És - nyilván - az az "elegáns" és a nem-"vulgáris", hogy Babarczy Eszter (B. E.) úgy dicsér, hogy közben a lehető legdurvábbat állítja. Vagyishogy itt nem kevesebbről van szó, mint egy "őszinte ember, egy elbűvölő és kissé felületes szörnyeteg", egy erősen "személyes", "provokatív", "»kegyetlen fiú« ordításáról" (és nem többről), és ez milyen érdekes, de tulajdonképpen gonoszság Részéről, hogy szakmailag bírálja, merthát... Vagy hogy a Garaczi- és Kukorelly-tanulmányok jók, mert sikerült bennük összefoglalni azt, "amit annyi kritikus annyiféleképpen elmondott már". És ez se semmi. Kinek mennyi.
Na de nézzünk meg inkább néhány locust. (Sok-sok apróságot, bár néha nagyon beszédesek, kihagyok.)
1015[. o.]J[obb hasáb]f[első harmada]
B. E. "Világos gondolatmenetet" várna el. Vagyis nincs.
Ha nincs, nincs.
"A műfaj" elnevezésű fejezetben írja. Én sem tudnám pontosan megnevezni ezt a műfajt, az viszont biztos, hogy - a barthes-i értelemben - "írható" műfaj. Kellemetlen dolog, belátom. Nem hagyják az embert kényelmesen olvasni.
1015Jf
A hivatkozásokban "...majdnem magadja az idézett gondolat forrását, a művet feltünteti, de az oldalszámokkal már ritkán vesződik." Igazán sajnálom, hogy B. E. nem "vesződött", állítása igazolására, a pontos oldalszámokkal, ugyanis nagyon kíváncsi lennék ezekre a helyekre. De attól tartok, hogy a Lacan-tanulmány kivételével - ahol megindoklom, miért térek el a szokásostól (de ott is csak a Lacan-idézetek esetében) - mindenütt a legpontosabban, oldalszámmal együtt, megtalálhatja a hivatkozásokat. (Egyébként eddig még csak az ellenkezőjét vágták a fejemhez, de azt sokan: hogy fölöslegesen precízkedem.)
1015Jf-k
Köszönjük a Descartes-leckét. Hozzászólás. 1. B. E. úgy említi ezt, mint, ugye, "egyet a sok közül", "elcsúszások"-ról beszél, és "szakértők"-ről, akik ezt a "»régen olvastam Descartes-ot« szindrómát" ("vulgáris" olvasatomban: "nem olvastam Descartes-ot, de megpróbálom eljátszani"), ezt az "ordító" "felületességet", ezt a dilettantizmust csupán futó mosolyra érdemesnek tartják. És ugyanezzel a kis futó mosollyal orcáján, tekintetét hirtelen az egész kötetre veti. (Hiszen ez "szindróma".) Általánosítja a szakmailag felületes és vulgáris vádját, cakk-pakk, mindenre. Sőt írásaimnak ez mintegy a műfaji jellegzetessége. (Hiszen "Műfaj" címszó alatt szerepel.) 2. Nem tudom, B. E. felfigyelt-e rá, gyakran előfordul, hogy nem pontosan a tárgyalt szerzők teminológiájában beszélek, ami - tekintve, hogy Nietzsche ("az igazság metaforák mozgó hadserege") és néhány meghatározó XX. századi nyelvfilozófia (korai/késői wittgensteini, derridai stb.) nyomán az "igazságok tudatbéli megjelenési formájának" létéről s ennek nyelvhez való "viszonyáról" nem éppen karteziánus módon gondolkodom - szükségképpen erősebb-gyengébb "félreolvasást" (Bloom) jelent. (Mennyivel érdekesebb az a paradoxon, hogy a legszigorúbb egzaktságnak mint olyannak "nyelvi vehikuluma" két ilyen nagyon homályos metafora.) 3. A konkrét esetben azonban igaza van. Lehettem volna pontosabb is. Nem csupán azt kell kritikailag szemlélni, hogy akkoriban minden "idea" volt meg "eszme", melyet, úgymond, a nyelvi "ábrázolás" csupán eltorzít, hanem e jelenkori gondolkodásunkat is, amelyben minden "nyelv". És nem csupán az ő egy-példából-általánosítását kell kritikailag illetni, hanem azt a szinte ösztönszerű reakciómat is, hogy védelmezni próbálom hibámat. Függetlenül attól, hogy az említett érv fontos korrektívum, és attól, hogy e kicsinyke szintagma ürügyén az egész könyv szakmai lekicsinylésében alaposan elvetette a sulykot.
