A Halálnaplót nagyon nehéz olvasni. E kritikában arra szeretnék
választ adni, hogy miért.
"Ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult" - írja Borges. A mondatot idéző Beck András ehhez még hozzáteszi: Borges "nem azokról a művekről beszél, amelyek értelmezéséhez szükséges az a bizonyos erőfeszítés, hanem amelyek elolvasásához. És ez nem kis különbség, még ha minden olvasás egyben értelmezés is. Vannak ugyanis művek, amelyek túlságosan nagy erőfeszítést követelnek olvasóiktól, amúgy hitelbe."184 A Halálnapló kifejezetten ilyen mű.
Már most szeretném megjegyezni azoknak, akik nem olvasták a szóban forgó művet, hogy az alábbi aprólékos elemzések szándékom szerint nem kekeckedések: nem az "eleven, szárnyaló organizmus" erőszakos felkoncolásáról van szó - a mű majd minden mondatában azokkal a problémákkal kell megküzdeni, melyekről itt lesz szó.
(AZ ENUNCIÁCIÓ PROBLÉMÁI, AVAGY SZÍNTELEN ZÖLD ESZMÉK DÜHÖDTEN ALSZANAK185) Simon Attila kitűnő meglátása a Szabadbanról, hogy "Balassa számára nem létezik egyértelmű, egyszerű viszonyulás a dolgokhoz, (majdnem) mindent kell mondani-gondolni és (majdnem) mindennek az ellenkezőjét is; a gondolkodás küzdelem, állandó újrakezdés, rákérdezés, nyugtalanság, amelytől idegen a »megérkezés«, a »bizonyosság« korlátoltsága és önteltsége", s láthatólag ez Balassa eszménye. "Maguk a szövegek azonban, miközben mindezt mondják, sokszor mást mutatnak... elméleti belátás és nyelvi magatartás között egyáltalában nincs szükségszerű összefüggés... a deklarációk és a történések nem pontosan fedik egymást."186 Mert e nyelvi magatartás szónokias, prófétikus, apodiktikus és teátrális.
A strukturális nyelvészet egy megkülönböztetésével élve nevezzük ezt a kettősséget az enunciáció (kijelentés, megnyilatkozás) és az enunciált (a kijelentett, a nyilatkozat) különbségének.187 Tegyük még hozzá, hogy az enunciáció és enunciált ellentéte lehet termékeny feszültség, ha nem olyan túlterhelt és/vagy nem olyan naiv, mint Balassánál.
Egy példával megvilágítva: rengetegszer ismétlődik a Halálnaplóban tudásunk korlátozottságának, az ember eredendő korlátoltságának tézise, rengetegszer inti magát Balassa szerénységre - miközben ilyen mondatokat ír: "[Tarkovszkij] Tudta volna, hogy aki valaha élt, nyomtalanságában is erős tény marad? Tudta volna, hogy az üres, bárki-halottra gondolás elkerülhetetlen és masszív, mint egy elsüllyedt kontinens vagy emlékmű? Hogy a világtalan, személy-vesztett szem lát valamit?"188 A mondatok jelentése nem könnyen hozzáférhető, többedik elolvasásra is ellenállnak. Egy átlagosnak nevezhető olvasó, mint jómagam, talán sosem képes lehatolni teljes mélységükig. Ezt a felismerést látszik erősíteni az enunciáció szerkezetének egy kicsit alaposabb szemügyre vétele. Ha elképzeljük a mondatot a fenti retorikai sémával, amint egy könnyen belátható tézist enunciál - pl. "[Tarkovszkij] Tudta volna, hogy kétszer kettő egyenlő néggyel?" -, rögtön rájövünk, hogy nekünk, átlagembereknek nem is nagyon érdemes kísérletezni. Az enunciáció rejtett "illokúciója"189 ugyanis azt mondja: "Hát még ezt a végső igazságot is tudta volna ez a Tarkovszkij? Döbbenetes. Hogy van még egy ember, aki mindezt tudja."
A fenti mondatok példaszerűek abból a szempontból is, hogy a könyv mondatainak nagyon nagy hányada a szemantikai túlterhelés határán mozog. A határ innenső felén van még a következő mondat(rész): "a rövid szopránszólót Tokody Ilona énekelte, olyan drámaian, s tudván: miről van szó, mint egy érett, szerelmes, erotikus siratóasszony, akire jó szívvel azt mondja az ember: csodálatos anya-kurva." Egy érett, szerelmes, erotikus, csodálatos anya-kurva, aki történetesen még siratóasszony is; nos, ez kissé bizarr, de talán izgalmas kombináció. Elmegy. Vagy: "Azt hiszem, ezzel a belső kontraszttal és ellentmondással jöhet létre a nagy művek radikális harmóniája."190 A fent is emlegetett, Balassa által olyannyira kultivált paradoxiális megfogalmazás e mondatban kitűnően él, de további terhelést a mondat már nem bírna el. Márpedig igen gyakran ez a helyzet.
Nyilván nem mentesen a dekonstrukció közvetett hatásaitól, Balassa láthatóan törekszik az elméleti és irodalmi beszédmódok összemosására. Az "artisztikum" keresése nem korlátozódik az enunciált szférájára, hanem végigkíséri az enunciációt. A szövegnek ez a keresettsége olykor az olvashatatlanságig feszíti a "paralógiákat"191, felszínessé teszi a paradoxonokat, és eleve lebénítja a jelentésteremtődés esélyeit. Ha egy szintagma contradictio in adiectót tartalmaz, ez lehet izgalmas, poétikus húzás és termékeny eljárás, érdekes oximoron, de a jelentőknek az a típusú és fokú halmozása, amely Balassa szövegeiben gyakran előfordul, ellehetetleníti a szignifikációt. Vegyünk egy szimplább esetet: "A megértés itt a legmélyebb - már szinte láthatatlan - gőg és megvetés, tehát előzékenység, amely a kérlelhetetlen pánkriticizmus és a viszolygó elutasítás kultúrtörténetileg oly fontos bohócgúnyáiban jár."192 A gőg és megvetés miképpen előzékenység? A viszolygó elutasításnak miért éppen bohócgúnyája van, a ruhaneműk roppant sokaságából ez a legutolsó, amelybe jól működő metafora a viszolygó elutasítást öltöztetné? Azt gondolom, teljességgel megengedhető az efféle szürrealisztikus szövegszervezés, de nem ártana egy kicsit kisebb dózisokban adagolni a paralógiát, egy kicsit "fel kéne hígítani" és a köznyelvi beszédmód problémátlanabb közegébe ágyazni; illetőleg nem ártana felépíteni, diszkurzívabbá, áttekinthetőbbé tenni azt a szignifikációs folyamatot, amelyben egy korántsem kézenfekvő jelentésrendszer előáll. A transzgresszív enunciációnak akkor van ereje, ha ebből a problémátlan, kézenfekvő és közönséges nyelvhasználatból indul ki, mert ha radikálisan megtagadja és mindenestül maga mögött hagyja, akkor az olvasó rendkívül nehezen találja meg a szöveghez a kapcsolódási pontokat. A transzgressziós193 folyamat megmutatása azért rendkívül fontos, mert csak így, működés közben válik követhetővé a közönséges nyelvhasználat esetleges elégtelensége, a határátlépés szükségessége és gondolati termékenysége. Ellenkező esetben a beszéd a tömény idioszinkráziába fullad: egyszemélyes magánbeszéddé válik, hermetikussá és arisztokratikussá, mely - ha a nyilatkozatok, az enunciált szintjén tagadná is - a közönségeset egy az egyben hamis vélekedésnek, doxának tekinti, és szembeállítja vele a maga egyedül igaz episztéméjét. De tudnia kell, hogy nincs ilyen megkülönböztetett jelentőségű metanyelv, mert minden metanyelv végső rekurzusa a közönséges nyelv, amely viszont lényegileg "doxológia", "hiedelmek" (belief, opinion, Meinung) rendszere. Érdemes felidézni itt a dada esetét, mely tudvalevőleg az európai kultúrtörténet egyik legradikálisabb paralógiája volt, és elolvasni ehhez képest Tzara Dada kiáltványát vagy A gyenge és keserű szerelemről szóló kiáltványát, melyek nagyszerű példái annak, hogyan vesz lendületet a legvadabb transzgresszió is - mindig a közönséges terrénumán.
Természetesen itt élesen fogalmazom meg a problémát, ugyanakkor tévedés lenne azt állítani, hogy a Halálnapló a totális paralógia. És mintha kivétel nélküli szabályként érvényesülne, hogy azok a szövegei jók, ahol nincs vagy kevés az artisztikum, műv(ész)iség.
"Tarkovszkij úgy tagadja a meggémberedett, illetve ketyegő civilizációt, hogy alig vesz tudomást róla, ebben is van az ereje"194 - írja például Balassa. Hangsúlyozom, nem önmagában a szószerkezet szokatlansága, ami problematikus, hanem hogy a szöveg nem mutatja meg az utat, amely hozzá vezet. A szövegkörnyezet legszigorúbb tanulmányozása sem segíti az olvasót abban, hogy megértse/érezze, miért meggémberedett (illetve emellett még ketyegő) a civilizáció. A szöveg ellehetetleníti a "szoros olvasat"195 minden esélyét. Szoros olvasásnak - kissé kitágított értelemben - egy mű olvasásának azt a (persze csak elméletileg elkülöníthető) mozzanatát nevezem, amikor gondosan figyelemmel kísérjük a mű építkezését, belső referenciáit, elemeinek viszonyrendszerét, szignifikációs mechanizmusát, jelentéstermelését. A Halálnapló szövegei esetében ez - különböző mértékben - teljesíthetetlen feladat. Segítsen engemet egy kicsit a szöveg, ne legyen olyan hetedhét határon túli, lássak valamit abból, hogyan működik ez a gondolkodás, az asszociációs kapcsolódások, a "chaîne signifiante"196 legyen egy kissé jobban dokumentálva, ne csupán egy tőmondatnyi végeredményt kapjak - és azt a, talán akaratlan, mindenesetre állandó, sugalmazást, hogy kevés vagyok, ostoba vagyok, mert nem tudom rekonstruálni a megértéshez elengedhetetlenül szükséges, de meg nem mutatott jelentésfolyamatot.
