Miért nem jó film a Fehér tenyér

 

 

Nem követem igazán a magyar filmtermést (idén semmit nem láttam pl.), de úgy emlékszem, az utóbbi tíz évben mindig volt 2-3 egész jó film. Viszont valami komoly baj törhetett ki a filmszakmában vagy legalábbis a zsűriagyakban, ha a Fehér tenyér tarolt az idei filmszemlén. Vannak persze erényei, de lényegében lassú és hazug film.

Képi világát igazi másodvonalbeli trendiség uralja, kötelező jelleggel rángatják a kamerát (ahogy a dogmások nem), és vágnak, mint a vágók – egyszóval az a stíl, amivel a dögunalmas rockkoncertbe vagy zeneiműsor-vezetőbe próbál a „profi” operatőr valami „elevenséget” vinni. Játssza az érzékenyt, ráközelít erre-arra, de nem érdekli semmi, amit lát, kapkodja a tekintetét, csak a saját érzékenykedésére figyel. Nárcisztikus, akár a sztoriséma. Tkp. delirál a kamera, nagyjából a paranoid tekintetet képezi le. Eleve hogy nyugodhatna meg, ha csak a civilizáció létezik számára. Nézőpontja az igazi „morálpók”-é, ahogy Nietzsche nevezi; a természet, a négymilliárd éves isten abszolút anatéma számára.

            És, igen, így a civilizáció csak az a sötét siralomvölgy lehet, aminek a film bemutatja. Mert ne tévedjünk: sem 1980-ban Debrecenben, sem 2002-ben Calgaryban nem ilyen a világ. Hanem szebb. Változatos, sokrétű. A film roppant igyekszik érzéki lenni (és rá is ismerni erre-arra), de az egysíkú és korlátolt értelmezések szinte minden pillanatát valószerűtlenné, fantazmatikussá teszik – ami önmagában nem baj, a Tom és Jerry sem valószerű­(tlen)­sége miatt jó. De így, hogy a narráció a kőkemény valóság kőkemény megmutatójának hiszi magát, különösen gusztusatalanná válik a film, a fölösleges szenvedés és a rossz filozófia öndicsőítésévé, a boldogtalanság kiskátéjává.

Az irodalmi és pszichológiai érzéketlenség mértékével egyenesen arányos a politikai kártékonyságé. Kezdjük rögtön a film legnagyobb bűnével, akit Feri bácsinak hívnak. Na, de az egész 1980–Debrecen rész irtózatosan hamis. Ilyen szcénák még az ötvenes években sem voltak, „csak” börtönökben és gulágokban. 1980-ban sem így kussol az apuka, akinek a szeme láttára náspángolja el a fiát az a szadista idegbeteg (és mellé végtelenül cinikus) vadbarom. És nem, nem nyittatja ki direkt a függönyt, hogy a lányoknak elővezesse a frankót, és nem, nem így kussol a kolléganő, és nem, nem falaz mindenki a gonosz nyilvános rituáléinak. És nem, nincs 100%-osan gonosz ember (az ördög nem ember: a részletekben lakozik), viszont a legmagasabb %-okat azok produkálják, akik „hiszik”, hogy van, és mivel eszerint viselkednek vele szemben, 0 esélye lesz bármire. És íme, jöjj és lásd: a hosszú, öncélú szadomazóban cuppogó edzésjelenetek során nincs Feri bácsinak egyetlenegy kis pozitív megnyilatkozásocskája, mondjuk egy hasznos szakmai tanács, egyetlenegy véletlenül félresikerült gesztus, akár a maga agresszív stílusában kifejezett, mondjuk biztatásocska, vagy valami semleges pillanat, valami, aminek nincs meg a helye a pokoli mátrixban, mondjuk szereti a fagyit, vagy egyszer rápillant a kolléganőre, és ennyi, nem viszem tovább ezt a vonalat, mert nem minden orákulum, vagy ha igen, azt még semmiképp sem érted. Nem, nem: Feri bácsi maga „az” Ördög. Minden, amit csinál, a gonoszságnak, a szenvedésnek van alárendelve, még látszólag jót is csak gonosz okból-célból tesz. „Csábító” ajánlat: Feri bácsinak már úgyis mindegy, hány %-on áll, a 100-hoz a hiányt meg ki-ki kipótolja a saját lelkiismeretét terhelő bizonyítékokkal.