1016Bk
"...ráadásul az eredeti összefüggéseinek alaposabb ismertetése nélkül..." - Ismertetnem kellett volna, mi a hermeneutika, kicsoda Gadamer, ráadásul "alaposan"? Ismertetnem kellett volna, mik a marxi elmélet alapvonalai, mi a frankfurti iskola, mi volt a hatvanas évek?
Valóban mindig komoly probléma, hol húzzam meg a téma, a didaxis és a szakbarbárság határait. De ha még kijjebb tolnám ezeket, nem veszélyeztetné még inkább a B. E. már így is hiányolt "összefogottságot"?
1016k-a
Az az állítás, hogy a Riport kapcsán a baloldaliság szempontját felvetni "aljasság", annyira megdöbbent és teljes értetlenséggel tölt el, hogy nem tudok vele vitatkozni. Ez körülbelül olyan állítás, mint hogy a Hamletben nem szerepel semmiféle Ophélia. A hermeneutika kétségkívül szinte semmilyen szerepet nem kap a műben azon túl, hogy Lyotard futólag megjegyzi, hogy a jelentés hermeneutikája is ósdi, lejárt nagy-elbeszélés-lemez. Ennyi. Szerintem ez önmagában is válaszért kiált; de ettől teljesen függetlenül: miért lenne "övön aluli" a filozófiatörténet akármelyik szempontja? "Rosszul megválasztott" szempont valóban létezik, de vajon ennek az az egyedüli kritériuma, hogy a szerzőre ki/mi hatott a legjobban? (Megjegyzem, a baloldali politikai filozófiák.) Vagy hogy ő kivel/mivel foglalkozik a legtöbbet? (A beszédaktus-elmélet ez esetben nem fér be az első százba. De egyébként, igaz, meg lehetett - kellett? - volna említenem.) Azt, gondolom, bár már ebben sem lehetek biztos, B. E. feltételezi rólam, hogy észrevettem: Luhmann és Habermas Gadamernél sokkal fontosabb szereplők a Riportban és egyáltalán Lyotard számára. És mégse őket választottam. Tehát nyilvánvaló, hogy nem abból a szempontból választottam a szempontjaimat, hogy Lyotard számára mik a legfőbb szempontok. "Mert a szövegek nem azt kívánják, hogy a szerző szubjektivitásának az életkifejezéseként fogják fel őket. A szövegek értelmét tehát ebből kiindulva nem lehet korlátozni" - írja Gadamer. Ez szerintem elég jó szempont. Érdemes tesztelni akármilyen szövegen. Más hangulatban persze érdemes ezt is "jól durva" (Szilasi) kritikának alávetni.
A legzavaróbb az, hogy B. E. úgy oktat le folyamatosan felületesezve és vulgárisozva (ahogy ő érti a szót), hogy közben érvei néha meghökkentően felületesek és "vulgárisak". Az "árulás" nem "buta" kifejezés, hanem ironikus, a számos baloldali mozgalmat és gondolkodást jellemző szektás "fegyelem" és kizárásosdi stb. szellemiségét kívánja távolságtartó derűvel feleleveníteni. Elbizonytalanodnék, hogy a szöveg nem egyértelmű az ironikus olvashatóságot illetően, ha a szó nem lenne az eredetiben is idézőjelben, ha a közvetlen és távolabbi kontextus nem tenné egyértelművé - ilyen kifejezések szerepelnek, mint "renegát", "jobboldali elhajló", "kispolgári ideológus" (mindegyik idézőjelben). Tényleg nem látszik, hogy ezeket nem élesben írom? Tényleg úgy nézek ki, mint egy leninista?
