontra "felvilágosult tudomány", "tiszta, objektív tudomány" bornírt kényszerességének terméke. Ez egyben az utóbbi objektivitását is minősíti. Russell úgy véli, hogy ennek a tudománytörténeti dramatizálásnak, az "ellenfél" tendenciózus félreértelmezésének (és az ellenérvek ugyanilyen figyelmen kívül hagyásának) oka a felsőbbrendűség iránti igény, a politikai/kulturális hatalom vágya.¹⁵²

Russell földbe döngöli a "felvilágosult" tudományosság és a pozitivista pátosz gőgjét és e gőg kitalációját. Mégis, ugyanennek a hadseregnek a katonája, mivel a könyv implicit üzenete az, hogy: valójában nem is voltak olyan marhák, hogy azt higgyék, a Föld lapos. Cosmas Indicopleustest félresodorja a felvilágosodás győzedelmes árama, egy elhanyagolható ellenpéldává válik.

Minden tudományok királynője, a fizika számos kopernikuszi fordulat után, az ezerkilencszázhetvenes évek végére eljutott a par excellence anitkopernikuszi, ún. "antropikus elv" megfogalmazásához. Eszerint a kozmogónia a nagy bummtól a biológiai evolúción át az ember létrejöttéig olyan hihetetlen véletlensorozatokat produkált, amelynek valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő, az ember létrejöttéhez annyi valószínűtlen feltételnek kellett teljesülnie, hogy az már gyanús. Nem értelmetlen tehát - és a legszigorúbb tudományos módszerességgel védhető - az az előfeltevés, hogy minden éppen azért történt így, hogy az ember létrejöhessen. "Mai ismereteink szerint - írja Stephen Hawking ¹⁵³ - a tudomány törvényei sok alapvető számértéket tartalmaznak, például az elektron elektromos töltésének nagyságát, vagy a proton és elektron tömegének arányát... [F]igyelemre méltó, hogy ezek a számok olyanok, mintha nagyon precízen beállították volna őket az élet kifejlődését lehetővé tevő értékekre. Ha például az elektron elektromos töltése csak egy kicsit is más" lenne, akkor nem létezhetnének a Naphoz hasonló csillagok.¹⁵⁴

1968-ban, miután az Ohioi Nemzeti Gárda a Kenti Állami Egyetemen négy diákot lelőtt - meséli Elliot Aronson -, a következő híresztelések kezdtek terjedni: 1. mind a két diáklány terhes volt, tehát szexuálisan túlfűtötteknek, szemérmetleneknek kellett lenniük; 2. mind a négy holttest tele volt tetvekkel; 3. az áldozatok annyira súlyos állapotban levő szifiliszesek voltak, hogy két héten belül amúgy is meghaltak volna. Egy kenti középiskolai tanárnő kijelentette: "Aki egy olyan városban, mint Kent, hosszú hajjal, piszkos ruhában és mezítláb jelenik meg az utcán, megérdemli, hogy lelőjék."

1968-ban, egy szociálpszichológiai kísérletben radikális, baloldali érzelmű amerikai diákokat kértek fel arra, hogy írjanak védőbeszédet egy diáktüntetést vérbefojtó rendőri intézkedés védelmében. A kísérleti alanyokat három csoportra osztották: az első csoportnak e feladat jó megoldásáért egy jelentősebb pénzösszeget helyeztek kilátásba, a másodiknak kevesebbet, míg a harmadik csoportnak nevetségesen csekélyet. Ezután arra kérték őket, hogy írják le tényleges személyes véleményüket a megtorlóakcióról. Az első csoport tagjai jobbára kíméletlenül elítélték, a másodiké már kevésbé, a harmadik csoport pedig egészen engedékenynek mutatkozott a rendőri brutalitás irányában, többüknél az előző feladatnál használt érvek bukkantak fel.¹⁵⁵

A Gyalog-galopp című filmben van egy jelenet, amelyben a vérszagra összegyűlt tömeg Atrhur király elé ráncigál egy nőt, boszorkánysággal vádolva őt. A bölcs király majdhogynem tudományos-ismeretterjesztő hevülettel és retorikával sok-sok fortélyos, sötét népét felvilágosítani próbáló keresztkérdés után végül az empirikus ellenőrizhetőség követelményét érvényesítve úgy dönt, hogy boszorkánypróbának vetik alá: ha nehezebb egy kacsánál, akkor boszorkány, ha nem: nem. A mérleg a nő felé billen. Erre az csendesen: "Hű, az istenit, lebuktam."

