Eörsi a magyar publicisztika egyik nagy figurája. S ami még több: ha mindezt egész élete és személyes magatartása kontextusában gondoljuk el. Túl azon, hogy fiatalkorában ő is zokogott néhány sort Sztálin halálán, bámulatos erkölcsi-politikai engagement immobile-ja és természetes, nem-szenteskedő magatartása, folyamatos megalkuvásokra csábító és kényszerítő történelmünk közepette is mindvégig megőrzött moralitása, politikai tisztánlátása és humorérzéke. Sőt, számomra egészen különös: nem emlékszem rá, hogy az én igazságérzetem szerint valamely publicisztikai írásában - egy dolgot kivéve - ne lenne igaza. (És ez nem kis szám: minden, kötetben is megjelent ilyen írását olvastam.)
Mindazonáltal nem az egész könyvről írok most, hanem csak egy részletkérdésről, erről a bizonyos kivételről. Jelesül Eörsi Lukács-képéről. Merthogy számomra túl szép ez a kép, sőt, mi több: Eörsi saját nézőpontja és morális világlátása szempontjából is problematikusnak érzem.
"Elhatároztam - írja Eörsi -, hogy úgy írom le ezt a nevet [ti. Lukácsét], melyhez századunk néhány kiemelkedő jelentőségű elméleti és kritikai műve kapcsolódik, mintha nem mocskolná úgyszólván folyamatosan és e műveket illetően teljesen tudatlanul, tehát szabadon, a divatos elfogultság, a cinizmus és a debilis gyűlölet."
Nyugodtan állíthatom, hogy nem szenvedek az itt leírt szindrómában. Távol álljon tőlem a mocskolódás. A műveket illetően sem vagyok tökéletesen tudatlan. A divatos elfogultságról nem is tudok. Még a cinizmust se vállalnám itt. A debilist - talán nem hat szerénytelennek - még kevésbé. A gyűlöletet pedig a legkevésbé.
Nézzünk néhány példát. "1953 után - írja Eörsi -, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, sikerült lazítani az efféle nemzeti érzést sértő tilalmakon, és Az ember tragédiája műsorra került a Nemzeti Színházban. Amikor 1955 márciusában Nagy Imre megbukott, Rákosi Mátyás nyomatékosan megkérte Lukácsot, hogy írna egy cikket a mű ellen. Lukács kötélnek állt. »Miért pont abban az egy kérdésben vesszek össze Rákosival, amiben egyetértek vele?« - kérdezte, amikor a tanulmány megjelenése után kétségbeesetten felrohantam hozzá. Madách művét betiltották, és ezért a közvélemény Lukácsot tette felelőssé. A következő évben megkapta az Állami díj legmagasabb fokozatát. - »Látja, Lukács elvtárs - mondtam neki -, most mindenki azt mondja, hogy Lukács elvtárs egy hetvenötezer forintos cikket írt Madáchról.« Rám nézett, eltűnődött. »Nézze - válaszolta -, ha nem vagyok ott, akkor akár fel is köthetnek.«"
Az ilyen esetek értékeléseiben érhető tetten a tisztességes gondolkodó (Eörsi István) gyenge pontja (Lukács György). A fenti esetnél Eörsi nem úgy reagál, hogy: "Kedves Lukács elvtárs. Én értékelem fekete humorát és bátor véleménynyilvánítását, de Ön nagyon jól tudta, hogy miről van szó. Hogy Rákosi azért írat Önnel cikket a mű ellen, hogy az Ön nagy tekintélyét kihasználva betilthassa. Itt most nem arról a szerencsés koincidenciáról van szó, amely Rákosi és az Ön esztétikája között fennáll, hanem arról, hogy Ön tekintélyével és készséges cenzori aláírásával támogatta a mű betiltását." Hanem úgy reagál, hogy: "Nem emlékszem rá, hogy mondtak-e nekem valaha is ennél fontosabb mondatot." Mert ez több, mint egy puszta "bon mot", mert ezzel "életének és működésének kulcsát adta a kezembe: állandó és pátoszmentes készségét a különállásra, másnál-sosem-tapasztalt belső szabadságot, függetlenséget az elismerés és a siker szempontjaitól, a közvélemény nyomásától."
És a pártvélemény nyomásától való függetlenség és belső szabadság? - kérdezhetnénk éppen Eörsi szellemében. A "közvélemény nyomása" előtti "meghunyászkodás" nem sokkal értékesebb-e, sőt: nem a legfőbb érték-e egy olyan korban, amikor éppen a közvéleményt kellene védeni a pártvéleménnyel, azaz Rákosi véleményével szemben? Rosszul sejtem, hogy Nagy Imre - aki 56 októbere előtt a Deákné vásznánál csak egy árnyalattal volt különb - történelmi nagysága pontosan e "meghunyászkodásban" áll?
