Edmund Leach96
Hűség a névhez, hűség a Barthes-hoz.
Hűség a szöveghez, a kurvához.
"Right or wrong: my Party" - mondotta volt Lukács György, amikor a hatvanas években ismét beléphetett a Pártba, vagy, ahogy Eörsi István fogalmazott, a "Párt lépett be Lukács elvtársba", minthogy ez utóbbi sziklaszilárdan állott volna egyhelyben és önmagával identikusan, s a Párt volt az, amelyik lépett egyáltalán valamerre illetőleg valamibe. Akárhogyan is, a hűség szép példája ez, az imaginárius fixáció egy tökéletes esete - a szimbolikusban. Jó vagy rossz: én pártom, nem számít, hogy a Pártom közben esetleg halkan belelép mondjuk a fasizmusba, én hűséges vagyok.
De mihez? Hűség a névhez...97
Camille Paglia esete is nagyon szép. Miközben az őrületbe viszi a legtöbb mainstream feministát az olyan kijelentéseivel, hogy a "szexuális zaklatás guzmis dolog, ahol mindig kettőn áll a vásár"98, hogy akceptálni kellene a nők megerőszakolás-fantáziáikban lelt élvezetét, hogy a szíve mélyén tényleg minden nő az, bizony, s mindannyiuk között ő maga a legprominensebb - mindeközben az egyik legfontosabb számára annak állandó hangoztatása, hogy ő a leghűségesebb harcosa a hatvannyolcas eszméknek, amit gyalázatos módon úgyszólván mindenki elhagyott. The faithful bitch.
A szerző körüli mizériákról szóló csevelyt két klasszikus szöveg határozza meg: "A szerző halála" és a "Mi a szerző?". Ezen írások - elnézést a kifejezésért - szerzői sokmindenben hasonlítanak egymásra. Például abban, hogy nagyon különböznek egymástól. Aztán abban is, hogy mindketten buzik.
Ez persze egy olyan megfogalmazás, amelyet egyikük "individualizáció" néven emleget és nagyon csúnyákat gondol róla. Azt gondolja, ez az az aktus, amikor a szubjektumot valakivé akarják változtatni, meghatározni, identitását rögzíteni, hogy a diszkurzus számára könnyen kezelhetővé váljon. De minden liberátorok legádázabbja persze ellenáll: "Ne kérdezd, hogy ki vagyok és ne kérd, hogy ugyanaz maradjak: hagyd ezt meg hivatalnokainknak és rendőrségünknek, lássák csak, a papírjaink rendben vannak."99 "A feladat ma talán nem is az, hogy kiderítsük, mik vagyunk, hanem hogy visszautasítsuk, amik vagyunk."100 És így tovább.
És tulajdonképpen nem is az a lényeg, hogy buzik, hanem hogy a homoszexuális praxis a promiszkuitáson alapul.
Nyilvánvaló, hogy a szerzőség körüli viták végső soron az "individuum autonómiájának", illetőleg a szubjektum lényegi interszubjektivitásának és nyelvbenvalóságának kérdésére mennek vissza. Bizonyos szempontból a rögzített-én-elvű, karteziánus individuum középponti problémája a hűség - "egy" igazsághoz, "egy" módszerhez, "egy" istenhez, "egy" hazához, "egy" családhoz, "egy" hagyományhoz, "egy" szöveghez, "egy" szerzőhöz, "egy" jelentéshez, "egy" nőhöz/férfihoz - egy imaginárius (u)toposzhoz. Az interszubjektivitás és a "szimbolikus"101 szüntelenül mozgó és változó toposzaként elgondolt szubjektum pedig promiszkuus102 fikciók szereplője. Amazt meghatározóan a paranoid, emezt a szkizoid jelölés jellemzi. A szkizoid szignifikációban úgyszólván minden jelölő megtehető egy jelölt deszignálására, de ennek nincs különösebb szignifikanciája, mert gyenge az az instancia - a "moi" (Lacan) -, amely a szimbolikus állandó eltolódásban levő terét félelmetesként, a jelölés szüntelen szubsztitutív játékát veszélyként élné meg. Bizonyos értelemben a jelölésnek a paranoid szignifikációban van nagyobb jelentősége, dacára annak, hogy elsősorban az "imaginárius szenvedély"103 rabságában él, ahol a fixáció elsődlegessége következtében egyetlen jelölő úgyszólván bármely jelöltet jelölhet.104 Természetesen mindkettő beleveti magát a dominancia/szubmisszió egyetemes játékába, de a paranoid mindig fő mirage-a, az én mint egésztárgy közvetítésével, a szkizoid pedig részlettárgyak anonim kommunikációja révén.105 A kérdés tehát nem az, hogy a szerző neve, a foucault-i hármas "köztes énje" minek a jelölője vagy jelöltje, hanem hogy a megmenekülhetetlen szimbolikus perpetuált szintaxisában, vagy pedig az imaginárius (delíriumban: a reális) id-entikus referenciák birodalmában véljük mindegyre elveszíteni vagy megtalálni.