A "világtörténelem"¹⁵⁶ a jelek szerint mindenféle tudás bizonyosságának leépüléséről szól. A tudást folyamatosan új és új alapokra helyezte, az evilág-túlvilág ontológiai kettősségét a reflexív tudattal helyettesítette, amely természetszerűleg destruálja a bizonyosságot. Az ősi és új vallások mint átfogó és megkérdőjelezhetetlen világképek, a tudomány mint egyetemes és átfogó racionalitás, a moralitás és politika mint egységes sensus communisra építhető, a művészet mint a jóízlés általánossá válása - nem létezhetnek többé; pontosabban fogalmazva minden, ennek megvalósítására törő kísérlet - transzhistorikus szándékaival szöges ellentétben - történeti dokumentummá változik át. Egy olyan "történelem" "tényévé", amelyet már nem rendez kozmosszá semmiféle eszkatológia.

A reflexív tudás alapvetően profán. Végkonklúziója szerint az összes kozmológia mesebeszéd és az emberi tudás természetéből következik, hogy minden valóságleírás fiktív történet és minden (esetleges és profán) történéshalmaz (szent) forgatókönyvvé/ törvénykönyvvé változik át. Deskripció és preskripció összemosódik bennük. Végül is mindegyik megkísérel törvényeket szabni "szabad" embereknek, parancsokat osztogatni csillagoknak. A reflexív tudás szerint a történet szintaxisát nem egy univerzális (isteni) szemantikaként, hanem sok esetleges (emberi, túlságosan is emberi) pragmatikaként kell elgondolnunk.

A történelem jövő-centrált transzcenzusa nem semmisítette meg azonnal az archaikus kultúrák "konzervatív", ciklikus, örök jelenét, ellenkezőleg, kezdetben imitálja, és csak fokozatosan szakad el tőle és érvényesíti saját logikáját, de végül szükségszerű, hogy megsemmisítse. A szabadság és a boldogság különböző elképzelés-formációi alkotják a történelem Utópiáját, mely utóbbi az archaikus kozmosz számára a káosz ügynöke. A kozmológia alapja az archaikus jelen számára a kozmogónia és annak ismétlődése, a történelmi idők számára az Utópia és a hozzá vezető üdvtörténet.

A legtöbb gondolkodási struktúra, világkép, diszkurzus centrumában egy olyan szervezőelv működik, amelyet nem érint a rendszer mozgása, s amely ekképpen a változó struktúra állandó "transzcendentális jelöltjévé" válik. A legtöbb történet modellje az üdvtörténet, amennyiben a történet nem "annyi, mint beállítottság a semmibe", hanem valamilyen transzcendencia kontextusában áll, és erre a mögöttes, transzcendens "történetre" utal valójában. De egy idő után valami mégis történik vele, aminek következményeit egyáltalán nem ismerjük. A legismertebb történet, az Európa által létrehozott "világtörténelem" végül túllép e kettősségen, és nem tudni többé semmit arról, hogy mi mozgatja és hogy hová tart.

A zsidó és keresztény történelem Istennek a földi színpadon megrendezett paraboláiból áll (ahol persze az emberi és ördögi szereplőknek bizonyos szabadság adatott). A természet könyvében, mely az utolsó betűig értelmes, Isten sorait olvashatjuk. A történelem minden lényegi történése már a teremtés pillanatában kész: a jövő végérvényes és megváltoztathatatlan, legfeljebb kifürkészhetetlen.

A tudomány - szándékával homlokegyenesen ellenkezően - működésbe lépésének pillanatától fogva bizonytalanságot termel. Az egyesített tudományok nemzetközi enciklopédiája az egyik utolsó radikális kísérlet a felvilágosodás nagy álma, "egyetlen igaz tudás" mennyországa felé törő Bábel-torony építésére. Valamicskét okulva elődeik példáján, a képtelen kísérletből eleve kizárták a más nyelven beszélőket, és olyan, az emberiség üdvéért dolgozó, rettenthetetlen (szabad)kőműveseket vettek csak be, akik inkább megnémulnak, minthogy más nyelven beszéljenek. (Kérdés persze, hogy Neurath, Bohr, Dewey, Russell, Carnap, Morris mennyire beszél közös nyelvet.) De kakukktojásokat is beleraktak a falba (Kuhn), amely nem tűnik a legszilárdabb építőanyagnak. A torony ledőlt így is, egy nyelven építve (Wittgenstein, Gödel, Feyerabend, Polanyi stb.)