Aztán. Az "árulás" bizonyítékaként idézett szöveget sajnos Lyotard mondja. Jóllehet - én így érzékelem - ez a legeslegambivalensebb pontja Lyotard érzelmeinek, de ez a "helyreigazítás" mégiscsak a, ha szabad ezzel a kifinomult episztemológiák számára inzultusszámba menő kifejezéssel élnem: "szerzői intenció" és egyáltalán az egész Riport legalapvetőbb nem-értésről tanúskodik. Hadd ne ismételjem el az írásom (és - szerintem - a mű) leglényegesebb (hipo)téziseit. Csak slágvortokban. Új szituáció van. Új erőlogika van. A szisztéma homologizáló-terrorizáló hajlamával szemben nem lehet a régi balos stratégiákkal és technikákkal fellépni, ellenkezőleg, a saját fegyvereivel lehet csak hatékonyan destabilizálni, és erre jó esélyeink vannak, lásd a "posztmodern tudás" eddigi eredményeit, Gödel, Thom, Mandelbrot s a többi. És, megjegyzendő, Lyotard nem csupán a tudás digitalizálásának és totális áruvá válásának átgondolásán van túl, hanem Nietzschéén is. De most filológiailag, a konkrét szövegen. Az ominózus mondatokat tartalmazó bekezdés maga, de már az őt megelőző kettő is (A posztmodern állapot. Századvég-Gond, Bp., 1993. 133-135. o.) arról beszél, mégpedig a legkomolyabban, hogy a teljesítmény általi legitimációra alapozódó szisztémáknak megvannak a maga "előnyei". Idézőjelbe teszi a szót, ez jelzi az ambivalenciát. De egyértelműen nem az ironizálás szándékával teszi ezt, hiszen rögtön ezután felsorolja ezeket az előnyöket, amelyek mind a "posztmodern tudás" kialakítását segítik elő. (A mélységes ambivalencia végső forrása éppen ez a bizonyos "posztmodern tudás" - vagyis az, hogy érzelmileg nem képes vele azonosulni, viszont a jelen feltételek között ezt látja a legjobb megoldásnak. Tényleg megindító: ez a szívvel-lélekkel emancipatorikus érzelmű (fér)fiú leküldi Habermast és az Embertelennel próbál barátkozni.) A művet egyébként én még a magyar kiadás megjelenése előtt olvastam, az amerikai kiadásban. Az egyáltalán nem zagyva, ellenkezőleg, tiszta és világos. A magyar kiadásban csak az idézett szövegrészeket néztem meg, néhol változtattam rajtuk (és mindenütt ott vannak a pontos hivatkozások). A szóban forgó bekezdés Brian Massuminál így hangzik: "At risk of scandalizing the reader, I would also say that the system can count severity among its advantages." (The Postmodern Condition, UMP, Minneapolis, 1984. 62. o. Kiemelések tőlem.) A bekezdés utolsó mondata pedig - amely B. E.-t félrevitte - az őt megelőző mondatra vonatkozik: nem elég, hogy az elesettekkel szemben ilyen kegyetlen és hatékony a rendszer, a technokraták ráadásul még amazok érdekérvényesítésének lehetetlenségét cinikusan is szemlélik. Cinikusak, de nyilván nem olyan marhák, hogy "a rendszer önapológiája"-ként "szövegükben" nyíltan megfogalmazva vegyék semmibe "a leghátrányosabb helyzetűek" "szenvedését". Nem, ez Lyotard keserű helyzetleírása.
1016Jk
Nos, ha már ilyen vizsgáztatósdiban utazunk.