"A szerző megismétli a kulturális szubjektum problémáit, aki úgy érzi, saját írói tevékenységének éppúgy ura, mint alávetettje."106 A játékba való beleveszés, amely nem annyira áldozat, mint örömelvű önfeladás, ugyanakkor ádáz árfolyamharc a szubjektumtőzsdén.
Martin Scorsese After Hours (1986) című filmjében az egyik női szereplő meséli, hogy amikor először szeretkezett a férjével, az az orgazmus pillanatában azt kiabálta: "Dorothy!" (Ez természetesen nem a felesége neve.) Később kiderült, nem is képes másképp elélvezni, csak ha azt kiabálja: "Dorothy!"
1993-ban Camille Paglia nem tudott ellenállni a Spy magazin felkérésének, és elvállata az olvasói magánügyek tanácsadói rovatát. Az egyik levél így szólt: "Kedves Camille. A múltkor szeretkeztem egy gyönyörű feminista piédzsdissel. Amikor a tetőpontra értünk, az Ön nevét említettem, mire partnerem minden izma azon nyomban görcsbe rándult. Ez volt életem legnagyobb orgazmusa."107
Hozzátok már hűtlenek lettek a szavak?
"Valahányszor elméleti munkát próbáltam csinálni, azt mindig saját tapasztalataim alapján tettem - mindig azon folyamatokkal összefüggésben, melyeket magam körül történni láttam. Mivel úgy véltem, felismertem, hogy valami elromlott, csikorog, rosszul megy azokban a dolgokban, amiket látok, azokban az intézményekben, amelyekkel dolgom van, másokkal való kapcsolataimban - valójában ezért vállalkoztam egy meghatározott munkára, egy önéletrajz részleteire."108 Nos, aki egy kicsit is beleolvasott Foucault műveibe, az első pillanatra meghökkentőnek találhatja ezt a kijelentést, hiszen Foucault-nál úgyszólván sehol nem bukkanhat személyes jellegű kitételekre. Ugyanaz ez a szerző, akiről Charles Taylor nem véletlenül mondja, hogy radikálisan "félrelöki az ágostoni bensőségesség egész tradícióját"109? Hogyan gondolhatja Foucault azt, hogy művei egy önéletrajz részletei?
Foucault számára mindig is közhelyszámba ment, hogy a szexuális viszonyok mennyire hatalomorientáltak, illetve hogy a hatalmi viszonyok mennyire szexusorientáltak. A hatalmi viszonyok megszállott kutatásában azonban jól kitapintható nézőpont- és stratégia-ingadozások figyelhetők meg minden munkájában, sőt, az egész életművet tekintve egy tendenciózus eltolódásnak is tanúi lehetünk. Az említett ingadozás két szélső pólusát röviden a következőképp jellemezhetnénk:
1. a hatalom mint a társadalmi rossz forrása, melynek mindenkori konstellációi leleplezendők, kritizálandók, intézményrendszereinek kialakulása és normatív technikáinak története feltérképezendő és átláthatóvá teendő. Az a szélsőséges liberációs retorika, amely ezen szempont dominanciájakor mutatkozik meg, beilleszthető egy baloldali-humanista hagyományba, még akkor is, ha Foucault talán még durvábban beszél a humanista tradícióról, mint Heidegger és Althusser összeszorozva.