A művészet mindig is élenjáró volt a minden érték szüntelen átértékelésében, vagyis véső soron megsemmisítésében. A változáshoz és újdonsághoz való viszonya a történelem öntudatlan paródiája. Pedig a művészet autonóm szférává történt elkülönülése (XVIII. század) utáni időszak műveiben is csak úgy hemzseg az erkölcstani, széptani, bölcseleti, tudományos, antropológiai és egyéb mondanivaló. A mondanivaló, vagy szebben fogalmazva a kimondhatatlan pedig éppúgy transzcendens háttér a történet számára, mint a metafizikai. A változásra és újdonságra való törekvés egyre kevésbé utópikus és egyre inkább destruktív és öncélú. Logikus a sor: Schlegel, Baudelaire, Nietzsche, Musil, Satie, Duchamp, Warhol, hogy csak a nagyokat említsük.

És hosszan sorolhatnánk a történelmi idők szellemi teljesítményeit, melyek túlnyomó többségükben olyan "nagy elbeszélésekkel" (Lyotard) dolgoznak, melyek révén értelmet nyernek, önmagukon túlra mutatnak, s ezzel önmagukat a megválthatóság kontextusába helyezik. De mindegyik elérkezik történetének egy olyan pontjára, ahol már nem világos többé a transzcenzus értelme. Az utópia elnyeri betű szerinti értelmét: nemlétező hely. A történet elbizonytalanodik: egyre bizonyosabb, hogy nem tudni többé, mi az üdvös. A folyamatos diakrón változások és az egyre könnyebben látható szinkrón másságok deszakralizálnak minden világot. A reflexió aknamunkáját totálissá teszi a relativizmus, amely többé nem morális bűn vagy módszertani hiba, hanem negligálhatatlan kondíció, történelmi körülmény. Még akkor is, ha különböző lokális terrorok megpróbálják időben és térben elszigetelni "zónájukat" az összes többitől.

De ha a különböző típusú kánaánokról szóló te(le)ológiákat nem valamiféle tudás, hanem a remény műveinek tartjuk - szól a reflexív, "szabad" tudat -, akkor is érdemes meggondolni, vajon e remény nem valamiféle előzetes tudás implicit premisszáin nyugszik-e; egy olyan tudásén, amely tudni véli, mik a boldogság mindenkire érvényes feltételei. Ilyen tudás valószínűleg csak a primordiális, örökkön jelen idejű társadalmakban lehetséges, de a történelmi idők éppen ez ellen dolgoznak. Vagyis a remény a történelmi idők eredendően destruktív tudásának a foglya, megverve annak minden reménytelenségével. Ha (úgy) tudja is, hogy eljövendő a messiási idő, a profán világ nem célozhatja tudatosan, nem tudja siettetni eljövetelét, mert elvileg nem ismerheti. De ha ismerni véli is, mint Sabbataj Ceví hívei Gorajban, az sem segít. A zsidók a végső letelepedés, a megnyugvás helyét "tejjel-mézzel folyó Kánaán"-nak nevezték, ami jellegzetesen egy nomád vándor nép elképzelése; egy valóságosan letelepült nép centrális javai egészen másak. A történelmi idők más nomádjainak más elképzelései voltak a maguk Kánaánjáról, de ezek inkább az elképzelő idejéről adnak képet, mint valamely eljövendő messiási időről. Isten birodalmairól (Éden, Mennyország) nem tud semmit. És nemcsak a szent, de a profán világ minden birodalma is összeomlik végül a "nomád gondolat" (Deleuze) hordáinak pusztításától.