Mindent "kissé felszínesen" ismerek, a nyugati művészetelméletet is. És B. E.? "Mélyebben"? "Kissé mélyebben"? És Tom Wolfe-nál? Neki még két fokkal súlyosabb a véleménye. Hogy megpróbáljam elkerülni a szerénytelenség látszatát, nem azt taglalnám, hogy mondjuk a neoavantgarde művészet fővárosában töltött két évem alatt hány galériát, múzeumot és képet láttam - ezért hivatkozom Wolfe-ra, aki 144X jobban ismeri, mint mi ketten együtt. És mégis, még sommásabban nyilatkozik olykor. Tévedés ne essék: nem azt mondom, hogy Wolfe az abszolút, a non plus csúcs tekintély, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy egy általános kijelentés egy adott területről nem szükségképpen annak "felszínes ismeretéről tanúskodik".
A tőlem idézett szöveg - kétség sem fér hozzá: vastagon elköveti a túláltalánosítás bűnét - egyértelműen a művekről szól. Azért nagyon szép B. E.-nek ez az elszólása, amely a felvezetésnél véletlenül művészetelméletet említ, mert - és éppen ez ellen szól a szöveg - lassan össze lehet keverni őket, és mert pontosan ez az, amire Wolfe "fürdőzés" közben felneszelt, jelesül, hogy a mai művészetben "a meggyőző elmélet hiánya perdöntő" (Hilton Kramer), vagyis "nem »akkor hiszem, ha látom«, te pupák, hanem »akkor látom, ha hiszem«!" Ezeket a - nyilvánvalóan inkább a meghatározó trendre, a reprezentatív figurákra vonatkozó - véleményeket lehet nagyon rossznak tartani és keményen bírálni, de miért "mindjárt övön alul keresgélve" (öcsi, akkor nyisd ki a szád, ha van valami fogalmad a dologról)?
1016Ja
"...az »újítás«, a »technikai problémák megoldása«, a »feltalálás« éppenséggel nem a neoavantgarde találmánya..." - írja B. E. Kétségtelen. Mint ahogy az is, hogy olyan dolgot ad itt a számba, amiről nem hiszem el, hogy ő azt hiszi, hogy én azt hiszem. Vagyishogy azt hiszem, hogy - mondjuk - a képzőművészet ugyanolyan volt Giotto előtt, mint után, hogy nem változott az impresszionistákkal és Schwittersszel sem; egészen az első újítókig, a neoavantgarde-okig.
1017Bf-k
És vajon B. E. tényleg elhiszi, hogy Lyotard az "összemérhetetlenség" ("inkommenzurábilitás") fogalmát Feyerabendet ignorálva használja? Hogy egyáltalán ez lehetséges? Hogy Lyotard "posztmodern tudás"-ának az égvilágon semmi köze Feyerabend "anarchista tudomány"-ához? Az, hogy a fogalom előfordulásakor nem hivatkozik Feyerabendre (egyébként másutt igen), nézetem szerint nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagy(hat)ja, ellenkezőleg, sokkal inkább azt, hogy a fogalom túlságosan is bevett (amiként például a "paradigma" fogalmánál is ritkán hivatkoznak Kuhnra).
1017Ba
Szintén teljesen érthetetlen motivációjú állítás. Hol mondom azt, hogy a hermeneutika hatékony paralógiája lehetne a "kibernetizált társadalom rémének"?
1017Ja
"Farkas Zsoltot egyébként is elragadja itt az egyszerű józan ész." (Kiemelés tőlem.) Nade ezt hagyjuk, mert sosem érünk a végére. (S hogy hangzana mindez, ha vulgáris lenne?)
1018Ja-1021Bf
Örülök neki, hogy B. E. tovább gyarapította a "lacanista gyorstalpaló"-irodalmat. Igaza van, rengeteg fontos dologról nem beszéltem, még olyanokról sem, amelyek számomra sokkal fontosabbak (mint pl. a lacani "igazság" kérdése, a női szexualitásra vonatkozó koncepciói, a szimbolikus elvetése a pszichózisokban stb.), mint azok, amelyeket hiánylistáján említ.