"»Elhunyt a szó, mikor ez a világ ébredt« - írja Karl Kraus 1933-ban. Ulrich örökös szellemi álmatlansága. Rilke toronyszobája Muzotban. Távolodó ébredezés mind. Végtelen interludium. Minden tárgy szellemi, minden tárgy csillagtávoli mélységélességet kap; semmi a tompa, a sötét anyagból (lásd alább: lapos szereposztás). Musil kontúrosan tud feloldani (sic!) minden lehető anyagot és tárgyat a szellem »főtitkári« világosságában; depoétizáló kibelezés az egész."197 (Kiemelések és sic! az eredetiben.) Nem világos, hogy az 1933-ban ébredő világ milyen összefüggésbe hozható Ulrich (a tulajdonságok nélküli ember) szellemi álmatlanságával és Rilke muzoti toronyszobájával. Mert az, hogy távolodó ébredezés mind, egy kissé homályban hagyja a dolgokat. ("Lila", nemde.) Rilke (utánanéztem, de megjegyzendő, ezt nem minden átlagolvasó tenné meg e szöveg kedvéért) 1922-ben, a festői muzoti (Svájc) kastély toronyszobájában egy hosszabb hallgatási periódus után ismét írogatni kezd - ám hogy mi köze ennek a fasizmus ébredéséhez, az nem derül ki. Ezután a végtelen interludiumra (közjáték - zenei fogalom) való szökellést Tzarán és Bretonon, sőt Hegelen edzett olvasáskészségem is nehézkesen követi. Hasonlóan nehéz tovaszökkenni innen a tárgyak tisztán szellemi és nagy messzeségből történő stb. szemlélésének felemlítésére. Ezután pedig végképp elvesztem a fonalat, csak a "főtitkári világosság" üdítő szintagmája képes átlépni az agyamban hirtelen felszökő ingerküszöb értékét, és megbizsergetni néhány neuront a fehérállomány régióiban.
De elég a limonádéból: most nézzük a problematikusabb mondatokat. "Elég,
ha csak hömpölyög: epika, mint egy hátasló a Volgán."198
Ez szép. Ha problematikus is. És milyen érdekes mondatfát sarjadzana ez
a mondat (ha nem sajnálnánk generatív grammatikai elemzésekkel múlatni
az időt199). És a hömpölygő
hátasló. (Itt el lehetne mondani mindazt a tévedést200,
amelyet 3 nagy irodalmár írt a Hosszú nap elről201.
"A dilettáns téboly lautréamont-i mérete" stb.) "A jutalom, jobban mint
bármi más, rész szerint voltunk jele."202
Viszont Csorba Győző öregkori lírája "attól oly éles, erőteljes, intenzív,
hogy a kietlenség, a kiszáradás, az illúziótlan szeszély, a szenvedélyes
lamentálás, a leépülés és a felejtés közelében parázslik."203
Brahms pedig "mindig öreges, nagyon fegyelmezett, szárnyalóan panaszkodó"204.
Ennyi szemantikai anomáliát205
nem bír el egy mondat(rész): sem az "öreges", sem a "fegyelmezett" nem
elégíti ki a "szárnyalóan" szelekciós kikötéseit, mint ahogyan a "panaszkodó"-ét
sem a "fegyelmezett". Az enunciáció a (túl)érzékenyet és a nagyon pontosat
játssza, de túljátssza: az enunciált értelmetlenné "dúsul". "Körülbelül
'79-től, de '86 körül már egészen biztosan minden olyan elviselhetetlenül,
édesen szégyenletesen, bársonyosan, lágyan, kiúttalanul és termékenyen
rémes volt, hogy szinte spirituális megújulásnak látszott."206
"Valahová indítanak, ami láthatatlan, de ismerős, átmenetileg távol
van, ahonnan azonban sem nem jöttem el, sem nem térek vissza, nem, nem,
ami nyilvánvalóan mozdulatlan, mint egy kő, mégis, rejtett ösvényeken szökik,
kóborol, bolyong, vándorló, megtalálhatatlan botránkozás-köve [minek? -
birtokjel van, de mi a birtokos?], elgurított szikla, tiszta ellentmondás
- rokoni, igaz, valódi világ-csalás, bohóc-törvény: kőrakás."207
Balassa egyhelyütt reflektál egy képzavarára: mint kordokumentumra. "Az
egész ködös gomolygása mintha a sokváltozós, nem-lineáris rendszerekben
bekövetkező, kismértékű, de váratlan események megfogalmazhatóságának,
az értelemadás értelmességének a kérdéses voltát kérdezte volna önmagától,
azaz hát a sok millió résztvevőtől."208
Hogy egy kicsit tisztábban lássuk az egész ködös gomolygását, íme a mondat
váza, a bővítményeket lehagyva: Az egész ködös gomolygása mintha az értelemadás
értelmességének a kérdéses voltát kérdezte volna önmagától. Grammatikailag
mindazonáltal rendben, egy apró kivétellel: a "kismértékű esemény" szókapcsolatot
az én nyelvi kompetenciám illegitim performanciának ítéli. Grammatikai
és nyelvhelyességi hibák azonban másutt is előfordulnak. (Természetesen
nem azokról a szövegekről van itt szó - mint pl. az Opera prosecta
című -, amelyekben a normál beszéd nyelvhelyességi kritériumai evidensen
és tudatosan fel vannak függesztve.) "Hogy éles pillantásunk a titkok közelében,
és nem korábban, vakuljon meg..."209
Többször át kellett volna fésülni a szövegeket, hogy nem maradhassanak
bennük ilyen hibák. "A naplóban két fő irány fejeződik ki: A motivált élet
és maga az élet misztikus, jelesül ott, ahol nincs értelem, erőszak és
más ilyesmi."210 Sajtóhiba?
(AZ ENUNCIÁLT PROBLÉMÁI, AVAGY MINDEN MÁSKÉPP VAN) Balassa szövegeivel tematikusan is folyamatosan vitatkozni kell, mégpedig oly sűrűn, hogy az meghaladja a termékeny vita fogalmát. "Tarkovszkij arra összpontosít: mi marad még; hogy eljuthatunk-e a sejtelemig. Tehát túllép azon, amit összefoglalólag ideológiakritikának lehet nevezni. (Rémülettel tölti el az ideológiakritika csöndje, mondhatnánk Pascalt parafrazeálva.) Most minden e túllépéssel kezdődik; amikor tehát már mindent elmondtunk a kritika dimenziójában és »szinte semmi sem maradt lábon«. A kivonulás világértelmezése, amit Tarkovszkij háta jelképez számomra, természetesen süket fülekre talál és ellenséges tekintet veszi körül: zóna. Hiszen az ideológiakritika leleplez, tehát maga is részesül a jelen világ hatalmi dinamikájából, a kivonulás viszont rezervál és kihátrál. A kivonulás szerint ugyanis, szemben az ideológiakritikával, az ész temploma a test (a természet) temploma nélkül fabatkát sem ér, az előbbi az utóbbinak csak egyik, habár kitüntetett hajója."211 A "zóna" nyilván a Sztalker című Tarkovszkij-filmből jön. Ám ott a Zóna egyáltalán nem ellenséges, csak kiismerhetetlen. Szintén a Sztalkerból derülhet ki, hogy Tarkovszkij nem a sejtelemre összpontosít (és kiváltképp nem a musilira, ilyen értelemben egy világ választja el őket), sokkal inkább a bizonyosságra: a hitre. Ráadásul Tarkovszkijnak válasza is van: a három nyomorulttal szemben (három, mert végeredményben a sztalker is közéjük tartozik), akik hiába mennek a Zónába a csodáért, ott van a félkegyelmű kislány, aki a zónán kívüli, elkárhozott világban "hitével"212 megmozdítja a poharat. Az "ideológiakritika"213 egy formája a profán világ kapcsolatainak. (Mellesleg: egyáltalán nem világos, hogy az "ideológiakritika" miért tagadja [meg, le] a test [a természet] templomát.) "Csöndje", azaz hogy nem mond semmit, csak annak számára hallható, aki rendelkezik annak bizonyos tudásával, hogy mi az, ami mond valamit, aki meglelte a beszédes jeleket, amelyek egyedül méltóak arra, hogy jelentőseknek, jelentéseseknek, értelmeseknek nevezzük őket. Eszerint az én beszédem csak csönd lehet Balassa Péter számára. Mert én nem látom ezeket a jeleket. Ekképpen nem értékelhetem a kivonulás szentségét és a világi hívságok megvetését, mert számomra a szeretet éppúgy világiként jelenik meg, mint a gyűlölet vagy egy ószövetségi próféta ádáz politikai ideológiakritikája. Az én számomra a bizonyosság nemigen lehet emberi attribútum. Folyamatosan olyan kérdéseket vagyok kénytelen feltenni a bizonyosaknak, hogy az összes pozitív elgondolás, kijelentés és beszéd az Isten(ek)ről, vajon nem nagyonis evilági, dőre fecsegés-e, hogy az Isten(ek) moralitásáról, jelleméről, gondolkodásmódjáról bizonyossággal rendelkezők hogyan nem látják, hogy az egyetlen szent könyvek és egyedül igaz vallások mint pozitív teológiák mennyire emberi, túlságosan is emberi kreációk. Tudom: ezek végső soron nem megvitatható kérdések. Ettől függetlenül kérdések. És gyakran feltettem a kivonulni akaróknak, és gyakran ingerültség és düh volt a válasz. Mindezeket csupán azért említem, mert Balassa leegyszerűsítő elgondolásával szemben én úgy látom, hogy a megértés és szolidaritás kontra türelmetlenség és értetlenség választóvonala mentén létrejövő "izoglosszák" teljesen keresztbemetszik a kivonulás kontra világi diszkurzusok alapján kettéválasztható "izoglosszákat". Ráadásul az olyan - nemcsak Balassa számára nagy hatású - hívők, mint Pascal, Kierkegaard, Dosztojevszkij, Tarkovszkij, Pilinszky (és a többi: a Prédikátor Salamon, Aurelius Augustinus) többek közt azért a legnagyobb(hatású)ak, mert számukra a hit nem problémátlan kivonulás, hanem "az ittlét paradoxona" (Kierkegaard), egyikük sem született szent és mindegyikük megjárta a hadak útját, pontosan (meg)értik a világi beszédet és képesek a profánnal való termékeny dialógusra. Ha jól látom, nagyságuk éppen ebben áll, hogy "tudják" (Pilinszky) a profán világot is. A problémát jól érzékelteti - hogy egy abszolút balassás példát hozzak - Zoszima sztarec és Aljosa Karamazov hitének különbsége. Zoszima közvetíti Dosztojevszkij bitófa alatt, rulettasztal mellett, az Isten háta mögött (Szibéria), a bűnről, a világi csábításokról szerzett tudását és mindezekkel átitatott hitét. Aljosa hite talán feltétlenebb, de érdektelenebb, kissé hibernált, nem evilági, van benne valami az "esztétikai elérzékenyülésből" (Kierkegaard); ezért pontosabb a vele rokon Miskin alakja, aki félkegyelmű, aki tönkreteszi Aglaját, és egy alvilági démon, Nasztaszja Filippovna megszállottja. Pascalt az "ideológiakritikával" szembeállítani - finoman fogalmazva egyoldalú olvasat. Pascal az egyik legelegánsabb mestere a gyilkos iróniának, a radikális (ideológia!)kritikának. Csakúgy, mint a többi fenti szent.