Én könnyen pofázok, mondhatná bárki: a fenti eset után kilenc évvel születtem - és ezt az érvet (nyilván generációm több tagjával egyetemben) hajlamos is vagyok elfogadni, mivel nem volt szerencsém ilyen élesben a vagy-összemocskolod-magad-vagy-kinyírnak típusú szituációkhoz, és ezért különlegesen ízléstelenül állna a feddhetetlen erkölcsbíró szerepe. Sőt, az az ellenvetés is világos számomra, hogy a dolog nem Lukács reakcióján múlott: Rákosi nyilván így is, úgy is betiltotta volna a darab színrevitelét. Sőt, mégcsak nem is vádolom Lukácsot, hogy nem kockáztatta egzisztenciáját egy esetleges nemmel. De könyörgök, ne csináljunk az efféle mocskos esetek "maszatos" szereplőiből erkölcsi héroszt. Márpedig Eörsi, bármily tiszteletre méltóan kritikus is helyenként mesterével szemben, mégiscsak azon igyekszik, hogy Lukácsot - tévedések seregével megvert - morális géniuszként állítsa be.
Eörsi Lukács egyik leghírhedtebb ökörségét - "még a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál" - is hasonlóan értékeli. Jellegzetes, pontos, egyszerű és frappáns stílusában megjegyzi, hogy "E kijelentések tartalmi részével - hogy Pol Pot uralma alatt jobb élni, mint a Svéd Királyság területén - foglalkozni sem kell." Ám itt is ugyanezzel a számomra kétes elismeréssel hozakodik elő: "De az idézett állítás abszurditása, sőt Lukácsnál szokatlan bornírtsága ellenére még ez esetben is éreztem némi elégtételt, amiért vállalta, hogy állásfoglalásáért gúny és nevetség céltáblája lesz." Még ha maradéktalanul igaz lenne is - bár, azt hiszem, a szóban forgó kijelentés 69-ben egyáltalán nem volt olyan döbbenetes és csak gúnnyal illetett, ahogyan Eörsi beállítja (sőt, Németországban és az Egyesült Államokban még a nyolcvanas években is szép számmal voltak baloldali értelmiségiek, akik ezt komolyan így hitték) -, egy ilyen vérszagú tévedés akkor sem menthető "nonkonform" mivoltával. Nem beszélve arról, hogy itt iszonyú közel áll a "nonkonform" a pártkonformhoz. Maga Eörsi idéz példákat e vészes "közelségre": 1933-ban "Thomas Mannt »az imperialista burzsoázia« nagyjai közé sorolta, a Varázshegyet pedig »parazita világnézeti regény«-nek nevezte... 1936-ban, amikor a már nyilvánvalóan antifasiszta Thomas Mann novelláit kiadták a Szovjetunióban, a német író ismét »korunk kiemelkedő humanistája« lett... stb."
"Right or wrong: my party." Lukács e vakhitűségével kapcsolatban Eörsinek ez jut eszébe: "az e jelszóban bujkáló pátosz úgyszintén kényelmetlenül hathatott. »Mi az, hogy 'wrong'? - kérdezhették az egyszerűbb lelkek -, hogy lehet, hogy a párt rossz?«" Ez az elkötelezettség "szemmel láthatóan fontosabb volt számára az életben maradásnál" is. E minden igazi fasisztát (maoistát, ku-klux-klanistát és mindenféle terroristát) jellemző erénnyel, lám, Lukács is meg volt áldva. "Right or wrong: my party." No matter, what it costs, how high the mountain of corpses is, how deep the river of blood.
Nézzük, hogyan magyarázza Eörsi a híres 19-es esetet, amelyben Lukács a Tanácsköztársaság hadseregének egyik politikai biztosaként egy század megfutamodása miatt agyonlövette néhány emberét: 1918-ban "Lukács a bolsevizmust választja", "ettől a perctől kezdve köti őt az, amit Churchill később »period of consequence«-nek nevez", vagyis "nem utasíthatja el magától a politikai megbízott praktikus feladatkörét. Politikai megbízottként viszont nem háríthatja el magától szükség esetén a gyilkos tettet sem..." És most nézzük, mitől szép ez. "Meg kell vallanom - vallja meg Eörsi -, hogy ez a fajta következetesség jobban tetszik nekem, mint az olyan értelmiségi forradalmárok tisztasága, akik a piszkos munkát undorodva másokkal végeztetik el." (Vagyis Eörsi Divina commediájában a gyalog líbiai terrorista a pokolnak eggyel magasabb bugyrába kerül, mint Kadhafi. "What makes the difference?" - dalolhatnánk együtt a reklámszlogennel.) Majd így folytatja: "Jobban tetszik, de azért fölöttébb kényelmetlennek tartom."