És nem, nem lakott mindenki panelház-lakótelepen, viszont ha mindenki (aki ott lakott vagy aki nem) olyan projektíven búvalbaszottnak és „apokaliptikusan” sivárnak látta volna az életet ott, mint ez a film, na, akkor mi lenne itt. És nem, nem: a szülők sem kerülhettek ilyen mély kollektív delíriumba, hogy egyáltalán ne lássák tőle a gyerekük nyilvánvaló szomorúságát és kínját, hogy úgy csináljanak majmot belőle, ami már Dickensnek is sok lenne. Mindenesetre ez a jelenet legalább parodisztikus, helyenként vicces, ez az a pont, ahol a narráció, illetve írónk és rendezőnk, Hajdú Szabolcs világszemlélete elindulhat az üdvös (ön)irónia irányába, amely hatékonyan elősegíti az érzékelés kinyílását. És nem, nincs az a végsőkig buta cirkuszigazgató, aki belevisz, nulla gyakorlással, háló nélkül, egy szertornász gyerekecskét a világon egyedülállóan nehéz és veszélyes trapézattrakcióba. Nem, nem ír alá, még orosz cirkuszigazgató sem, még 1983-ban sem, még Debrecenben sem egy szerződést egy 13 éves kiskorúval (a szülők tudta nélkül, este, amikor azok azt se tudják, hogy hol van, csak azt, ami még sose fordult elő, hogy megszökött az edzésről). Vagy ha igen, akkor az kiderül (főleg ha leesik a gyerek – és leesik) és botrány lesz belőle, vagyis máris nem úgy áll össze a rendszer, mint ebben a beállításban, amely folyamatosan azt sulykolja: hát így ment ez. Ilyen volt az a rohadt rendszer. Vakon terrorisztikus és velejéig romlott. Még szerencse, hogy a hősök túlélték.

Hogy milyen áron („mindennek ára van” – ez a deficit ideológiáiban szajkózott bornírt értelmetlenség süt a filmből), azt elmondja az a direkt vágás, ami Feri bácsi debreceni kín-tornájából átröpít bennünket a rendszerváltás utáni Calgary, valamint főhősünk kín-tornájába. Egy pofon sebességével landol egy calgary-i tornászfiún. Igen, ez talán marquis de Feri nyoma, de vigyázat, és őrizzük meg nyugalmunkat: főhősünk, mint említettük, túlélő. Túlélte a rezsimet, egészséges maradt mentálisan. Jó fej, eleve játszik a gyerekekkel, azok is élvezik, minden. Munkáját szeretettel és hozzáértéssel végzi, elhivatott szakember, Calgaryban sem hülyék, hogy kit alkalmaznak. Egyébként is jó fej, szimpatikus, tényleg milyen királyul csinálja a kézállásokat a padtámlán, kurva jó teste van, ha szabad ezzel a lányos fordulattal élnem, Dongó láttán még a kanadai középnyugat nagymamái is lecserélnék néha a nice-ot handsome-ra. Mindenesetre megütött egy gyereket, látszik mindenki őszinte döbbenete, Kanadában ez nem szokás, illetve, hogy pontosak legyünk, bűncselekmény. A szülők feljelentik Dongót. A megszólalásig úgy, ahogy Dongó és társai szülei, sem kollégái, sem a szakszervezet, sem a Magyar Ifjúság nem jelentette fel Luci Ferkó bát. A részletek senkit nem érdekelnek. Például az, hogy a kis hülyegyerek majdnem eltörte a másik kezét, és hiába szóltak rá, csakazért is csinálta. Még az is belefér, tényleg, a legcsekélyebb cinizmus nélkül: ha Dongó nem sóz rá egyet, még eltöri.

Nos, itt ismét a paranoid delírium és a hübrisz fantazmái veszik át a főszerepet: a szülők ugyanis nézik az edzést. Mindent látnak. Látják, hogy Dongó milyen jó fej, eleve játszik a gyerekekkel, azok is élvezik, minden, hogy munkáját szeretettel és hozzáértéssel végzi, elhivatott szakember stb. Látják, hogy a kis hülyegyerek majdnem eltörte a másik kezét, és hiába szólt rá, csakazért is csinálta, és ha Dongó nem sóz rá egyet, még eltöri stb. És senki nem látja, hol lakoznak a részletek. A Calgary tragikus vétségben a kínos az, hogy ezen a dramaturgiailag oly hosszan előkészített ponton kénytelen legyél úgy érezni: pedig hogy megérdemelte az a kis rohadék. Igen, a Fehér tenyér elbeszélője számára nemcsak az erőszak túl érdekes, hanem a túlélő-para is, innen az „egyetemes” otthontalanság fátumként érzékelése – mert nyugaton sem fenékig tejfel ám, nem tudtad?