De hallgassunk tovább, Balassa rémületére: az idézetben egyik gyakorta hangoztatott nézete köszön vissza ismét, amely a kritikát prófétai hevülettel ostorozza214, a modern egoizmusának és reménytelen racionalizmusának tipikus megnyilatkozását látva benne, rosszindulattal, öncélú ítélkezéssel vádolva. A kritika továbbá önérvényesítő logikájának foglya s mint ilyen - úgymond - a hatalmi diszkurzust létrehozók játszmája. Ezzel állítja szembe a szolidaritás sokkal magasabb eszményét, a jóakarat hatalmát, az Igen abszolút elsőbbségét, végeredményben a szeretetet. Ez a megközelítés azonban teljesen elhibázza a kritika lényegét.215 A kritikának ez a beállítása figyelmen kívül hagyja "a modern" (sőt: a "posztmodern") kritikai hagyományának bizonyos alapvető etikai intencióit. Nem csupán arra gondolok, hogy 1.) a kritika a tévedések, hazugságok, ideológiák stb. leleplezésében a - nem pozitivisztikus értelemben vett - igazság irányába tett próbálkozásokként értendő, és nem feltétlenül öncélúan jár el, ördögi gonoszsággal dörzsölve a tenyerét, látván, hogy destruktív munkája nyomán miként dől romba minden; hanem arra is, hogy 2.) számos, a legjelentősebbek közé tartozó kritikai diszkurzus emancipatorikus szándéka és teljesítménye kétségbevonhatatlan, vagyis éppen az elnyomottak, az elesettek, a hatalmi játszmákból kirekesztettek érdekeinek érvényesítését célozta és célozza. Ezeket az - alapvetően éppen mélységes szolidaritásról tanúságot tevő - törekvéseket en bloc azzal denunciálni, hogy maguk is a hatalmi diszkurzus részesévé válnak: elhibázott, sőt rosszindulatú értelmezés. A kritika problémája sokkal konkrétabb. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mit/kit kritizál. És még kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni a megnyilatkozás tematikai-diszkurzív szférájának és a diszkurzus szubjektumainak különbségét, még ha ez utóbbit nem lehet - és nem is kell - "kiküszöbölni".216 Én is úgy látom, hogy a kritikai diszkurzus minden esetben hatalmi játszma is, ám a "hatalom" nem szinonimája a terrornak. A kultúra területén inkább oly módon működik, amiként Gadamer autoritás-fogalma217. Az, ahogyan Kant vagy Hegel nagymértékben uralták az európai filozófiai diszkurzust, nem a terror játszmája volt. Egyszerűen: hatalmas filozófusok. A kritika jó esetben nem a másik elleni támadás, s ekképpen nem a szolidaritás ellentéte. A tematikus beszélgetés látszata mögötti személyeskedésnél, akár a kritikus, akár annak interpretátora gyakorolja, nincs rosszabb - hacsak nem a kritikátlan szolidaritás. Nem gondolom, hogy a profán beszéd, beleértve a kritikus beszédet is, csak rémületes csönd lehet, vagy hogy eleve képtelen lenne a szeretetre. De nem erről szól a kritika, hacsak témája nem kifejezetten a szeretet vagy efféle. (És bizony "a szeretetet" is könnyen bekebelezheti bármely borzalmas ideológia s mint ilyen akár "ideológiakritikával" is illethető.) Ha én most a Halálnapló mondatait kritizálom, annak semmi köze nincsen a személyes viszonyokhoz, és ilyen értelemben a szeretethez és a gyűlölethez. A jó kritikai diszkurzus szerintem - Eric Berne kitűnő megkülönböztetésével élve - az "egyszerű" és nem a "rejtett tranzakciók"218 műfaja. Egyik alaptörekvése éppen az, hogy átvilágítsa a rejtett tranzakciók struktúráját, és leleplezze a "pszichológiai szint" ármányait. Balassa kritikafogalma ennek éppen az ellenkezője: paranoid módon minden kritikai gesztust rejtett tranzakcióként gondol el, amelyben nem tematikus beszélgetés, hanem személyes háború zajlik, amelyben egy érv falszifikációja a másik annihilációja.
Menjünk tovább a fent idézett szövegben. A "kritika dimenziójában" szerintem nem lehet "mindent elmondani". Tézisek és antitézisek, affirmáció és elutasítás játéka, a reflexió, a gondolkodás: mindez folyamatos történés; és nem lezárt, megtörténte után hozzáférhetetlen reziduum. Az emberi tudás (a technikai tudást kivéve) nem annyira a történelem során fokozatosan megszerzett ismeretek akkumulációja, mint inkább a véges egzisztencia körei a hermeneutikai körön. Ha Nietzsche azt írja, hogy Isten meghalt, az nem azt jelenti, hogy ezzel egyszer s mindenkorra lezárta Isten sorsát; hogy valláskritikájával örökkévaló és megváltoztathatatlan alakká kristályosította a vallásokat. Az avantgarde múltbéli művészetekre irányuló kritikáinak sem az a következménye, hogy "objektíve" "semmi sem maradt lábon", hogy tönkretették és lerombolták Michelangelót, Shakespeare-t, Bachot és Dosztojevszkijt.
De nemcsak a múlt folyamatos történés, amely - többek között - a kritika révén változik. Talán nem vakmerő hübrisz azt állítani, hogy bizonyosan lesznek a jövőben is rossz dolgok, vagy jó dolgoknak rossz aspektusai, amelyeket nem feltétlenül fölösleges és - ismétlem - nem feltétlenül gonoszság kritizálni. Esetleg, olykor: kötelesség. Kétséges, vajon Salmon Rushdie akceptálná-e Balassa vad kritikakritikáját, és hogy ez utóbbi akceptálná-e, ha Rushdie kritikával illetné az ajatollah esztétikai nézeteit és ezek érvényesítésének módozatait. Ez szélsőséges példa, de puhább változatai éppúgy megállják a helyüket. Egészen egyszerűen: valami nem tetszik, és ezt elmondom másoknak. Reagáljanak rá, ha akarnak; beszélgessünk róla, ha más is érdemesnek látja. Még egyszerűbben: a kritika a gondolkodásnak univerzális aspektusa, működésének elemi mechanizmusa: megkerülhetetlen. (Vagyis Tarkovszkij sem lép túl rajta.)
Az a mód, ahogyan Balassa a kritikáról ír, Hamvas Béla "módszerére" emlékeztet. Ez - szempontunkból - abban áll, hogy az írás mindenkori témája gigantikussá növelődik, amelybe a szerző minden tudását, energiáját, minden bánatát belepakolja. Amikor Hamvas Beethovenről ír, akkor a zenetörténet összes többi figurája nevetséges kis klimpírozó nímand, amikor a barátságról ír, akkor a legvéresebb gyűlölet, a leghalálosabb szerelem is csupán múló szeszély, amikor az asztrológia igazságáról ír, akkor minden tudomány ostoba, vak és barom, amikor Dionüszoszról ír, akkor minden más görög isten jelentéktelen démonocska. Balassa mintha ugyanígy bánna a kritikával, melybe a világ minden problémáját, szeretetlenségét, elidegenedettségét, bűnét, gonoszságát belevetíti.
Akárcsak Hamvasnál, a kényszeres nagyotmondás, a "bombasztika" réme ott kísért Balassa szövegeiben is. Ilyenkor a Balassa-mondat olyan, mint a varangyos béka veszélyhelyzetben: felfuvalkodik, hogy nagynak látsszon, nyálkás és nagyon csúnya. Amikor például minden mondatban ott a "minden" és meg van mondva minden, mint a 197. oldalon: "Minden nagy regényben..."219, "Minden igaz műbe...", "Minden alkotói böcsület alapja..."220 Nagyot próbál szólni ez a kicsi mondat is: "¶ ¶ ...ezért csöndesen elhárítom ezt az utolsó kétezer évet. ¶ ¶"221 Hadd ne kezdjek példálózni, mi minden ez az utolsó kétezer év és hogy mi ehhez képest ennek a mondatnak a gesztusa. "Szimfóniái helyenként úgy fújtatnak, mint katasztrófa előtt álló világvárosok."222 Mit mondjak. "Van-e mulatságosabb annál, ha valami oly nagyszabású, hogy megoldhatatlan?"223 Nem, nincs. "A férfibarátság az igazi házasságtörés, igazán intelligens feleségek tudják ezt, ezért - hagyják."224 Tehát a házasságtörések osztályán belül van két osztály, az igaziak és a nem igaziak. "A férfibarátság az igazi házasságtörés", tehát a nőhöz fűződő barátság a nem igazi. Az igazán intelligens feleségek csak a nem igazi - nőkkel elkövetett - házasságtörést nem tolerálják. Milyen furcsa. Vajon mi lehet az oka ennek? Az a szörnyű gyanúm van, hogy azért, mert a feleség oly intelligens, hogy (úgy) tudja, azért nem igazi házasságtörés ez, mert "pusztán" testi, a férfival való pedig szellemi. És hát a szellem, tudjuk. Ha a fenti gyanú igaz, akkor nővel nincs szellemi kapcsolat. Ennek pedig az lehet az oka, hogy a nő csak mint test jöhet számításba, mint szellem nem. (Kivéve természetesen az intelligens feleséget.) Erre enged következtetni az is, hogy a mondat szerint nem általában a barátság az igazi házasságtörés, hanem kifejezetten a férfibarátság. De túl a szó szerinti olvasaton: valószínűleg arról lehet itt szó, hogy Balassa nagyon ki akarta hangsúlyozni a férfibarátság esetleges erejét és komolyságát. Ennek érzékeltetésére nyúl a házasságtörés retorikai eszközéhez, aztán - a nagyotmondás kényszerében - elszáll a metaforával. Túljátssza. Az eredmény: amilyen meghökkentő, éppolyan üres paradoxon.
