Ér

 

 

aha[1]

 

 

 

A (egyszeregy) kezdő iniciálét először egy barokkosan cizellált 2-esnek láttam. Aztán rájöttem, hát persze, hiszen ez egy rafináltan rokokó D; Duality, azért 2uality. Aztán egyszer csak megjelent a Q.[2]

 

Qalandra Fel. Ad nekem teret és időt és húzok innen egy csíkot. Az ősrobbanás középpontjától felfoghatatlan sebességgel száguldok a galaxissal, de nem ám egyenesen, hanem az x, az y és a z (és a nyilván görbe idő)ten­ge­lyen forgó szélrózsák valamennyi irányába. Mert pl. a Tejút is forog a tengelye körül, és a tengely is forog egy pontja körül, ez beletesz egy szép kis spirális ívet a mozgásomba. De a Tejút nyilván nem egy síkban pörög-forog, van benn egy kis ringás; ahogy a pénz a peremén körbe-körbe táncol. Ami viszont a spirálnak ad egy elegáns vonalvezetést. Aztán hasonló csavarokat csinálok a Föld Nap körüli keringésével, százezerrel. És egyenesen tébolyító távlatokat ad az elszabaduló ornamentikának, ahogy forgok közben a Földdel. És ne feledjem a vonal ívéből azt a bájos perturbanciát, azt a leheletfinom csűrést, hogy a föld (im-bolygó) tengelye nem egészen mereven mutat a Sarkcsillagra és a Dél Csillagára, hanem bekarikázza őket.

És befizetek az embercentrifugára a sörfesztiválon, hogy egy édes felhangot adjak az órámban forgó fogaskerék egy kvarkjának egy perdületéhez.[3]

 

Qúrni jó.[4] Egyrészt nagyon, másrészt minden szempontból.[5]

 

A Nő és a Kísértet.

Volt egyszer egy éles képe arról, milyen szép volt akkor, és attól fogva mindig azt akarta viszontlátni. De minél többet kereste a tükörben, annál elmosódottabbá vált a kép. Mindenki őt akarta akkor. Soha többé nem lesz olyan. Nézd meg: mindene ronda.

Fél hét helyett hatkor kelt, de megint elkésett, ráadásul úgy nézett ki, mint egy felmosórongy, mert fél óra alatt kellett összecsapnia a sminkjét, mert annyi időt elvitt a ruhapróbálgatás. Belepillantott a visszapillantóba: a szempillája szörnyen nézett ki. Ekkor határozta el, hogy erobik után elmegy a kozmetikushoz. Bár ne tette volna. A kozmetikustól hazament, fáradt volt, de nem tudott aludni, bevett egy altatót, beállította az ébresztőt fél hatra, de már ötkor felébredt és nem tudott visszaaludni. És mégis késve indult, ráadásul a nagy kapkodásban elfelejtette eltenni a hónaljdezodort, de már nem volt idő visszafordulni. Azonnal leizzadt a felismeréstől, hogy ezzel pokollá tette a napját. Mindig ez van, amikor nem a Gucci táskáját hozza. De az már olyan kopott. De a mesém sem ért volna sose véget, ha nem ugrott volna be fotózás után a bevásárlóközpontba. A pénztárnál kiderült, hogy kistáskáját a bankkártyájával, a pénztárcájával és az összes irataival együtt ellopták. A mögötte álló férfi azt mondta, ő ad kölcsön, sőt haza is viszi a kocsival, hogy rögtön meg is adhassa, de elküldte a kurva anyjába, annak tegyen ajánlatokat. Úgy érezte, minden összeesküdt ellene. Felhívta a bankját, de míg az automata várakoztatta, lemerült a mobilja. Hisztérikus állapotban indult ki az autójához.

            De hol a slusszkulcs?

            És: legyen sötét?

 

Ha az elektron tartózkodási valószínűsége az atommag körül szilvamag alakú és a szilvamag két csúcsa a végtelenben van, akkor a testem egysége, önazonosságom minimuma az elektronok szintjén nem tűnik fontos szempontnak. Minden pillanatban milliószám hagynak el elektronjaim. Egyrészt. Másrészt nem nagy a statisztikai valószínűsége, hogy szétoszlok, kivéve ha közel egy kozmikus katasztrófa.

 

Galilei híres kísérlete a pisai ferde toronyban állítólag nem történt meg, csak mítosz. Ha ezt a mítoszt valamely népességnek mondjuk fele ismeri, akkor kb. 5%-a tudja azt, hogy mi a sztori poénja. Ami máig új benne. Ennyivel jobb a mítosz az észnél?

Nos, nézzük: ha ezt az ágyúgolyót (24 kg) és ezt a paradicsomot (12 dkg) egyszerre elejtem idefönn, akkor egyszerre csapódnak be odalenn, hidd el. Oké, nem egyszerre, de te azt a különbséget nem érzékeled, hidd el.[6]

Oké, ne hidd el.

Én se próbáltam ki, csak elhittem.

Na, és azért érnek le egyszerre (/azért nem érzékeled), mert a tömegvonzás (gravitáció) ereje a testek (távolságától és) együttes tömegétől függ. Vagyis: az ágyúgolyó + a földgolyó tömege, valamint a paradicsom + a földgolyó[7] tömege közötti különbség (a nagyságrendhez képest) annyira kicsi, hogy az érzékeid számára éppúgy felfoghatatlan, mint két kvark[8] közötti távolság.[9]

 

Hogy a tenger, a hegy, a rét, az erdő. A hullám, a szikla, a fű, a fa. A kutya, a macska, az egér, a sajt. A napsütötte ég fölötted, az erkölcsi törvény kívüled.

 

Hulla és hullám.[10]

Morális: ha tudnám se akarnám úgy, mert így helyes (/van rendjén/szo­­kás/il­­lik/stb.).[11] Félelem az etikai kihívástól. (Vö.: „csábítás”, „kísértés”, „gonosz” stb.)

            Etikai: a morális különbségek mérlegelése. A morális inkább a szokáshoz áll közel, reflektálatlan (vö.: „naiv”), azaz a reflektált számára irányítható (vö.: „manipuláció”).[12] Ez az ismeretelméleti aszimmetria azonban nem igazol semmilyen előítéletet. Még akkor sem, ha az etikai reflektáltság könnyebben jobb, mint a reflektálatlan moralizmus. Ez utóbbit olyan tudattalan szabályok határozhatják meg, amelyek energetikai szaldója bámulatos biztonsággal pozitív[13], míg a cinikusé[14] negatív, akármilyen reflektált is. A cinikus naivnak gondol mindenkit, aki nem gondol rosszat mindenkiről, tehát magáról is, a naiv pedig olyannak gondol mindenkit, amilyennek saját unikultúrája[15] gondoltatja vele.

A „naiv” neurotikus nagy átlagban rosszat művel, de nem ezt hiszi, és ugyanezt gondolja rólad, aki meg többnyire jót, tehát számára nincs köztetek különbség. A „cinikus” neurotikus azt gondolja, ő általában rossz, de úgy tesz, mintha általában jó lenne, és te is ugyanígy teszel, hisz általában jó vagy, tehát számára nincs köztetek különbség.

Elvileg (dogmatikusan) minden(ki) egyenrangú. (Ugyanúgy különböző.) Gyakorlatilag ((f)aktuálisan) ritkán. (Másképp különböző.) Az, hogy általában jó(l vagy), nem egy (és nem bináris) ellentét, és nem garantálható automatikusan (technikákkal, intézményekkel): egy darabig lehet tény, aztán teendő.[16] Aztán stb.

            A moralista inkább egyvalami akar lenni, és téged is ugyanazzá tenni, az etikai lény inkább sokminden akar lenni, és erre téged is képessé tenni. A moralistának a nyelv főleg fegyelmezőeszköz, az etikai lénynek kísérleti eszköz, játékszer, élvezeti cikk, fegyelmezőeszköz stb. Az elvi univerzalista és gyakorlati relativista, ez gyakorlati univerzalista és elvi relativista.

 

A relativizmus nem azt jelenti, hogy mindenki (világa) el van zárva egymástól, bezárva magába, ellenkezőleg: minél több relációban gondolkodik, annál okosabb, érzékenyebb és kedvesebb. Nem azt jelenti (paranoid szlogen), hogy mindenki azt gondol és csinál, amit akar, mert az lehetetlen.[17] Ha almát akarsz enni, ki kell menned a konyhába, vagy elküldened a háztartási alkalmazottat a supermarketbe, a harcosaidat a közeli faluba lerabolni a parasztokat, a királyi karavánt mérsékeltebb égtájakra. Ha egy szép nap arra ébrednél, hogy te akarsz lenni (na mi?) a világ ura, ez nem megy (jön) csak úgy, pl. számos másik akarat fog akadályozni, de még tudtán kívül is, sőt csak úgy igazán. És az akaratok összjátéka csupán elhanyagolható faktor a véletlenek (végtelen determinizmusok) összjátékában. Vicces, hogy a feladat megvalósítása (na és a nagy mű működtetése) pontosan az ellenkezőjét követeli, mint amit a megalomán fantazma céloz. A teljes önkény állapotának elérése, megtartása nem nélkülözheti az összes meghatározó tényezőt meghatározó tényezők, törvények, szabályok, nyelvezetek, működésmódok, ismeretlenek stb. megismerését, megértését, uralását – és ennél alázatigényesebb, önkényellenesebb, melósabb feladat csak egy van: kitalálni egy ennél alázatigényesebb, önkényellenesebb, melósabb feladatot. A mit akarsz és a hogy akarod, cél és eszköz, igazság és módszer, stratégia és taktika, kecske és káposzta drámájába feledkezve nem veszed észre, hogy már mást akarsz. Vö.: vágy.

 

A 19. században bizonyos „primitív törzseknél” csak testi fenyítéssel tudta rávenni a közösség a kiszemelt áldozatot a főnökség elvállalására, mert a főnök élete pokol volt: a világrend fenntartásához nonstop rituálékat kellett csinálnia. Nap feljöjjön, eső essen, mag szaporodjék, búza bokrosodjék. A hivatásos, aki biztosítja az illetékes hatalmak jóindulatát.[18]

            Jóindulat? Akkor m(iafasz)ér ragaszkodnak ilyen veszettül ilyen otromba időtöltésekhez?

 

Qultúra vagy Mi a kórság.[19] Vajon éppen a vágy elfojtása/elnyomása lenne a nagy kulturális teljesítmények előfeltétele? (Vö.: „szublimáció”.) Lehet, bár ezzel éppúgy azt is állítottuk, hogy a vágy a kultúra energetikai forrása. De akkor miért nem inkább a vágy felszabadítása a nagy kulturális teljesítmények előfeltétele? Pl. mert (vö.: „projekció”) azt előfeltételezzük, hogy a vágy alanya, „az eszes ragadozó”, „az ember”, mélyen, legbelül, gyógyíthatatlanul önző, irigy, erőszakos, mindent-akaró éngép, akiben Thanatosz végképp lenyomja Erószt[20]. A vágyat is csak a nirvána-elv űzi. Az élet is csak baleset, az ösztön végigjátszatja veled a fajod múltját (vö.: „ismétléskényszer”), aztán visszahullajt a semmibe. Minden lényeges lezajlott már (vö.: „ősjelenet”), semmi sem új a nap alatt, megvan az elv.

Mindenesetre nyilvánvalóan a szexuálisan (/szociálisan) leggátoltabb (/korlátoltabb) felnőttek idomítják a legkíméletlenebbül ugyanolyanra a gyerekeiket.

Vágyat torlasztanak az akarat pusztító erőművéhez. Piramist építenek millió életből egy hullának.

 

Mi a baja Rousseau-nak[21] a természettel? Az, hogy vad, képzeld. Amikor még minden oké, még sehol semmi környezetszennyezés, minden kaja bio, és mindenki zöld. És Goethe! Állj meg, pillanat.[22] Jaj, micsoda bolondos ötlet![23] Képzeld el, hogy Az Után (=) Már Semmi Nem Történik. Egy pillanatért, egy ízléstelen zsánerképért „mindent”.

 

kvázi váltás

hol itt ott eredet

hol eredet ott vége

hol vége ott málnás

hol málnás ott kiskert

hol kiskert ott minden ismert

 

Hétköznapi humanizmus. Amikor – erőszakos vagy pusztító cselekvésére reagálva – valaki valami nagyon megvetőt, lealacsonyítót, dühödtet, gyűlölködőt akar mondani valakire, akkor még mindig ott van az abszolút közhely volta ellenére is nagy erőkkel rendelkező „állat.”[24] (Vö.: „az egy brutális állat!” stb.) És legtöbbször olyan viselkedésekre, helyzetekben használják, amik csakis és túlságosan is emberiek. Igazából pont hogy ilyen állatok egyáltalán nincsenek. A gyűlöletnek például semmilyen formáját nem ismerik.[25] – Jól van, gyerekek! Most pedig mondjunk bosszúálló állatokat! Vö. (John Stuart Mill): „…mert az érzés összetételében a racionális elemen felül van egy állati elem is, a bosszúszomj…” „Mert”, aszongya. Valamit megmagyaráz ezzel. Hogy a bosszúszomj azért hasznos, mert a biztonságot szolgálja, ami a legeslegeslegfőbb érték. Hogy miért pont? Nyilván mert állandó a fenyegetettség. Az állati bosszúszomj pl., különösen ha biztonságunk záloga, ott leselkedhet mindenütt, ahova csak nézünk. Ravasz és agresszív giliszták, halak, madarak, elefántok, cicák és orangutánok várnak a pillanatra, hogy lecsaphassanak, napokon, éveken, nemzedékeken át, olthatatlan bosszúszomjjal.

 

Vágygép és morálgép. Vágy: hogy jó legyen. Jóvá tesz. Jóvá hagy. Kedv. Kedvessé tesz. Kedvező előjeleket hagy. Kedvet csinál és te csinálod kedvvel. Akarat: a vágy tartós/végzetes megkötése, megkövülése. Állóképszerű; visszahozhatatlan álmok és elérhetetlen emlékek; innen idill, onnan katasztrófa. A legdurvább rémálmok rettegésfokát ritkán indokolja az álomban képszerűen megjelenő. Lessing Laokoónja szerint a történet ábrázolása (faragott) képen akkor jó, ha sikeresen választ ki egy termékeny pillanatot, ami sohasem a dramaturgiai csúcspont, „mert a végletet mutatni a szemnek annyi, mint a képzelet szárnyait megkötözni”.[26]

            A vágy tárgya annyiban titokzatos, amennyiben az alanya nem, és fordítva (vö.: határozatlansági reláció). Az akarat tárgya ismert. Vö.: (Wilde): „Ezen a világon csupán két tragédia létezik. Az egyik, amikor valaki nem kapja meg, amit akar, a másik, amikor megkapja.” Az akarat alanya az a „én”-robot, amely a másik „én”-robotban visszatükröződik. A morálkép.

A vágygép a többi vágygép szemeivel is lát. A morálgép kancsal: csak az egyik szemét használja. Ha jó ábrázoló geometriából, rossz filmelméletből. Ha profi zenész, amatőr dogmatikus. Ha ügyesen focizik, ügyetlenül táncol. Ha tűrhető (Lady) Macbeth, szánalmas Rómeó (Júlia). De mindaddig pozitívumot termelhet, amíg nem csak kettő közül kell választani. De: rossz baloldali, rossz jobboldali. Mindig tanít, és a tan lényege, hogy ha mindenki az ő nyelvén beszélne, már felépült volna a bábeltorony: gőgje síremléke.

 

Végül is a neuró a nagy perverzióját titkolja. De ne izgulj: ennek pont hogy semmi köze nem lesz a szexhez. Viszont ha te „túl” sokat foglalkozol a szexszel, akkor nyilván „valami problémád” van vele. Ő meg nem, tehát nincs neki, a tiédre pedig végképp nem kíváncsi. Magánügy. Vö.: üzleti titok. A szegények is csak pénzt akarnak, ahogy a forradalmárok is csak hatalmat. (Vö.: „terroristák”.) A csőcselék is csak híres akar lenni, ahogy a rétes is csak kígyó.

Mmm, meggyes rétes!

 

Neurotikusoknak botrány, perverzeknek nevetség. A legszemélyesebb problémák a legáltalánosabb problémák. Ezért (nem) olyan könnyű megoldani őket. Az intimszféra is lám, milyen közönséges lett. Mindenki ugyanazt titkolja, csak senki meg ne tudja. És: nem tőlem tudod. De mi lesz a beavatottakkal, ha megtudják, hogy az a titok, hogy miért nem szabad megtudni?

 

Aki kíváncsi, lassan megfiatalodik.

 

Új. Próbáld ki.

Nagy levegő és: úúúúúúúj!

Új, ismerős, jótékonyan remegtető, idegen, otthonos kíváncsiság: izgalom: megváltozik a légzés.

Most, hogy (nem) teljesült, vetted észre, mire (nem) vágytál.

X. Y.

Jelen. A ráismer-felismer-megismer[27]-elismer-beismer-kiismer egész hálózatán, azaz szimbolikus univerzumokban tép fénysebességgel, az erre szolgáló utazóeszközökkel: metalepszis[28], prozopo­poeia[29], irónia[30], egyetemes ellentét[31] (szerotonin, keresőgép, görkori, távkapcsoló, siklóernyő, erogén zóna, tapétaminta, arc, zene) stb., mert nem „fél” az újtól. És nem azért nem, mert mindegy neki, mi(lyen) lesz, nihilista, opportunista, amorális, aszociális, a jég hátán is megél és utána az özönvíz, hanem azért nem, mert az új még intelligens.

 

Az igazságról[32] mint el-nem-feledettségről (valami már (mindig is) ismertről, ámde rontó varázstól elfe(le)dettről) szóló tan[33] elvileg azt keresgéli/talál­gatja, hogy mi (volt) az (eredeti/iga­zi/tulajdon­kép­peni lét), amit (csupán csak) a bölcs/tudó – mármint őő – (is csupán) keresgél/találgat, és sohasem ismeri be sem a tévedéseit, sem a felismeréseit, és bármit mondasz, kevés, vagy ha nem, őő akkor is nagyobba(ka)t tud(na) mondani. Mindenkit szerénységre int. És őő is csupán csak egy kiváltságos, akinek átjárása van az aranykorba, amikor még senki se sejtette, hogy már akkor is már volt. Mindeközben azt a benyomást kelti, mintha tartana tőle, hogy nagyon is tudja, mi okozza ezt a végzetes varázslatot (majdnem) mindenkivel.