"Die Geschichte ist nicht Wissenschaft, sondern Willenschaft" - mondta Theodor Lessing. A mondatot aláírnák a nagy historicisták is, akik a történelmi relativizmust és a tudományos objektivitást egyaránt meg akarták menteni. Ők úgy értenék, hogy a történelmet az erős akaratú emberek, a történelem nagyjai - fáraók, császárok, királyok, fejedelmek, cárok, diktátorok, papok, hadvezérek, gazdagok, éhes csőcselékek - csinálják, nem pedig jó történészek. Mégpedig szigorúan intuitíve és nem tudományos szigorral, hiszen a történelmi tények egyedisége és egyszerisége lehetetlenné teszi, hogy a történelem egzakt tudomány tárgyává váljék, vagyis lehetetlen az általánosítás és a jóslás, vagyis a történelem tudományosan nem tervezhető, legfeljebb - utólag - elbeszélhető, leírható. Mindez azt előfeltételezi, hogy a történelem megváltoztathatatlan tények sorozata, melyeket "részlegesen", vagy "eltorzítva" ismerünk, de elvileg egyetlen helyes elbeszélésük, leírásuk létezik. Ám Th. Lessing szerint sem "a" történelem, sem "a" történelemtudomány nem létezik a fent leírt formában. A történelem mint "pőre tények" egymásutánja magánvaló: a megismerés csak elbeszélések formájában képes hozzáférni. A történelem így elbeszélések sorozata, többek között a változó történelemtudomány változó elbeszéléseinek sorozata, és mint "a" történelmet általában, e tudományt és elbeszéléseit is - mint történeti "tényeket" - erős akaratú emberek, a történettudománytörténet nagyjai és éhes csőcselékei csinálják.

A megtörténtnek ugyanebből a szemléletéből fakad a történésznek arra vonatkozó tiltása, hogy a történelemről beszélve úgy kezdj egy mondatot: "Ha..." és úgy fejezd be: "...lett volna." "A tényeknek" ez a tudós tisztelete mindig a megtörtént interpretációs és kontextuális lehetőségeinek minimalizálására, értelmezésének rögzítésére tör. Viszont a jelenvaló történésnek a leglényegibb vonatkozása az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság, a nyitottság, a lehetőség, a valószínűség és valószínűtlenség, a bizonytalanság, a ha. A történés a pillanatonként változó milliárdnyi ha tobzódása.

Werther megírja búcsúlevelét Lotténak, amit majd halála után megtalálnak asztalán. Elhatározza, hogy még egyszer, utoljára - váratlanul - meglátogatja Lottét, hogy...

A találkozón kissé zavarodottak mindketten, nem tudnak mit kezdeni magukkal, ezért Lotte azt javasolja, hogy Werther olvasson fel neki az Ossziánból. "Werther mosolygott, előszedte a verseket, összeborzongott, amikor a kezébe vette, és könnybe lábadt a szeme, amikor beléjük nézett.

Leült és olvasni kezdett.

ťDerengő éj csillaga, szépen szikrázol a nyugati égen, kiemeled felhődből tündöklő fejedet, büszkén haladsz a dombod felé...Ť" és így tovább, oldalakon keresztül, mígnem "Lotte szeméből könnyek árja szakadt elő, és megkönnyítette szívét, félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte kezét, és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dőlt, és szemét kendőjébe rejtette. Mindkettőjükben félelmetes indulat háborgott. Saját nyomorúságukat érezték a nemes hősök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek. Werther szeme és ajka Lotte karján izzott; Lotte megborzongott; távozni akart, és a fájdalom és a részvét ólmos kábulatként nehezedett rá. Mély lélegzetet vett, hogy magához térjen, és zokogva kérte Werthert, hogy folytassa, mennyei hangon kérte! Werther remegett, szíve csaknem meghasadt, fölemelte a papírlapot, és félig összetörve olvasta:

ťMiért ébresztesz, tavaszi szellő? Hízelegsz és szólsz: A mennyország könnyeit harmatozom rád! De már közel hervadásom ideje, közel a vihar, mely lekergeti leveleimet! Holnap majd jön, jön holnap a vándor, aki látott szépségemben, szeme mindenütt keres majd a mezőn, és nyomomat se találja.Ť

E szavak minden hatalma rászakadt a boldogtalanra. Teljes kétségbeesésében térdre dobta magát Lotte előtt, megragadta, szeméhez, homlokához szorította a kezét, és Lotténak úgy rémlett, mintha Werther szörnyű szándékának sejtelme röpült volna át a lelkén. Megszorította Werther kezét, odaszorította szívéhez,¹⁵⁷ fájdalmas izgalomban hozzáhajolt, és izzó arcuk összeért. A világ elsüllyedt körülöttük. Werther átkarolta, melléhez szorította Lottét, és őrjöngő csókokkal borította el remegő, dadogó ajkait.

- Werther! - kiáltotta Lotte, elfúló hangon, félrefordulva. - Werther! - és gyenge kézzel eltolta magától a szerencsétlent. - Werther! - kiáltott megint a legnemesebb érzés komoly hangján.