(MEGHÍVÁS DIALÓGUSRA?, AVAGY MONOLÓGOK MONOLÓGOKRÓL) A Szabadbanról szóló kritikájában Margócsy István azt írja, hogy a meghívás gesztusa Balassánál egyben a kirekesztés gesztusa is: "előre meghatározza, kikeresi (feltételezi) azokat, akiket szeretne magához hívni". Ehhez kapcsolható Horváth Iván néhány észrevétele is, miszerint gyakran fordul elő, hogy "Balassa szavainak fedezetét (...) nem érvelése, hanem jól dokumentált hozzáértése adja... A szerző álláspontját máskor nem az ő lenyűgöző műveltsége, hanem inkább az én műveletlenségem támasztja alá".
A kirekesztés olykor totálissá válik és ordítóan elitista. Ilyenkor a szerző idioszinkratikus varázsigékké tisztult kultúrélményeinek rajta kívül mindenki más számára követhetetlen logikájú lajstromát bocsátja az olvasóra, igaz, hogy kárpótlásul a máskor áttekinthetetlenségig komplex grammatika is letisztul. (A varázsigéket úgyis csak egyvalaki érti - nem kell többé maszatolni.)
Tekintsük most jelen kritikus egy monológjának egy részletét, amint a Halálnapló egy monológjának egy részletét olvassa: "Na, akkor most komolyan. Még egyszer. Odafigyelve, szigorúan. Nem elkalandozni. Tehát: »[Tarkovszkij] mégsem Tamást választotta, hanem Leonardót követte; radix sancta. A Háromkirályok folytatása: Alexander gyújtogatása, Alexanderé, aki Richard is, Miskin és Lear-bolond is. Az izgága, hebegő szélhámos-had. Sztalker, meg a nagyot puffanó, repülő szerzetes. Otthontalan, hittel, hitetlenül, teljesen mindegy. Ellenben: a Kisember, a Kislány. Miskin zárómonológja, Sztavrogin gyónása (nem Tyihonnál), Aljosa záróbeszéde egy gyermek hullája mellett. Mondjuk, egy lány meghal. Mondjuk, Szomália. Bosznia. Minden egy. Itt vagyunk. Bach szövőszéke, örök másolat, ismétlés, végtelen, csángó kendertilolás, egy doktor, az örök rágógumi a szájban, megállás nélkül: rágódni. Firsz és Ferapont. Szonya: dolgozni, dolgozni fogunk, bácsi. Mint Macondóban a felpuffadt vízihullákkal teli földre hulló eső. Ne feledd, aznap nemcsak Tarkovszkij hal meg.« Jó, álljunk meg egy pillanatra.
Az'szem, itt már a beavatottak is le-leszakadnak: nemcsak Tarkovszkij és Dosztojevszkij műveit kell naprakészen, frissenolvasottan ismerni, ki is kell találni, hogy melyik utalás mire vonatkozik, fel is kell térképezni a szövegkohézió rejtett rendszerét. De még egy orosz irodalomra specializálódott tudós sem biztos, hogy kapcsiból tudja, mi van Miskin és Aljosa záróbeszédében, Sztavrogin gyónásában, miért olyan kurziváltan fontos az, hogy nem Tyihonnál volt ez a gyónás. És ez még a kisebb feladat: e vérbeli russzistának tudnia kell, hol van Macondo (pszt! én tudom!), és miért vannak ott a vízihullák, és hogy hogy jön ez ide. És "Mint"-tel kezdődik a mondat! Fogjatok le. Mintha bármiféle kapcsolat lenne a vízihullákra hulló esőnek az előző mondathoz, amely, ha igaz, a Ványa bácsiból van. (És pontosan kéne ismerni Balassa "rabótaty"-dolgozatát.) Ez pedig Firsz és Ferapont után. Ferapont atya talán... (nézzük csak meg, igen, az) az az elmebeteg, egzaltált remete a Karamazovokból, aki megjátssza a szentet és féltékeny Zoszimára, Firsz neve mintha rémlene, de honnan is? Ja, igen, a Csersznyéskertből az az öreg szolga. (Nem nézem meg..) S mindez az örök rágógumi meg csángó kendertilolás után. Hát... Mit mondjak. Milyen Tamásról van szó (a Szent?, a Hitetlen?). Mit jelent az, hogy Tarkovszkij Leonardót választja. Pontosabban: követi. Követhetetlen a kurziválás logikája itt is, mint oly sokszor. Ha a nagyot puffanó szerzetes az Andrej Rubljovból van, akkor talán kapcsolható Leonardóhoz, aki szintén repülő szerkezetekkel kísérletezett. De e kapcsolatot kérdésessé teszi az, hogy két - úgy tűnik - teljesen másról szóló mondat van közbeékelve. Mi az, hogy radix sancta. (Elő a latin szótárt. Radix: gyökér, [kémiai] gyök. Valami alkimista dolog lesz akkor. Ciki, hogy nem tudok erről semmit. Biztos valami alapvető. Az arany előállításának képlete, vagy ilyesmi lehet. Azért se nézek utána. Miért nem ő magyarázza meg jelentőláncának működését? Hisz elvileg ő az egyetlen, aki pontosan ismerheti logikáját.) Alexander (a gyújtogatás alapján gondolom: az Áldozathozatalból), aki még annyi mindenki, miért a Háromkirályok (nagy H-val - cím?) folytatása.225 És honnan a fenéből jön ez az izgága, hebegő szélhámos-had. Ki halt meg még aznap. (Rilke az egyik, az imént megtudtam, de ki még? Tankérem én készültem.) A Kisember az Áldozathozatal néma gyermeke, aki a végén megszólal (Balassa ezt néhányszáz oldallal előbb többször is idézi: "»Kezdetben volt a Szó - de miért, Papa?«"226), a Kislány valószínűleg a Sztalkerből van, de vajon jól emlékszem-e minden Tarkvszkij-filmre (láttam-e egyáltalán mindet), nincs-e máshol lényeges szerepe egy kislánynak. Vagy nem lehet, hogy esetleg az a tizenegy éves lány - hogy is hívják? -, akit Sztavrogin megbecstelenít? (Persze itt be van kapcsolva Csehovtól Márquezig mindenki, úgyhogy reménytelen a desifrírozás.) Ki az a Richard? (Shakespeare? Vagy ez csak a Lear miatt jutott eszembe? Magyarul á-val szokták írni. Vagy azt jelzi, hogy ő angolul olvasta? Tud angolul? Nem, ha Shakespeare lenne, megmondaná - megmondaná? -, hanyadik Richárd. De lehet, hogy az Áldozathozatalban van egy Richard. De lehet, hogy nem is így írják a svédek. Hoppá: Wagner?) Bach szövőszéke, csángó kendertilolás, egy doktor, örök rágógumi227? Ismétlés, végtelen?
Nem, ez sok. Ennyire bunkó vagyok?
Meglehet. De nem rokonszenvezem ezzel a következtetéssel. Úgyhogy nézzünk inkább egy másik után."
(Említésre érdemes, hogy a fenti monológ szubjektuma egyáltalán nem a legrosszabb olvasója Balassa utalásainak. A Balassa számára meghatározó alkotók és művek nagy része az ő számára ugyanolyan meghatározóak, nevüknek vagy műveiknek puszta említésére is reagens. De nem oldalakon keresztül. Viszonylag jól ismeri műveiket. De nem kívülről - amit a Halálnapló címszószerű, varázsigeszerű recitálási technikája követelne tőle.) Tehát a másik következtetés: a Halálnapló gyakran a dialógus elemi esélyeit sem teremti meg olvasója számára. Asszociációs technikája az álmokéra illetve az álomfejtésére emlékeztet. Ezt, úgy tűnik, Balassa tudatosan alkalmazza e művében. Ugyanakkor arról a legalapvetőbb tényről nem vesz tudomást, hogy az ilyen asszociációrendszer, jelentőlánc, bár anyaga a mindannyiunk által beszélt közös nyelv és kultúra, mégiscsak lényegileg egyedi, sajátszerű, személyes. Senki más nem tudja megfejteni a másik álmát, csak az álmodó. Ugyanakkor közölhető a legegyedibb, a legsajátosabb, a legszemélyesebb is, csak magyaráznia kell: amit önmaga felé, a monológban elég egy címszóval jeleznie, azt a másik felé, a dialógusban ki kell fejtenie. Balassa legtöbbször elmulasztja ezt. Szájából a "dialógus" szó: hamis varázsige.228 Az olvasó iránti legelemibb "szolidaritás" hiányzik a szövegekből.
Az utolsó szavak körül álomról szóló részeinél ismét csak a jól ismert probléma: záporoznak a magyarázatlanul és közvetítetlenül egyéni jelentések és szimbólumok. Záporoznak a műveltségelemek, melyek egyikét-másikát ha felismered is, nem a felismerés hiú örömét érzed, hanem annak még hiúbb kitagadottság-érzetét, hogy mennyi allúzió és idézet lehet a szövegben, amit nem veszel észre; hogy nem tudod pontosan, mit olvasol. Záporoznak a mondatok, amelyeknek majd mindegyikével, majd minden részletével, még a névelőivel is vitatkoznál: az álom számomra nem az, amikor minden és mindenki együtt van. Az, hogy mit gondol Balassa az álomról, azért fontos, mert annak "technikáját" a Halálnaplóban tudatosan alkalmazza. Alapvetően jungiánus módon gondolja el, főként a tudattalan numinózus, kollektív rétegének feltételezésében. "Mi az álom? ¶ Amikor minden és mindenki együtt van. Amikor mind egy... Az álom: fájdalommal emlékezni a Föld sohasemvolt korszakára... Az álom: tenger mélyére költözni, ott lakni. Személytelenül magányos, boldog fájdalom és óceán az álom. Hazatérés, tagolatlan megsemmisülés, miként a szerelem tenger-mindensége, ami a semmihez közelebb van, mint bármihez."229 Ám aki hisz Jung kollektív tudattalanjában - mert ez hit kérdése, tudás aligha érhet el eddig -, az nyilván nem torpan meg jungianizmusában az individuáció tételének elfogadása előtt, annál is inkább, mert ehhez ráadásul a tudás is elér: minden álomfejtés alaptapasztalata, hogy az álom viszonylag legbiztosabban megfejthető vonatkozásai mennyire egyediek és individuálisak, értelmük közvetlenül mennyire nem elérhető a másik számára. Az álom "ősi egysége" ráadásul Balassánál az ébrenlét harcos individualitásával, az elidegenültként elgondolt szabadsággal áll szemben. De az elidegenültség - gondolom én - nem különleges társadalmi formációk külsődleges hatása a szubjektumra, hanem a szubjektum létrejöttének a módja, kitörölhetetlen traumája és társadalmi létének feltétele. Mi sem beszédesebb, mint hogy a legerősebb unió-élmények ek-sztatikusak: "magunkon-kívül-lét jellegük" van. Ráadásul az uniómisztika beszéde általában "karizmatikus", paradox módon a legkevésbé közös nyelv. Talán az álomnak mint az ősi egység, a "világlélek" megnyilatkozásának ez az elképzelése vezeti Balassát arra a tévhitre, hogy alapvetően, "mélyen" mindenki nagyon jól érti szövegeit.