2. a hatalom mint a társadalmi viszonyok működésének alapmódusza, dinamikájának energiaforrása, elkerülhetetlen funkcionálási módja - s mint ilyen, értéksemleges fogalom. Ez explicit antihumanizmust is jelent, az újkori individualizmus elleni támadást, még akkor is, ha a hatalom egyik eminens termékének az individuumot tekinti, szétzilálásának instanciáit pedig történelmi munkái főszereplőiben lokalizálja: a nem-normálisban, a kirekesztettben, az olyan hatalomnélküli csoportokban, amelyek a hatalom individualizáló hatásának a leginkább ellenállnak.
Mindkét esetben megfigyelhető azonban az az ambivalencia, amely magában foglalja a vad megszabadulásvágyat és az izgatott, abszolút involvált entuziazmust. Ezen ambivalencia következtében Foucault számára a szabadság a mindentől mentes, szétoldódott szubjektivitás sivárságát jelentheti csak, a szubjektumnak az elkerülhetetlen hatalmi viszonyokban való vágyott szétoldódása pedig a leggazdagabb "határtapasztalatokat"110.
A posztstrukturalista Barthes szövegolvasásról szóló szövegeit mindent átható szexuális metaforarendszer szervezi. A legfontosabb jelölő a perverzió111 általános fogalma, de Barthes nem mulasztja el a textuális öröm, illetve - és főként - gyönyör metaforáiként felsorakoztatni a szexuális öröm/gyönyör konkrét (per)verzióit, a fetisizmustól a szadomazochizmuson át a voyeurizmusig. A szövegértelmezés játékában a szubjektum "egyidejűleg és önellentmondólag lesz részese az egész kultúra mély hedonizmusának [...], s e kultúra lerombolásának: élvezi saját énjének konzisztenciáját (ebből fakad az öröme [plaisir]), és önnön vesztét keresi (ebből fakad a gyönyöre [jouissance]). Az ilyen alany kétszeresen hasadt, kétszeresen perverz."112 Az örökös "ressentiment" (Nietzsche) érzületét elsöpri a szöveg örömének/gyönyörének konfliktusmentesen botrányos, "aszociális" és semleges folyamata113, mely túl van jón és rosszon: "nem mehetek bele normatív állításokkal való játszadozásba: ez túlságosan is ilyen, ez nem eléggé olyan [...]". Az örömre/gyönyörre irányuló akarat meghiúsítja a minőségjelzők erőszakos uralmát, "melyek a nyelvben azokat a kiskapukat jelentik, ahol az ideologikus és az imaginárius szabadon beáramolhat."114
Foucault amerikai életrajzírójának, James Millernek gondos leírásai a San Francisco-i Bay Area-ról (Foucault életének színhelye hosszú időn át) nem érdektelenek e szexuzalizált textuális metaforák szempontjából. Miller a (gay) szadomazochisztikus (S/M) toposzokra koncentrál, mert Foucault ezeknek volt a megszállottja.
1. szerződéses jelleg. Sokak leírása szerint a világ legnagyobb homoszexuális populációjának kultúrája a világ egyik legdemokratikusabb és legfinomabban kidolgozott kultúrája. Egy S/M szcéna, szemben a kívülállók elképzeléseivel, egyáltalán nem kegyetlen fasiszták élesben gyakorolt egymást-kínzása. A legelső szabály, hogy minden résztvevő egyetért abban, mit fognak csinálni. A második szabály, hogy ha bármelyik résztvevő álljt mond, akkor megállnak.
2. játék jelleg. A bármely ponton való megállás éppen azért lehetséges, mert a játék nem tartalmazza azokat a szublimációs és egomegóvó műveleteket, amelyek a hétköznapi élet rendkívül bonyolult, kevert játszmáiban a felismerhetetlenségig torzítják a "vágygép"-rendszerek115 működését, így az azokban létrejövő elköteleződési viszonyokat. A bemutatás, amit Gadamer is hangsúlyoz játékelméletében, az S/M teoretikusai számára is meghatározó jelentőségű: szinte mindegyikük alapvetőnek tartja teatralitásuk hangsúlyozását, az "emberi" kegyetlenség és "embertelen" megkínzatás, a totális omnipotencia és totális megsemmisülés, uralás és megalázás szcénáira centrált dramaturgia színrevitelének lényegi szimulakricitását.
3. hatalmi jelleg. Az S/M szcénák szerepei abszolút binárisak: dominánsra és szubmisszívre oszthatóak egyértelműen, még akkor is, ha a különféle szerepek hihetetlen változatosságát produkálják.
