(Mozgó Ház Társulat: Don Juan vs. Beckett-dalok)
 
 

0. Bevezetés

1. §. Feltéve, hogy színház az egész világ, és megengedve, hogy színész benne minden férfi és nő, szükségszerű egy "táncszínházas" Don Juan megtekintése. 2. §. Én mégse néztem volna meg a Mozgó Ház Társulás Don Juan című előadását a Trafóban, ha nem láttam volna a Beckett-dalokat a Szigeten. 3. §. Nem szeretnék hamis várakozásokat kelteni: jelen írásocska műfajilag, stilárisan és dramaturgiailag nem mindenben felel meg normális színikritika követelményeinek.

1. Beckett-dalok

Utolsó nap késő estére belecsúsztam abba a szigetszerű állapotba, amelyben a Pepsi-Sziget világ- és emberképének fő mozzanatait vagyok kénytelen összeszedni, ami épp olyan túlzás, mint a szaturnália közepén lemerült mobilú szerelmedet keresni.

Most azonnal hazahúzol.

Na jó, még odanézek a nemtommilyen sátorhoz, ahol az a Mozgó Színház Társulat vagy minek lesz az ún. Beckett-dalok c. előadása: mondták, hogy az nem rossz.

Szóval rossz volt a kedvem, de miért is mesélném, ha váratlanul nem az történne, hogy hirtelen valami igazán durva történik, vagy éppen ellenkezőleg, pl. hogy tényleg nem rossz a Beckett-dalok, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon jó, szép, igaz, vidám, mély, örömteli, erotikus és épületes? Hogy bizalmatlanul állok meg a bejárat (értsd: kijárat) közelében, élből nem sok esélyt adok nekik, és tíz perc múlva mégis az első sorokban ülök elbűvölten, és eszembe jut, mi van azokkal, akik az előadás alatt nem értették eksztatikusan az apollóni mondatot: "ismerd meg önmagad", és nem regisztrálták hűvös bizonyossággal a színház dionüszoszi: zenei eredetét, és képesek úgy fogalmazni: "nem rossz"?

Mi lenne.

A Beckett-dalok alapvetően egy zenei program. A fiúk jobbára hátul zenélnek, néha szerepelnek, de inkább a csajok produkálják magukat elöl – rövid magánszámok, duettek, kórus, helyzetgyakorlat-szerűségek, bagatellek, testi viccek, miniatűr abszurdok, olykor szöveg is –, de a valamelyest mimetikus vagy szemantikus elemek is lényegében zeneiek. Az előadás végig kihívóan verbalitás-alatti. Végig elbűvölően érzéki, még akkor is, amikor éppen valami börleszkszerűen komikus megy, vagy éppen az esetlenséget, az elesettséget, az esendőséget szcenírozzák.

A Beckett-dalok alapvetően egy erotikus program. "Mozdulatszínház"? "Mozgásszínház"? "Táncszínház"? Tényleg! Mit is lehetne mondani! Fölmennek a színpadra, és: szerepelnek! Te meg agyalj csak a sötét nézőtéren! – A figyelő szemektől kísért(ett) test (a zenére táncoló test stb.) a legdurvább formában találkozik "a szellem" – vagyis a nyelv – kihívásával. Az egyetlen komoly határvonal az emberek között: aki nem tud hozzálazulni a legelemibb és a legabsztraktabb kommunikáció e formájához, és aki igen. – A stílus voltaképpeni tevékenysége: hogy az ún. "természetes"-re teszel propozíciókat. A stílus (tudod, ami az ember maga) és a test szépségei feletti közvetlen öröm, izgalom, érzéki élvezet képessége nélkül a személyiség kétdimenziós. – Az erotikus kardinális az emberiség boldogsága szempontjából. – Ilyenek.