Az egoizmusgyűlölet, mely Balassa szövegeinek visszatérő eleme, és a paranoid szignifikáció, mely mintaszerűen jelenik meg írásaiban, különös kombináció. A paranoiditás lényege ugyanis, hogy a világ minden jelentése és minden jelentősége az énben fut össze, rám vonatkozik. Világlátása a kiváltképpen egoisztikus. Ha Balassa Borges fényképét nézegeti, akkor tuti, hogy a nagy argentin napjai meg vannak számlálva. És láss szinkronicitást, Borges néhány nap múlva meghal. "Mint utóbb kiderül", amikor Tarkovszkij végső haláltusáját vívja, Balassa nem tud aludni, aztán mégis, mert "hirtelen hajnali ébredés csap le rá", "csillapíthatatlan éhségérzettel kísérve", eszik, és éppen akkor hal meg a nagy orosz. Egy budapesti reggeli és egy párizsi halál koincidenciájának csodáját talán akkor értékelhetnénk, ha a reggeli mint lényeges, jelentéses mozzanat a műben elő lenne készítve. Így erre a "hihetetlen" "együttállásra" csak azt tudja mondani az ember: éppen reggeliztél, édesapám? Nem valami nagy koincidencia. Ha mondjuk éppen a Solarison vagy álmodban, vagy éppen leég a házad (ld. Áldozathozatal), az igen. Pilinszky egy négysorosának címe és Beckett halálának dátuma ugyanaz a nap. (December 22. Ceauescu bukását nem említi.) Sag schon. Annyi a nagy ember, és ezek mind születtek és meghaltak valamikor. És a nagy események, de mennyi, és mindnek van egy időpontja. November hetedikén például nemcsak a nagy októberi ezmegaz volt, továbbá (a hagyomány szerint) Platón születésnapja, hanem a nyolcvanas években a pécsi egyetem filoszainak hagyományos tanár-diák futballmeccse. De a legsúlyosabb az Együttállások című szöveg, amely efféle egybeeséseket hosszasan lajstromoz. Ám a másfajta elmebetegségre hajlamos olvasó (mint jómagam is), rosszindulatúan és gonoszul szemléli ezeket. "Két nap híján egy év múlva", "éppen huszonnyolc nappal, négy héttel előbb", "pontosan 31830 nap" stb. sorjáznak a pontatlan és összefüggéstelen, de végtelen pontos és jelentőségteljes egybeesésként számon tartott dátumok és események: nagy összefüggések ezek. Minden "elképesztő" összefüggés bejelentését egy "természetesen"-nel (néha "naturalno") spékel meg. 3 óra 49 perc híján pontosan 17 egész 11/23 nap múlva felhívott telefonon az, akinek ha a születési dátumának számjegyeit összeadjuk, kivéve a hónap második számjegyét, aminek köbgyökét adjuk hozzá, és az év harmadik számjegyét, melyet az így kapott szám után írt tizedesvessző után írunk - akkor ez a két szám "természetesen" ("naturalno") megegyezik. Pontosan. Na jó, ezt hagyjuk abba. Végül is ez sem megvitatható. De talán ilyesmikkel nem kéne igénybe venni az olvasó arasznyi létének oly gyorsan múló, drága idejét.
"¶ ¶ [1] Egy vidéki színész: Világéletemben bohóc akartam lenni. Végre az lettem. Nem bírom elviselni. - Szívem, mindez nem így van. Ócska, csaló pojáca. Álláspontom végleges. (Egy tigris szótárából, lehet rókalelkű farkas is.) ¶ [2] Aszály, ártér, szikes felföld. Kicsi apálya: kicsi apája. Mindig az apák kezdik, a végtelen, szeles síkon, mindig. Hogy fújnak! ¶ [3] Én: sok hülye. (Ridegebben, kellemetlenebbül, megúszhatatlanul.) ¶ [4] Ludwig Wittgenstein folytatólagos, társas formában áthagyományozódó félreértése és használata, mint egy rossz kultúrfélre. Ha, akkor hallgatás. ¶ ¶ [5] L. levele Kierkegaard-ról; ha volna mit felelnem neki, nem írná meg őket. (Mozart-parafa a tanítvánnyal, avagy a kitömött enyveskezű visszalopása.) ¶ [6] »Fiam, ez a megoldás« - kicsi, régi öcsém felejthetetlen kézmozdulata elefántkord-nadrág vásárlása közben, a NATO-üzletben, a Wilmersdorferen. ¶ [7] Vízágyú helyett vízágy, írónőt csinálni egy íróból - un baccio? (Cosí, I. felvonás finálé) ¶ [8] Egy végtelen telefon, melynek két vége van. Nincs. A tanár úr/nő felfalása (szóló és vegyeskantáta). Mindez nem így van. Csillogó szemű butákkal vesződni, az igen. ¶ ¶ [9] »Nem azért mondom, de bejöttem!« (Márton László: Carmen) Mi a te fiaid vagyunk, és te mégis számítasz a hűségünkre? (Apokrif Péter-irat)"230 stb.
A már említett problémák itt is. Műveltségelemek funkciótlan villantásai. Nem létezik tökéletesebb példánya a "rossz kultúrfélre" kitűnő és valóban költői erejű neologizmusa által megteremtett speciesének, mint magának a teremtő szentenciának az első tagmondata ([4] bekezdés). A species nagy érzékenységre valló felfedezése és bírálata és - ugyanabban a mondatban - e sokezredik példányának előfordulása, valamint az önreflexió meghökkentő hiánya egyenesen dühítő. Ismét nem mondja meg, pontosan miről beszél, minden odavetett megjegyzés, "címszó"-mondat csupán egy kifejtetlen, magyarázatlan, bennfenteskedő, mindazonáltal ellenőrizhetetlen kultúrfélre. Mi az, konkrétan, amiben folytatólagosan, társas formában áthagyományozódva értjük félre és használjuk Ludwig Wittgensteint, könyörgöm, Mester, árulja el, szabadítson meg bennünket végre makacs tévedésünktől! Idioszinkráziahegyek. Csupa egyedi, semmi különös. Egymás hegyére-hátára hordott kultúrtörmelékekkel való üzérkedés a hiúság vásárán. "Cosí, I. felvonás, finálé." Oké, mindent értünk. Világos. Értünk a szóból. Nem tehet róla a maestro. Őneki ilyen csupa-szubtilitás az asszociációs bázisa, ehhez én nem érhetek fel, gondolja a szegény gyalog olvasó (és tovább zúg benne aznapi dallamtapadása: Tipi-tapi dínó). "Un baccio" - a lelkiismeret parancsára megnéztem az olasz szótárban, és megtudtam, hogy ilyen szó nincs. Olyan van, hogy "bacio", egy c-vel. Azt jelenti: csók. Néha a legnagyobb Maszter is eltéveszti.
De tekintsünk most el egy újabb "elemző", vagyis vaktában tapogatózó monológtól. Itt még körülményesebb lenne, mint az előző idézet esetében. Egy dologra hívnám csak fel a figyelmet: az új-bekezdés és a sorkihagyás-új-bekezdés alkalmazásának szemfényvesztésére. Túl azon, hogy egy bekezdésen belül is olykor igen-igen problematikus a mondatok minimális szemantikai konnexiója (pl. az [5] vagy a [9] két mondata között, vagy a [8] bármely két mondata között), a sorkihagyás-új-bekezdés blokkokat hoz létre, mely azt sugallja, hogy a blokkokon belüli bekezdések valamiképp összetartoznak. Az enunciáció szintjén "kohéziót" teremt, amit az enunciált folyamatosan megtagad - illetve elmulasztja feltárni a kohéziós kötéseket. Így ismét csak az az érzése támad az olvasónak, hogy túlságosan kényelmesen, türelmetlenül, felszínesen olvas; sőt, ha nem reflektál mindezekre, még azzal is vádolhatja magát, hogy nem képes valamire, amit a szöveg evidenciaként vár el tőle, hogy földhözragadt, nem eléggé érzékeny. Ami evidencia: hogy nem eléggé művelt.
A legdurvább szövegrészt terjedelme miatt nem idézhetem (amit nagyon sajnálok, mert az az érzésem, hogy "legdurvább" kritikai megjegyzéseim sem érhetnek nyomába az idézetekből sugárzó meggyőző erőnek). A (mi történt aznap délelőtt? nem tudom. "Mi a magyar") című szövegről van szó, a 281-2. oldalon található. Érdemes megnézni. Borzalmas tetszelgés. A fenti zeneértő magakelletések (Mozart-parafa és kitömött enyveskezű, un baccio, Cosí, a tanár úr/nő felfalása mint szóló- és vegyeskantáta...) egy hosszan kígyózó, visszatetsző változata. Nem vagyok zeneszakértő (sem), de szerintem így nem lehet zenét hallgatni. Mert aki így hallgat zenét, az nem a zenét hallja. Csupán önnön zenei műveltségének elhallgattathatatlan visszhangját. Az auditív Narkisszosz esete. Adorno halhatatlan zenei tanulmányának, a Fétiskarakternek231 egy betoldása lehetne, ahol a regresszív zenehallgatás típusait sorolja fel: a "jitterbug", a "barkácsoló" és a "tiptop fickó" mellé negyediknek, mint "bennfentes nárcisz". Ezek közös jellemzője, hogy magának a zeneműnek a helyébe, "használati értéke" helyébe valamilyen más, fétisjellegű dolog, valamilyen "csereérték" lép. Jelen esetben a zenei szakértelem, a lehengerlő profizmus, a tökéletesen otthonos insider-öntudat narcisztikus önélvezete az, ami a műélvezet helyébe lép.232
Majdnem ugyanezeket lehet elmondani az egyébként meglepően jól olvasható Molto moderato végéről is (függelék: alla breve. emlékezés egy előadásra)233, de súlyosbítja (?) a helyzetet, ha az ember olvasta Kierkegaard ugyanezen tárgyú (Mozart: Don Giovanni) előadását.