4. dezindividuáló jelleg. A leírások szerint az egyes embereknek gyakran vannak ugyan viszonylag standard preferenciái azzal kapcsolatban, hogy elsősorban domináns vagy szubmisszív szerepeket játszanak, de úgyszólván nem létezik olyan, aki ne lenne fogékony mindkét pozíció élvezeteire. Az S/M szubjektuma, mint a dosztojevszkiji polifónia hangjai, dialogikusan osztott. Egón épülő individualitása - hogy úgy mondjam: mint homokember a sivatagban - teljesen szétszóródik, de élvezetének forrása vagy a játékban való feloldódásának intenzitása annak köszönhető, hogy a komplementer szerepet ismeri.
5. deszexualizáló jelleg. A leírások szerint az S/M szcénákban résztvevő inkább abban érdekelt, hogy élvezzen, nem pedig hogy elélvezzen. The meaning is always yet to come. A moralitás teremtette ambivalenciák dekonstruálódnak, s a szubjektum újra azzá válik, amiként kezdte: "polimorf perverzzé"116, senkivé, aki számára felfüggesztődik minden klasszifikáció, az én és a nem-én minden distinkciói. A cél, mondja Foucault, nem a "szexuális vágyak" "felszabadítása", hanem "egy olyan általános élvezetgazdaság, amely nem a szexuális normákon alapul"117.
A vágygépek korlátlan és anonim összekapcsolása már Deleuze és Guattari Anti-Ödipuszában is az egyik leglényegesebb vágykép volt - szemben az egocentrált aktivitás kapcsoltáru-kereskedelmével, népszerű nevén morállal. "A szöveg öröme nincs tekintettel semmiféle ideológiára. Mindazonáltal: ez az arcátlanság nem liberalizmusból fakad, hanem perverzióból: a szöveg, az olvasása meghasadt. Az a morális egység van áthágva, széttörve, melyet a társadalom minden emberi produktumtól megkövetel."118 A "deszexualizálódás", mely jelen esetben azonos a pánerotizmussal, Barthes-nál éppily világosan megjelenik: "a perverzióban (amely a textuális öröm szabályozója) nincsenek »erogén zónák«"119
Az újkori racionalizmus a nyelv klasszifikáló, kategorikus, formalizáló, definitív, azonosító, fixációs, paranoid tendenciáinak felerősítése.120 Az irodalomnak az a felfogása, helyesebben: az a szövegolvasási eszmény, amely Foucault-ra és Barthes-ra és az általuk nagymértékben meghatározott diszkurzusokra jellemző, egy a fenti tendenciával ellentétes, szubverzív erőként gondolja el a textuális örömet, az örömelvű olvasást a valóságelv sémáival szemben.121 A "valóságelv sémái" persze az ismeretkritika e radikálisainál azzal azonos, amit Lacan "szimbolikus rend"-nek nevez, vagyis nem a magánvalóság hűséges (vagy akármilyen) reprezentációja, hanem szignifikációs konstrukció.
"Úgy gondolom - mondja Foucault -, politikailag igen fontos, hogy a szexualitás képes úgy működni, mint a fürdőkben. Olyan férfiakkal találkozol ott, akik olyanok számodra, mint nekik te: semmi más, mint egy test, testek, amelyekkel az élvezet kombinációi és termelése lehetséges. Megszűnsz saját arcod, saját múltad, saját identitásod bebörtönzöttje lenni."122
Roland Barthes a szerzői autoritás elleni szövegeiben ugyanúgy szcenírozza az írás eseményterét, amilyennek Foucault leírja a friscói fürdőét: a szubjektum feloldódásaként, a játékba való teljes beleveszéseként, anonim ágensek szaturnáliájaként, identitás-nélküli részlettárgyak tagolatlan interkurzusaként, személynélküli szerepek közvetlen, "örömelvű" színrelépéseként.123 A szöveg "sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti: a szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő"124. De "ahol e sokféleség egybegyűlik [...], az olvasó [...], ez a rendeltetési hely azonban maga sem személyes: az olvasónak nincs történelme, életrajza vagy lelki alkata"125 satöbbi. A szerző sokkal inkább egy hely, mint az eredet individuumának jelenvalóléte. "A nyelv beszél, nem a szerző."126 Az "örömolvasás" a kulturális sémák teremtette otthonosság kényelmes apollóni élvezete és az integer én önélvezete (mely persze túl van az "imagináriuson"127), a "gyönyörolvasás" pedig áthágja a szabályokat, túl van jón-rosszon, aszociális; elalélás, önelveszés, beleomlás a jelentésképződés dionüsziájába. De