"Népszerűsége Magyarországon mégis olyan mélypontra jutott, hogy jobb társaságban nem illik kimondani a nevét. Az 1956 novemberében hatalomra került munkás-paraszt-forradalmi kormány tudatos depolitizáló tevékenysége megtette hatását." Olvassuk csak még egyszer. Igen. Ha valaki nem szereti Lukácsot, az a kádárista rezsim tudatos (de)politizálásának öntudatlan áldozata.
A kényelmetlen Lukács meséje nem túl tanulságos mese. Lukács mindig maximum épphogycsak kényelmetlen. A nagy harmincasévek-beli pártkáderirtás idején úgy, hogy Sztálintól nem a legdurvább mondatokat idézi, hanem csak a közhelyeket. A hatvanas években úgy, hogy már Marxra is mer hivatkozni Sztálinnal szemben. Lehet, hogy ez "aránylag nagyszerű" magatartás, de mégsem érzem eléggé épületesnek azt a tanulságot, hogy "a szörnyű taktikázások, az intellektuális és erkölcsi degradáció ellenére Lukácsnak szerencsére mégsem sikerült feloldódnia a nagy világtörténelmi szennyvízáradatban. Intellektusa és kultúrája gyanút ébresztett." Mert ha Sztálin és a szigetijózsefek az etalon, akkor inkább ne hasonlítgassunk.
"[Domokos Mátyás] igazán megörvendeztetne, ha egyszer azon is háborogna, hogy - Lukáccsal és másokkal ellentétben - milyen süket és vak volt Kosztolányi Ady nagysága iránt, és mennyire nem ismerte fel - Lukáccsal és másokkal ellentétben - Babits a fiatal József Attila tehetségét."
Igaz, igaz. De Lukácsot pont e téren pozitíve emlegetni, ezt nem kéne. Ha az lenne csak nagy művészet, irodalom, filozófia, amit Lukács annak ismert fel - hát nem is tudom, mit mondjak. Nagyon, nagyon szegények lennénk. Kifejezőkészségem hirtelen fogyatkozása miatt hadd szorítkozzam csupán vagdalkozásra: nem lenne Baudelaire, Lautréamont, Rilke, Musil, Proust, Gide, Ionesco, Artaud, Joyce, Borges, Klee, Duchamp, Warhol, Satie, Honegger, Cage, hogy tényleg csak néhány klasszikust említsek a - Lukács által oly hősiesen megvetett - arctalan filiszteri "közvélemény nyomására". (Eörsi "esztétikájában" a "közvélemény", a "(kis)polgári" és főleg a "tucatliberális" nagyon rút dolgok.)
De még ennél is szomorúbb, hogy a valódi nagyságoknak és Lukács nagyságainak névsora csak véletlenül egyezik, ha egyezik. Mert Lukács esztétikája politika-filozófiájának derivátuma. (,Damaszkusz" után, természetesen.) Ady és József Attila azért nagy, mert "haladó". Miért nem ismerte fel Pilinszky nagyságát? Mert "reakciós" volt. Miért ignorálta az avantgarde-ot, cakk-pakk, úgy, ahogy van, és mindent, ami utána jött? És miért találta olyan borzasztóan nagynak Hebbelt, C. F. Meyert, Balázs Bélát, Paul Ernstet?
És a filozófia területén nem tehetnénk fel ugyanezt a hosszadalmas és meddő retorikai kérdéssort? És miért nem ismerte fel Az ész trónfosztása típusú gondolkodás veszélyességének nagyságát? Vagy, ha azzal mentjük, hogy mert nem akart meghalni, akkor: miért nem ismerte fel a sztálini totális diktatúra természetét és borzalmának nagyságát? Minek ment oda?
Lukácsnak mindig ez volt a pechje. Korpa közé keveredett, aztán jött a "period of consequence".