A nyíltabban szépirodalmi próbálkozások gyengék. (Pl.: Dalmű)
Az Opera prosecta című hatoldalnyi betűsorról nem beszélnék.
De van jó (jobb) is. Jó az "1392" Áldozathozatal-elemzése, a Rövid tanfolyam eleje (villanások a birodalmi hétköznapokból), jó a Moszkva téri vízió vagy álom és jó a Tarkovszkij filmjeiben szereplő alapmotívumok (víz, korhadás, némaság, tűz, az ember prométheuszi-titáni barbársága stb.) elemzése. Pontosabban nem is elemzések ezek, mint inkább hozzákapcsolódások, továbbgondolások. A Zenelecke kompakt szöveg. A Molto moderato, az Operarészletek könnyebben olvashatók. Visszafogottabbak, koncentráltabbak. Nem tudom, van-e nehezebb, veszélyesebb dolog, mint zenéről beszélni. De a leginkább talán a Charlottenburg című szöveg sejteti meg velünk, milyen lehetne a sikerült Halálnapló. Egyszerű lenne. A legbonyolultabb dolgokról is egyszerűen beszélne. Lehet. Tudna beszélni a halálról is, csak úgy, beszélni, nem kötelező lelkiismereti penitenciaként, rettegve a "mélység" és nagyotmondás kényszerétől, és idegesen a semmitmondás és hiteltelenség rémétől. Nem henteregne állandóan a giccs és az apokaliptika dagonyájában. Huzamosabban tudnánk hallgatni, amit mesél, mert éreznénk, hogy nem akar mindenáron megdöbbenteni és végső mondatokat mondani, s végre oda tudna/tudnánk figyelni arra is, amit mond, nemcsak a tonnás manírra, mely minden energiáját/energiánkat felemészti. És amint így mesélne, menne magától a szöveg, fel is tudnánk pillantani, mert szellemének fénye nem lenne immár oly vakító; épp csak annyi, hogy fényében új megvilágításban láthatnánk ezeket a fontos dolgokat - mert a Halálnapló kivétel nélkül fontos dolgokról (próbál és nem tud) beszél(ni).
(KATASZTRÓFA) 1986-ban a Challanger "egyenesben felrobban", nem sokkal később Csernobil, haldokolni kezd, majd meghal Andrej Tarkovszkij, Balassa Péter pedig belekezd a Halálnaplóba. Megannyi katasztrófa.
A Halálnapló alapmondandója, hogy talán '79-től, de '86-tól biztosan, valami megváltozott a világban, végérvényesen és jóvátehetetlenül; hogy "azóta" egy alapvetően más világ zajlik, amely a történelem minden eddigi korszakától radikálisan eltér. A változásról szóló minden mondat értékelés is egyben: Balassa pozíciója és otthona a régi világ. Ami most zajlik: apokalipszis, katasztrófa. Valami nagyon fontos kihalt a világból. Ezt a haldoklást és halált testesíti meg Tarkovszkij életműve, haldoklása - Balassa ennek hatására kezdi el írni a Halálnaplót - és halála (1986). De egyéb jelekből is kiolvasható a "posztmodern kor" - mert nagyjából erről van szó - apokalipszise, ami, mint tudjuk (így mondják), csak a "modern" felől apokalipszis, a Nyugat alkonya, a létfeledettség világéjszakája, a felvilágosult ész csődje, a történelem halála és a többi. A Challenger-katasztrófa, a csernobili katasztrófa, a fenyegető ökológiai katasztrófák, az ember titáni világhódítása és kielégíthetetlen uralomvágya a természet és más emberek felett, a Kép győzelme a Szó felett, a mindent annektáló vizualitás, az idő végzetes felpörgése, a hihetetlenné, a valótlanná, a videoclippé vált világ. Ilyenkor fog a legvastagabban a ceruzája, az operai valószerűtlenségdagálya ilyenkor mos el mindent, a prófétai hevület ilyenkor dallja a legpatetikusabb és legripacsabb áriáit. Ilyen például A nyolc miközben vagy A terv nélküliség kitervelése című szövege.234 Balassa alapvetően a "modern" értékeit és beszédmódját részesíti előnyben, de van, amikor "posztmodernéit", bár meglehetősen klisészerűen. Gyanítom, hogy csak szekundér (...n-edleges) információk alapján tájékozódik ezirányban. A tudattalan nyelvi működésének a filozófiai diszkurzusba emelése, a szójátékokat provokatívan "értelmesnek", jelentőségteljesnek tekintő, a nyelv alapvető metaforicitását hangsúlyozó beszéd - melyet Balassa mindig újult erővel kísérel meg beolvasztani alapvetően impresszionisztikus, rendkívül teátrális stílusába - alighanem Lacan és Derrida nyomdokain próbál járni. Ugyanakkor Balassa tipikusan a "misztagógok" "újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemében" kiáltja jeremiádáit, akár a "modern", akár a "posztmodern" pozícióját keresi. ("Balassa kritikai pozíciója a metafizika rögzített, ahistorikus és transzkulturális igazságfogalma közelében található, az általa többször átértelmezendőnek, fölülbírálandónak tartott gondolkodástörténeti korszak, a logosz korához és nagy elbeszéléséhez kötődik"235 - írja Simon Attila.) A látványról és a totális szimulációról szóló általánosságok McLuhan, Baudrillard és Virilio témáit idézik. Nem derül ki, csak gyanítható Balassa ezirányú olvasottsága. Mindenesetre erőltet bizonyos ismert és a menő filozófusokra utaló tematikákat és emellett hatalmasan inkonkrét. Balassa soha nem nevezi meg a forrásait, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá teszi, hogy konkrét utalást követett el - de ki nem ejtené a nevet, művet.236 Ennek sok előnye van. 1.) Amikor egyértelmű, hogy kire utal, ezzel bemutatja, hogy mily tájékozott; ám 2.) mindig nagyon homályos, konkrét hiányosságokban és tévedésekben így nem érhető tetten.237 Amikor nem egyértelmű, hogy most valaki kurrens menőre utalt, akkor nem kell vigyázni, hogy téved, hogy ismeretei hiányosak, bármit mondhat, viszont adott esetben 3.) eladhatja magát mint az érzékenyt: lám, ő is az eldönthetetlenség körül matat, akárcsak Derrida. Emblematikus Balassa következő mondata: "Vagy-vagy, vagy pedig és?"238 Micsoda poézis. Az enunciáció lenullázza az enunciáltat. Azt mondja "vagy p, vagy q a helyes" (ahol p a vagy-vagy-struktúra, q az és-struktúra), ám a mondat igen szellemesen prejudikál a döntésben, amennyiben struktúrája: p. Vagyis gyakorlatilag egy olyan helyesség kritériumait alkalmazza, amelyre elvileg rákérdez. A szövegkörnyezetből nem dönthető el egyértelműen, hogy a paradox szerkezet naivan vagy reflektáltan íródott (ez hiba, mert a naivitás felé tolja az értelmezést), az azonban egyértelmű, hogy Balassa gondolkodói attitűdje inkongruens a felfüggeszthetetlen, örök és-ekkel működő derridai stílussal. Ennél sokkal határozottabb és erőszakosabb, mert bizonytalanabb és kétségbeesettebb. Balassa nagyon nagy válságban van/volt. És a Halálnapló semmit sem mozdított ezen az állapoton.
(PRODUKTÍV OLVASAT) A fenti szövegek mind egy improduktív olvasatot képviselnek. Álljunk tehát elő egy pozitív javaslattal is.
Emlékezzünk az érvre a képzavar kapcsán. Extrapoláljuk a katasztrófára. Ne habozzunk levonni e radikális esztétika következményeit. Tételezzük fel, hogy a progresszív művészet belesimul a kegyetlen és csúnya világ egyetemes simulacrum-rendszerébe. Vagyis katasztrofálisan rossz világban katasztrofálisan rossz művet kell írni. Máris kész az új irányzat. Adjunk neki nevet és hirdessük, mint a recens menőt. Várjunk egy kicsit, hátha támad egy szolidáris, affirmatív beállítódású, alapvetően a szeretettől vezérelt kritikus, aki bábáskodik felette.
183(1994)
184Ld. Beck András: "Szolidaritás, de kivel?", Jelenkor, 1994. január, 77. o. Figyelemre méltó megjegyzéseit Beck így folytatja: "Ez a fajta irodalom engem egyre gyakrabban késztet az olvasás két alapvető stratégiájára, vagyis az olvasás és a nem olvasás közötti választásra. A lelkiismeretes kritikus persze nincs könnyű helyzetben, ha azt akarja eldönteni, végül is kivel vállaljon közösséget, a művel vagy a - tanácstalan - olvasóval. [...] Lehetünk-e szolidárisak az olvasóval, akik mi magunk vagyunk? Vagy ennek a fajta szolidaritásnak önhittség, dialógusra való képtelenség és normatív szemlélet az igazi neve?" Fontos kérdések ezek, de éppoly fontos feltenni őket a másik oldal, a szerző felől: a nehezen olvashatóság vajon nem az önhittség beszédmódja-e legtöbbször, vajon nem alapvetően a dialógusra való képtelenség megnyilatkozása-e? (A normativitás - bár, világos, vannak fokozatok - kiküszöbölhetetlen.)
185"Colorless green ideas sleep furiously" - a generatív grammatikai elemzések egy elhíresült példamondata az "értelmetlen" ("anomális", "deviáns") megnyilatkozásra. (Az idézet John Hollander verséből származik.)
186Simon Attila: "»Igen, igen, nem, nem« (Balassa Péter: Szabadban)". Alföld, 1993/12. 78. o. Simon ehhez később hozzáfűzi, hogy Balassa szövegeinek többsége "a liturgiák koreográfiáját követi, tónusuk az igehirdetésé, nem igazán az elmélyülés, a - csaknem szótlan - befeléfordulás és -figyelés mondataiból épülnek fel, erős szertartásosság jellemzi őket, a hely, ahonnan elhangoznak, nem a cella, hanem a szószék." (i. h. 82. o.)