            Csak akkor szólhatsz hozzá, ha azzal töltöd az életedet, amivel őő. És akkor mindennek megtudod az „eredetét”: „lényegét”.

            Egyszer volt, igaz se volt: (nem) mástól tudta meg, és más nem is érdekelte aztán. A hőős eleve elrendelt végzete, szükségszerű bukásának oka. A miért-korszakot leuralja a dac-korszak. És abszolút nem derül ki a sztoriból, hogy a csajjal mi lett; ami sok jót nem jelenthet a sorsára nézve.[34].

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem: / én vagyok a példaképen?

Ismerj meg önmagad. Ismerd meg önmagam.

 

Nem szabad mindenre gondolni? Mire gondolsz? És hogyan, és meddig, és hányszor. És lehet-e egyszerre csak egyre gondolni. Vagy 2x.

            Nem lehet mindenre gondolni, de mitől is félnék bármire gondolni? Hogy a végén annyi mindenfélét gondolok itt össze a végén, hogy a végén még megijedek a végén? Hogy már végül nem tudom eldönteni végül már, végül is mi gondolat és mi valóság, végül is? – Ó, ha tudnád, hogy a magad vagy a más gondolataitól félsz!: a hátsó gondolat „eredete”. – Úgy érted, hogy hátsó, tehát rossz?

Rosszra gondolni pedig a rendelkezésre álló ébrenléti idő 7x7%-ánál többet nem szükséges, logikailag hamis, gazdaságilag veszteséges, politikailag inkorrekt, esztétikailag kifogásolható.

De nem is erről van szó, nemde. Hanem hogy – már amennyiben (úgy tudod, hogy) (nem) tudod, hogy miről van szó – nem sz@bad (leírni, se) kimondani.

Azaz: legyen Belül.

Mindenki.

Ugyanaz.[35]

 

Ugyan!az? – Pl. az elemi „részecskék”[36] („korpuszkulák”: ’testecskék’) egyszerűek. Kevés tulajdonságuk van, „az ember” szinte azt gondolná, ugyanabban a helyzetben ugyanazt csinálják, már ha nem azt „érzékelné” (következtetné), hogy egyik sem lehet ugyanabban a helyzetben, mint a másik, különben ugyanaz lenne. A = A, ez nem hasonlat (metafora), nem egymásmellettiség (metonímia), nem egy nem (halmaz) két különböző eleme. Ez utóbbiaknál világos, hogy értékeltünk: kiválasztottunk a világ/érzékelés végtelen változatosságú kontinuumából valami mintázatot, tulajdonságot, elvet, szempontot – és nevet adtunk neki, hogy mindenki megtanulja, mozgósítsa (ugyan)ezt az összefüggést. Egymáshoz rendeltük, de nem azonosítottuk őket. Ez az egyszerűbb (asztal-típusú) jelölők[37] vagy dolgok használatában ritkán jelent nehézséget. Egy tojást pl. nehéz lenne összetéveszteni mindenkori környezetének bármely más elemével/testé­vel/tár­gyával, kivéve persze a többi tojást. Persze, ha muszáj, bármely tojást bármely tojástól könnyedén megkülönböztetsz, ha egymás mellett (vö.: „egyidejűleg”) látod őket: két tojás között még mindig iszonyatosan sok különbség van. Szemben két elektronnal, amelyek egyetlen dologban különböznek és hasonlítanak: ha tudod, hol van, nem tudod, mikor, vagy fordítva. Ha egy elektron eltűnik egy kvantumpályáról, azonnal megjelenik egy másik(on). És ha nem lehet őket megkülönböztetni egymástól, akkor honnan tudjuk, hogy sok van belőlük? Hát hogy különböző helyeken vannak(,) különböző időpontokban és hatnak egymásra. Vagyis: tér, idő, okság, a három kanti a priori szemléleti forma, ami tehát a megismerő(/rés) sajátossága és nem a dolgoké maguké. A qvantumfizikus meg abból indul ki, hogy dehogynem. (Vö.: kezdetben vala az Igen.) Ha csak (az (az)) egy van, akkor minek számolgatni, nemde. Minek a számáról beszélhetnénk, nemde, és kinek a szám(láj)ára? A szám feltételezi az átvihetőséget egy dologról egy másikra (a jelölhetőséget). Vagyis a megkülönböztetés (a több, a sok) már létezik. „Ha” egy dologból (pl. egy fából) kettő van, „akkor” azok nem ugyanazok, azaz valamiben különbözniük „kell”, de miben? Ha egyszer mindegyik egyugyanazon dolog (ti. fa)? Nade tényleg: ha az elemi részecskék minden tulajdonságukban ugyanolyanok[38], akkor mi indokolná az evolúciót (kifejlődést), és egyáltalán, a Nagy Bummot: hogy(hogy) nem a legegyszerűbb struktúra állt (áll már mindig is) be egyenletesen eloszolva térben és időben, szépen, ahogy az Entrópia nagy könyvében meg van írva? – (Witt­gen­stein:) Akkor persze senki nem beszélne semmiről, és éppen ez a rejtély megoldása. – „A” rejtély?

 

Hogy vered szemmel a japibombázót. Igen, igen, őt, a hivatalos szép nőt. Akin látszik, ennyire magas árfolyamhoz eleve sok tőke (munka) kell. Aki mellett minden nő elbújhat, de lássuk, van-e férfi, pillantására méltó.[39]

            Tér, idő és cselekmény esetleges. Bármely nyilvános szín, valahány (századmásod)percek, veled szembe(n) jön, áll, ül, fekszik az utcán, a strandon, a folyosón, a buszon, a partin, a liftben, a mozgólépcsőn, a vonaton, a pizzériában, az órán, a kondigépen.

            A hivatásos szép (ismeretlen/idegen) nő egyik elsődleges jelölője, hogy mindig ő néz rád kevesebbet, mint te rá. Pl. utcán szemből elmenvén egymás mellett nem is érdemes komolyabban próbálkoznod. A szupernő[40] tekintetének fókuszával mindig csak néz, de a spektrumával lát. Nemhogy rád, még feléd néznie se nagyon kell ahhoz, hogy tudja, nézed-e éppen, mióta, meddig és hogyan – macsón, merőn és szemérmetlenül; magabiztosan röviden/ritkán és esélytelenül; látványosan rejtegetve és reménytelenül. Ez túl gyors játszma, és mint ilyen, jól meg is mutatja a hivatalos szupernő lassúságát, működési szabályzatának szigorát, kíméletlenségét és gyengeségeit.

            Pl. támaszkodsz a metróajtónak. Állomás, kinyitják az ajtót. Neked ő már a peronon megvolt, amint a beszállók közt várja a kiszállókat, aztán elfordítottad a fejed, nem taktikából, hiszen neked valóban sokfelé kell figyelned, ő meg, hermetikusan zárt, bombázóforma űrhajó, elfoglalt arccal bejön, leül, beállítja a hőfokot nullára, esély sincs, hogy bárki-bármi felkelthetné figyelmét: ráér. Neki semmi se drága. Elvan akkor is, ha egyedül van a világegyetemben. Az internacionálé első két hangja (föl-föl) után azt kéri egy harmadik, hogy vigyázzunk, mert az ajtók záródnak. Rendben. Ha már úgyis arra (másfele) nézünk, és ráérünk, érdemes azzal a két (fél)szép lánnyal foglalatoskodni kicsit. Ez várakozást kelt a bombabiztosban. De nincsenek szabályok: ha a csajok nem lesznek érdekesek, te se. Talán egy kicsit a szupravezetőnő felé fordítod a fejed, hogy bekerüljön a spektrumodba, ellenőrzendő, hogy te benne vagy-e az ő spektrumában. Ha igen, szép nyugodtan elindítod a fejedet felé, mintegy öntudatlanul, de nem mész rá direkt, nem látszik a mozdulatodon, hogy tudod, hogy ott van. Mondjuk 3 m/s az átlagsebessége, de nem egyenesvonalú pályán mozog: pillanatokat időzöl a tekinteted ügyébe esőkön, simán érdekesek ők is, A szeme, keze, B feneke, melle, C cipője, szája, aztán az Ő arca, csípője, aztán P haja, nadrágja, R újságja stb.[41], szóval szépen végig a soron, végig nagyjából ugyanaz a sebesség, ugyanaz az érdeklődő semlegesség, nagyjából ugyanannyit időzöl Ő rajta, mint előtte a kövér nénin és utána a lerobbant prolin.

            A játszmának vége, de nem lenne túl hatékony a didaxis, ha csak annyit tudnánk meg, hogy technikából nem lehet nyerni. (Micsoda? Ki ez a, aki így (nem) nézett végig rajtam? Na, ki? Lássuk csak!)

Vagyis a játék elkezdődött. Figyel, más lett, friss, tudásszomjas. Szép kihívás, szívdobogtatóan izgalmas feladat, ki tudod-e elégíteni pillantását. Anélkül nem fog emlékezni.

 

A romantika természetesen a felvilágosodás része. De „a racionalizmustól” eltérően nem a régi/többi világkép, gondolkodásmód, szokásrend, paradigma (egy jobbal[42] való) azonnali fel- vagy leváltását követeli (a biztos módszerrel elérhető végérvényes igazság és) az egyetemes nyelv nevében, hanem igyekszik őket egymásra lefordítani. A jónak az ellenőrizhetővel (kontrollálható, uralható stb.) való helyettesíthetőségét kérdőjelezi meg, amihez persze alaposan meg kell ijedni attól, ami/aki majd tényleg átláthatóvá tesz (jesszus!) mindent, „tehát” ellenőriz (kontrollál, ural stb.). Erre a félelmére felvilágosultan reagál: ha az ész álmában minden terület ismeretlen, tehát félelmetes, amit nem gyarmatosított, ígérete pedig „nem más”, mint hogy minden „idegen” területet meghódít neked, a te nevedben (vö.: „az ember”[43]), hogy ne kelljen többé félned – akkor a romantikus azonnal ráugrik és kiforgatja ezt a biztonságos belső / fenyegető külső ellentétet. Ha a felvilágosodás alanya, az ész mindent ésszerűsít, ami „még” (vö.: „a tudomány mai állása szerint”) nem az – akkor előtte még gyorsan a romantikus felcsap úttörőnek, konkvisztádornak, misszionáriusnak, telepesnek, felfedezőnek, extrémsportolónak, elkezdi feltérképezni a gyermek, a vad, az őrült, a növény, az állat, a gép stb., a vallás, a mítosz, a népdal, a románc, a krimi, a horror stb., a pszichológia, az antropológia, a teológia, az asztrológia, az alkímia, a nyelvfilozófia stb., a fenséges, a szép, a bájos, a különös, a kísérteties stb. birodalmát, kiterjesztvén a(z ön)­meg­értés/is­­merés etikai igényét, (titokban) a (rész/eg)ész nevében.[44]

 

Kant emlékezetes megfogalmazása szerint „a” „felvilágosodás” „az” „ember” „kilábalása” „a” „maga” „okozta” „kiskorúságból”[45]. Kiemelés a Történelem Menetétől és a Világosságra Törő Akarattól. Márminthogy a gyereknek nincsenek értelmes kérdései, csak a felnőttnek értelmes válaszai? A világos és a felnőtt alattomos azonosítása.[46] Ő tanít kérdezni. Mit tudhatsz. Mit szabad remélned. A mindenkori maximák leggyengébb láncszeme, a „minden értelmesen gondolkodó lény” kitétel, ahol a polgárember megszűnik úrinő lenni. (Cselekedj úgy, hogy cselekvésednek csak egy maximája legyen!) Bizony, Kantnak a priori nem voltak gyermekei.[47] Aszexualitása is legendás. [48]

A gyerekek: angyalok. A lányok is.[49]

 

Qategorikus Imperatívusz és az örömhír.

– Hölgyem, mennyiért feküdne le velem? Harminc euróért?

– Sértegetni akar?

– Kétszázért?

– Nade Uram, minek néz engem?

– És százmillióért?

– Hát, annyiért talán már meggondolnám.

– Nos, akkor azt már tudjuk, hogy Önt minek tekinthetjük. Most már csak az áron alkudozunk.

Oké, Nagyfiú (/Nagylány), legyen ezerhárom és te is élvezni fogod.

 

Ismerd meg önmagad.

– Nem is azért, mert megismerheted, hanem mert jobbá tesz.

– Mármint mi?

– Hogyhogy mi?

– Hát hogy mi tesz jobbá? Önmagad vagy a megismerés?

 

Evolúció. Egyre „kisebb helyen”[50] egyre bonyolultabb rendszer(telenség)eket létrehozni, hogy egyre több(féle) létező között egyre több(féle) kapcsolat keletkezzen „egyidejűleg” (/legyen jelen).

Pl. a Szaturnusz (/Jupiter/Vénusz/Mars/stb.) – amely(ek/bárme­lyik) nélkül minden másképp történt volna (és történne ma is) a Földön (és a Holdon is) – úgyszólván csak fizikailag létezik. Kevés típusú összetevői csak kevés és egyszerű módokon kapcsolódnak egymáshoz. Évmilliárdokig alig történik valami (új). A Föld színén viszont az anyag stb. kapcsolódási (szerveződési) módjainak olyan gazdag változatossága burjánzik, amely egyúttal nyilvánvalóvá teszi a folyamat exponenciálisan gyorsuló jellegét is.

Minden ember külön faj. Két ember között sokkal több különbség van, mint egy orrszarvú és egy ganajtúró bogár között. És sokkal több hasonlóság. Egyre több módon különböződünk el egymástól és egyre több szállal szövődünk össze.

Ezer új határ, ezer új érintkezés.

 

A nyelvek eredetéről az első „tudományos” és átfogó koncepció – a családfa-elmélet – megalkotójának, Schleichernek, A fajok eredete volt az isteni szikra csiholója. Azonnal kiderült, hogy a fa-metafora rossz, tanítványa, J. Schmidt jóvoltából, aki egy azóta is elég jó metaforával címkézte a nyelvtörténést, ám a hullámelmélet módszertana és kidolgozása alighanem túl bonyolult lenne, és absztrakt; nem úgy, mint a mitologikusan vezérelt pozitivista ténykedések. A nyelvi jelenségek – szavak, ragozások, hangtani-alaktani előszeretetek, képzelt és mitikus lények, mese- és szófordulatok, rím- vagy ritmusképletek stb. – idő- és térnyerésére hasonlíthatatlanul jobb hasonlat a hullám, mint a fa. Mégis, a(z összehasonlító) nyelv(stb.)történet leglényegesebb céljai: ősnyelv, őshaza, őseredet fellelése-leírása olyan előfeltevéseken alapulnak, melyek a bizonyítottan (és „hivatalosan” is beismerten) rossz (szegényes) fa-metaforában gyökereznek. És láss csodát, a rossz metafora (katakrézis) hullámokat vet visszafelé is, átcsap a genetikai Ádám-Éva mesébe. Mindenki ugyanazon a fán alma. Vö. (Spencer Wells, populációge­neti­kus): azt a „hipotézist, miszerint minden indoeurópai nyelv leszármaztatható egy közös ősből, ma már a nyelvészek fenntartás nélkül elfogadják… A nyelvi osztályozás ezen genetikai modellje szerint a múltban létezett egy embercsoport, akik az indoeurópainak egy ősi formáját beszélték, majd ez fejlődött tovább a ma is látható nyelvek sokaságává. A párhuzam a DNS evolúciójával kézzelfogható…”[51] És talán nemcsak e birodalmi Darwin-értelezés alapján.[52]

            Hogy érted, hogy „ős”? Egy eredetnélküli állapot? Valami önazonos, változatlan, zárt egység? Valami tiszta kezdet, amelynek nincs sok-sok és sokfelé ágazó viszonyrendszere a múltjával és a jelenével? Valami előzmények nélküli abszolút lét a – semmiből?[53]

            Ne kapaszkodj belém, egyedül is megy.

A fa-hasonlat legnagyobb hibája jól látható egyetlen ember genealógiai viszonyainak egy kicsit is pontosabb szemügyre vételén (metaforizálá­sán). Egy embernek 2 szülője van, 4 nagyszülője, 8 dédszülője stb. Elég csak 100 generációt (kb. 2500 évet) visszamenni, és máris 2¹⁰⁰ db, azaz annyik flangál a világban., 4 nagyszülője, 8 dédszülője stb. Elég csak 100 generációt visszamenni, teszi a különböző____________aaan ősünk flangál a világban, amennyi atom nincs a látható univerzumban. Hogy ez mégsem így történt, annak oka a „belterjesség”: minél régebbre megyünk vissza az időben, úgy szaporodnak a közös őseink.[54] És hasonló logika az utódainknál. A fa mint lombozat-törzs-gyökérzet (vö.: homoXóra, idő- és fényXúp) hármasságban a törzs (ős) lehetne metaforája a jelennek, a lombozat-gyökérzet hasonlat gyengéje viszont, hogy a valóságos (fizikai, genetikai, (nyelv)történeti, oksági) leszármazástani „fa” esetében az ágak-gyökerek nem csak egyfelé válnak szét / kapcsolódnak össze, aszimmetrikus rendben, hanem ezerszeresen összenőve-szerteágazva burjánzanak. Vö. (Borges): elágazó ösvények kertje. Így tehát (a) „Mitokondriális Éva” – a populációgenetika első sztárja, aki úgy 150 ezer évvel ezelőtt élt valahol Afrikában, és (145 centi magas volt és) minden ma élő embernek ősanyukája – kitüntetettsége teljesen indokolatlan: egyrészt rengeteg nő élt a földön, aki rengeteg különböző leszármazási szálon az ősanyukánk, másrészt minél közelebbi ősünk, annál jobban különbözik a genomja[55] M. Éváétól és annál jobban hasonlít a miénkre. Mindenki egyed(ül)i utóda/őse minden ősének/utódának.