Ismered, milyen kényes dolog ez, úgy szerepelni, hogy tényleg tetsszen, de mi is?, a produkció?, a színész?, te? Tudod, nem tetszhetsz annyira, ha annyira tetszeni akarsz. Tudod, az (a stílus) vagy, amit a szerepeiddel csinálsz. Abból látszik, hogy jó vagy. Vagy nem rossz. (Autentikus! haha! meg ne próbáld! Csak ha hitelesen játszod, béjb!) – A Beckett-dalokban mindenki jó, külön-külön és együtt. Lazák, teátrálisan és tényleg. Stílusosan frusztráltak: szemérmesek. A testi reflexió hi-techje: a mozdulat, a mozgás, a tánc elbűvölően érzéki stílusa nem az esendőség tagadásán épül, így tudja csak elkerülni reflexiójának bénító hatását: ironizálja az én melodrámáját. Ezért tetszik úgy neked, ahogy neki tetszik. A gátlásos csaj féktelen paródiát csinál a gátlásos csajból. Vagy az ugató csávó! Egyszerre állatian vicces és öncélúan gyönyörű. Vagy a nagy csaj, ahogy forog azon a korongon. Elképesztő. Szegény verbális színház. Vagy az a, hú, az a lány, akibe totál szerelmes lettem! Szóval gyönyörűek voltak, mélyek, viccesek, lazák, érzékiek. Látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat, és látszott, hogy nagyon jó volt nekik összerakni a műsort. És lányok különösen élnek, sugárzóan jók!
 
 

2. Don Juan

Kicsit távol ülök. És túl magasan. De nincs már lejjebb hely. A színpadon Moliére-ruhások söpörgetik a homokot sokáig. Aztán bejön egy csaj, hatalmas színházi ruházatban és így tovább, énekelnek, balettoznak, beszélnek. Eléggé olyan stilizált minden. Olyan elszántan farce-os. Kiszólós komikum. Mintha archaizálnának: Don Juan mint vásári komédia? A galantéria korának jelmezeiben? Csak nem kapta el őket a posztromantikus filológiai eredetmítosz?

Viszonylag rosszul szól a hangosítás, a zenék mintha eléggé összevisszák lennének, de más összefüggések kötnek le, például hogy nem érzékelem a dramaturgiai ívet. Nézem a nagyon kosztümös, nagyon beckettes, nagyon absztrakt jeleneteket, és lelkifurdalásom támad, hogy jobban kellene figyelnem. Mintha lenne valami koncepció, és én nem érteném. Ha azért, mert nincs, az persze más. De ha azért, mert én vagyok túl koncepciózus, akkor feltétlenül meg kell jegyezni: igazából mókás ez az előadás, csak én vagyok túl koncepciózus.

Mintha zavarna, hogy mintha csak a komikusra koncentrálnának, az abszurdra, az esendőre, a kínlódásra, a lehetetlenre, a vágy híres lehetetlenségére, a szociális és a szexuális diszkontinuitására. De nem éppen ennek megszüntetése az erotikus? Vagy a Don Juan történet (többek közt, ám alapvetően) nem az erotikusról szól?

– Önnek mit súg ez a szó, kedves kisasszony?

– Asszony.

És igen! A történet morális jelentősége! Nem véletlen, hogy az amennyire erotikátlan, annyira alapos Moliére radikális kultúrkritikust csinál Don Juanból, akinek még a házasságszédelgés is igazából a kulturális rend és szerepek mélységes hipokrízisének (az ő szlengjükben: farizeizmusának) leleplezésére jó.

De ha Don Juan nem csábító, duplán dramaturgiai hiba a Kőszobor, az Istennyila, a Halál.

A Koncepció.

Az erotikus a szexuális és a szociális közötti feszültség intenzív reflexiója, vagyis végső soron az egész kultúrát teszi e radikális reflexió tárgyává, amennyiben erkölcsi világrendjének olyan érzékeny pontjaira tapint, mint "szeretet", "szerelem" (ennek "integrálása" csak az igazán izgalmas ötlet!), "hűség", házasság, féltékenység, irigység, birtokláselvű egocentrizmus, érintéses kényszerneurózis, és a szociális konstrukció egyéb szexusellenes alappillérei. A csábítás a szexuális és a szociális titkos liaisonja. A keresztény kultúrában a szexuális jelentőség a legintenzívebb morális jelentőség.