Akárcsak Eörsi, én is nagyra értékelem Lukács őszinteségét, amikor kertelés nélkül, nemes egyszerűséggel kimondja érzelmeit: "Mindig utáltam az anyámat." Isten ments, hogy pszichoanalizáljam Lukács érzelemvilágát. E kijelentés egy "tucatliberális" filiszterben szánalmat kelt, ha egy eleve elveszett nevelőotthonos vadóc mondja, de félelmet kelt, ha egy világhatalomra törő és már-már megvalósulni látszó doktrína fanatikusa mondja - és én hajlamos vagyok együttérezni a "tucatliberálissal". Úgy látom, hogy Lukács életidegen eszméi és a számára mindig is idegen élet e két marionett-masinisztájának rángatottja volt. Bár sok és különös dráma szereplője volt, sok belső átalakuláson ment keresztül, de egyvalami a materiális-szellemi panta rhei dacára állandó maradt. Hogy végérvényesen teoretikus alkat volt, menthetetlenül és csak teoretikus. Lukács számára - ideértve fiatalkori megtestesülését is - a művészet is csak esztétika volt. Amiképpen egy gyilkosság megítélése, azonképpen a műalkotások megítélése is filozófiai implikációk függvénye, a "lényeg" kimondásának ürügye. Az élet és a művészet mindig elméleti dedukciók következménye. Seidler Irma Regine Olsen ideájából elvont fogalom. Halála egy esszé megírásának remek kondíciója. Miért vonzódik a fiatal Lukács a tragédiához? "A valódi élet sohasem valóságos, sőt mindig lehetetlen az élet empíriája számára" - írja A tragédia metafizikájában. A tragédiát viszont nem lehet ilyen életté silányítani. A tragédia ott kezdődik, ahol "az élet chiaroscuro anarchiája" véget ér. Ez utóbbinak sem Isten, sem Lukács György előtt nem lehet valóságossága. Számukra "nem lehet relativitás, nem lehet átmenet és nem lehet nüánsz." A sors csupasz lényeggé mezteleníti a szereplőket, minden "partikularitásuk" tiszta "nembeliséggé" desztillálódik, "életük halvány allegóriája csupán saját platóni ideájuknak". A tragédiában "az ens perfectissimum egyszersmind az ens realissimum".
Ez az eszmei fanatizmus, relativitással és kompromisszummal szembeni könyörtelenség; a dolgok, az ember, az élet végtelen bonyolultságával szembeni agresszív türelmetlenség mint elvont esztétika csupán vitatható elmélet, de mint gyakorlati politika vitathatatlan veszély.
Ezt azért érdemes megemlíteni, mert ehhez a világképhez tartozik a "tucatliberális" megvetése. A baloldali attitűd mint kritikai-emancipatorikus törekvés, mint "negatív dialektika", tényleg fontos minden társadalom számára. De mint pozitív utópia - úgy tűnik - csak terrorisztikus lehet, nem beszélve arról, hogy elméletileg téves. És ez az, amit az utolsó "tucatliberális" (Eörsi által megvetett gyávák és kommerszek, akik ellen Lukácsot is kijátssza) is tud, tagadjunk bár meg tőle minden szociális érzékenységet.
Ha valaki komolyan és értelmesen gondolja el a demokrácia fogalmát, akkor elemi szinten per definitionem "tucatliberális". (Eörsi is.) Ez csupán annyit jelent, hogy ne határozza meg a társadalmi viszonyokat egy vagy néhány - mégoly kimagasló - ember, vezér, forradalmi entellektüel, mert az igazán demokratikus társadalom olyan alapvető kompromisszumokon és minima moralián épül, amelyet nagyjából mindenki el tud fogadni, lett légyen forradalmi entellektüel, tucatliberális vagy politikai akaratnyilvánításra képtelen polgár. Bár lett volna "tucatliberális" minden kicsi és nagy robespierre, akik nem e kompromisszum szükségességének alapvetéséből indultak ki, hanem abból, hogy ok biztosan tudják, mit mond "az ész ítélőszéke", mi "az ember nembeli lényege" és miféle erőszakot kell tenni rajtuk, hogy visszataláljanak hozzá; és hogy ők egyedül tudják, mi kell a népnek, jobban, mint maga a nép.
Kétségtelenül elég izgalmas lett így ez a kelet/közép-európai történelem,
összevetve mondjuk egy svájcival, ahol az utolsó említésre méltó felfordulás
Tell Vilmos körül volt - de én, gyáva cenk, azt mondom, ezerszer inkább
egy olyan észrevehetetlen politikai konstellációt, kispolgári unalmat,
ahol nem ezek a mindenre elszánt, érzéketlen eszmefanatikusok törnek-zúznak,
gyilkolnak és gyakorolnak terrort szebb jövőnkért, hanem ahol mindenki
bátran lehet gyáva, ahol mindenki nyugodtan féltheti kispolgári egzisztenciáját
és ahol mindenki akceptálja, hogy a másik esetleg ugyanígy van ezzel. Ezen
túl legyen mindenki olyan bátor, kimagasló intellektusú, kényelmetlen,
nonkonform, amilyen csak akar. Ha valaki csak tucatliberális - és
semmi több -, az sajnálatos. De ha valaki - elemi szinten - nem
tucatliberális, az veszélyes.
Jegyzetek
318(1993)