Az, hogy az egyszer már szétágazott faágak/-gyökerek nem nőnek össze, a fa-metaforának csak egyik gyengéje. A másik, hogy az evolúciós szétágazás-összeszövődés rendszere nem zárt, azaz nem egyetlen fa-egyedre korlátozódik: ahhoz, hogy a metafora érvényes legyen, különböző (fajú) fák (növények) ágainak(/leveleinek/virágainak/terméseinek) kellene összenőnie-elválnia-stb. A nyelv pl. egyszerre tud állathangot utánozni, logikai/mate­mati­kai műveletet végezni, történetet mesélni, rengeteg adatot tárolni stb. Egy (?) lény, tulajdonság, jelenség, szó stb. leszármazástani rendje „már mindig is” hibrid, minél bonyolultabb, annál inkább.

És persze nincs (magánvaló) fa, csak (különböző) fák (virágok, fény), csak ökoszisztéma, csak az egész, tudja ezt minden csemete a faiskolában.

 

Az imperatív kategória Saussure után szabadon. – A jelek kétféleképp változhatnak: egyfelől a jelölő, másfelől a jelölt változhat. Az elsőre példa, amikor az isemüküt-ből ősünket, a capisco-ból kapizsgál lesz. A másodikra példa, amikor egy kultúra vallást vált, de nyelvet, szavakat nem (pl. gör. materia, ang. son/sun, or. bog, m. ünnep[56] stb. mind kereszténység előtt is létező (/által igencsak átírt) szavak).

A nyelvek rokonságfokát a „hasonlóságaikon”: szisztematikus eltéréseiken mérik. Annál „ősibb” egy szó, rag, hang stb., minél több rokon (vö.: idegen) nyelvben megvan, vagyis a legáltalánosabb. Legősibb mint legsajátabb? A sikeres közlekedőnyelv? Egy nagyobbacska téridőkontinuum linguafrancája, bézikinglise, vulgáris latinja, iskolai akkádja, pidgin-hunja, matematikája, általánosan elfogadott fizetőeszköze? Amit ma már nem ért senki, mert beépült az (ért)elmébe?

 

Vö. (Robin Allott): „Mert mit is jelenthetne a nyelv eredete? … Vajon úgy fogjuk fel a nyelvet, mint amely teljes kifejlettségében jött létre, vagy úgy, mint eredményét elemek halmozódásának, melynek során fokozatosan képződik meg az a dolog, ami aztán nyelvként ismerhető fel? Végül is mit jelent bárminek az eredete? Darwin válasza a fajok eredetét illetően lényegében az volt, hogy nincs eredet és nincsenek fajok. Válasza oldalirányú/kité­rő/mellé­kes volt: csupán a változásnak és alkalmazkodásnak egy szüntelen, végtelenül bonyolult folyamata van, mely roppant időtartam alatt formák és funkciók elkülönüléséhez vezet, fajok nyilvánvaló elkülönüléséhez időben és térben, a közbülső formák eltűnésének eredményeképp.”[57]

Metalepszis: Darwint egy kicsit felpörgette az evolúció.

 

Avagy feledted-é a szót: feledni? Mitől lenne kevésbé létező egy szó, amit kétezer éve (majdnem) ugyanúgy mondanak milliók. Sőt, mintha a szelekciós versenyben néhány lényeges ponton beelőzni látszana az összes lényt, úgymint (várható) élettartam[58], történelemformáló erő[59] stb.

 

Szövet és szöveg. Genetikai/memetikai: darwini/lamarcki[60] alanyok. A (genetika által támogatott) darwini evolúció-elmélet alapján a változások egyedről egyedre apránként és kötelezően történnek.[61] Az „apránként” kitétel nem szigorú, de a nagy eltérés ritkán él meg. Egyébként is: a gén, akárcsak a nyelv („mém” stb.), elég pontosan képes másolódni. A „kötelező” kitétel főként a lényegesen gyorsabb evolúciójú ivaros szaporodásnál (vö.: szex) látványos: itt két egyed kötelezően felez[62] a tulajdonságok átadásában[63], ezáltal biztosítván a hasonló lények már-mindig-is-másként való (újjá)születését, megjósolhatatlan elkülönböződését, a tulajdonságok interferenciáját, a változatosság proliferációját. Kombinatorikája szinte áthatolhatatlan, az alacsonyabb rendszerelméleti szintekről (vö.: a paradigmaváltás előtt) nemigen látni a magasabbakat és fordítva. A gének/nyelvek nem annyira mindenkori állapotuk és halandó alanyaik (pontos másolatainak) örökkévalóságára hajtanak, mint a – ha már bio-metafora – a burjánzásra. Az egymással való sokszoros közvetítődésre. A termékenység új és új módozataira.

            Az apró és kötelező változásból rengeteg van, ez az élőlények halandóságának előnye, hátrányuk, hogy viszonylag „buták”: a lények tapasztalataikat (idegrendszerileg) tudják rögzíteni, de kevéssé tudják kicserélni (nincs szimbolikus dimenzió). A genom és az érző lény kapcsolata, noha tökéletesen egymásra vannak utalva, süketek párbeszéde. Az idegi mnemotechnika nyelve nem fordítódik le a genetikai mnemotechnika nyelvére. A mutáció a priori (/a tojás), az alkalmazkodás a posteriori (/a tyúk): pl. egyszer egy sikeres ondósejtben egy génszek­vencia véletlenül megváltozott, amitől bozontosabb lett az utódok szemöldöke, ami jobban védte a létfontosságú szemet az izzadságtól és az uv-sugárzás­tól, sildet képezett vadászatkor stb., vagyis, hacsak egy icipicit is, az Ön esélye a fogan(tat)ás­ra/nem­zésre, no és persze a túlélésre, megnőtt. A jó („túlélő”) tulajdonságok végül is lassan, de biztosan szaporodnak-kombinálódnak – az Ön szíves közreműködésével.

            Gyorsabb (nagyobb léptéket magyaráz) a lamarcki modell[64] – a nyelv tipikusan ilyen –, mely a tapasztalatok/tanultak átadhatóságát előfeltételezi. Ami viszont a szimbolikus multiverzumok kommunikációját.

A gén minden információt tartalmaz egy – mondjuk, emberi – test felépítéséhez, de csak mint őssejt képes mindezt mozgósítani. (Vö.: bölcs: fiatal.) Mint meghatározott szövettípusokba funkcionálódott sejtek agya azonban funkcionálisan le van butítva: csak viszonylag korlátozott feladatokat végez. Walter Benjamin bábeli-korsó-metaforájával[65]: egy szövettípus egy darab a korsóból. A gén, amely minden egyes (máj-, agy-, vagy bőr)sejtedben betűről betűre ugyanaz, honnan tudja, hogy őneki most milyen sejttípusra vonatkozó információkat kell mozgósítania? A környezetétől, vö.: kontextus. (A környezet meg tőle stb.) A speciális szövetbe funkcionálódott sejtek viszonylag bonyolultak és egyediek, egy atommag protonjaihoz képest pl., de funkcionálisan éppoly hasonlóak: kicserélhetők.

Csakúgy, mint az asztal-típusú jelölők. Az asztal (akár a műtárgy, akár a műszó változatai) egyszerű, jó túlélőképességű mém(plex). Egy-kétezer éve léteznek példányai (sőt újabban számítógépek oprendszerének felületét forgalmazzák nagy erőkkel e néven). Ha a nyelv csak asztal-típusú jelölőkből állna (azaz csak referenciális funkciókat látna el), akkor a bábeli nyelvnek semmi sem állna útjában. Az asztal/sztol/Tisch/table/me­sa/stb. különbséget aligha indokolják a lakberendezési kultúrák különbségei. Kicsit komplexebb (de még mindig inkább asztal-típusú) példákkal: bármily különbözőek legyenek is a képzeletbeli, szimbolikus és valóságos american houses or streets illetve magyar házak és utcák, ezek a különbségek nem akadályozzák a két(-két) szó (house/ház és street/utca) kölcsönös helyettesíthetőségét (funkcionális hasonlóságát, egyértelmű fordíthatóságát).

            Más a helyzet a szerelem-típusú[66] jelölőkkel. (És a funkcionálisan szabadabb szürkeállományi sejtekkel/szövetekkel.[67]) Pl. a happy és a boldog „jelentésbeli” viszonya (azaz jelölőkörnyezetük, asszociációs rendszerük, tipikus élethelyzetek, -formák, játékok, narratívák, intézmények, szokások, időjárás stb.) – viszonya, minthogy jó értésük összetettebb, absztraktabb és erősen eltérő (jelölő- és jelölt)rendszerek függvénye, nem feleltethetők meg ilyen egy-egyértelműen egymásnak.[68] Ezeket a „lebegő jelölőket” a felszínes nyelvismerő is könnyen használhatja, mégis a leglassabban fogja igazán elsajátítani őket, minthogy ezek feltételezik leginkább az életforma és kultúra mély ismeretét. Idegennyelvet (diskurzust) tanulni/gya­ko­rolni – a sajátnyelvet (diskurzusodat) érteni kezdeni. Önmegismerés: azt a rengeteg, közhelyekbe, közmondásokba, dogmákba, rímekbe, asszociációkba, intonációkba, sztorikba, műfajokba, irodalom­történetekbe, hangulatokba, mozdulatokba, arckifejezésekbe, sejtekbe rögzült egészleges összefüggésrendszert, amelybe boldog(/öröm/stb.)-„fogalmad” illeszkedik, akkor kezded jobban érzékelni/érteni, amikor elkezded érteni/használni a happy (/joy/stb.) másfajta asszociációit, rögződéseit, helyes használatait.

Ezúttal egy másik a fáról az erdőt.[69] – Hasonló reflexív funkciót persze elláthat bármilyen(,) anyanyelvre épülő diskurzusrend: ahogy a happy tükröt tart a boldogságnak (és fordítva), az idegennyelv a sajátnyelvnek, úgy ezt a funkciót elláthatja egy(-két-há-és) sajátnyelvű irodalmi, művészeti, tudományos stb. alkotás/diskurzus/tevékenység (főzés, játék, tánc, utazás stb.). Másfajta nyelvezetekben való elmélyülés/fürdőzés. – Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat: e reflexiók nélkül (a képed ferde marad és) a maszk (/fantom/robot) benövi a testedet, masinizálja az érzékelésedet/gondolkodásodat, amely így épp a túlságosan is evidenset nem érzékelheti, az anyanyelvét nem értheti, azt a nyelvet, amelyen írva van, amely „szemléleti formát” ad, „int a példáknem az, ami)gyakran használt,yon nem.etesen tudom leplezni az élvezetemet, amikor tombol. Sohasem bánt: tudja, hogyészlelési mintázatokat”, „kognitív sémákat”, disz- és asszociációkat, végrehajtási utasításokat ír az agyadba.

 

A világ olyan, amilyen…nek látod. – A másik nagy kvantummechanikai tanítás: csak úgy tudhatsz meg valamit a rendszer állapotáról, ha beleavatkozol a rendszerbe. Csak azt a világot tapasztalhatod, amelyben te is ott vagy, ami tehát így nem ugyanolyan, mintha te nem lennél ott. A világot csak úgy lehet különbözőképpen magyarázni, hogy megváltoztatod. Saját világod középpontjában: bármit láthatsz színről színre, magadat csak tükör által homályosan.[70]

 

A szépség belülről jön és kívülről látszik. Vagy – felőlem – kívülről jön és belülről érzik. (Vö.: „kisugárzás”.)

 

X. Amikor a foton „érzékelhető”(„becsapódik”), akkor test, egyébként hullám. De nem tudni, minek a hulláma.[71] Sohasem tudod, hol jelenik meg: mikor szűnik meg az lenni, ami addig volt – amíg be nem csapódott a becsapódásának nyomáról tanúskodó többszörösen közvetett bizonyítékról visszaverődő foton a szemedbe (pl. a monitorról).[72]

Persze: ha az érzékeid nem növesztették volna maguk mögé azt az agyat, nem lenne fény szó sem, és akkor bizonyítékról sem lehetne beszélni.

Persze: nem/nagy ügy.

Persze: lenne egy fényképező­gépünk, de nem láthatná senki a fotókat.

A szem (/fényképező­gép) egy sötétkamra: egy kis lyukon (pupilla/blende) bemegy a fény, és a kamra hátsó falára fordítva vetül rá a kép. A szemfeneket (/filmet) borító milliónyi csapocska (/ezüstnitrát) kémiai változással reagál a fotonokra. Ez a kémiai változásrendszer aztán idegingerületi nyelvre fordítódik, vagyis egy zsinóron (vagyis két szem van, két zsinóron, és persze keresztezik egymást, jobb szemből bal agyféltekébe, balból jobba) bemegy az agyba. Ami, bármi elképesztő szerkezet is (hatalmas kihasználatlan hardver- és heurisztika-ka­pa­ci­tás­sal – vö.: elfojtás), amikor műveleteket végez egy látvánnyal, nem cipel magával akkora adathalmazt, akkora felbontású kép(let)et, ami minden csapocska adatát tartalmazza. A kép képviselője e műveletekben csak egy picike, intelligens adatcsomag – nyilván egy sajátos neuro­kommu­niká­ciós képlet –, azaz jelölő, azaz jól illeszkedik a szimbolikus műveletekbe is, de rendelkezik azzal a rutinnal is, hogy ha kell, vissza tud menni a nagy felbontású képhez, amihez persze megintcsak nézni (is) kell (nem csak látni). Ha becsukod a szemed, nem tudod (részletgazdagon, nagy dpi-vel) felidézni.[73] A kép csak a szemfenéken igazi kép, az agyban inkább vázlat, alakzat, séma, szimbólum, cím, ilyesmi. A látás e fordítás révén megértés.

– See?

– Si, señor.

 

Tükrök által színről színre. Szó szerinti / átvitt értelem. Empirikus (érzéki) ellenőrizhetőség, módszertani szigor, formalizmus (mint az általános hozzáférhetőség garanciája[74]) / metafizika, lila gőz, obskurantizmus. Egyenlet / hasonlat. Tények / babonák. Értelem / érzelem.

            Pl. a csoda. Mintha valami vallásos cucc lenne, pedig a hétköznapi tapasztalatok és a természettudományos ismeretek összességé(nek felfüg­gesz­tő­désé)t jelenti. Csoda az, ami közös érzékünk, tapasztalataink/tudá­sunk szerint lehetetlen. Pl. a nagy természettudományos paradigmaváltások. Valaki előáll egy elképesztő ötlettel – a Föld gömb(ölyű), a Nap körül kering, vagy éppenhogy nagyonis egyenes vonalú pályán halad, csak a Nap meggörbíti maga körül a gravitációs mezőt stb. – és gyorsan vagy lassan mindenki számára a napnál világosabb, hogy tényleg (nem), és az is, hogy miért volt buta korábban mindenki.[75]

 

Ami az érzékek (és az idegrendszer/neuronháló) számára megjelenik, eleve jelszerű. Az ember kommunikációja a világgal mindig észlelés-érzékelés is, ami meghatározott módokon (re)agál: ha valami átlépi az inger/tudatküszö­böt, már strukturált. Jelenség csak akkor van, ha van strukturáló lény (jelenlét, jelek szervezett mintázata).

Jelnek tekinthető a „feltételes reflex”. Pavlov kutyája[76] számára a csengőhang – a kajához való metonimikus hozzárendelése (vö.: „kondicionálás”) következtében – jelölővé válik, a kaja pedig jelöltté.[77] Másfelől: a nyál annak fizikai jelölője (vö.: „tünet”), hogy az evés mentális reprezentációja (vö.: „ok”) megjelenik. A jel mindig (a) testbe íródik („pszichoszo­ma­ti­kus”): jelen esetben tehát a csengő-kaja metonímia a nyálelválasztás beindulását átviszi a kaja látványáról a csengő hangjára (vagyis szinesztézia is).

Az ember nem utolsó sorban abban különbözik el nagyon a többi állattól, hogy ef- és másféle jeleket nagy tömegben, sűrűséggel és bonyolultsági fokon használ. A szimbolikus: ami rögzíti és átadja a változó testek („halandók”) tapasztalat(lanság)ait, (nem)tudását más testeknek. Az erősen társas főemlősök érzéki-idegi rendszerének bonyolódása következtében előálló evolúciós ugrásra rátelepszik[78] a jelek sűrűsödésének és bonyolódásának, nyelvszerűsö­désé­nek egy radikálisan újszerű rendszere, mely közvetett és közvetlen kapcsolatba lép a többi (fizikai, kémiai, biológiai stb.) rendszerrel.

 

Hát, tudod, az úgy van, hogy egyszer anya meg apa szeretkeztek, és akkor te voltál a leggyorsabb ondósejt, és belevetetted magad a hatalmas, puha petesejtbe.[79] Aztán egyre csak szépültél és épültél, és most itt vagy. Ezt (többek között) a lények kifejlődéséért felelős DNS nyelve/programja teszi lehetővé, sejtheted, milyen intelligens rendszer, ha még te is csupán egyetlen terminálja vagy a sok közül. Eléggé „kémiai” és eléggé „logikai”: két nukleotidpár váltakozása hosszú, spirálba tekeredő láncolatokon befolyásolja az őt körbevevő húsz fajta fehérje viselkedését, ezek pedig a sejt többi elemével kommunikálnak („lépnek reakcióba”). Tulajdonképpen egyszerű lenne, ha nem lenne nyelvszerű.[80] A növények ezt a szigorúan kémiai nyelvezetet viszik tökélyre. Az állatok mozognak és érzékelnek: az idegrendszer radikálisan új megoldásai nagyságrendekkel fokozzák a lények világ- és létérzését: egy új jel(en)­szerű­södés kezdete. Már jó hasonlat rá (ami a szimbolikusra) az időkúp (vagy fénykúp, hard fizika: két, egymás csúcsára állított kúp, az egyik az érzékelhető múlt, a másik az érzékelhető jövő, érintkezési pontjuk a jelen, kb. mint egy homokóra.) A homokóra egyik fele az érzékelő test, a másik az érzékelt világ. Az érz(ékel)ő test persze maga is az érzékelt világ része, csakúgy, mint a többi érz(ékelhet)ő test. (A homokóra két talpa tehát azonos, nyilván möbiusba tekerve.) A vékony rész (csatorna/interfész) a mindenkori kommunikáció (jelen).