Jellemző, hogy sem Moliére, sem pedig da Ponte librettója nem képes elszakadni az embert mint bűnöst (főleg "a nőt" mint olyat) előfeltételező alapmítosztól. A sztori középkori eredete persze gondoskodik arról, hogy – aki hazudik, az lop, aki paráználkodik, az öl – Don Juanból egyetemes gonosztevő legyen, aki sportot űz a tízparancsolat megszegéséből: hétpróbás tízpróbázó. Alapvetően nyálas és didaktikus kis sztorilájn ez, egy elképesztően otromba deus ex machinával a végén. Ennek dramaturgiai megalapozása – a középkori eredet garancia a tökéletes drámaiatlanságra is – abban áll, hogy az összes sztoriváltozat nagy hangsúlyt fektet arra, hogy Don Juant az összes többi szereplő állandóan figyelmeztetesse: bánja meg bűnös és felelőtlen tetteit, térjen jó útra, mert különben. Nyilván a vég nélküli helyzetkomikumok csiklandós, ám dörgedelmes darabja volt anno. Hiába nagyszabású és radikális Moliére koncepciója, hiába hogy a Mozart-opera librettója, mint Kierkegaard meggyőzően kimutatja, számos erénnyel rendelkezik morális/erotikus/érzéki/zenei szempontból – végül is mindegyik szépen elismétli a hivatalos verdiktet. Isten előítélete – "Jó" és "Rossz" – tudásának foglyaiként, mindegyik kényszerítve érzi magát, hogy a másikkal szembeni nemtörődömség, a megbánás teljes hiánya, a gonoszságban való megátalkodottság, a lelkiismeret (minden morális kontroll) elvesztése emblematikus figurájává tegye Don Juant; az anarchia, a romlás, és természetesen a halál ügynökévé.

Az igazi Don Juan (haha!, nincs is olyan!) ezt a halál-piskótát reggelihez desszertként elfogyasztja, keresztbeveti a lábát, és azt mondja: Leporello, mondd el nekik, milyen az igazi Don Juan.

Az igazi Don Juan xenofil, a szexuális perverziók morálisan legszubverzívebb válfajának esete. A xenofília ("promiszkuitás") elhárításán alapul a (zsidó-)keresztény alapmítosz a bűnbeesésről, a jó és rossz tudásáról mint a fügefalevél éppen oda kerülésének okáról. Mert a morál: tanítás a szexusról. A "promiszkuus" (inter)szubjektivitást a másik mint idegen, mint nem uralható, mint más szabályoknak (is) engedelmeskedő izgatja, és nem zavarja, hogy annál intimebb egy titka, minél közönségesebb. Szemérmessége ezért nem a szexuális gyanúba keverésén alapul, hanem a szociális erotizálásán. Örömelvűsége pedig kizárja a morális kódokra oly jellemző agressziót – ő a másik élvezetét akarja, és ha őt (éppen) nem élvezi a másik, lelép. (Az intenzív tárgymegszállás viszonylag sima visszavonásának képessége az, amit a fixációelvű "hűség"-koncepció örökre megtilt – azaz örökre tematizál.) A szocializált Don Juan a kétségbeesettség ellentéte: önbizalma nem annak függvénye, hogy (f)elismered-e azonnal vagy nem, mert biztos benne, hogy ez neked is fontos, hogy te neki fontos legyél, s ha nem vetted észre, nagy ügy, majd legközelebb ő lesz érzéketlen. Az igazi Don Juan egyetlen drámai konfliktusa, hogy "a" törvény démonának megszállottja-e, aki számára a nő ellenállásának összeomlása a morális rend összeomlásának metaforája, vagy pedig meri moralizálni a xenofíliát: a szexuális élvezetnek radikálisan a másik élvezetétől függő lényegi relacionalitását a szociális személyközi kapcsolatainak metaforájaként érteni.

De lehet, hogy itt már megint műfaji problémákba ütközünk: "A hős körül minden tragédiává válik, a félisten körül minden szatírjátékká; s Isten körül minden – hogyan? talán »világgá«?" (Nietzsche: Túl jón és rosszon)

És a Mozgó Ház Don Juanjából sem sok derült ki arról, hogy mi ez a nagy hűhó a szex körül a keresztény kultúrában, ahol a csábítás, a kísértés, a morálisan kódolt ellenállás legyőzése, az ellenállhatatlan vonzerő és – ne feledjük – a kúrás ekkora szimbolikus jelentőséggel bír. A Mozgó Ház Don Juanjában a nők hisztérikusak és mégis enerváltak, az abszolút (ál)naivitás és az abszolút (ál)cinizmus szélsőségei közt száguldoznak folyamatosan, úgy mozgásban, mint szövegben. Vádaskodnak, féltékenykednek, irányítanak. Elszántan pipiskednek és cicomázkodnak, állandóan magasfrekvencián rezegtetik a legyezőjüket és a szempillájukat. A legtöbb jelenet "teátrálisan" kikacsint. A férfiak – talán "valahol" mind Don Juan – nagyjából (ál)esetlen, (ál)ostoba, (ál)alázatos állatok, és, akárcsak a nők, szinte mindig komikusak, vagy, ami itt ugyanaz, tragikusak. (Kivéve, amikor a mikrofonos fotelban monologizálnak, mert akkor fennköltek.) A nők egyszerre követelnek Don Akárkitől igazi élményeket és igazi eszményeket, egyszerre akarják a vágyat és a tiszteletet, az élvezetet és a hűséget, hogy szubjektumnak tekintsék őket és hogy objektumnak. Ők irányítják a szociális és szexuális kódok értelmezését: alapvetően ők osztják le a nemi szerepeket. Minden nő nagyon különbözik a másiktól. ("Mi mind különbözőek vagyunk!") Mindig a legkeményebb double bindot játsszák a férfiakkal, aztán az alázat láttán megenyhülnek és előbb kétértelműek, majd egy. A férfiak a balga szolga gyávaságával és sunyiságával ártatlankodnak: Én? Micsoda? Kicsoda? Én? Soha! Á, dehogy. Hát persze, persze. Amit csak parancsolsz, úrnőm. És elveszlek feleségül. A Mozgó Ház Don Juanja szolga, Balga, Leporello, Sganarelle, Sancho, Wagner: buffó.