Werther nem ellenkezett, kiengedte Lottét a karjaiból, és eszét vesztve elébe borult. Lotte felpattant, és rémült zavarban, szerelemtől és haragtól remegve, mondta:

- Utoljára volt! Werther! Engem nem lát többé!"¹⁵⁸

Michel Foucault: "A boszorkánypróba, amely a vádlottat egy sajátos tesztnek [épreuve] veti alá, vagy a párbaj, amelyben a vádló megharcol a vádlottal (esetleg képviselőik), nem valamiféle kegyetlen és irracionális mód, hogy ťkiderítsükŤ az igazságot és megtudjuk ťhogyan is történt valójábanŤ a vitás eset; sokkal inkább egy olyan döntési mód, amelyben eldől, hogy Isten az adott pillanatban melyik oldalra billenti serpenyőjét a véletlen vagy az erő mérlegének, amely az ellenfelek egyikének sikerét hozza."¹⁵⁹

Közkeletű elgondolás, mely szerint a múlt mozdulatlan és végérvényes realitás, amelybe még Isten sem avatkozhat bele. Az ember viszont, úgy tűnik, nem tehet másként. Arra a kérdésre, hogy "Hogyan is történt valójában?", csak univerzális tudás képes válaszolni. Bármely emberi tudás, amely univerzálisnak gondolja el önmagát - isteninek gondolja el önmagát. De ez az út "nem áll nyitva egzisztáló szellem számára". Ugyanígy a mindentudó és örökkévalóságban létező Isten számára nem áll nyitva út a véges "egzisztenciális" "ittlét" felé. Hogy Isten mindentudó és örökkévaló, azt jelenti, mondják a teológusok, hogy 'minden elmúltnak és minden eljövendőnek, sőt, annak is, ami csak lehetett volna és lehetne, de nem lesz, egyetlen pillantással való látása'. (Vagyis birtokában van az elágazó ösvények kertjének végtelen és tökéletesen pontos térképe, és egyetlen pillantással eligazodik rajta.) Az embernek viszont, mivel egyetlen és ezért "mindenkor" magával cipelt tulajdona a jelen, vele mint varázsszavakkal kell üdvtörténetté, kozmosszá, otthonná teremtenie és (meg)vált(ozt)a(t)nia a "szörnyű véletlenek" (Nietzsche), a "parázna suhintások" (Pilinszky) káoszát. Az, hogy "az ember választásra van ítélve" (Sartre), nem csak jelenére/jövőjére vonatkozó kényszer, hanem múltjára is. A múlt nem volt, hanem mindig csak: lesz. Hogy mivé lesz a múltja, éppúgy nem "ténykérdés", minthogy mivé lesz a jövője.

Az "igaz történet" az után erőszaktétele az előttön. Ez a megtermékenyítés teszi igazzá (valóssá) és történetté (történelemmé). A "kitalált történet" ismeretelméletileg nem különíthető el az "igaz történettől". Facta és ficta nincsenek egymás nélkül. A világ kontinuumáról leválasztott faktum: fikció. A megismerés a posteriori "objektivitása" a priori (inter)szubjektivitáson alapul. Minden megértés belemagyarázás és értékelés. Minden ítélet előítélet. A megismerésben konstituált tény olyan, mint egy dráma szereplője: semmit sem mond róla az, hogy kitaláció. Talán az inkább - Arisztotelész követelménye is "csak" ez -, hogy valószínű. De a való kétszínű. Vagy több.

Az Utópiáitól megfosztott történeti időkben a most "a messiási idő modellje" (Walter Benjamin). "Miként a virágok fordítják fejüket a nap felé, valami titokzatos heliotropizmus révén az elmúlt dolgok mind afelé a nap felé igyekeznek fordulni, mely felkelőben van a történelem egén." Ez a "gyenge messiási erő" mindenkinek megadatott.¹⁶⁰ Az üdvösség nem egy történet utáni állapot, hanem a történés mindenkori jelenének feladata. Az ember, saját életének főszereplője és hőse "kozmikus" magányban, vagyis minden értelmes világtól, kozmosztól elhagyatottan, arra van kényszerítve, hogy értelmes történetté váltsa meg életét.