Az egyedek közti információ-átadást lehetővé tevő technikák közül a legsikeresebb és -különösebb, a nyelvi közlés (beszéd, íráss) f/vonalszerű, egymás-után-rakosgatós, időtagoló, lassú és mint ilyen nagy (de)kon­cent­rá­ciót (rendszererőforrás-kapacitást) igényel – szemben mondjuk a képi információk egészleges, pillanatszerű, hihetetlenül gyors és intelligens feldolgozásával, mely nagyrészt persze tudat „alatti”, sok fehérállományi rutinnal, ezért könnyen be is csapható a (teljesen eltérő logikájú) jelölőhálózatok révén. E jelölőhálózatok egyszerre rendkívül masszívak (pl. grammatika, közhelyek stb.) és rendkívül változékonyak (pl. irodalom, és egyáltalán: most is eleddig sohasemvolt mondatokat olvasol, mégis érted őket).

            A sokféle viszonyt/tudást sűrítő nyelvnek ez a nyitottsága és jól mozgósítható tárkapacitása a valóság átformálásának új „dimenzióit nyitja meg”. A szimbolikus univerzum tágulása (az emberi kommunikáció gyorsulása) egyre látványosabban (és kiszámíthatatlanabbul) alakítja a földi evolúció „arcát”, „irányát”, és nem utolsó sorban magát az embert, a szimbolizáló állatot. A kommunikáció sok közegben és sokszor sok nyelven valósul meg egyidejűleg (beszéd, testbeszéd, képes beszéd stb.) és történetileg (írás, művészet, tudomány stb.) (és mindezek permutációi stb.). Az interfész sebessége, átviteli kapacitása növekszik, tágul a csatorna. A mnemotechnika/heu­risz­tika evolúciója az emberi nyelvben a leggyorsabb – a mesterséges intelligenciák megjelenéséig (már ha ez a megkülönböztetés értelmes az internet korában).

            A mesterségesintelligencia-„kutatás” kapacitását ugyanakkor ugyancsak megelőzte a hardverkapacitás (amit így mohón falhat a szimuláció – US Army, Deep Blue, digitális színészek, gépháziállatok stb.)[81], és ez mindaddig így lesz, amíg a gép(ember)ek/szoftver(es)ek ezerszínű evolúciója új szintre nem helyezi a jel(en(tés/ség)) problémáját. Egy DNS-szoftverre épülő embergyerek relatíve gyorsan megtanul beszélni, ami egy számítógép számára elgondolhatatlan (fogalma sincs a jelentésről). Relativizmus: már Pascal mechanikus számológépe sokkal gyorsabb, mint a legelképesztőbb fejszámoló. – De tényleg: mitől ilyen hülyék a számítógépek, hogy még beszélgetni se tudnak?          

 

Már megint? A nyelvnek (szimbolikusnak) az érzékivel (a valóságossal és a képzeletbelivel) való sokszoros közvetítődése kínálja a többszörös kódolás leggyakoribb módozatait. Pl., mint azt Móricka is tudja, óvodás korától: nemiség és kétértelműség két szerelmes pár, mindig együtt jár. Minthogy a szex van a legdurvábban lekorlátozva, kijátszásának technikái is leginkább e terepen teremnek, mégpedig inkább tudattalanul, a tudat(os), az akaró aktorok szándéka ellenére.

            Vagyis a szexualitás kitüntetett hermeneutikai helyzetben van: a legközönségesebb modellje a többértelműségnek, a tropológiai felpörgetettségnek, az asszociációs hálózatok feldúsulásnak, a szimbolikus mozgékonyságnak, ami az élet örömeihez, bárminek az élvez(etteli művel)éséhez elengedhetetlenül szükséges, ami repít az érzéki megismerés mesterei: a tudományok és a művészetek nagyszerű és csodálatos világában. A párhuzamos szignifiká­ció, a nagyobb hozamú jelentéstermelés kitisztítja az érzékelést,[82] mozgékonyabbá teszi az érzékelést meghatározó kódokat, amennyiben több alakzatot, mintázatot, kapcsolatot, és többféleképp, képes egyidejűleg feldolgozni, és inventívebben.

Miként az úrvezetőnek (/sofőrnek) sem esik nehezére egyszerre a közlekedés bonyolult szabályait betartani, bármikori megszegéseit elhárítani az ezerfejű csúcsforgalomban (ami magában foglalja általában az emberi viselkedés egy még sűrítettebb ismeretét), összehangolni a műszerfal, a kallantyúk, a pedálok és a sebességváltó sima működtetését, kellemes és mégis szemérmes (és mégis izgalmas stb.) társalgást folytatni a grófnővel (/államtitkárnővel), aki szintén úgy beszél (hallgat) valamiről, hogy hallgat (beszél) róla (hogy úgy állít valamit, hogy tagadja, hogy ő állítja) – úgy magad is felelősségteljes polgárként zavartalanul és zökkenőmentesen kommunikálhatsz az intézményes elvárásokat könnyedén és kitűnően teljesítve bármely társas helyzetben, miközben viszonylag valósághűen megképződik számodra pl. a(z öltözködési stílusa, életfilozófiája, családi állapota, a maszkja mögött a) teste. Mitől is jönnél zavarba? És mitől ne tudnál könnyedén eltekinteni, ha nagyon erőltetik? Talán a képzőművészet megszállott meztelenkedésétől? Vagy egy tehetségtelen karakterszínésztől?[83] Vagy hogy pont te lennél az az együgyű, aki nem egy másodpercen belül, hanem egy életen át sem képes erre. – A morálgép szégyenlős és szemérmetlen, a vágygép szégyentelen és szemérmes.

 

Őszinteség és szemérem. A rút két achilles-, a szép két repedt sarka.

 

Qbszcén. A neurózis legbámulatosabb teljesítménye: az emberi életnek ez a kiapaszthatatlan öröm(energia)forrása, az angyali, a jótékony, a kedves szex, az állat jó, az invenció, a játék barátja, a teremtés, a megismerés barátnője, az izgalom és az élvezet lélegzetelállító kombinációja, a remek testedzés stb. – hogy mindez a mocsok, az alantasság, a kárhozat birodalma lenne? Hogy a világot jelentő nyelv(ek)ben annyi rosszat jelentenek pont ezek a szavak?

Vegyük pl. a basz(ik) jelölőt, amelynek szimbolikus-asszociatív szövedékére szépen fel van festve a neurópara Mája. E gyakran használt ige (alanyi vagy tárgyas ragozásúként) szinte az összes létező magyar igekötővel működik (37-tel), és csupa rosszat jelent, rábaszik, elbassza, kibaszik vele, jól bebaszott neki stb., de a legtöbb változat fő jelentéstani tendenciája a durva, destruktív, agresszív cselekvés: odabasz, bele-, rá-, össze-, vissza-, szétbassza stb. – Még a legsemlegesebb a meg-es változat. Ez mentségére szóljon. Nem beszélve a ba(s)z(d)meg (stb.) üdvös hatásairól. És a főnévi basz (’izé, dolog’) is inkább semleges. A basszuskulcs zenei konnotáció, tehát jó. Még a (ki)baszottul (’nagyon-nagyon, iszonyatosan, kurvára stb.’) is inkább a hozzá kapcsolt szónak adott retorikai emfázis („kötött libidóenergia”), mint a nevezett nemi tevékenység ócsárlása.

Egy szó jelentése az összes használati módja. Az egyértelmű jelentés a kommunikáló személyek mindenkori tudata, szerződése, kölcsönös kontrollja alapján azonosítódik. Minél neuróbbak, annál kényszeresebben. A tudattalan ezzel szemben „perverz módon” benne tartja (mozgatja) a jelölőfolyamatban az aktuálisan figyelmen kívül hagyott többi használati módot, a nem szándékosan értettet (vö.: a szándékosan nem értettet). Minél skizóbb, annál többet és annál hierarchizálatlanabbul (a szimbolikus műveletek, a tropológiai gépezet foglya), és minél parább, annál inkább csak egy nagy kitüntetett (transzcendentális) jelölt (totalizált nagy ellentét) köré szervezve.

Az obszcenitás a tiltás tükörképe. Mivel a neuró (szexusa és) morálja formálisan a tiltáshoz(/parancshoz) rendelődik, a megszegést(/-tagadást) formálisan erotizálja/démonizálja. A formális szabály feltétlen (vö.: mindig minden, soha semmi stb.), vagyis nihilista: értelmetlenné teszi az értelmes szabályokat is (pl. ne ölj; ne lopj; ne menj át a piroson; ne parancsolgass annyit; szeresd (felebarátodat, mint ten)magad; szeretkezz, ne háborúzz; gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan stb.). A tudattalan kommunikációt puhán meghatározó vágy[84] viszont nem ismeri a bűnt; az elhatalmasodott bűn(tudat) ezért lelkiismeretlenség, a lélek rossz ismerete, rossz lelkiismeret.[85]

Amiként a vágy, úgy a jelölőit törvénysértéssé tevő tiltást megszegő obszcenitás is mindenütt-jelenvaló: a szexuális kapcsolat azonnali lehetőségének ígérete.[86] Így válik a kúrás a neuró-depi „egyetlen” gyógyszerévé, ami nélkül, szó se róla, a legsikeresebb beszélgetőkúra, a legfelszabadítóbb mozgás-, tánc-, színházterápia, a legügyesebb antidep­resszán­sok összehangolt alkalmazása is csupán tüneti kezelésnek bizonyulhat.

 

A neuró ugyanakkor tudattalan küldetést teljesít: kriptokeresztény/kripto­kom­mu­nista.[87] Akár nő, akár férfi, akár fenn, akár lenn – minél inkább hárítja (tűri/tá­mo­gatja) a társadalmi (természeti stb.) kizsákmányolást és erőszakot, a szociálisan alacsonyat, a kulturálisan alantasat, annál inkább izgul a szexuális kizsákmányolásra és erőszakra, a legkonkrétabban, a cselédlányka popsijára, a nigger rabszolga faszára, a reménytelen agresszorok/áldozatok csodájára, a rettegett kiderülésre; és szegények akkor fogják csak igazán elhinni, hogy „a bűnt” élvezték, nem az örömöt, hogy mégis igaz.

 

A legtutibb kém, amelyik nem tudja, hogy kém.[88]

 

Szex és erőszak szisztematikus összekapcsolásában meghatározó jelentőségű az az elképesztő legitimációs fölény, amit az erőszak vívott ki magának a hivatalos kultúrában a szexhez képest. Miközben a (filmekben és a) hírekben éjjel-nappal nyomják a halált, az erőszakot, a balesetet, a katasztrófát, a háborút, a terrort, addig egy fedetlen női kebel látványa a legszigorúbb tilalom alá esik (nappal), vagy ugyanúgy a banalitás birodalmához tartozik, mint az erőszak (éjszaka). (Világ neurói, egyesüljetek![89])

 

Elfojtás az, aminek hazugság a vége.

 

Az agresszió (millió válfaja, fokozata, keveréke) persze lehet elég mély (jó túlélőképességű) funkció ahhoz, hogy ne kelljen félni tőle, hogy kipusztul – igazából épp azért sok, mert nem érdekesebb, mint bármi más, ami kevésbé agresszív. Főszerepbe tolakodása a kreativitáson vett egyetemes bosszú. Persze, hogy éppen ezért maga is hozzájárul a kreativitás fejlődéséhez, de annyi más is megteszi ezt sokkal kreatívabban. Ha az agresszív, elsősorban/végső­so­ron „a testre irányuló technológiák” (Foucault) korai alkalmazásai révén a szexuális vágy nem lenne annyira elnyomva és/azaz a szociális vágy annyira elfojtva, vagyis az érzéki/szellemi világ szabadabb és miden(ki) szebb lenne, akkor derülne ki, hogy mennyiért lehet eladni az agressziót. Gondold el: azt csinálhatsz vele, amit szeretnél (ha szeretne), te meg nekiállsz és… (Csak ha könyörög;-)

 

The thing is that if „no means no”, then rape is rape. Wö. (Lynch): Weszett a Wilág.

            A naiv az ironikust cinikusnak (azaz cinikusan) érti, a romantikust pedig szentimentálisnak (azaz szentimentálisan). Bobby Peru (a pornórendező) viszont a jelekből olvas. Reflexív. Azonnal látja, hogy Lula (a lány) fél. És hogy mitől. Teljesedne be. És hogy Lula (nem) is tudja, de semmiképp sem árulná el soha senkinek, még a szerelmének se, nemhogy egy idegennek.

            Lula azonnal látja, hogy Bobby Peru valóban azonnal meg fogja baszni, ha automatizált "rendes nő"-szerepét nem tekeri maximumra. És minimumra a hatását az azonnali, hisztérikusan éles reakció. Mit is jelenthet ez vad, gondolkodás és mérlegelés nélküli eltökéltség? Látszik, hogy mindig résen van (tarodj, te mocskos/erőszakos disznó/állat). A felháborodás mértéke abszurd. Azonnal hisztérikusba vált az elfojtott (tudattalanul kiválasztott téma) szemérmetlen tematizálásától. És minél jobban beleéli magát, hogy nem, minél több jelölőt kapcsol az "eszembe se jut" köré, minél erősebben szállja meg a hozzá vezető torlaszt, minél többet fektet bele a „mit képzelsz?!” hitelességébe, minél/annál jobban ellenáll, annál nagyobb az ellen (az állhatatlanság) ereje, annál drámaibb a hangja, annál katartikusabb, ha dráma. Annál testiesültebb maszkra, páncélra, fegyverre van szükség, annál több külső/felszínes igazolásra, belső/mély hazugságra, annál súlyosabb bűntudatra és vádakra.

Annál extrémebb szociális szitura, hogy bekövetkezhessen.

Azaz annál durvább figurákat választ ki beteljesítőnek.

            És Bobby Peru – pont „azt” kivéve: no means no, y’know – mindent elkövet Lulával, amit csak el (sem) tudott képzelni. A legundorítóbb, a legmegvet(end)őbb, a legmegalázóbb stb. dolgokat, és hogy, hogy nem, Lula annyira felizgul, mint még soha. Peru pontos: az „Azonnal takarodj(on)!”-t (no means no[90]) a „Ha azt mondod, 'Basszál meg!', békén hagylak” (fuck me means leave me alone) jól érti (hűen tükrözi), mert Lula a „Basszál meg!”-et nem tudja nem élesben mondani. És az amorális Peru betartja ígéretét (a szerződést). Bosszúnak bosszú, mert mindketten ekként értelmezik. De tévednek. Vajon a keresztény könyörület esetének tekintené Lula, ha Bobby azonnal betolná neki a rudat? Végtére is szinte könyörögve mondta. (Mind a ketten elég jók, Laura Dern, Willem Dafoe.) De ahogy még sosem élvezett, és így Peru maga is elcsodálkozhatna élvezete intenzitásán (ami persze számára szintén nem lenne újdonság, számos középnyugati vaspuritán lányt csábított már a szakmába, igazából csak ezért csinálja – and not for waiting for wood, o, those boring professionals!), szóval hálás lenne-e Lula, ha mégis, őszintén megkúr­ná őt Peru, és ő belealélhatna az élvezetbe (a vallomásba), de ahogy soha, hogy aztán az az ocsmány állat a legnagyobb természetességgel kivegye és elrakja a faszát? Hogy a sliccet gomboló kézre pillantva eszébe jut Sailor? Nem rémülne-e meg még jobban, hogy mi volt ez? Peru ugyanazt csinálja, mint Johannes, a csábító naplójában: azért hajt egyfolytában, hogy a legotrombább tévedést megpróbálja hihetően szcenírozni: ennyi voltál, bébi.

            És minél traumatikusabb neki, annál biztosabb, hogy tényleg (elhiszi). Sajna-sajna, így akkulturálódott, ő már csak ilyen, ilyenek lettek a kényszeres rögződései, natural born neurotic, és csak a valóságos erőszaktól élvez valóságosan, pedig a hivatalos kis barátjának mekkora örömet szerezne, ha eljátszaná neki, a szexuális jóságos ölén, amit teljesen elfojtva teljesen a szociálisban élne ki, és még a stílusérzéke is látványosan javulna. Vö. (Gadamer): "…mint például a színész saját különös léte. Ő maga teljesen eltűnik annak megismerése közben, amit megmutat. De a megmutatottat, a mitológiai hagyományból ismert folyamatot is úgyszólván érvényes igazságába emeli fel a megmutatás. Az igaz megismerése szempontjából a megmutatás léte több, mint a bemutatott anyagé, a homéroszi Akhilleusz több, mint mintaképe. (…) Tehát azt mondhatjuk, hogy a művészet léte nem határozható meg egy esztétikai tudat tárgyaként, mert maga az esztétikai magatartás is több, mint aminek gondolja magát. A megmutatkozás létfolyamatának a része, s lényegileg tartozik hozzá a játékhoz mint játékhoz."

 

4. jelenet

Narrátor: Szín: Éjszakai nappali. (Fény.) Szereplők (sorba bemutatja őket): Zsófi, feleséged, három gyermek anyja. Robi, barátod, munkatársad. Vili, a bulin ismerkedtetek meg. Te, te.

TE: Én is szerzek nektek szülinapomra egy meglepetést. (Egy papírról olvasni kezdi.) Készpénzkímélő és légzéstechnika-javító hazárdjáték. Nevezési díj: tízezer forint. Szabályok: 1. Ha Vili nem meri elővenni a faszát és megmutatni Zsófinak, fizet Zsófinak tízezer forintot. 2. Ha mégis, de Zsófi nem meri a szájába venni és leszopni, én fizetek Vilinek tízezer forintot. 3. Ha mégis, de Robi nem meri közben Zsófit hátulról megkúrni, fizet Zsófinak tízezer forintot. 4. Ha mégis, de Zsófi nem mer közben rám nézni, fizetek Robinak tízezer forintot.