Talán ettől olyan frusztráltak a hölgyek.

És kész az alaphelyzetkomikum: nem érthetik meg egymást, mert mind a ketten azt akarják, hogy azt tegyék velük, amit akarnak, feltéve, hogy ez éppen az, amit ők akarnak. A vágy beteljesületlenségre törő tükörjátszmái. És jön is a fináléban a tükör, egy feltűnően csajnak öltözött csaj egy tükröt tart az arca előtt, frankó képkerettel, vele szemben a csákó, belenéz a tükörbe, csajtest csákófejjel, de agyilag már nyilván meg is fordítottad (tükör, tudod!), de ők azért megfordulnak azok kedvéért, akiknek ez most váratlan mélységeket nyit, hogy csávó csajarccal, mert – hm! – a másik fele is tükör! Ha ezt a jelenetet nem a végére rakják, hanem valahova előre, akkor kicsivel később jöhetne egy ilyen limuzinos-odafele-átlátszó-visszafele-tükör változattal egy jelenet, amikor mind a ketten ugyanazt látják, mert így mindketten mást. Illett volna a sorba, mert volt rendes átlátszó üveglappal szeretkezés is, az jó volt.

Hogy pontosak legyünk, a Mozgó Ház Társulás előadásának címe 1003 szív, avagy töredékek egy Don Juan katalógusból. A bűvös szám a katalógusból! A hűvös szám, 1003! Kierkegaard szerint a mag, amiből az egész Don Juan sztori kinőtt. Az 1003 éjszaka meséi! Csak Spanyolhonban! És valahány olasz, német, török s egyéb nemzetek lányai és asszonyai! – A mitikus: nem az egyszer volt utánzása, hanem eleven és közös fantazma. Benne van az "ismétlésben": retorikailag magának a konkretizációnak és a szexusnak a metaforikus összekapcsolása. – A mítosz azzal a botrányos (= leplezett) előfeltevéssel él, hogy "a nőnek" van titka, és noha hálistennek Don Juan sem árulja el senkinek, néhány áruló nyomot hagy, pl. az 1003-as számot. Ebben a mitikus számban – mely mégiscsak egy numerává, egy ekkora numerává teszi "a nőt" mint olyat – kapcsolódik össze Don Juan és az Erkölcsi Világrend "igazsága", és ez természetesen a(z) (a)morális kérdés par excellence.

Na, de hogy Erósznak is egy a vége: Thanatosz. Hogy abban a gyimilcsben halálut evék. Hogy halált ölelsz a szerelemben. Ez szól basszus hangon a teremtés szívéből. Jó és rossz tudásának almája mégiscsak keserű.

Sajnos a Halált már egy idő után vártam. De nem sokáig. Mert jött. Többször is. Lassítva kergetett egy nőt, úgy emlékszem. Ilyen fekete alapon fehér csontváz, tudod, a halált jelképezi. De hogy ennek a neurotikus kasztrációs szorongásnak pontosan mi köze is a csábításhoz meg az 1003+ nőhöz, az a Mozgó Ház verziójából éppoly homályos, mint a bibliai bűnbeesés-sztoriból.
 
 

3. Konklúzió

A Beckett-dalok az "érzéki zsenialitás" darabja volt: a Mozgó Színház igazi Don Juanja. De ami a durva: Don Juanjuknak viszont meglepően jó cím a Beckett-dalok.