a textuális és a szexuális állandó metaforikus kapcsolata Barthes-nál nem csupán abban rejlik, hogy az "imaginárius", szimplán "olvasói" (lisible) olvasás verzióját mindig más olvasásmódokkal, (mindig szexuális értelmükben vett) perverziókkal szembesíti, hanem abban is, hogy a szövegfogalom mindig a (személynélküli, nem "egésztárgyként" értett) test metaforikájában oldódik fel. Az író az anyanyelvével: "az anyja testével játszik"128; másutt azt írja, be kéne gyűjteni "minden olyan szöveget, amellyel megtörtént, hogy örömet szerzett valakinek [...], és közszemlére tennénk ezeket a szövegkorpuszokat (corpus: ez a helyes kifejezés), kicsit úgy, ahogy a pszichoanalízis mutatta meg az ember erotikus testét"129. De textus és szexus interdependenciája nem csupán a metaforika szintjén jelenik meg, hanem konkrét kauzális összefüggések formájában, vagy éppen a szignifikáció játékénak folyamatosan felbukkanó effektusaként is, amikor például Barthes "az elbeszélő formák, a családi szerkezetek és a meztelenség tilalmainak szoros összefüggésé"130-ről beszél, vagy arról, hogy össze nem illő kódok sade-i kombinatorikával kapcsolódnak egymáshoz, "pornografikus üzenetek simulnak bele oly tiszta mondatokba, melyeket nyelvtani példamondatoknak is tarthatnánk"131.
Foucault-t mindenesetre el kellett hogy gondolkoztassa "határtapasztalatai" színházának logikai binaritása éppúgy, mint élvezettermelő hatalmának homogenitása. Tehát akár veled van az erő, akár elszenvedője vagy, akár uralkodó, akár elnyomott, az jó neked. De hol van a helye ebben a sémában a liberátornak, a felvilágosítónak, az emancipátornak, a menekülőművésznek, a szabadság kérlelhetetlen lovagjának, a hatalmi viszonyok éleselméjű kritikusának?
És Barthes-nak ugyanúgy meg kell küzdenie azzal az alapkérdéssel, hogy az öröm/gyönyör tényleg a kényelmes, konzervatív "jobboldali" hedonizmushoz tartozik-e, és a "baloldal", a mindenkori szubverziófelelős miért olyan, mint egy anális agresszív kálomista? Hogy fixáció- vagy fluktuáció-elvű-e az öröm, és vajon miért érezte oly feszítően a döntéskényszert?
De ne tévedjünk nagyot: Foucault, aki megvetően nyilatkozik a szerzőség jogiasításáról, ugyancsak kihasználta copyrightjait, és szerzői nevének nimbuszát. Amikor Edmund White, amerikai regényíró megkérdezte Foucault-t, hogy hogyan lett ilyen okos, a filozófus ekként felelt: "Egyáltalán nem voltam mindig okos, tulajdonképpen elég hülye voltam az iskolában, úgyhogy át is küldtek egy másik iskolába." És ebben az új iskolában "volt egy fiú, aki nagyon vonzó volt és aki még hülyébb volt, mint én. És hogy ennek a nagyon szép fiúnak a kegyeibe férkőzzek, elkezdtem megcsinálni a házi feladatait - hát így kezdtem okosodni..." "Bizonyos értelemben - konkludál Foucault - egész későbbi életemben azért csináltam ilyen értelmiségi dolgokat, hogy szép fiúkat hódítsak."132
A literátor mint élő személy illetve mint egy intézményrendszer közegében publikus mű szerzője illetve mint az e műben narráló én közötti hármas különbségtevés, amelyet Foucault nevezetes írásában végrehajt, saját álláspontjáról szemlélve problematikus. Foucault célja világosan az, hogy megakadályozza a szerző individualizációját, illetve hogy az elmélet gyakorlatában érvényt szerezzen annak a tényként kezelt belátásnak, hogy a szerzői funkció számos énnek, számos szubjektumnak és számos pozíciónak adhat teret. Különböző című művek azonos nevű szerzői nem azonos individuumok. Foucault azonban tudja, hogy e belátás egyáltalán nem általános. E monolit szerzőkkel dolgozó diszkurzusba való belépése, és e belátásának érvényesítési kísérlete azzal a stratégiával történik, hogy egy helyett három különböző "imaginárius fixációt" hoz létre. Ez eléggé provokatív ahhoz, hogy a diszkurzus résztvevőinek a figyelmét ráirányítsa előfeltevéseik kérdésességére, mégis, azt gondolom, a szubjektivitás konstitúciójának lacani elgondolása és továbbgondolása jobb megoldás, már csak azért is, mert Foucault alapgondolata pontosan illeszkedik abba.