A jelen uralja és folyamatosan megváltja a múltat. Vagyis elbeszéli a kimondhatatlant, megváltoztatja a "megváltoztathatatlant", átértékeli a "végérvényest", átváltoztatja az Átváltozatlant, domesztikálja a totális idegenséget, csapdába ejti a megragadhatatlant, gyarmatosítja az elérhetetlent, bekebelezi a megemészthetetlent, immanenssé teszi a transzcendenst, "megismeri" a magábanvaló történést, megerőszakolja a szűz "realitást".

Mindez azért lehetséges, mert (úgy) tudja, hogy nincs Megváltás a jövőben, ezért a jelen veszi át ezt a szerepet. Így válik minden nap ítéletnappá. Az eleve értelmes (üdv)történet szükségszerű Utolsó Ítéletének szerepét az értelmetlenségtől folyamatosan megváltandó szukcesszió legkésőbbi pillanatának esetleges utolsó ítéletei veszik át.

Így minden pillanat minden utána következő kiszolgáltatottja. És a jelen kísérlete az önmegváltásra így válik ambiguussá. A mindenkori jelen előttjeinek mennybemenetele így válik utánjainak pokolraszállásává. Minden üdvözült és üdvözítő Előtt minden Után által megváltandó siralomvölggyé.

Tényleg?

- És mégis lapos a Föld

- Hogyan tiporta le II. Ramses, akit kedvel az igazság, a hattik birodalmát?

- Miképpen nyilatkozik meg az ősi északi lélek az Ossianban?

- Kuroszava, a gyilkos

- Miért nem festették a görögök a szobrokat?

- Pseudo-e valójában Aquinói Tamás Dionysisos Areopagitája?

Tej- és méztermelés Izraelben 1930-2030

- A szifiliszesek magas arányának okairól a '68-as amerikai diáktüntetők körében

- A Föld mint a kozmosz középpontja és az ember mint a teremtés koronája [nem kultúrtörténeti, hanem modern asztrofizikai munka]

- A boszorkánypróbák mint az igazság csalhatatlan bizonyításai

Ez inkább ismeretelméleti dadaizmusnak hangzik, mint komoly kritikai kételynek. Akárhogyan is, bizonyos dolgokról (úgy) tudjuk, hogy tudjuk. A Winckelmann-elbeszélésben például az lenne ugyebár a poén, hogy - valljuk be - mi biztosan tudjuk, hogy a görögök festették a szobrokat. Vagyis ismeretelméleti kételyünk nem elég radikális. Hiába az egész huszadik század nagy destrukciója: pozitivisták maradtunk.¹⁶² Még akkor is, ha a két utolsó dolgozatcím nem teljesen fiktív vicc, lásd "antropikus elv" és Foucault "épreuve"-je. De ez a sor folytatható, főképpen a jól ismert francia radikális filozófusok jeleskednek e műfajban, például amikor Lyotard a konszenzusra törekvést azonosítja a terrorra törekvéssel¹⁶³, vagy amikor Klossowski Sade-ot a legsötétebb fajtából való konzervatív keresztényként interpretálja¹⁶⁴, vagy amikor Derrida amellett érvel, hogy az egész Nietzsche-életművet úgy kéne olvasnunk, mint a "Megfeledkeztem az esernyőmről" mondatát¹⁶⁵, vagy amikor Deleuze és Guattari elmesélik, hogyan lehetünk "szerv nélküli testté", és hogy az milyen jó lesz nekünk¹⁶⁶. Ezek a megközelítések nagyon hajtanak a dadaisztikus megközelítésekre. És egyre népszerűbbek. Ha így megy tovább, a magyar irodalomtörténetben is megjelenhetnek az efféle dolgozatcímek: Arany János mint a fene¹⁶⁷. Egy pszichoanalitikus tanulmány remekül bebizonyíthatná, hogy, "de bizony gondoltad, Janikám, csak elfojtottad a gondolatot"; vagy egy dekontruktivista tanulmány kitűnően érvelhetne amellett, hogy "ki nem szarja le, hogy te mit gondoltál?"

Még mindig nem tudni, mi lesz, ha ezek a ma még mindig nagyon radikálisnak tűnő episztemológiák tényleg hagyománnyá válnak.