187Ld. Benveniste: "A nyelvbeli szubjektivitásról". (1958) In: Problems in General Linguistics. University of Miami Press, Florida, 1971. 223-30. o., vagy a Benveniste fogalompárját feldúsító Lacan írásait az ötvenes évek végétől, melyekben az énoncé-énonciation megkülönböztetése konstituív mozzanata a rendkívül érdekes lacani igazságfogalomnak.
188Halálnapló (a továbbiakban: H) 62
189Az illokúció a beszédaktus-elméletben egy mondat kimondatlan szituálása, egy beszédaktus-típus kimondatlan megjelölése.
190H 198
191A paralógia Lyotard A posztmodern állapot című könyvének (Századvég, Bp., 1993., ld. különösen: Bevezetés ill. 14. fejezet) fogalma, nagyjából a bevett, a megszokott, az uralkodó tudományos nyelvjátékok "homológiáját" kikezdő és folyamatosan destruáló, illetőleg ahhoz képest alternatív beszédet, beszédmódot jelenti.
192H 193-4
193A transzgresszió fogalma főként Foucault hatvanas évekbeli munkái révén került a művészeti diszkurzba. Foucault szerint a "klasszikus" korszak művészeteszményével, igazságról alkotott dogmáival, "természetesség"-koncepciójával szemben a "modern" korszak alkotói a transzgresszió (áthágás, átlépés, túlhaladás) "etikáját" tette magáévá, mely folyamatosan megszegi felforgatja az uralkodó törvényeket, a bevett formákat.
194H 198-9
195A new criticism e módszerével kapcsolatban (ld. összefoglalva: V. B. Leitch: Az amerikai irodalomelmélet és irodalomkritika. JPTE, Pécs, 1992. 33-40. o.) (amit néhány strukturalista kísérlet is felmelegített) persze nincsenek illúzióink. Szigorúan és komolyan alkalmazva aporiákba és nevetségbe torkollik. A probléma nagyjából ugyanaz, mint ami a kanti analicitásfogalom kapcsán felmerül, nevezetesen, hogy mi van eleve benne egy nyelvi megnyilatkozásban, és mi az, ami a tapasztalatra, a kontextusra stb. utal bennünket. A "műre és csakis a műre" koncentrálás katekizmusa szoros olvasatban a viszonylag egyszerű Lakodalom Lajos-féle poétika "üzeneteivel" sem tudna megküzdeni. Például a "Nem voltam én hozzád durva, / mégis megcsaltál te engem. / A szerelmünk nem volt maszlag, / gyere vissza, jól megleszünk." dalának legprimérebb megértéséhez is "művön kívüli" tapasztalatokat kell bevonni.
196"Jelentőlánc" - Lacan fogalma. Lacan az enunciáció jelentőláncának működését két alapvető mechanizmusra, a metaforáéra és a metonímiáéra vezeti vissza, és párhuzamba állítja őket a freudi "sűrítés" (amely a saussure-i "paradigmatikus tengely" mentén működik), illetőleg "eltolás" (ami a "szintagmatikus tengelyen" történik) fogalmaival. Innen megfogalmazva a problémát: lehetséges, hogy a Halálnapló szövegei csodálatra méltóan sűrítettek, metaforái zseniálisan "túldetermináltak", ám kizárólag írójuk számára, mivel legtöbbször elmulasztja dokumentálni a (nagyjából) komplett jelentőláncot.
197H 214
198H 206
199De sajnáljuk.
200A törlésjel alatt leírt szó a szó képtelenségét és nélkülözhetetlenségét, "meghaladni való" és meghaladhatatlan voltát reprezentálja. A "tévedés" szó azért ilyen, mert úgy csinál, mintha lehetséges lenne az adott "tény" kapcsán "objektív igazság", amelynek kimondásával "megnyugtatóan" véget lehetne vetni a róla szóló diskurzusnak. Ez azonban tévedés.
201Borbély Szilárd híres versét
és a hozzá fűzött kommentárokat lásd: Alföld, 1993/5. Nádas, Orbán és Balassa
nézetem szerint alaposan elvetik a sulykot. (Esterházy és Mészöly - ismét
csak: szerintem - pontosan látják a mű helyét. Vagy - másutt - Babarczy
Eszer, aki úgy fogalmazott, hogy: "ügyes". Az én valamivel szigorúbb véleményemet
most mellőzöm.) Az előbbiek legsúlyosabb tévedésének azt
találom, hogy úgy állítják be a szóban forgó művet, mint amely átszakítja
az (ügyes, technikás) irodalom és a(z elemi erejű) őrült zsenialitás közötti
berlini falat. Vö.: Nádas: "Borbély Szilárd verse korszakos költemény.
Azon sem csodálkoztam különösebben..., hogy egy jónevű kiadó szerkesztői
visszaküldték a költeményét." Orbán: "a te ösztönöd működik jól; az intelligens
szerkesztők csak odáig jutnak, ameddig az irodalom engedi őket..." Balassa:
"Jelentékeny beszéd ez...: megkérdőjelezi azt a közeget, ez esetben a költészetet,
amelyben megszólal." Iszonyúan ásatag sematika ez, egy kimustrált és már
régóta nem (az avantgarde óta biztosan nem) működő gondolatroncs a lepusztított
romantika szeméttelepéről: a zseniálisat nem látják meg a közönségesek,
a szürkék, sőt még az intelligens, de csak mesteremberek sem. (Csak
mi, akik.) Azért térek ki erre egy lábjegyzet erejéig, mert Balassa obiter
dictája érdekelhet bennünket: a "jelentékeny beszéd" tehát radikális paralógia.
Nyilván saját művével szemben is hasonló igényt támaszt, s ennek jelei
látszanak is. De látszik az erőlködés is; s mivel ez nincs feldolgozva
az enunciált szintjén, az enunciáció pedig e tekintetben komoly és naiv
(ellenpédaként vö. pl.: Parti Nagy), a szöveg "falon kívüli", irodalmon
kívüli marad - vagy lesz -, ám közben irodalmi igényei vannak. És a nagyra
vak szürke irodalmár makacskodik: ez így rossz. Amíg azonban az esztétikai
sensus communis és "az ízlés tökéletessé válása" (Kant) várat magára, addig
előnyösebb is, ha folyamatosan kinyilvánítja ostobaságát, mert megismervén
ez utóbbi működésének mikéntjét, a jóízlés, a biztos ösztön letéteményesei
talán hatékonyabban léphetnek fel ellene.
202H 177
203H 274
204H 276-7
205A generatív nyelvészet fogalma, mely szerint a nyelvi egységek, így a szavak előfordulása is, szintaktikailag és szemantikailag egyaránt korlátozott: ún. szelekciós kikötések érvényesülnek, melyek meghatározzák, hogy egy nyelvi elemhez mely más elemek kapcsolódhatnak (és miként). A szemantikai anomália olyan kifejezés, amelynek elemei a szelekciós kikötéseket nem elégítik ki. Például: botkormányos levendula. Természetesen tekintettel kell lennünk a generatív grammatikának az irodalmi nyelvjátékokra való alkalmazhatóságának korlátaira: ez elsősorban ugyanis a közönséges nyelv törvényszerűségeire koncentrál, amelyeket a különböző szépirodalmi beszédmódok mindig egy kissé felforgatnak. Jelen esetben azonban elsősorban mennyiségi kérdésekről van szó: a "fegyelmezett szárnyalás" zseniális szintagma lehet egy adott, nem anomális kontextusban, ha tehát van egy kis tere, ha nem terhelődik további anomáliákkal.
206H 284
207H 325
208H 243
209H 168
210H 200
211H 199
212Azzal persze már Tarkovszkijnak kellene elszámolnia, hogy Isten valóban eképp, az okkult hagyományainak megfelelően nyilatkozik-e meg a világban (vö. az Áldozathozatal postásának gyűjteményével stb.), amely valójában egy teljességgel materialista csodaelgondoláson alapszik, azaz: metafizikai. A kislány telekinetikus jeleneténél - én, elátkozott - csak a kellékest látom magam előtt, kezében a damillal, amint figyelmesen hallgatja Andrej instrukcióit, mikor, milyen sebességgel, miképpen húzza majd a poharat.
213A szöveg szoros olvasatából egyáltalán nem derül ki, hogy mi az "ideológiakritika". Gyanúm szerint nem annyira s szűkebb értelemben vett társadalomfilozófiai attitűdről és módszerről van szó, melyet elsősorban Habermas és Apel nevéhez szoktak kapcsolni, hanem inkább a "gyanakvó" hermeneutika (Ricoeur) képviselőinek - Marx, Nietzsche, Freud, "kritikai elmélet", "genealógia", "dekonstrukció" stb. - gondolkodásmódjáról, alapmagatartásáról.
214V.ö. pl. "Egyetlen eszménk a kritika?" Nappali ház, 1991/4. Vagy "Eszéktől északra". Jelenkor, 1994/3.
215Egy egyszerű szépirodalmi példa: ki vonhatná kétségbe, hogy A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései nem puszta utánzása, hanem - mint minden paródia - kritikája is Kosztolányi költészetének; és ki vonhatná kétségbe, hogy Karinthy "ennek ellenére" szerette mindkettőt: Koszolányit és költészetét is?
216Eképpen Kovács János Mátyás margináliáit (in: 2000, október, 57-61. o.) sem nevezném feltétlenül - nyilván ezekre feflektál Balassa (Magyar Napló, 1993. dec. 24. 36. o.) e minősítéssel: - "öncélú komiszkodásnak", amely "a pártállami Népszabadság-cikkre" emlékezteti. Ki tudná azt jobban Balassánál, hogy az érzelmek, az indulatok beszivárgása a műről való beszédbe, a kritikába, de éppígy a karikaturisztikus hang, az élesebb megfogalmazások nem szükségképpen jelentik a dialógus felszámolását - kivéve, ha a dialóguspartner túlontúl hiú, sértődékeny, kritikai és humorérzéke abban a pillanatban kikapcsol, amikor a kritika kívülről érkezik és nem vegyül az elismerés hangjaival, vagy nem hozsannába öltözött tapintatba öltözik. (Okszi.) Az én utópiám az, hogy minden ember lelkének kapuján ott áll a nietzschei bölcselem: "s kinevettem minden mestert / ki nem nevetett önmagán."