(Hirtelen színes fények, zene, mindannyian felállnak, „csábos” táncba kezdenek, betétdal:)

baszd meg lazán

lazán baszd meg

szopd le lazán

lazán baszd meg

nyald ki lazán

lazán baszd meg

az ám lazán

lazán baszd meg

(Hirtelen csend/megmerevednek, előlép a)

NARRÁTOR: Hölgyeim és Szolgáik, kedvetlen közönségesség! A melodráma műfaja felismerhető sajátos hangneméről, alapja rendszerint egyszerű és népszerű sztoriséma, melyben Szentimentalizmus és Cinizmus elhálnak és boldogtalanul élnek NaiVitásban, amíg meg nem halnak… Kivéve ha katartikus módon (f)elismered benne „magad”, bazmeg, amint eltorzult arccal hordod a maszkot, a páncélt, képzelt énedet, amit oly sokáig, oly megátalkodottan, oly vérmesen, oly reménytelenül támadtál a másikon és védelmeztél magadon!... Katarzis, de nem ám Szánalom és Borzalom által, hanem Szerelem és Bölcsesség által, bazmeg! Nevetés és Mosoly által! Kedvesség és Kíváncsiság által! Tényleg!

 

Egyedül a skizó nincs eleve annak a pártján, ami ő. A neurotikus, a paranoid, a perverz egyaránt részrehajló.[91] A skizóellenes rémisztgetés fő érve, az érzelemmentesség az egyik legfontosabb képesség, persze nem mint rossz közérzet: a depresszív tónus mindig neurotikus tünet. Az érzelemmentesség – szemben bizonyos érzelmekkel – semmiféle érzelemnek nem ellensége. A skizó persze csak erős perverz és para közvetítődéssel tudja megmenekülni a neurót (amire tényleg katatóniával reagál). A skizó szemében a többiek attól szoronganak (paráznak stb.), hogy csak sejtjei/atomjai új metatesteknek. Sejted: csak azzá lehetnek, amik csak akarnak.

 

Your private astrology. (Vidám trópusok. Szimbolikus stílusok. Négy változat és permutációik. Hevenyészés.)

Síkneuró: a „normális”. Energetikai deficitet termel, amerre jár. Egyszerű, trükkös, hajlíthatatlan, illogikus. Elfojtott vágy az érintésre (a kényszeres tünetek állandó velejárója). Elfojtott vágy az agresszióra: csillapíthatatlan tendencia a depresszióra. Csak minden normálisnak tűnjön. Vigyorgó szerep, vicsorgó színész. Trópusa a metafora. Hibája: „önhibáján kívül”. Mit tud: „semmit sem tud”. Száma a 0.

Síkperverz: egyszerű lépések, megoldások, szerkezetek, neuró környezetben energetikailag pozitív. „Bevallja” (de csak) „magának” azt (a tévedést), amit a neuró-para nem. Trópusa a metonímia. Hibája: „kiküszöbölhetetlen hibák”. Mit tud: „valamit tud”. Száma az 1.

Síkpara: harcias okostojás. Tökéletesen külön világ a szociális és a szexuális. Nyílt akarat az agresszióra (a szociálisban). Főnök, anyós, üldöző, diktátor, kém, katona, rendőr, sátán, agresszor és mtsai., no meg az áldozatok, mind ahhoz kellenek, hogy bekövetkezzen a legrosszabb. A fenséges: egy manír. Trópusa az egyetemes ellentét. Hibája: „más hibájából”. Mit tud: „egyet tud”. Száma a 2.

Síkskizó: növény/állat/gépszerű, decentrált. Trópusa a metalepszis. Hibája: „melyik hiba?”. Mit tud: „mindent tud”. Száma a 3.

Neuró és perverz (lokálisabbak, lassabbak), ill. para és skizó (egészlegesebbek, gyorsabbak) nagyjából egymás inverzei.

Neurotiko-paranoid: a legrosszabb. Sunyi/agresszív, tekintélyelvű, korrupt, hipokrita, lojalitás- és identitáselvű. A katasztrofista és melodrama­tikus („humanista”), valamint a hideg és kegyetlen („realista”) stílusok/tónu­sok váltogatása. Kedvenc tranzakciós sémája a „double bind”[92].

Neurotiko-perverz: a cinikus.

            Skizoneurotikus: a leglehangolóbb. Semmi sincs és mégis szenved. / Semmi sincs és még szenved is.

Skizo-perverz: a regényes, a kalandos, a felfedező, a kötelezően felszínes.

Para-perverz: exhibicionista, teátrális. Csaló, házasságszédelgő, bűvész, babonás szerencsejátékos.

            Stb. Minél több képlet érvényesül arányosan, annál jobb.

            Mind a 4 együtt: ironikus stb. Száma a 9 stb.

Posztsík példamondatok: – Hú, az olyan pasi, hogy ha meg akarna erőszakolni, lehet, hogy nem állnék ellen. (Neuró) – Azzal a csajjal? Csak ha utolér! (Perverz) – Az a lúzer, aki beérné már azzal is, ha kinyalhatna, és ezért nem áll föl neki? (Skizó) – Ha leszopsz, seggbe­kúr­lak. (Para)

Föld – neuró. Víz – perverz. Levegő – skizó. Tűz – para.

M(ajdnem m)indig legyen m(ajdnem m)inden kategóriából és permutációból legalább egy szimpi a jó oldalon.

 

Érzelem. Érzés. Fíling. A test egészleges állapotának nyelvezete. Szimbolikus közege legalább annyira a test(mozgás), arc(játék) stb., mint a nyelv, fizikai közege legalább annyira az izomszövet, mint az idegszövet. William James szerint inkább azért örülünk, mert nevetünk, mint fordítva. Keeping smile makes you happier. Ezt kísérletileg is igazolták, amerikai kognitív pszichológusok.

            Az (érzelem az) érzékelő lény kibetűzhetetlen üzenete a bölcs genom­nak. A pszichoszóma nyelvezete, az oki és a tüneti, az érzéki és az absztrakt, a természetes és a művi stb. cserélődése, a (meta)fizika (anti)tézise.

Az az állatvilágban ismeretlen gyámoltalanság, másokra szorultság, amelybe az embergyerek vettetik, a természet nyomása kultúra létrehozására. Azonnal kölcsönös kapcsolatról van szó (mint az „Univerzum”[93] (evolúciójának) bármely pontján), nem csupán az egyszerűbb szerveződési szintek egyszerű bonyolódásáról és egyirányú okságról, azt jól példázza az a tény, hogy a főemlősöknél a gazdag taktilis kommunikáció (érintéskultúra, egy szocializációs körülmény) az egyed első időszakában sorsdöntő a kisagy gazdag idegi hálózatának (egy maradandó biológiai változásnak) kialakulásában. Ha a csimpánz- vagy embergyereket teljesen elzárják az anyukájától és minden eleven taktilis információtól, paralitikus lesz, lebénul, minthogy a kisagy a mozgatóidegi-mozgásszervi koordinációért felelős. Ugyancsak a kisagy a depressziós idegrendszerének feketelyuka, számos átfogó ingerületi mozgás, pl. az (általában nem lokalizálható) érzelmek tömegsírja.

Na és?

 

Szenvedély.[94] – Mértékletesség, mérsék, mérleg.

            Spinoza szerint nem lehetséges az öröm túlsága, a jó mindig jó, minden mennyiségben.

Másfelől régi bölcsesség, hogy a túlság mindenből rossz. Maga a túlság a rossz, és a mérték(letesség) a jó. Dogmatikusként[95] így teljesíti be saját rosszát: mindenben mértékletes, vagyis egyet kivéve[96], egyedül mértékletességben mértéktelen.

            De hát a túlságot hogy is lehetne másképp totálissá tenni, mint hogy egyvalamiből lesz minden. És akkor (végre) nem lesz több vita. Vita, vitae, életnek életével tanulod meg saját károdon, hogy egy az isten, ha nem hiszel benne. Régi kérdés, Platón, Jézus, Buddha, Rousseau, Nietzsche, lehetséges-e egyáltalán, hogy a jó ne legyen valamiképp eleve egyetemes. Micsoda fából vaskarika lenne: hogy lehetne nekem jó az, ami rossz másnak, akkor ott valami nem stimmel. Ami jó, az tényleg jó; akkor hogyhogy nem egyetemes, hogyhogy nem győzött már régesrég? – Hm, hm.

            Vö. még: szeszély.

           

Cukrot, diót, mogyorót. (Platón): „Milyen sajátságos dolog az…, amit az emberek kellemesnek neveznek: milyen csodálatos kapcsolatban van látszólagos ellentétével, a fájdalommal! Egyszerre mind a ketten nem akarnak megférni az emberben, de ha valaki az egyik után jár és megragadja, úgyszólván kényszerül a másikat is megragadni, mintha egyik végén egybe volna kapcsolva ez a két ellentétes érzelem. Azt hiszem…, ha ezt észreveszi Ezópusz, mesét alkotott volna belőle…”

            Engeded a kellemest, kerülöd a fájdalmast.[97] Hol itt az ellentmondás? És mit jelentsen a kellem(es), ha a fájdalom csupán „látszólagos” ellentéte? Aki nincs túl jón és gonoszon, az keveri őket össze.

 

Ez ember és ez egér. Aez Opus nyomán. Ez egér dióbelet lopott ez embertől. Azért amikor ez ember borotvát rögzített ez egérlyuk szájához, hogy ez egér feje épp kiférjen ez éle fölött, letette e diót e lyuktól balra és e mogyorót e lyuktól jobbra.

Ez egér nem látott még borotvát, azért amikor ez  kinézett fölötte e lyuk száján és meglátta e diót, azután pedig e mogyorót, ez elvágta a nyakát.

 

Moral. „A morál megóvta a póruljártakat a nihiltől.”[98]

 

„Bizonyíték”. Pl. (Arisztotelész): „Jelenlévőket dícsérni a hízelgés jele.” Ha ez igaz lenne, akkor nem lehetne megkülönböztetni a dícséretet és a hízelgést, a véleményt és az intrikát (a hazugságot és az igazságot): márpedig az intrikust éppen erről a képtelenségéről ismered fel. És ha mégse, akkor én tévedtem, ne haragudj.

De figyeld ezt (Seneca): „Sok embernek az adott okot a félelemre, hogy tőlük is lehetett félni. Vonuljunk vissza mindenünnen: egyformán árt, ha megvetnek és ha felnéznek ránk.” Ugyanaz a hiba a négyzeten: ha mégse vonulnék vissza mindenünnen, akkor ott vagy megvetnek (én félek tőlük), vagy felnéznek rám (én félemlítem meg őket). És ha a társas(/-dalmi) viszonyok összessége egyenlő a fortélyos félelem igazgatásrendészeti problémájával, akkor persze épp ott nem ártana egy kis mértékletesség, ám ha az összes mértékletes visszavonul mindenünnen, akkor persze mindenütt csak a mértéktelen fél(elemkelt)ők maradnak és teszik pokollá a földi mennyország minden intézményét.

Vö. (Tibeti Butha): „A legfőbb rossz[99] a vágyakban lakik,[100] / a vétek másból nem fakad.”

 

A „rosszkedv” (logikai/e(szté)tikai:) nyelvhelyességi hiba. Hogy is? Az, akinek rossz a kedve, ugyanaz, mint aki nem tehet semmit ez ellen? Fújja az énekét, de nem jókedvéből, csak a bú futtatja szomorú (keserű) szívéből?[101] Hát ő is sárkányfog-vetemény? Na és attól még te miért ne reménykedhetnél?

 

Persze, hogy nem megy szenvedés nélkül.

 

Persze, hogy jobban megy szenvedés nélkül.

 

Részvét: vészrét. A részvét elkötelező. A részvétben a részvétel kötelező. A részvét nem vesz részt a játékban. A játékban a jobb a győztes, a részvétben a rosszabb. A háború sem a jó stratégia miatt nem jó, ahogy a krimi sem a gyilkosság miatt jó, ha jó. Ha életed vágygazdálkodásának mérlege deficites volt, akkor tényleg valószínű, hogy lesznek is akik sírjanak, és hol sírjaid domborulnak, ők leborulnak.

 

és a sírt, ahol egy nemzet sűlyed el, népek veszik körül, és az embermilliók szemében gyászkönny űl, és várhatóan igazi médiaesemény lesz, mert a terroristák egy annyiszor apáink (önfia vágta) vére áztatta hanttal betakarják a hullát hogy ne lássák a sírtól a temetőt és

 

Gyász. Ha tudod, hogy a halálod fájdalmat okoz neki, kegyetlen vagy. Pontosan annyira fáj a szeretted halála, amennyire nem vagy tőle szabad lény. A gyász intenzitása (akárcsak a féltékenységé) nem annyira a szeretetetek, mint inkább funkcionális egymásrautaltságotok mérték(telenség)ének mutatója. (Amiként a halálfélelemé halálpontosan mutatja, mennyire rosszul csinálod / érzed magad). Minél szabadabb vagy, annál nagyobb a (nyereség)veszteség, ha meghalsz, de annál kisebb a fájdalom. Ez úgy lehetséges, hogy nem akkor vagy a szerettedtől szabad, ha mindentől megszabadultál, ami ő – ez nem lehetséges –, hanem csak azoktól a dolgoktól, amiket annyira nem bír(ta)tok egymásban soha, de mindig kihoz(ta)tok egymásból. Csak amik miatt igazából nem tud­(ta)­­tok beszél(get)ni. Csak azoktól a forgatókönyvektől, amelyeket ezredszerre is végigjátszot(tat)ok, pedig előszörre se voltak feltétlenül jók. Csak azoktól a funkcióktól, amiket egymásra kényszeríte(tte)tek, amikkel pszicho­sziá­mikká, szisztematikus kényszer­szimbiózissá, egymás para­parazi­táivá tettétek(/-szitek) egymást.

            Egy életed egy halálod, minél több embernek fájjon.

            Ja, és minél kevesebb a fájdalom, annál jobban lehet szeretni – de ez már politika, nemde, édes?

 

Álromantika. Jó, könnyű összeállítani egy nagyon is, túlságosan is valószerű konstellációt, ahol átkozott gyötrelem a szerelem (az élet és minden), vagy undorító, vagy unalmas, sőt: rémisztő. Ezt azonban nyugodtan szembesíthetjük a tudománynak az érzéki tapasztalatba, a kísérleti ellenőrizhetőségbe és megismételhetőségbe helyezett bizalmával. Hadd küzdjenek egymással, az önkéntes katasztrofista önbeteljesítő jóslat és a megrendelőktől függő tudományos előrejelzés.

            Logikai hiba az is, hogy egy megváltó van.

 

Plátói szerelem. A szív, a gyomor, az izgalom, a szorongás. A kényszerképzelődés. Akár együtt vagytok, akár távol egymástól, nem vagy ott. Készülsz. Tervezel előre. Mondatokat fogalmazol: arra készülsz, hogy nem fogsz tudni mit mondani. Gesztusokat, sztorivázlatokat eszelsz ki: arra készülsz, hogy nem leszel magadnál. Elrontod, hülye leszel. És ugyanez visszafelé (elrontottad, hülye voltál): mit kellett volna mondanod ahelyett a nagyon kínos mondat helyett. Amennyire szisszenően elviselhetetlen, annyira tolakodó emlékképek.

            Minél sze(xise)bb ő, annál bénább vagy te. Minél nagyobb az őt-akarásod, annál nehezebb. Mintha élet-halál kérdést csinálnál mindenből, és mintha mindig a halált választanád.

Túl, túl, túl, és csak vele: túl pozitív vagy, túl kedves, túl odaadó, túl hálás, túl vidám, túl önfeláldozó, túl laza, túl jó, túl szolgálatkész, túl szerelmes, egyszóval nyomasztó.

Hurok vagy: annál inkább szabadulni akar tőled, minél szorosabban tekeredsz köré.

            És különben is: nem vagy elég szép. Egyáltalán: kevés vagy neki.

 

BúCsú. Mindig mintha örökre búcsúzna. Mintha holnap nem lenne nap. És holnapután napsütés. Mintha nem mindig később jönne rá (vö.: amikor már késő / ott fog majd sírni), hogy milyen boldog is volt akkor, amikor, régen.

 

Régen azt mesélték, hogy Erósz és Psziché, Szerelem és Lélek nem lehetnek egymáséi. Aztán a Sötét Középkorban mindenki vagyoni alapon házasodott. Aztán a Lovagi Szerelem azt ünnepli, hogy a most megkúrlak átmegy de megkúrnálakba. A történelem egyik jelentős kuplerájában, a Napkirály udvarában, ahol, ha nem is hivatalosan, de mindenki mindenkivel dughatott, valahogy hatalmas mennyiségű, újabb és újabb, kieszelt szabállyal korlátozták a szabad szerelmet.[102] Mindenesetre Gáláns Szerelem nélkül se Laclos, se Sade, se Diderot, setb. És a Romantikus Szerelem szerint persze hogy lehet róla szó. Persze, arról is. Mostantól viszont az ízlés a természetesre tesz javaslatot: a zsenialitás felé tol.

 

„Színlelni önmagát. [Vidám tudomány.] – A nő szereti a férfit és ettől kezdve olyan nyugodt bizalommal néz maga elé, mint egy tehén: de vigyázat! Varázsereje éppen abban állt, hogy végig változékonynak és megfoghatatlannak tűnt! A férfinak pedig éppen saját egyhangú természetéből volt elege! Nem tenné-e jól a nő, ha színlelné régi jellemét? [Vagy szerepét – Charakter.] Ha szeretetlenséget színlelne? Nem ezt tanácsolja neki – a szerelem? Vivat comoedia!”