Exkurzus: "közhelyek", "túl kéne már lenni ezen"¹⁶⁸

Elég bonyolult ez a kérdés is, jusson eszünkbe néha az iránta való alázat. Csak néhány szál a bonyodalmak gubancaiból: 1. a neokantiánus kérdésfeltevés: hogyan lehetünk képesek általánosításokra a történettudományban, ha tudjuk, hogy minden egyes esemény sui generis egyszeri és megismételhetetlen, 2. ezzel összefüggésben: Gadamer kérdése, Kerényinek az ünnep lényegéről mondott gondolatait felidézve: ha minden ünnep (fizikailag) más és más, hogyan van az, hogy mégis valamiképpen ugyanazt ünnepeljük meg minden egyes alkalommal, és tovább: 3.) ugyanazzal a művel van-e dolga a Shakespeare-korabeli és a mai drámaolvasónak, tudván, hogy a szöveg mindkét esetben szóról szóra ugyanaz, és azt is tudván, hogy a néhány évszázados, rendkívül intenzív hatástörténet eliminálhatatlan része a darabnak. 4.) Vagy egy radikálisabb, derridai kérdés: beszélhetünk-e egyáltalán valaminek az önazonosságáról és jelenlétéről, ha a szignifikáció játékában kizárólag különbségek és késleltetettségek vannak, és ha nem, akkor miről beszélhetünk egyáltalán. Satöbbi, satöbbi. Ezek a kérdések is közhelyek: többkönyvtárnyi irodalom foglalkozik vele, százéletnyi időtartam alatt elolvasható. A közhelyek nem feltétlenül amiatt tartják magukat makacsul gondolkodásunkban, mert restek vagyunk gondolkodni, nem vagyunk elég originálisak, és a megszilárdult diszkurzusok öntudatlan rabszolgái vagyunk - hanem azért, mert a közhelyek igazságot hordoznak. Mi az igazság, persze. A közhelyeket romboljuk le, persze. A közhelyekkel ugyanaz a probléma, mint a "legeredetibb" belátással: igazak, de cáfolhatók (s ha cáfolhatatlanok, terméketlenek); jól működő sémák lehetnek, de nem lehetnek univerzálisak: minden univerzális séma önreferens, paradox, gödeli. Minden kijelentő mondat, gondolatmenet, kivált ha radikálisan vagy szigorúan értjük, lényegileg aporisztikus karakterű. Akárhogyan is: (az én esztétikai eszményem szerint) a tézis az igazságra törekszik, és nem az eredetiségre. Azzal a tézissel, hogy minden tézis radikálisan retorikafüggő, csak azok elégszenek meg, akiket fizetnek, bárhogy is ragozzák.

De ha a(z episztemológiai szkepszisre vonatkozó) hasonló megfogalmazásokat és "hátországukat" (Derride vagy oda), egyszerű pozitivizmusunkban identikus kijelentéseknek tekintjük is, felmerül a kérdés, miért engedelmeskedjünk az originalitás-eszménynek? Mivel legitimálja magát ez az imperatívusz? Csak nem az unalom és az érdekesség kettősségével? Ugyanoda jutottunk: az, hogy Dosztojevszkij alkalmasint "ugyanazt" mondja, mint Jézus Krisztus, feleslegessé teszi művét? "Uncsi, ezt már ismerjük"? Hogy millió és millió pap "ugyanazt" olvassa fel millió és millió templomban, kétezer év óta millió és millió vasárnap, hát hogyhogy nem unják halálra magukat?

Olyan uncsi ez az eredetiség-pite, nem?

145Részletek a szerző Idő és történet c. munkájából (kézirat).

146C. W. Ceram: A hettiták regénye. Gondolat, Bp., 1964.

1475 Móz. 3, 7-8.

148Aquinói Tamás: "Az isteni szépről, és arról, hogy miképp tulajdonítsuk Istennek". C IV. lect. V. és VI., in Uő: De Divinis Nominibus. (Kézirat)

149"God and the Jouissance of The Woman". In uő (eds. J. Mitchell, J. Rose): Feminine sexuality. W. W. Norton, New York & London, 1985. 147. o.

150Johann Joachim Winckelmann: Művészeti írások. Európa, Bp., 1978.

151Hugh Trevor-Roper: "The Invention of Tradition: The Highland Tradition of Scotland". In: The Invention of Tradition. Ed. by E. Hobsbawm & T. Ranger. CUP, Cambridge, Eng., 1984. 15-41. o.

152Jeffrey Burton Russell: Inventing the Flat Earth. UCP, Santa Barbara, 1991.

153Az idő rövid története. Maecenas, Bp., 1989. 130-131. o.