1021Bf-1023Jf
A nagyszerű recenzálást és kritikát úgy képzelem el, ahogy a B. E. Tandori-írás kapcsán jár el. A rezümé - általánosításaival együtt is - pontos, ellenvetései jók. Csak néhány, talán megfontolásra érdemes megjegyzés. 1. (1022Ba) Ha B. E. ennyire el tudja különíteni a színirodalmat az "irodalom intézmény- és kapcsolatrendszerétől", akkor vajon miért érezte(/-ték; a szöveg alighanem B. E. fogalmazványa) szükségét annak a "merényletnek" (ahogy B. E. fogalmazott), hogy a Tandori-írás Nappali ház-beli közlése végére odaragassza(/szák) azt a nyúlfarkat? Ezt nagyon sokan megjegyezték, kivétel nélkül rosszallólag. Én mindig ellenkeztem (bár kétségkívül én sem így próbáltam volna megoldani): nyilván nem arról van szó, hogy - mint azt sokan "kérdezték" - "Miért, az összes többi Nappali házban megjelent írás a szerkesztők véleményét tükrözi?" -, hanem arról, hogy nem akarták kockára tenni azt, hogy Tandori esetleg megsértődik, mi több, nem ad több írást. Jogos volt-e ez a feltevés vagy sem, itt mindegy; ezzel pontosan azt a kódot beszélték, amit fel kéne számolni - ebben tudom, hogy egyetértünk -, jelesül az irodalmi és a személyes viszonyok összekeveréséét. 2. "Az élet rövid, Tandori hosszú" érvelése tipikusan "korlátot" (Csányi) átugró. Vulgáris, ha úgy tetszik. Ha az irodalom (művészet, filozófia stb.) több "mellékes vigasságnál, az »élet komolyságát« kísérő s alighanem jól nélkülözhető csengettyűszónál" (Nietzsche), akkor ez legitim, termékeny és fontos szempont, de nincs az a műelemzés, amiből ez kisajtolható. Az csupán az irodalmi redukcionizmus mélységes tévhite és reménye, hogy mindent a szövegből vesz, még az értékítéleteit is, és minél szorosabb az olvasata, annál inkább eltakarja önmaga elől a decizionizmus igazságát. 3. És a vége (1023Jf). Itt megint jön az Érdekes Vadember.
"Lehet ítélkezni általában a szerzői stratégiák (és nem konkrét szövegek) felett, de az ilyen ítélet nem egy irodalomértő kritikus ítélete lesz, hanem valami más: normatív irodalomelmélet vagy követelés. Egy normatív irodalomelmélethez kissé összefogottabb elméleti fejtegetésekre van szükség. A követeléshez pusztán személyes és erős hangra. És Farkas Zsolt ez utóbbiban igazán nagy."
Vulgáris értelmezés. Első mondat. Vannak először is a szerzői stratégiák, aztán szünet, szünet, és még sok szünet, aztán nagy-nagy messzeségben tőle vannak a konkrét szövegek. Konkrét szövegek felett nem lehet ítélkezni. Illetve ellenkezőleg - tiszta és világos -: csak arról lehet. Szerzői stratégiákról viszont egyáltalán nem - világos?!, nem! -, mert akkor normatívak vagyunk. (A "normatív" az valami nagyon rossz. Hogy a szóban forgó kijelentés is normatív, par excellence, schlechthin, totál? Ne zavarjuk össze a dolgokat.) A "követelés" még rosszabb. Mert az irodalomelméletnek, ha normatív is - ne firtassuk, honnan veszi a normáit -, azért csak köze van az irodalomhoz. A nevében legalábbis benne van. De a "követelés" az teljesen eldobta az agyát. Irodalmi dolgokba akar belepofázni, miközben semmi köze az irodalomhoz. Tehát norm. irod. elm. vagy követelés. Tertium non datur. Második mondat. Ez (mármint én) még a n. i. e.-re se képes. Elméletileg zavaros elme. Harmadik mondat. Viszont a követelés. Na, az megy neki. Arra "pusztán személyes és erős hangra" van szükség, és ordítani, azt tud ez a "felületes szörnyeteg", torka szakadtából. Negyedik mondat. Ebben nagy. (Csak azt tudnám, mi ebben az "elbűvölő"?)
Jegyzetek
313Babarczy Eszter: "Farkas Zsolt:
Mindentől
ugyanannyira". Holmi, 1995/7. (1995)