 

„A hagyományos szerelemszemantika összállományára vonatkoztatva éppúgy fel kell adni a kiélezett paradox megfogalmazásokat, mint a szenvedély és a túlzás értelmi mozzanatait, amelyek elsősorban az elkülönülést voltak hivatva legitimálni. Nélkülözhetetlen marad viszont a világra nyitott, a saját világát megalkotó individuum újhumanista-romantikus fogalma. Szintén fontos az önreferencia elképzelése, a szerelem a szerelemért, amely rögzíti, hogy az intimitás területén a rendszereknek maguknak kell kitermelniük a kialakulásukat és további fennmaradásukat lehetővé tevő feltételeket. Ez annak a régi belátásnak a folytatása, hogy a szerelem maga szabja törvényeit, méghozzá nem absztrakt módon, hanem a konkrét esetben és csak önmaga számára. Radikálisabban, mint valaha, engedélyezni kell [Niklas Luhmann], hogy a szerelem minden olyan tulajdonságot feloldjon, ami alapja vagy motívuma lehetne. Mindig kicsúszik a lábunk alól a talaj, amikor megpróbálunk »átlátni« a másikon, ami az igaz és a hamis, az őszinte és a színlelt egységéhez vezet, ami minden kritérium alól kivonja magát. Ezért nem mondható ki minden. Átláthatóság csak rendszer és rendszer kapcsolatában létezik, úgyszólván a rendszer és környezete közötti rendszeralkotó különbség mentén. Ez az átláthatóság csak maga a szerelem lehet.”

 

Szeretni. Nem jog, nem kötelesség, nem ígéret, nem fenyegetés, nem szerződés, nem zsarolás, nem zsold, nem sarc.

Onnan tudod, hogy szereted, hogy nem hiányzik, ha nincs veled, és örülsz neki, ha veled van. Nem vagy rá utalva, nincs rád utalva. Szerettek együtt lenni, mert szerettek másokkal is lenni. Ezerszer intenzívebb a kapcsolatotok, mióta nem raboljátok egymás idejét. Semmiképp sem szükséges, mindazonáltal elégséges, ha kívánjátok egymás( jelenlété)t. Jó neked, ha neki jó.

És onnan tudod, hogy nem szereted, hogy minél inkább magadnak akarod minden ragyogását – mert annál fakóbb lesz ő és annál sötétebb te. Hogy minél többet tudsz csak magadnak lekötni energiájából – mert annál gyászosabb lesz ő és te annál kísértetiesebb. Hogy minél több időt áldoz egyedül neked – mert annál unalmasabbak lesztek ti és a történet annál szomorúbb.

            Le is szakisztottad, el is hervasztottad.[103]

            Legyen az házasság, szeretői viszony, együttélés, együttjárás: a párkapcsolatok halála (kómája), ha a felek (az egész) erogeneitása (vonzása) kifelé (befelé (lefelé (felfelé))) megszűnik.

 

Erotikus: a szociális és a szexuális közötti beteljesült szerelem. Kedv: a játékos és a komoly közötti beteljesült szerelem. (Ész és érzelem közötti, pénzügy és jó ügy közötti stb.) Az örömteli ébredés. Egy jó alvás után.

 

A neuró-para számára azért a legrémisztőbb lehetőség a szexuális (forradalom, az észrevehetetlenségig bársonyos), mert nem tudja elképzelni a nem kényszeres viszonyt a testhez. Még csak gondolni se lehet rá – hisz akkor megtudhatná, mitől/kitől fél. Elszabadulna a fékezhetetlen, a kezelhetetlen, az agresszió. Merthogy ott mélyen (vö.: legbelül) mindenki stb. stb. Haha, még csak az kéne! Méghogy „szabad vágy”! Hogy akkor mindenki azt zaklat szexuálisan, akit akar? Vagy, ami még rosszabb: mindenkinek mindenkivel kötelező?

A neurotikus és a paranoid közös jegye, hogy végül is a szexet is az erőszak uralja. (Az életet is a háború, a létet is a semmi stb. Esetleg pont fordítva: a lényeg a lényeg.) Hogy ez végül is egy döntés, amiért nem vállalta a felelősséget, a neurotikus éppúgy elfojtja (bűntudat stb.), a paranoid éppúgy kiveti (vád stb.), mint magukat az erőszak-fantazmákat, amelyeket a neuró többé-kevésbé felismer magában, de kifelé tagad, a para befelé tagad, de lépten-nyomon felismer másokban. Hogy e döntés alapvető tévedésen alapul, legszebben éppen az a szexuális korlátoltság mutatja meg, amelynek alapja a kimond(hat)atlan „félelem”, hogy az lenne az igazi, ami(t) nem lehet. A neurotiko-paranoid szisztéma annyi külső-belső-kölcsönös akadályt támaszt az alanyai elébe, hogy eljussanak a másik élvezetéhez – ahhoz az érzékenységhez, nyitottsághoz, kreativitáshoz, szemérmességhez, kíváncsisághoz, önismerethez, ügyetlenséghez, ügyességhez, színészi minőséghez, természetességhez, ami szükséges ahhoz, hogy a dugás ne csak egy nélkülözhető/fruszt­ráló rutinmunka legyen –, hogy reménytelenné és sötétté válik az érzéki tapasztalás maga, ami nélkül nincs megismerés és a tudás értelmetlen jelek haszontalan tömkelege. A neuró és a para alapvető tévedése[104] magához a rögződéshez való rögződése, az állj meg, pillanat-hoz, a kimerevített emlék(ezés)­hez és kép(zelet)hez, az örökkön-örökké csak így-hez, a halálos hűséghez és a hűséges halálhoz (vö.: „biztonság”). Az erotikus öröm / szexuális izgalom, a félreismerhetetlen, a kiismerhetetlen viszont nem az elfojtott/kivetett fantazma/szcéna megvalósulásától, hanem radikálisan a másik szexuális izgalmától függ – és persze fordítva: ezért végzetes, hogy ami a neurópara szerint iszonyúan bejönne neki, azt eleve kizárta. Azt és pont azt (aztán végképp sohase) akarná/engedné. De miért pont azt (nem)?

 

Der Prozess. A beszélgetés perré alakítása. Nincs kegyelem, csak (sértett) jogok és (elmulasztott) kötelességek. Nincs igazság, csak vád- és védekező-mechanizmu­sok. Bizonyítékok. Tanúk. Nincs mese, csak a kegyetlen valóság.

            Hiszi, hisz píszí.

            Nem tud kritikailag viszonyulni magához, vagyis nem tud elfogulatlan lenni. Nem tud kritikailag viszonyulni magához, vagyis a kritika úgy jelenik meg számára, mint egész személyiségét, egész lényét ért támadás. Nem tud kritikailag viszonyulni magához, vagyis nem tud megváltozni.[105] Nem tud kritikailag viszonyulni magához, vagyis nincs e(szté)tikai, azaz stílusérzéke. A(z ön)kritika életfunkció, mint a légzés – a bűn(tudat/vád) teszi perré/háborúsággá.

Stiláris (műfaji, tonális, modális, retorikai, grammatikai stb. és persze költői) kérdés, vád-e, ha egy – egyébként akár „normális” (statisztikailag releváns, sőt intézményesített), de mégiscsak – rossz szokásodról, beállítódásodról beszélünk? Rossz, tudod, egy csomó „természetes” dolog, amik minden „normális” emberben benne vannak, és amiktől mindenki rosszabbul érzi magát, mindig. Van ilyen. A neuró-para kód ebben nagy, ezeknek a szokásoknak a habituá­lásá­ban. Vagy mexox: nem tudod megkülönböztetni a nehézkedést a nehezteléstől; vagy mexöx. Ha nem is joxerű.

 

A 7 főbűn: (morális, szokásszerű, habituálódott) részrehajlás (elfogultság), féltékenység (irigység), félelem (erőszak), prüdéria (megerőszak), bosszú (sértődés), panaszkodás (fikázás), butaság (egy-ügyűség).

 

A neurotikus gépiesen belemegy bizonyos szcénákba és szerepekbe, amelyek vagy agresszív-szadisztikusak (a rossz mindig más; projektív) vagy depresszív-mazochisztikusak (a más mindig rossz; introjektív). Mindketten erősen társítják a nemit az erőszakkal, és mindenki mással akarnak megfizettetni e tévedésük miatti rossz közérzetükért. Mindketten százszázalékosan szociálisan szcenírozzák azt, amire – éppen ezért – szexuálisan nulla százalék az esélyük. Bármilyen hétköznapi esetecskét, sztorit képesek úgymond „normálisan” végigcsinálni, hogy sem ők, sem a partnerek nem vesznek észre semmit ebből a rejtett, szimbolikus cseréből, amit persze tudattalanul mindenki tökéletesen (gépiesen) „ért”, vagyis ennek megfelelően (is) viselkedik. Mindkettőjük titkos hőse – akár férfiak, akár nők – a fallikus(/kasztrálandó) agresszor, a paranoid azonban teljesen kiveti, a depresszív pedig teljesen elfojtja. Az agresszív (paranoid elhajlás) a végsőkig ellenáll az erotikusnak, a depresszív (síkneuró elhajlás) a végsőkig elfárad az ellenállásban.

Az agresszív-szadisztikus intruzív, határsértő, arcátlan és tolakodó: keresi a lehetőséget, az ürügyet, hogy leszúrhasson, megahragudhasson, behatoljon az intimszférádba, a test- és arctávolságot lehetőleg közelire kalibrálja, keresi a konfliktust, hogy veszekedjen/üvöltsön veled, vagy vitriolos pengéjét mélyre mártsa szentimentális lelkedbe. Hiperérzékeny tudattalan műszerei azonnal látják rajtad, egész testeden, a kívánt hatást: a döbbenetet, a botránkozást, a sérülékenységet, a sértést, riposzt- és általános beszédképességed látványos fogyatkozását, adrenalinszinted megemelkedésének ezer apró jelét, mert alapvetően az adrenalinban utazik, az neki az édes ambrózia, a drog, amitől függő.

            A meghunyászkodó-mazochisztikus gátlásos, visszahúzódó: inkább kerüli a kapcsolatokat, az új és ismeretlen dolgokat. Sértődékeny: az évődést is komolyan veszi. Nem vidám, nem kedves. A depresszív tónus és a szisztematikus érzelmi lúzerség, vagyis hogy állandóan panaszkodik/fikáz és hogy tényleg állandóan szar sztorikba keveredik – egymást támogatják.

 

A neurotiko-paranoid kontinuum a viszonyiszony (thanatosz) kísérteties birodalma. A neurópara igazából a félelem kódjaira kíváncsi mindenkiből. Lehet szimpla agresszor, egyszeri visszaeső önkéntes asszony- és/vagy gyerekverő (asszony), hivatásos verőlegény, vagy az a nagyon köcsög pár a földszintről, de lehet magasrangú bűnöző, politikus, jogász, bankár, köztisztviselő, nagybefektető, belbiztonsági főgenya, író, művésznő, akadémikus, tévésztár. Erkölcsön­zők: csoport nevében beszélnek, és csoportosan támadnak. Alattomosak és szerények. Gőgösek és törtetők. (Vö.: „Mindenki ezt csinálja/ná.”) Nem figyelnek oda. Sosincsenek otthon: mindenhol felteszik a csizmájukat az asztalra. Ezért kellenek az őrző-védők melléjük. A dicséretet paktumként, a kritikát hadüzenetként értik.

De a kispolgári neuró vírusok is hatékonyak a feszültség, a feszkó, a stressz, a szorongás és az egzisztenciális aggódás terjesztésében. Az alanyok állandóan feszengenek, és másokat is állandóan feszengésre kényszerítenek. Senki nem mer oda nézni, ahova szeretne. Maszkot tesznek rád, saját arcizmaidból, csak ha elfordulsz veszed észre, hogy görcsbe merevedett a (látatlanban is bizton ostoba) pofád. Grimaszt vágni könnyű. És kisimítani az arcod? Az élethazugságot nehéz (értsd: a legkönnyebb) gyorsan és meggyőzően cáfolni.

Legszigorúbban gyűlöletüket őrzik – mentik át titkon – az intimszférában. Erős(en vár az) ellenség(re) az ő istenük. Még a pénz sem boldogítja őket.

 

Az „intimitás” az az „indiszkréció”, ami jólesik. És hogy elő ne fordulhasson ilyesmi, ezért „védelmezi” olyan eszelősen a neuró-para. „A privátszféra szentsége”. Mintha káromkodna. Ki akarna megsérteni egy szentséget? (Akit egyfolytában azzal baszogatnak, hogy tilos.) De miért ne tudnátok, hogy vágytok-e (éppen) egymás társaságára? És ha nem (éppen egyformán), miért lenne ez szomorú(nyomorú/sanyarú/keserű)? Mert szükségszerű? Nem is rossz ötlet. Ha minden szomorú, ami szükségszerű, akkor egy csapásra elintéztünk mindent. De miért éppen szomorú? És nem pl. gyönyörű? És a közszféra? Éppen ott ne lenne jó az intimitás? Hogy ott( is )honos legyél?

 

A neurózis az az interszubjektív szisztéma, amelyben túl kevés a szabad vágytermelés, ezért a rendszer össz-ökonómiai mérlege negatív. A társadalmi szerepek erősen szabályozottak, fantomszerűek, az akaratok alanyai kevéssé engedik a vágy alanyát a szociálisba.

A testek közötti taszítóerőként is metaforizálható. A depi végső sémája: hagyják őt békében nyugodni végre. (Vö.: nyugodjék békében.) Hadd pihenjen le/el. Halálosan fáradt. (Tényleg.) Senki ne akarjon tőle semmit, ne avatkozzon be. (Magánügy, belügy, privátszféra, intimszféra.)

Tilalmak és parancsok ellentmondásos rendszere. Korlátozások és gátlások bevésése, és a bevésés ismétléskényszerének bevésése. A társas elnyomás és a lelki elfojtás folyamatos egymásba alakítása.

            A magasabb idegi funkciók állandó feszültségtöbbletet termelnek, melyet a mozgatóidegek az egész izomzatra ráterhelnek. Az izomzatnak ez az állandó szubliminális tónusa a szorongás, amely (egyfelől az izomzat tejsavszintjén mérhető, másrészt) a neurotikus világának a priori érzelmi formája. Következésképp a neurotizált szcénákban a mozgásnak igen szigorú a kodifikációja. Garantált esetlenség: a gondolat természetes színét a tett halványra betegíti. Mintha egyáltalán a mozgással, a változással lenne baja: csak a rögzített, a fixált, az (ön)azonos, az identikus, a statikus, az élettelen lenne megbízható számára. A halott indián. A nekrofil. A gyászhuszár. Mintha mozgatórendszeri problémáit próbálná terjeszteni.

Inkább tagad, mint állít.

Strukturálisan nem önálló. Kapcsolatai funkcionális függőségek. Nem kíváncsi senkire, magára sem: elsősorban és legfőképpen magához akar kötni, pl. minden esztétikai kritériumot megelőzően.

„Ontológiailag” privatív: to be is to have. Érték az, ami ki van sajátítva, ami (nem más)valakié. Ami másoktól lett elvéve. Minden vagyona lehetséges elveszítésétől nyeri értékét. Nem képes olyan tranzakciókra, amelyekből nem remél magának „hasznot”. Haszon pedig az, ami biztosítva van – neki. Minél biztosabb, annál inkább haszon. És, nemde, biztos csak a halál.

 

(Deleuze-Guattari): „...az élet gyűlöletete, és mindennek, ami szabad, ami mozgásban van és áramlik; a halálösztön egyetemes szétáradása; a depresszió és a bűntudat mint a megfertőzés eszközei, a vámpír csókja: nem szégyelled magad, hogy boldog vagy?, kövesd az én példámat, nem engedlek el, míg azt nem mondod: »Bocsánatot kérek.«; ó, a depresszívek aljas fertőzése, neurózis, az egyetlen betegség, mely abban áll, hogy másokat megbetegítsen; a megengedő struktúra: hadd lopjak, csaljak, gyilkoljak, de a társadalmi rend nevében, és akkor apu-anyu büszke lesz rám; a kettős irány a ressentiment felé, a visszafordítás önmaga ellen, és projekció a másik felé: az atya halott, bocsánatot kérek, ki ölte meg?, te voltál, a zsidók, az arabok, a kínaiak, a rasszimus és faji megkülönböztetés mindenféle forrása; a nyomorult vágy, hogy engem szeressenek, a nyafogás, hogy nem szeretnek eléggé, hogy »nem értenek meg«, plusz a szexualitás lefokozása ama bizonyos »mocskos kis titok«-ká, ez az egész pap-pszichológia – egyetlen egy sincs mindeme taktikák között, amelyik ne lenne megtalálható Ödipuszban, Ödipusz tejjel-mézzel folyó földjén...”

 

Vak, vak. Sötétség, halál, bűn, őrület, háború. Megannyi meghökkentő dolog. A ragyogó, napsütötte tájon. Ahol mindenki közelről megcsodálhatja, mit művel a tenger csillámló, kristálytiszta vize egy kis parti szikla rücskein. Furcsa. És a fiatal lányok nem járnak az agórára. (Socrates atya / Platonov elvtárs, ezen sürgősen változtatni kell!) Vö.: Dionüszosz és Ariadné.

 

Igen, igen. Pillantás első szerelemre.

 

A rémület, hogy te nem lehetsz ilyen jó, kiteljesedik és elmúlik, mint az ítéletidő.

 

Évek múlva jössz rá, micsoda lehetőségek nyíltak meg hirtelen alattad. Micsoda könnyűség-érzés szakadt rád. Micsoda álomra ébredtél, micsoda valóságból.

 

Micsoda? Hogy képzeled? – Hogy egy érzékszervi boom. Eddig egy fasz/pi­csa voltál, merev és buta, punnyadt és ráncos, vak és süket, ízléstelen és érzéketlen, színtelen és szagtalan, és most egyszer csak (?) kaptál egy szuper­éles kontaktlencsét, egy total surround sound hallókészüléket, egy metanyelvet, egy infraszenzoros nyálkahártyát, egy hiperbőrt és egy extra ultrahangérzékszervet a legintelligensebb biotechnológiás szoftverekkel. A szimbolikus automatikusan csúcsra járatva. Ott vagy: a szépség/szerelem eksztázisa nem elalélás, ellenkezőleg. Tárgyilagos vagy. Elfogulatlan és kiegyensúlyozott. (Vö.: lyó/úly.) Ha akarod, apollóni, ha akarod, dionüszoszi. Ha akarod, szenvedélyes, ha akarod, vicces. Ha akarod, tökéletes alakítás, ha akarod, a legtermészetesebb.