217Lásd: Igazság és módszer. Gondolat, Bp., 1984. 198-203. o. "A személy tekintélye azonban végső soron nem az alávetődés aktusán és az ész lemondásán alapul, hanem az elismerés és felismerés aktusán - tudniillik azon a felismerésen, hogy a másik személy ítélet és belátás dolgában fölényben van velünk szemben", s eképpen az autoritásnak "nem az engedelmességhez, hanem a megismeréshez van köze." Ezt parafrazeálva: ha egy bizonyos igazság és módszer "hatalmi" státuszra tesz szert, ez nem csak erőszakos esemény lehet, hanem annak a következménye, hogy sokan (f)elismerik, hogy az jó.
218A rejtett tranzakcióban a megnyilatkozás alapvető értelme nem a nyilatkozat primér jelentésében keresendő. Berne példája: "Kereskedő: »Ez itt jobb, de maga ezt aligha engedheti meg magának.« Háziasszony: »Márpedig ezt fogom megvenni.«" "Társadalmi szinten" a kereskedő két objektív tényt szögez le, de kijelentése valójában - "pszichológiai szinten" - másról szól, mégpedig a háziasszony tehetősségével kapcsolatos hiúságának provokációjáról. A szigorúan tematikus válasz az explicit kijelentésre az kellene legyen: "Mindkét dologban igaza van." De a jól irányzott rejtett tranzakció azt az implicit választ kényszeríti ki, hogy "Fütyülök az anyagi következményekre, megmutatom ennek az arcátlan fickónak, hogy érek annyit, mint bármelyik vevője." Ld.: Emberi játszmák. Gondolat, Bp. 1984. 43. o.
219És ráadásul ilyeneket tudunk meg, hogy "Minden nagy regény végén van valami felütésszerű (a lezárás ellentéte), valami, ami a befejezés: a dolgok és a szereplők sorsának rendezése után megmarad, valami, ami nem zár, hanem a valóságos kezdetet sugallja, a sejtelmes indulást." Továbbá minden hollywoodi kommersz végén - teszi hozzá, aki rosszindulatában nem képes különbséget tenni szükséges és elégséges feltétel között. Micsoda "sejtelmes indulás" az Ördögűző vége! És vajon létrejöhetett volna-e a Rambo VI. ezen elv nélkül?
220És itt engedtessék meg nekem egy igazi kekeckedés (mert a preskriptív nyelvészkedés egyébként nem a kenyerem). Azt a szót, hogy "böcsület", budapesti (és néhány vidéki) értelmiségin kívül senki nem mondja, mivel a szó mindkét e-je nyílt, és a legvadabbul ö-ző tájszólások is csak a zárt e-ket mondják ö-vel. (Számomra nagyon ellenszenves zsurnalisztikai eufémizmus. Valamiért ciki a szót egyenesben használni.)
221H 269. Itt és a továbbiakban: ¶ = új bekezdés, ¶ ¶ = sorkihagyás, új bekezdés.
222H 105
223H 118
224H 51
225A kommunikációs csatorna zajai természetesen a címzett készülékéből is származhatnak. A monológpartner homályosan emlékezett egy helyre a Halálnaplóból (az emlékezés és felejtés témájához újra és újra visszatérő műből), amely Leonardóról szól. Visszakerestem. Kétszázötvenegynéhány oldallal korábban számos segítségre (?) bukkanunk: "Tarkovszkij aszkétikusan csak Leonardótól idéz, meg az ikonfestőktől. Neki (hozzá) vágta volna filmjeit?" Ottó, az Áldozathozatal postása "kézmozdulatok különös, leonardói repertoárját vonultatja föl, amelyek a misztériumok sokértelmű titkait, rámutatásait utánozzák. Amikor a Háromkirályok (mágusok) imádását fölfedezi a falon, lehelletét az ablaküvegen hagyva bevallja, mindig is rettegett Leonardótól... A beszéd, a némaság és a közösen ültetett fa egy legendából bontakozik ki, melyet a megbolonduló apa mond el a megszólaltatandó fiúnak, akinek viszont a film végén a fejéből nő ki a csillogó, de ki nem virágzó fa, miként Leonardo Imádásában a Bambino koponyácskájából a gyökérzet: radix sancta." (H 34-6. o.) Kevély módon azonban továbbra is azt mondom: ez kevés a jelentők idioszinkráziájának feloldásához, a különböző horizontok korántsem teljes összeolvadásához, de legalább termékeny közelítéséhez, a dialógushoz. Ez a szöveg csak arra vet fényt, hogy Balassa jelentőlánca bizonyos helyeken fixált, de egyáltalán nem vílágítja meg: miért a Háromkirályok folytatása Alexander gyújtogatása. Ugyanez mondható el "csángó kendertilolás"-ügyben is: negyven oldallal később szerepel egy - teljesen magában álló - dokumentumszöveg, melyben egy csángó asszony beszél a kender elkészítéséről. Sem ott, sem itt, nincs semmiféle jelentőlánchoz kapcsolva. (Ismét ismétlem: ez sem önmagában baj. Mennyiségi kérdésekről van szó.)
226H 26
227Nézzük a "segítséget" 170 oldallal korábbról: "¶ * ¶ Exegi monumentum: Szente doktor egy vége-nincs, bűzös öngyilkos-osztályon, a rágógumijával. Bizonyos értelemben az egyetlen igazi munka: rágódni, gyomormosás közben, egy zsúfolt hodályban. ¶ * ¶"
228Természetesen csak egy "logocentrikus" metaforáról van szó: Balassáról az a hír járja, hogy rendkívüli (jó) tanár. Ez a képessége azonban jelen írásaiban nem mutatkozik meg.
229H 39-40
230H 304. A bekezdések számozása - a gyors utalás érdekében - természetesen tőlem származik.
231Th. W. Adorno: "Fétiskarakter a zenében és a zenehallgatás regressziója". In: Zene, filozófia, társadalom. Gondolat, Bp., 1970. 227-274.
232E tárgyban felhívnám a figyelmet Horváth Iván már idézett margináliáira, amelyek - egyéb tekintetben is: impresszionizmus veszélyei, az érvelés elmaradása, elitizmus, ólomsúly és pontatlanság stb. - rendkívül pontosan ragadják meg az efféle Balassa-locusok problémáit. (Az azonban megemlítendő, hogy Heidegger feketeerdőzése és parasztozása egyáltalán nem csak a harmincas évek közepi munkásságára jellemző, és bizonyhogy "bölcselete lényegéhez" tartoznak.)
233H 115-25
234H 41-6. ill. 185-8. o. Pl. "miközben ¶ 1986 eseményei az elképzelhetetlen, a fantáziát ocsmányul meghaladó mivoltukkal valami vészterhes romantikát csempésznek-síbolnak-fújnak a világba, a szétesett uralom káotikus avantgárdját. Ezek ott fúnak, ahol akarnak. Lassan minden hihetetlen. ¶ miközben ¶ látni az egészet. Tényleg: hatalmas test (egyszerű, durva fatutaj), amint a vízbe süllyed, némán a szenvedéstől" stb. "mielőtt beáll a levegő utáni végső, hihetetlen kapkodás aritmiás örvénye, az utolsó látvány, az utolsó szavakon már messze túl, elmondom hát Neked, milyen volt a Föld egyik nyomorult és nyomorúságos korszaka, amelyben éltél. Valahol itt, a közelben. ¶ Ne félj a büntetéstől"
235Simon: id. mű 82. o.
236Ismét csak az enunciáció-enunciált naiv ellentmondásának egy esete ez. Balassa újra és újra visszatérő metaforája Bouvard és Pécuchet másolása - a gondolkodás, a megértés: másolás, utánérzés, újraírás stb. Ugyanakkor a jelzetlen kútfők azt a benyomást keltik, hogy minden saját kútfőből van. Az enunciált azt hajtogatja, hogy nem lehetsz eredeti, ám az enunciáció őseredetiséget sugall. A teoretikus műveltségelemekre való homályos utalások és nem-utalások (de valószínűsíthető titkos jelenlétük) dokumentálatlansága Hamvas scientia sacrájára emlékeztet, amelyben az általa összehordott - bámulatos - tudásanyag szerzősége teljes homályban, mondhatni, szent anonimitásban marad, kivéve egy roppant auktort, akinek szerény nevét a könyv borítóján találhatjuk meg.
237Vagy legalábbis ritkán. Ilyen pl. a 185-6. o. röpke rezüméje a feyerabendi anything goes-ról, melyet Balassa előttem ismeretlen okból kb. devil cares what's goin' on-nak olvas, sőt let there be chaos-nak ("...az anything goes Feyerabend-féle kimondásával nem az történik-e napjainkban, hogy az anarchista ismeretelmélet és a káosz-ontológia válik az ember implicit tervévé, amit teljesíteni, követni kell, amit »meg kell valósítani«?") Ez azonban Feyerabend szándékaitól igen-igen messze áll. Amit ő megcéloz, az a "kritikai racionalizmus" és hasonló rendszerek azon gőgjének letörése, amely elhiteti képviselőivel, hogy létezik tudományos kommenzurábililitás és legitimáció, a különböző "hiedelmek" és "tudások" megítélésének univerzális kritériumrendszere, és hogy ez - hogy, hogy nem - éppen az ő elméletük eszközeivel lehetséges. Feyerabend ezt a hiedelmet éppen az ő elméletük alapján cáfolja meg (ott ugyanis létezik cáfolat). Szó nincs programszerű káoszmegvalósításról. Sőt, Feyerabend mindig a vallások és a mindennapi tudás- és hiedelemrendszerek természetes értékeire hivatkozik, szemben néhány önjelölt parazita értelmiségi antidemokratikus erőszakoskodásával. Lásd pl. a Problems of Empiricism (Cambridge University Press, Cambridge - New York - Melbourne, 1981) bevezetését, különösen a x-xi. oldalt.
De ilyen ugyanezen az oldalon ez a retorikai kérdés is: "A posztmodern nem akkor haladja-e meg a modernt, ha nem kérlelhetetlenül, ha nem következetes radikalizmussl száll szembe vele? Ha nem gegen (kontra, anti stb.) többé?" Nos, hogy mi "a posztmodern", azt nem tudom (Balassának a Medvetánc körkérdésére adott válaszából sem derült ki), de ha lehet egyáltalán valamit általánosságban mindazon előszámlálhatatlan dologról mondani, amit ezzel a címkével illettek, akkor az egyik valószínűleg ez: hogy nem kérlelhetetlenül, következetes radikalizmussal gegen, kontra, anti, stb.
238H 42