Aztán. A kanadai tornász csávó igazából nem szimpi. Eleinte kifejezetten gyökér (az elkényeztetett nyugati kisrohadék, tudod: hogy a fal adja a másikat – nyomja ezerrel a narráció), de később is csak hidegen önzően kompetitív, törtető stb., minden esélye megvan tehát az elsőségre (legalábbis az ő és a narrátor enyhén szociáldarwinisztikus beállítódása alapján). Ennél keményebb természetesen – nekünk Mohács kell – már csak a mi Dongó Miklósunk lehet. (Vagy az a Toldi? Mihály? Semmiképp se Kornél.) Ugyanis, a dramaturgiai csúcsponton az történik, hogy Dongó a 2002-es debreceni tornász világbajnokságra a világ legjobb ugrója lesz, és szépen meg is csinálja, 9 egész nagyon magas szinten, mind a két gyakorlatot, de a második végén, már frankón bele is állt, szinte tökéletes, ám mintegy véletlenül készakarva kilép, hogy levonhassák a megfelelő pontszámot érte (miatta?), és a kis unszimpi műmájer legyen a világbajnok, ne pedig a legjobb. Hogy mér? Hát ez az, bazmeg. Talán mert ezt parancsolja a magyarok Istene? Meg Jézusé? – hú, a keresztény allúziók is igen gagyik! A jó a szenvedésből születik, így tudja a narrátor a jóhírt, és rosszul tudja. Ehhez jól illeszkedik az „önfeláldozó” mint formálisan pozitív érték, ahol már nem is lényeges, hogy miért áldozza „fel” magát – jelen esetben egy hülyeségért, egy igazságtalanságért, akár egy öngyilkos merénylő. Ha ő nem tetézné még egy igazságtalansággal az eddigieket, a végén még nem fokozódna a melodráma. Végtelenül jó fej hősünk szerint ne legyen azé a siker, aki minden szempontból megérdemli.

Csak egy szempontból nem, hogy éppen ő az a tökkelütött, aki az érdemek és sikerek helyes viszonyát a visszájára fordítja.

Az utolsó jelenetek Las Vegasban vannak, hősünk megy, minden ajtó kinyílik előtte, amelyik nem, annak tudja a kódját, hatalmas fesztiválterembe ér, másodpercre pontosan, minden hájtek, ez már nem vidék, ez nagypálya, tökéletes, szó nélküli összhangban kapcsolgatják egymásra a szuperöltözetet, művészi-cirkuszi tornászbalett-performanszban lép fel, monstre, csillogó-villogó szuperprodukció: igen, beérkezett, csúcsprofi, de persze teamember – és megy közben a rendező kedvenc száma...

Ez az operafinálé-hepiend szomorú aztán csak igazán. Ha kurva sokat fölöslegesen szenvedsz, a végén bekerülhetsz a tutiba. Örömtelen, absztrakt fantazmákba zárt világ a Fehér tenyéré. Az emberek fantomok, a világ pedig a fantomok „embertelen” űrteherhajója a katasztrófa előtt: ebben a világban nincs olyan, hogy a kora júniusi reggeli ragyogó (aranyló) napsugarak (fotonok) csillognak egy női alkar piheszőrein (ruha dekoltázsának szegélyén), 1960-ban vagy ma. Ebben a világban nincs tátika, százszorszép, erdő és tisztás, patak, amiben szomját oltsa a romantikus (/ a nő / a vaddisznó), itt nincs mese, nincs pihenő tekintet (nehogy észrevegye, hogy az édenkertben van), csak zárt terek, lamentálás, szenvedés, igazságtalanság.

A csalódás filozófiája ez, „a világban” való csalódottságé, az igaztalanság e legeminensebb formájáé, és tartok tőle, hogy ez is hozzájárult a film sikeréhez. Eleve „kultfilmnek” készült, eleve „kifelé” beszél, mintha nem egymás közt lennénk. Megmondja a Nyugatnak, milyen volt a Kelet, és a Keletnek, hogy milyen lesz a Nyugat. Megmutatja az elitnek, milyen a proli, a lúzernek meg hogy milyen a profi, stb. És bizony, mindegyiknek igen csúf az ábrázatja ebben a filmben. A kultikus mitologizmus (amelyben minden hős és alapszitu vagy megrendítően tragikus, vagy alpárian komikus, és amely mélyen áthatja a legtöbb nagyvárosi high and snub society orális költészetét éppúgy, mint személyiségtőzsdei árfolyamait és reprezentatív-hierarchikus viszonyait) ezt szereti: esztétikáját szintén főleg a melodramatikus tónus és a pesszimista önbeteljesítés határozza meg. És igen, jól illeszkedik ebbe a filmben végig zengetett keserű keményvilágozás, az az-volt-a-durva-poétika, az „igazhitű” állázadó ősrockerség áthajlása a nosztalgikus őskispolgáriba, amelyik a legegyügyűbb szimbolizmusokba zárva és konzervatív korlátoltsággal hiszi magát mintaemberinek.

Ellenálló legyen-e vagy trendi. Az egyiket féli, a másikat megveti, de mindkettő. Na jó. Egyébként nem annyira rossz film. De lesz jobb is, „ugyanettől” a szerzőtől; elmondta, ami a szívét oly sokáig nyomta: végre szabadon szétnézhet, mivel időzne szívesen.