 

A rossz vagy semmi nemiség a depinek-neurónak biztos kísérőjelensége. Akárcsak a személyes és/vagy társas kapcsolatok hiánya. A társadalmi szerepek merevsége/üressége. Az elidegenült munka. A játék/kedv hiánya. Az elmélyülés és a találékonyság, az érintés és a szabad/kreatív testmozgás hiánya. A világnak félelmetes és egyre otthontalanabbként „érzékelése” (-bbá tétele). A vágy alanyának elnyomása a hőstörténeti egó, a fantom, a daimón által, aki belevisz a legbutább, legrosszabb ökonómiájú jelenetekbe és forgatókönyvekbe (állandóan/mindig/már megint), amelyektől mindenki szenved, mindenkinek rabolják a drága munkaidejét és életérzését. Tényleg az igazi mesebeli Gonoszra hasonlít. Unatkozik, mint a dög.

 

Normális beszéd, de nincs benne rendszer. – Aztán a fokozott logikátlanság vagy látszat-logikusság. A világ végtelen kontinuumából tendenciózusan azokat a pontokat szúrja ki, amik (szerinte) rosszak. Automatizált kognitív sémák, tendenciózusan negatív (ön)értékelések. Digitális gondolkodásmód, rossz általánosítások. Rengeteget kell szenvedni icipici örömökért. Úgyis tudja, hogy mit gondolsz róla. Mindenkinek a rossz arcait mutatja: elátkozott tükör. Baljóslatú, titkolt privát babonák. Pl. a nála okosabbtól azért tart (-nak azért nyal), mert az még nála is gonoszabb tudhat lenni.

 

A szabadság ajtaja. Rab vagy. A börtönigazgató magához hívat és azt mondja: bezárlak egy cellába, melynek két ajtaja van, az egyik a szabadságé, a másik a rabszolgaságé. Az lesz a sorsod, amelyik ajtót választod. Két őröd lesz, az egyik hazudik, a másik igazat mond. Természetesen sem az ajtókról, sem az őrökről nem tudhatod, melyik melyik. De egyetlen kérdést feltehetsz az egyik őrnek. – A helyes kérdés beküldői között válaszokat sorsolunk ki.[106]

 

Fel nem téve, de megengedve.

 

A neurotikus matriarchátus összeesküvése. Bizony, kedves kis (nagy) mamák. Mert e fiúcskákból cseperednek a főnökök, a beosztottak, az urak, a rabszolgák, a hontalanok, a papucsférgek, az ellenőrök, a kápók, a cukrosbácsik, a hímsoviniszták. – A neurónő nőgyűlölő.

 

Egy faszt. Élesben nem foglak megütni, ne haragudj.

 

Anyu és a Törvény, avagy A játszótér. Ne mássz fel, mert leesel? Miféle ötletek ezek? Annyi mindent lehet csinálni a világban, minek mindjárt felmászni és (vö: „mert”) leesni? Jaj, ez a baj, ez a gond, ez a (lehetőleg trancsír)halál. Ez ott leselkedik mindenütt. Ahol az ember nem is várja. Ezért mindenhol várja.

És a gyerek is kíváncsi lehet rá, mire vár annyira.

            Mozdíthatatlan álláspont, megtörhetetlen ellenállás. Már ezerszer megmondta neki, hogy ne, az meg ezeregyedszerre is.

Avagy: az ember egy pillanatig nem figyel oda, és kész, vége. És meséli a tanúbizonyság-sztorikat. Figyelmének fókusza mindenütt a tragikus lehetőségre irányul. És mivel mindenki kurvára elfárad ebben a készenléti figyelésben, egyre jobbak a rontás esélyei. De leginkább a mindennapi totális háborúk teszik tönkre a hadviselő felek gazdaságát (életkedvét). Már a semlegesnek látszó lépések is a háborús előkészületekhez tartoznak. Mindig ugyanazok a forgatókönyvek, ugyanazok a mondatok, ugyanazok a hangsúlyok, ugyanaz a keserű pusztítás(/tu­lás)vágy.

            És megint megmondja előre, és megint igaza lesz. És megint üvölt, és megint üt (vicsorít, gyűlöl stb.).

A kísértés: nem tudom, nem akarom, nincs idő, teljesen fölösleges stb. megmondani, miért ne. Vagy miért.

Ne tudd meg – ezt rója a ránc a homlokára. Hogy mindig lássa a gyerek, mi lesz, ha nagy lesz.

            (Mehetsz, ha zöld a lámpa.)

 

A házasság e(szté)tikai érvénytelenségének neuró változata. Gyakran fellángoló veszekedések, annál hevesebbek, minél pitibb az ügy. Gyűlölethullámok.

Mindig a férj „kezdeményezi” „a szexet”. Furcsamód annál kötelességszerűbben, minél inkább – neurotiko-paranoid hajlandóságától függő gyakorisággal és eltökéltséggel – elutasítja a nej (vö.: feleség). Erre a legjobb módszer az idejekorán foganatosított összeveszés, itt külön élvezet, ahogy a felbőszült, igazság-bajnoka atyaúregó a legborzalmasabb módokon átvonszolja magát a szexkezdeményező szituációig. De legendás a fáradtságra való hivatkozás is. Ami eleve nem lehetne érv a férjnek, neki éppen az az álma, hogy ha pl. halálfáradtan hazajön a munkából, egy szolgálatkész feleség azonnal leszopja. Nem, a férj még álmából felébresztve is iszonyatosan hálás lenne egy efféle kezdeményezésért. De próbálná csak ő felébreszteni a feleséget.[107] Vagy bárki bármiért.[108] És simán vissza tudna aludni, nem verne ki minden álmot a szeméből a hisztéria, hogy nem.

 

Hírességfeleségek egymás között. – És a Pista mikor fingott először előtted? – Jaj, hát az úgy volt, hogy stb. De nagyon zavarban volt! – Jaj, hát a Laci is! Képzeld, mi meg úgy voltunk, hogy stb. De olyan aranyos volt! – Jaj, a Pista is! – Amit viszont nem mesélnek, de azonnal kitalálható: képes-e, ha úgy adódik, az azonnali agyhalált okozó döfésre, értsd: amivel nagyon súlyosan „fel tudja baszni az agyát”. Mert akkor a tanulság csak ennyi: „Na, ilyenkor látnának a rajongóid.”

 

A neurotikusnő erogeneitása (avagy Boldogtalan lánykorom): teszerinted csak arról van szó.

Te mondtad ki először.

És hogyhogy „csak”?

És: miről van szó?

És mi is volt a keresztneved?

 

Baj, hogy nem tisztelik eléggé, baj, hogy túlságosan is tisztelik. Baj, hogy szexista utalásokat tesznek, baj, hogy mint nőt (embert) kutyába se veszik. Baj, hogy máson se jár az eszük, baj, hogy mindig csak máson jár. Baj, hogy mindig csak arról van szó, és baj, hogy mindig is többről volt, van és lesz szó. Baj, hogy nem tekintik különleges szubjektumnak, baj, hogy nem tekintik közönséges objektumnak. Baj, hogy nem ő az első egyetlened, baj, hogy nem ő az utolsó kurvád.

 

Például te is példa vagy valami egészen másra is.

 

Mondóka. Mérlegképes ikerhalak ollókkal és rákkal, baklányok és bikalányok, koslányok és oroszlánok, szűz skorpiók, vízöntő kis nyilaslá­nyok, eszemadták vérbe frusztrált anyukákkal, bűnökkel és fákkal, kisebb testi műhibákkal, elő a lekvárral és fánkkal, hátrébb a régi rossz dumákkal, széjjelebb a fenék- és fékpofánkkal, hoznak nekünk meleget egy zsákkal.

 

A csók jó érv a heteroszexualitás mellett.[109]

 

2. jelenet.

NARRÁTOR: Éva apáca, cellájának ágyán ül. (Rámutat.) Varázslatos módon megjelenik mellette Mefisztó képében Ádám. (Megjelenik.)

MEFISZTÓ: Snóblizzunk![110]

APÁCA: Veled? Soha.

MEFISZTÓ: Tán félsz?

APÁCA: Tőled? Soha.

MEFISZTÓ: (Elővesz hat egycentest, hármat a tenyerén nyújt az apácának.) A kedvedért legyen kettes a meccs.

APÁCA: De akkor elmész.

MEFISZTÓ: Csak ha veszítesz.

APÁCA: (Imádkozni kezd. Végül) Tedd le a pénzt.

MEFISZTÓ: Nem mersz hozzám érni?

APÁCA: Tedd le a pénzt.

MEFISZTÓ: (Leteszi. Rövid hát mögötti matatás után kiteszi az egyik öklét.) Ki kezd?

APÁCA: (Rövid gondolkodás után) Döntsd el te.

MEFISZTÓ: Döntsön a pénz. Fej vagy írás?

APÁCA: Válassz te.

MEFISZTÓ: Na jó, én vagyok a fej, te az írás. De te dobod fel.

APÁCA: (Elveszi a pénzt, egyet feldob. Innentől a színészek élesben játsszák a partit.[111])

 

2-Törvény-Örvény Teszt. Az ivarérett ellenkező nemű népesség hány százalékával lépne nemi kapcsolatra, ha Önön múlna?

            Értékelés:

            0%. A dogmatikusok a jó oldalon is rosszat művelnek.

            1% alatt. Súlyos problémák vannak veled.

1-5%. Kis naiv (ravasz). Vársz a nagy őrre.

5-10%. Lesz az még több is.

10-66,6%. Neked elárulom, hogy

66,6% fölött. Szedd össze magad.

 

8a. jelenet

NARRÁTOR: Az apáca (rámutat) győzött, tehát Mefisztó (rámutat) marad.

APÁCA: Játsszunk egy visszavágót.

MEFISZTÓ: És ha megnyerem, akkor még egy döntőt is?

APÁCA: Nem, a következő a döntő.

MEFISZTÓ: Egy feltétellel. Most az a szabály, hogy ha én nyerek, leveszel egy ruhadarabot, ha te nyersz, felveszel egyet. Ha meztelen vagy, én győztem, azt csinálok veled, amit akarok, ha teljesen fel vagy öltözve, te csinálsz velem, amit akarsz. De az öltözékedhez tartozik (saját levetett köpenyére mutat) a köpenyem is. Neked adom emlékül. Ennyi előnyt adok, hogy indulásnál te csak egy nyerésre vagy a győzelemtől, én meg… hány ruha is van rajtad? Fátyoltartó karima, derékszalag és a két cipő nem számít külön ruhadarabnak.

APÁCA: (Gondolkodik.) Hat.

MEFISZTÓ: Rajtam is. De én – csak neked – ingyen is leveszem őket. És természetesen a táncos felárat is hajlandó vagyok megfizetni. Ez esetben persze számlát is kérek róla, hogy leírhassam az adómból, végtére is ez egyfelől jótékonyság, másfelől a kultúra támogatása. Sőt, megkockáztatom, a tánc a civil szerveződések életére is jó hatással van.

APÁCA: Hablatyolj csak. Úgysem tudsz nekem ártani. Isten szeme mindent lát. (Kiteszi a kezét.)

MEFISZTÓ: (Egy pillanatra kővé dermed a megvilágosodástól; elbűvölve) Wow!

 

Feleletválasztós teszt hímneuróknak.

A) Te teszed az émelyítőt az édesbe, az elviselhetetlent a fájdalomba, a vizet a borba, a szálkát a halba, a Krédót Pilátusba, a százlábút a spirituszba, a balsorsot a himnuszba, az ürmöt az örömbe, a szőröket a bibircsókba, ötösből rükvercbe, tönkre a tönköt, szamárrá a lovat, lóvá a szamarat, terméketlenné az öszvért.

B) Te hasítasz bőrt a hátamból, a legtöbbet a tortából, ezerrel a szuperhájvén. C) Te vered fel a csendet, le a lécet, össze a gyereket, szét a tüntetést, be a szöget, ki a vécében, át a társadat, rám a balhét.

D) Te töröd fel a kódot, le az árakat, össze a szívét, szét a rabláncot, be a kancát, ki a frászt, át a téridő­konti­nuumot, rám a tükröt.

 

Piros: szeret, tök: utál, makk: csókolóztok, zöld: leveleztek arról, hogy: és itt új lapot kell húzni, hogy miről. A rocker sorrend a rocker szerint: csók, szopás, kúrás, anális: zöld, makk, tök, piros.

Avagy a buli, ahol nem táncolnak. Hanem fröccsöt isznak, és öt bátyra és öcsre jut egy báty húga. És rockzene megy.

 

A rocker és a filológus. Tiszteletet követelő frusztrált fiúk (lányok). Kispolgárok, nagy identiták. A lokális (törzsi) mítosz (kultusz) papjai. A lokális mítosz a zártrendszer-elvű, hőstörténeti modell változata. A modell váza:

 

az ott akkor

ott akkor az

akkor az ott

ott az akkor

az akkor ott

akkor ott az

 

            (Pierre Ménard, a Don Quixote szerzője Zarathustrában kamaszkori önmagát parodizálta. Vagy: képzeld el Kelly Osbourne-t soványan.[112])

 

Azért vagyunk azon, hogy benne legyünk. Rajta vagyunk nagyon. „Valahol otthol”? Szóismétlés.

 

„Tartás.” Ha nincs benned, akkor te magad „mindenre” képes vagy. Aki mondja másnak: identitáselvű, autoriter (mint a meghatározó apa), dogmatikus, moralista. A szó főbb asszociatív kapcsolatai a jelölőhálón: tartani a titkot, az egyezséghez magad; betartani a szabályokat, az ellenségnek; kitartás, visszatartás, fel- és letartóztatás. És: rátartiság. Tartózkodni valahol = valamitől. Tartásdíj. Magatartás. Vö.: „gerinc”. (Nem bírja a gyűrődést.) „Ne szórakozz!” Nem jókedvéből van ő itt. Nem, nem, soha.

 

Panaszkodás, fikázás, ócsárlás mint az ismerkedés első számú módozata, az intimitás terének teremtője. Na, ez a nemtom­micsoda is, ezek a politikusok, ez a máv, ez az időjárás, ezek a hülyék/szeme­tek, mindenből gondosan csak az kerül bele a sztoriba, ami szar. Pedig milyen tehetségesek vagyunk, na persze nem itt, csak a nagyvilágon: e kívül. Milyen jó boraink vannak, csak cégérfronton vagyunk rosszak. No meg logika dolgában: meghalt Mátyás, az igazság odaát van.

 

Szomorú az idő, nem akar változni? A statisztikák szerint a legtöbb öngyilkosságot reggel, illetve tavasszal követik el. (Dél-alföldi adat.)

 

Édes haza/anyanyelv. Az édesség szeretete az állandó hiányállapot jelölője, dedósnál, dédinél, depisnél, dependens személyiségnél. Amihez csak hozzáér, ragacsos lesz.

 

Mauzóleum. (Égis agyar.) Kosztolányi, az öntelt és kisstílű akarnok? Ady, a gőgös egógép, az érzékeny bunkó? A nagyon kínos kis hisztérika és az émelyítő cukorkolosszus nászai: hadd szopjon a magyar ízlés? Babits, a fakó stréber, akihez mindig is hűtlenek voltak a szavak? Illyés, a felszínes és zagyva, sunyi és önjelölt néptribun? Szabó Lőrinc, a közönséges vadnárcisz, a nyálas és sértett, buta áldozati patetika? Weöres Sándor, a koravén műgyerek, bosszúszomjas kamaszlányok csengettyűje, géppacsirtája, felhúzhatós csalogánya, életreszóló dallamtapadása?

 

Szép az ősz és szép a tél is, de szebb a tavasz és legszebb a nyár annak, aki szeret kiruccani a szabadba egy kicsit a családdal és/vagy akikkel jólesik.

 

Kárpapátok. Édesanyám rózsafája, én vótam a legszebb ága, bár sohase nyílott vóna, maradtam vóna bimbóba, bazmeg.[113] Édesanyám sok szép szava, kit fogadtam, kit nem soha, megfogadnám, de már késő, mer az idegen az első, bazmeg. Haddelha, bazmeg. És a kislány, kit szerettél, kinn nyugszik a temetőbe régen, bazmeg. Babám, bazmeg. Kisbabáim, három árva, adok nektek, sszátok meg, adok nektek három vesszőt, verjétek meg a temetőt. Isten, bazmeg, a magyart, kit részeg hányának tengerén régen tép a balsors, de most tényleg, bazmeg. Európa védőbástyája, bazmeg? Trianon, bazmeg. Meg mindig mindenről lekésünk, bazmeg, és mér? És főleg kik miatt, bazmeg? Küzdünk bazmeg, maroknyi szekély prolik, mint a szikla, és lófasz, pedig bőven megszívtuk már a múltat s jövendőt, bazmeg, te most velünk vagy ellenünk? Ká anyádba, bazmeg, abba, tartsad benne jól. Plusz ez a karácsonyi őrület, bazmeg.

 

Ajándék, ingyen van. Szeretetből, érdekből, szerelemből, megszokásból, mindegy: megajándékozott. Vajon megteheted-e, hogy nem viszonzod? Csak ha megteheted.

– Ezt miért kaptam? – Ezt csak pofonnál (nem) lehet kérdezni.

És ha ajándékoz neked valamit, az kinek az ajándéka, a tiéd vagy az övé?

            Na és mit veszel neki?[114]

 

Drága, vagyis ezt nem veszed meg nekem. Drága vagyok neked, vagyis nem lehetek a tiéd. – Drágám, ezt soha nem tudod cinikus felhang nélkül mondani!

 

Azzal üríti ki azonnal a hitelkeretedet, hogy valamit érted tesz és nem magáért. Vagy azzal, hogy nehogy azzal próbáld áltatni magad, hogy te valamit nem magadért és csak magadért teszel.

 

Hiteles. Akinek azért (nem) adhatsz hitelt, mert (ahhoz (f)el kellene ismerni, hogy) tartozol neki. Nem követel: (nem) tartozol.