154"Elképzelhetők persze másmilyen életformák is - mondja Hawking -, olyanok, amilyenekről még a sci-fi szerzők se álmodtak..." (131. o.) P. W. Atkins (Teremtés. Gondolat, Bp., 1987) kételkedik ebben. Szerinte az ebben a világegyetemben lehetséges intelligenciának a mienkhez hasonlónak kell lennie. Fő célja egy istent kizáró determinizmus felvázolása, ezért elsősorban annak bizonyításával foglalkozik, hogy csak jelenlegi formájában létezhet a világegyetem. (Pl. "Ha több, mint egy dimenziója lenne az időnek, ez egy villanással véget vetne a világegyetemnek." (107. o.)) Ezek bekövetkezésének valószínűségével viszont nem foglalkozik: "Eltekintünk a céllal indokolt okoktól, mivel ezek fölöslegesnek látszanak. Így abban kell keresnünk az okot, hogy alkalmas-e a fennmaradásra." (103. o.) Ezzel az érvvel kikerüli az antropikus elv komolyan vételét. Ennek az érvnek az inverze Stanislaw Lemé ("A katasztrófa-elv". In: Az emberiség egy perce. Európa, Bp., 1988): "Az Anthropic Principle-nek (...) tudományosan pont annyi a hitele, mint egy kozmogóniai ismérvként számon tartott ťChartreuse Liqueur Princip- leŤ-nek. Kétségtelen, hogy e likőr előállításához ENNEK a kozmosznak az anyaga szükséges, mindazonáltal ENNEK a kozmosznak, ENNEK a Napnak, ENNEK a Földnek és ENNEK az emberiségnek a történetét minden további nélkül el tudjuk képzelni úgy is, hogy NINCS benne Chartreuse." (40. o.)

155Elliot Aronson: A társas lény. KJK, Bp., 1980.

156Amikor "világtörténelemről" kezdenek beszélni, akkor az archaikus, kozmosz értelmében vett világ már megszűnt létezni. Lásd erről Tatár György számos megjjegyzését a Pompeji és a Titanicban. Tekintsük allegóriának a szignifikáció játékainak azt a véletlenjét, hogy a kozmosz szó ma világűrt jelent.

157Részlet egy hollywoodi filmből: LÁNY: (nagy ijedség után, a fiú kezét szíve tájékára szorítva) Érzed, hogy dobog a szívem? FIÚ: Aha. Jó nagy szíved van.

158Johann Wolfgang Goethe: Werther szerelme és halála. Szépirodalmi, Bp., 1986. 141-150. o.

159Michel Foucault: "La maison des fous" (1974). Id. James Miller: The Passion of Michel Foucault. Simon & Schuster, New York, 1993. 270-271. o.

160Walter Benjamin: "A történelem fogalmáról". In: Angelus Novus. Magyar Helikon, Bp., 1980. 961-974. o.

161És elég csak néhány freudi vagy gadameri közhelyet elfogadni ahhoz, hogy azt gondoljam: a "Tudom"-oknak egy jelentős hányadát egyáltalán nem is áll módomban tematizálni.

162Persze ettől függetlenül még fel tudjuk tenni a kérdést, hogy Winckelmann, ezzel a - nevezzük így - tévedésével együtt is, nem áll-e közelebb az igazsághoz, mint mi.

163Vö.: A posztmodern állapot, Bevezetés és 14. fejezet. Századvég, Bp., 1993. 7-10 és 130-145. o.

164Vö.: "The Marquis de Sade and the Revolution". In: Hollier (szerk.): The College of Sociology. UMP, Minneapolis, 1988. 228 s k. o.

165Vö.: "Éperons. Nietzsche stílusai". In: Athenaeum, 1992. I. kötet, 3. füzet. 172-213. o.

166Vö.: A Thousand Plateaus, VI. fej., "November 28, 1947: How Do You Make Yourself a Body Without Organs?" UMP, Minneapolis, 1987. 150. o.

167Vö. a jól ismert legendával, mely szerint Arany egy róla szóló cikk (mely az fejtegette, mit gondolt valójában) margójára odaírta: "Gondolta a fene."

168Az 1994-es, "Irodalom és hagyomány" címmel rendezett pécsi konferencián ezen írásnak a "Néhány kisebb-nagyobb elbeszélés" című része hangzott el. Erre vonatkozólag fogalmazta meg Szigeti Csaba ezeket a vádakat.