 

Könnyű lelki sértődés: simogass. 8 napon túl (sem) gyógyuló súlyos sértődékenység: üss. Mindkettővel ugyanaz a két probléma. Egy, nem szépen kéri. Kettő, követelni nonszensz: tudni (vélni), hogy nem (szívesen) ad (magától/neked/annyit/stb.), és mégis követelni. A jog problémája: követelések léteznek – hogyan lehetségesek? Úgy, hogy valaki nem tartja be a szerződést (mit?), amit azért kötöttek, (ne)hogy ne tartsa be valaki? A hazugság (butaság) az egyetlen bűn, a többi csak aleset? Hát a vicc, a játék, a művészet, a természet, és maga Erósz nem csupa csel, csupa csalás és látszat és butáskodás? De: homeopatikusan gyógyítja „a” valóságot.

 

Puszi: akármennyit adsz, sose fogy el. (Mindenütt jó, de a legjobb, ha benne van stb.)

 

Ha nemes kóbor lovagok csak a regényekben vannak, akkor itt van nektek egy regény arról, mit csinálhat egy nemes kóbor lovag a valóságban, ahol mindenki úgy tudja, hogy nemes kóbor lovagok nincsenek a valóságban. Sade problémája: nem tudja, hogy Justine élvezi(-e és mit, és mit még).

 

Igen? – Mi ketten. Akarom mondani: Nyilvánosan. Ő meg én. Akarom mondani: Te meg én. Mi Ketten. Akarom mondani: Akarom.

Aha! Holtotokiglan-jóban-rosszban, kötelező egymást és tilos egy mást.[115] Értem. Akarom mondani: Parancs.[116]

            Vö.: …és végül, de nem utolsó sorban a felek egymás testének és szexuális aktivitásának kölcsönösen kizárólagos tulajdonlására és ellenőrzésére tett nyilvános esküje vagy(is) hivatalosan bejelentett igénye. Akarom mondani: El a szemekkel tőle, mert hívom a rendőrséget.

 

Féltékenység (irigység): az a metafizikai hipotézis, miszerint csak úgy (annyira) szerethetsz valakit (valamit), ha (amennyire) mást nem szeret(het)sz. A rendszer zárt, az erőforrások mennyisége állandó. Mindenkinek csak a másik kárára lehet jobb.

 

„A piac” mint „torta”. És minél nagyobb szeletet hasítasz ki magadnak (azaz minél kevesebb jut a többieknek), annál ügyesebb kisfiú vagy. (Vö.: a tulajdon: lopás.) Nem kell és/vagy nem elég gazdasági szakembernek lenni ahhoz, hogy lássuk: a gazdaság is olyan, amilyennek szereplői gondolják. És ha torta, akkor remélhetőleg meg is bírják enni, mielőtt megromlana.

 

Éppen ez lenne a („világ”)gazdaság („alap”)törvénye? Hogy minél kevesebb egyed/cég/állam/faj/antropomorfizmus minél többet kaszáljon? Éppen ez lenne a fajspecifikus az emberben (vö.: kaszás)? Hogy „élet”tere és szemete egyre több földi lényen/dol­gon „élősködjön”? – És azzal vigasztalódni, hogy mire ez a fafejű alaptörvény eltanulná a több millió/-árd éves lények bölcsességét, gazdaságos parazitizmusát, élni hagyó és éltető életét, (fel)támad egy „tökéletes” („gyógyíthatatlan”) emberspeci­fikus dögvész-vírus(kom­biná­ció) és kipusztítja a pusztítása következtében egyébként is egyre immungyengébb emberiséget (is), akkor – ahogy a néhai halandók mondták anno – „saját sírját is megásta”? Ez tényleg oan buta sztori, nem? Az ember ennél sokkal többre hivatott. Szerintem.

 

Van olyan, hogy: csak neked jó? Ez inkább a (jó) rossz definíciójának hangzanék, a zártrendszer-elvű (buta) önzés fatális hibájának. A piac-mint-torta melodramatikus (melo-: ’édes’) ökonómiai modellje alapján. (Vö.: fogolydilemma.)

Csak neked nem lehet jó, csak a te családodnak, osztályodnak, iskoládnak, cégednek, pártodnak, népednek, hazádnak, istenednek, világegyetemednek. Csak úgy mondom.

 

Igaz: tőled tudom.

 

„Csak a jó ember a boldog. [Max Scheler.] Ez azonban nem zárja ki, hogy éppen a boldogság minden jó akarás és cselekvés gyökere és forrása – sohasem lehet azonban célja, még kevésbé »célzata«.[117] Csak a boldog ember cselekszi a jót. A boldogság tehát semmiképpen sem az »erény bére«, s ugyanilyen kevéssé mondhatjuk, hogy az erény a boldogság eszköze. Nagyon is az erény gyökere és forrása azonban, olyan forrás, amely maga is már csak következménye a személy belső lényegi jóságának. Különösen azt a [kanti stb.] tanítást kell tehát elvetnünk, amely az ideális Legyen-tételek kötelező ereje számára az úgynevezett „szankciót”, vagyis a „kötelező érvény alapját” követeli, amelynek révén a jó utólag valamiképpen a saját boldogságérdekkel is »összekapcsolódna«. Ilyen »összekapcsolásra« csak akkor van szükség, ha eredetileg a jót a személytől, lététől és lényegétől elválasztva gondoltuk el, például egy sor olyan követelés vagy törvényes norma tartalmaként, amelyek a személyhez szólnak, s így a személyt először valamiképpen meg kellene nyerni e követeléseknek; erre csak akkor van szükség, ha egyáltalán nem látják és méltatják figyelemre egyúttal éppen azoknak a legmélyebb boldogságérzéseknek a lényegét és meglétét, amelyek magának a személynek a jó voltán alapulnak, s amelyekhez képest minden lehetséges bér csak egy kevésbé mély réteg boldogságérzése lehetne. Az eredeti jóság azonban magának a személynek a jósága, s a legmélyebb boldogságérzés az ezt kísérő boldog tudat. Mire kell még az úgynevezett »szankció«? Okozhat tetszés szerinti nagy kárt egy jó tett a tettesnek, taszíthatja bármilyen szerencsétlen állapotok közé – a tett által okozott örömnélküliség sohasem lehet olyan mély, mint a jó tettben érzett öröm, s az a még mélyebb öröm, amely az előbbit mint forrása lehetővé tette, s amelyet valamennyi periferiális réteg örömnélkülisége sem képes elpusztítani – bármilyen nagyságrendben jelentkezzenek is.”

 

Jó szó: nem könnyű rosszul érteni.

Azt érzed. (Neuró: Hol?)

Tudod. (Para: Honnan?)

Amikor jó. (Neuró/para: amikor nem kezdesz automatikusan szorongani/félni: büntetni magad/mást.)

Na és az mikor van. (Para: Na és az mikor lesz. Neuró: Na és az mikor volt.)

 

Most. Aha. És jó és szép és igaz. Tökéletesnek lenni a legkönnyebb. Észre se veszed. Minden magától oldódik meg. Mindenki mindent ért. A legelképesztőbb, hogy a legagresszívebb, a legnaivabb, a legbutább, a leggusztustalanabb, a leghisztisebb, a leggőgösebb is. Ha nem is ismeri be, azonnal érzi, hogy nem vonod le a tanulságot, nem ragaszkodsz a nevedhez, a hőstörténetedhez, az extraprofitodhoz, a szenvedéséhez.

 

Na és aztán? Üres idő, rengeteg. Munkás hétköznapok, hétköznapi tanulságok. Semmi nem oldódik meg magától, mindenhez te kellenél, te meg szinte mintha semmit sem tanultál volna. Otthon vagy: esendő vagy, tényleg, zavarban vagy, őszintén, szinkrónban az ügyetlenségeddel, az esetlenségeddel. Érzed a türelmetlenségüket: mégsem nyugodtak meg: te is „csak” ember vagy. Úgy jössz vissza, hogy észre se vették (hogy (és mikor)) tudták meg (hogy már nem csak reménykednek). És nem lesz gyengébb az öröm, mert nem erőlteted.

 

Türelem és türelmetlenség. Ahol érem, másik oldal.

 

Mérleg. De most tényleg: hogy ne örülne ő annak, aki tényleg örül neki. És az látszik. (Vö.: szépség.) A szerződésből sohasem ismerheti meg a feltételeket, amelyek teljesüléséhez előre ragaszkodik! Vicces! Tudod, amiről szó (sem) volt!

Addig is: a kedvesség azonnal hat. Az eddigi legtökéletesebb gyógyszer, ami a lelki szenvedéseket okilag, komplex módon és mégis szellemesen egyszerűen, és tartósan, szünteti meg. Hatóanyaga a kedv. A kockázatok és mellékhatások szintén üdvösek. Pl. a tárgyilagosság felszabadító izgalma.

 

Jó az, ami neked is jó.[118]

 

Hülye vagy? Okos: még tőled is tanul. Gazdag: még neked is ad. Szép: még te is tetszel neki.

Nem érted. Nem figyelsz. Nem hiszed el. Buta vagy. Szegény. Csúnya. Félsz. Gyanakszol: (nem) tudod, hogy mi(, de valami) nem stimmel vele.

Nem érted, csak megjegyzed? Próbálod elfelejteni?

            Vö. (Nietzsche): „Ó, ti fajankók! Hát már a szeretetből[119] fakadó cselekedet is önzetlen legyen?” A boldog önző jót tesz mindenkivel.

 

C’est l’amour. Megnyered a háború ellen a játszmát, 3-3, közben totális médiakampánnyal úgy dezinformálod a világot, hogy döntetlen lett, közben helyreállítod az országot, döntöd a tőkét bele, nem siránkozol, egyoldalúan megszünteted vele szemben a vízum- és vámkötelezettséget, és kivonulsz.

 

Miránk hasonlíts, Kapitalizmus![120] A pénz inkább semleges, mint nem. Nem nagyon van saját (vé)lé(mé)nye, ehhez túl absztrakt.[121] Ennek köszönhető az a képessége, hogy rengeteg bonyolult rendszert-szerveződést tud átfogóan és lokálisan is befolyásolni, összekötni, elválasztani, gazdagítani és szegényíteni; de az a képtelensége is, hogy e rendszereket-szerveződéseket egy-ügyű zsarnoksága (tautológia) alá vonja. Pl. ha nincs szabad vágy, nincs szabad piac.

 

A vágy/kedv a gazdaság/gazdál­kodás/gaz­dag­ság, minden örömteli tevékenység, érték, jószág, piaci igény ener­gia­forrása/működtető­je/te­remtője/ter­melő­je. Csak nyitott rendszerekben pozitív a mérlege. (És, mint tudjuk, nincs tökéletesen zárt rendszer.[122]) Minthogy a vágy/kedv lényegileg (nem egyetlen dolog köré záródik, hanem) általános és semleges, mégis inkább kiegyensúlyozó szerepe van. Minél erősebb elfojtásban/elnyomásban van, annál inkább tudattalanul: minél inkább képes bezárulni egy rendszer, (annál kevésbé kommunikatív és) annál inkább kitettje a kívülrekedt ismeretlennek.

 

24 óra munka, 24 óra pihenés, 24 óra szórakozás, ha jól csinálod.

 

A buli QomModor64-en. – Mindenki egy pont (P₁, P₂, P₃…), viszonylag zárt térben, mindegyik egy bizonyos sebességgel (V₁, V₂, V₃…) megy egy bizonyos irányba (I₁, I₂, I₃…). Kapcsolódhat bármely más ponthoz, amelynek sebessége és iránya nem túlságosan eltérő az övétől. Minél nagyobbak ezek a különbségek, a kapcsolódás annál valószínűtlenebb. A mindenkori kapcsolódási valószínűséget jelöljük K-val. Tehát K_P1,P2 = 1/V + 1/I (ahol V a két pont sebességkülönbsége: V = |V₁ – V₂|; és I két pont irányeltérése: I = |I₁ – I₂|).

Buli, vagyis két nem van – jelöljük őket fehérrel és feketével.

Minden pont saját sebessége (vö.: személy(iség)tőzsdei árfolyama) növelésére törekszik. Ennek kitüntetett módja egy másik – gyorsabb – ponthoz való kapcsolódás. Az irányok és sebességek értékei ugyanis nagyjából kiegyenlítődnek (nagy átlagban enyhe pozitívum) a kapcsolódás időtartamától (és egyéb tényezőitől is) függően, noha (ugyanezektől függően) az együttes érték – jelöljük E-vel – lehet a középértéktől nagyon eltérő is. De mivel ez ritka, vagyis az eltérés rendszerint csekély, továbbá szaldója konkrét esetekben nehezen jósolható, minden pont igyekszik nála gyorsabb pontokhoz kapcsolódni, lehetőleg természetesen a mindenkori K felső határán motorozva.

Világos, hogy a türelmetlen, autisztikusan versenyszellemű, hőstörténeti (melodramatikus), szigorúan a K felső határán motorozó mainstream (birka) bulizó a fogolydilemma[123] foglya. Iszonyú határozott („dinamikus”) benyomást kelt, mindig dolga van, elfoglalt, megállíthatatlan, csak valami nagyon konkrét céllal lehetne hozzá lépni/ülni/érni/szólni. Vagy történetet mesél múlt idejű igealakokkal, vagy egy elmúlt pillanatát próbálja újraéleszteni, hasztalan.

A leggyorsabb pont(ok) nem követheti(k) ezt a stratégiát. Ha a többi pont lassabb, már nem használható a saját sebesség növeléséhez. Kénytelenek feladni a zártrendszer-elvű erőforrás-vámpír­kodást (/lehalászást/”ka­szá­lást” stb.), amelyben csak úgy gyorsulhat, ha leszippantja másoktól.[124] Csak egy módon lehetne gyorsabb, ha az egész rendszer összgyorsasága nőne. A rendszer összgyorsaságát (az összes pont sebességeinek összegét) leginkább lelassító tényező a kapcsolódási számok csökkenése az alacsony sebességű pontoknál (vö.: neuró(pará)k). Ők nagyon sokat tudnak tenni azért, hogy a buli végképp leüljön, vagy egyáltalán: ne legyen pálya gyorsulni. Stb. Következésképp az utolsó akcióhős utáni szinteken olyan tulajdonságokkal kell rendelkezni, mint pl. széles K, és döntően pozitív E értékek.

            A buli kimenetelét (vö.: „kurva jó”/”szar”) – jelöljük b-vel – leginkább meghatározó tényezők: 1.) a pontok (résztvevők) száma (p ≥ 3), 2.) a színek (nemek) aránya (a). 45-55% közötti a érték esetén p és j egyenesen arányos (kb. átlag 1P = 3B), és minél inkább eltér e sávtól a értéke, úgy csökken az 1P-re eső B-szorzó 3. a társaság össz-szorongásmennyisége (stressz­fo­ka), azaz a testi és más kommunikációs mozgásenergiát lekötő neurotikus túlfeszültsége (depresszív deficitje) – jelöljük S-sel. 4…

FAQ 1. Na jó, de hogy határozom meg az S értékét?

1.) Megszabadulsz a maszktól: kisimítod az arcodat, egyensúlyba kerülsz, mígnem képes vagy az érzékelésre – ez olykor perceket vehet igénybe, pl. ha zavarba jössz, hogy mindig elfelejted, hogy is csináltad akkor, amikor; de érdemes befektetni rá egy kis időt, egyfelől mert hosszú, rossz órákat spórolhatsz meg magadnak és/tehát környezetednek, másfelől mert jó perceket kapsz érte cserébe – most. 2.) Megmozdulsz: ha ülsz, felállsz, ha állsz, elindulsz, nem is azért, mert konkrét célod van, persze odamehetsz ahhoz a csajhoz/csávó­hoz/nő­höz/férfi­hoz/társa­sághoz, a pulthoz is[125], sőt, ha kell, a vécére is. Esetleg kicserélni a zenét. Sőt, le is ülhetsz. És megint felállhatsz. A mozgás jót tesz a tisztánlátásnak. (Vö.: a mozgó labdát könnyebb pontosan rúgni.)

FAQ 2. Ki ez a fasz, baszd meg, aki itt okoskodik? – Szia, Zsolt vagyok.

FAQ 3. Megsemmisíti-e az esztétikai reflexió az érzéki közvetlenséget? – Nem. Ellenkezőleg.

FAQ 4. A zene számít? – Igen. Nagyon.

 

Az áldozat. (QafkaX: [126] Nacht eines schweren Tages) – „Arcáról-nyakáról a részegítő gyöngyharmatot issza ajkam. Áll a farkam, mert ő érezni akarja. Szabad. Gyönyörű. Minden testrésze él és minden másik testtel kommunikál: tökéletes. Szemérmesen rám bízza, hogy mi túlzás és mi nem. Mindent érzékel. Már régóta tudja, de most tapasztalja először. Csak rajtam múlik, hogy nem kúrunk itt, a színpad közepén. Bizony: én vagyok, aki nem tudja megcsinálni. Nem könnyű. Mindenki megengedi. Inkább nem néznek oda, csak folytassuk. Benyúlok a bugyijába és szétkenem a nedvet. A tárgyilagos direktségtől elélvez. A megvető és szadisztikus utalásoktól elalél. Megsimogatom az arcát, önkívületbe jön. Angyal vagyok, mosolygok, szerelmes. Meglepődik, hogy visszaviszem a táncba, a zenébe, meglepődik, hogy mennyire örül neki. Rájön, hogy jól érzi magát. Mielőtt kifejezné háláját, rágyújtok egy cigire, és magamhoz húzom a barátnőjét. Nem kell sokat alakítanom a stílusán, hogy jól álljon. Tudom, hogy össze fogunk nézni és az is jó lesz. Igen, minden szempontból. (Méghogy »kétségbeesett perspektiviz­mus«.)”

 

Felszín. A levegő úgyszólván kiröhögi a szökőár[127] monumentális szisztematikáját: a vízhullámokat alkotó molekulák iszonyatos tömegének példás rendjét azonnal tökéletesen szétzilálják a szeleburdi levegőmolekulák. De a csöppecske vízgyöngy sem az irdatlan víztömeg mélységes fenekén terem, a Mariana-árok partján: a harmat jelentősége a költészetben. Sun Air’s cuming on the face of Muther Earth. De azért még egy pocsolyának is van görbülete, nemhogy a tengernek, ami akárhogy hullámzik a szigorú szelektől, mindig egy kicsivel többet bíz a levegőre, mint a vízre. Vö.: szentek kezének íve.

 

Felelősség, mosoly[128] a neved.