A lacani imaginárius a(z inter)szubjektivitás képződésének nyelv előtti stádiumára megy vissza, s amelynek kezdetén teljesen differenciálatlan az alany léte. A differenciáció valójában traumák sorozata, melynek következtében beindul a vágy perpetuum mobiléje. Az eredeti egység állapota, amelyben minden megvan és semmit se kell tenni, olyan állapottá alakul, amelyben egyre sűrűbb a hiány és semmit se lehet tenni. A szenzomotoros fejlődéssel és a tárgykapcsolatok gazdagodásával egyre problematikusabb a "szétdarabolt test"133 dezorganizáltsága. Nem véletlen, hogy a szubjektumnak mint distinkt egységnek a felfedezése, az énképződés első nagy lépése óriási esemény. Ez az én (moi) minden tárgy és tárgykapcsolat rögzítésére tör. A nyelv másfajta organizációjának belépése - a szimbolikus - átírja és működésmódjának következményeképp folyamatos eltol(ód)ásokra és helyettesít(őd)ésekre kényszeríti az imaginárius konstruktumot és annak minden tárgyát. Az én (je) mozgó hellyé válik a szignifikáció rendszerében, mely ellene dolgozik minden önazonosságnak és rögződésnek.
E koncepció alapján nem az tűnik a leghatékonyabbnak, ha egy szubsztanciális
entitásból hármat csinálunk, hanem ha arra irányítjuk figyelmünket, hogy
az entitás nem lehet szubsztanciális. Ismétlem, függetlenül a "Mi a szerző?"
érvelésétől, Foucault elgondolása is ugyanez.
A szerzőnek mint a szignifikációt uraló és ellenőrző abszolút prezenciának az elgondolása általában egyúttal ideális, immateriális, zárt értelemegészekként gondolja a műveket, míg a szerzői elv gyengítésének hívei a több értelemben is limitálhatatlan intertextus szövevényébe ágyazottnak.
"Megbaszlak, te kurva" - suttogja tagoltan és élesen ejtve a szavakat Poppy Z. Brite regénye főhősnőjének a fülébe egy bunkó macsó. A mondat első fele kissé redundánsnak és fölöslegesnek tűnhet, minthogy egy olyan aktus közben hangzik el, amellyel a beszédaktus címzettje éppoly kristályosan van tisztában, mint feladója. A mondat második fele ezzel szemben egy nyilvánvalóan téves attribúciót tartalmaz: a szóban forgó hölgy nemhogy sohasem bocsátotta áruba testét, de még az átlagosnál is kevesebb partnerrel volt szexuális kapcsolata.
A mondatot tehát kétszeresen is ildomtalannak tarthatnánk. Nem így a hölgy, aki ennek az elsuttogott mondatnak a hatására izgul csak be igazán.
"A magántulajdon lopás" - mondta Rousseau. "A könyörületesség hazaárulás" - mondta Robespierre. "A történelem humbug" - mondta Henry Ford. "A hűség féltékenység" - mondta a BölcsességgyárTM134. "Minden víz" - mondta Thalész.
Egy másik levél Pagliának a Spy magazinba: "Kedves Camille. Mindig is azt gondoltam, hogy Rousseau a leghülyébb seggfej a filozófia történetében. Ahogy így éveim száma gyarapodik, ugyancsak elcsodálkoznék, ha még tekintélyesebb méretű seggfejet találnék további ezirányú kutatásaim során. Ki minden idők el sphinctero grande-ja?" Paglia válasza: "Michel Foucault, naturellment!"135
"Böhméről mondják, hogy könyvei egy piknikhez hasonlítanak, ahova a szerző hozza a szavakat, az olvasó pedig a jelentést. A megjegyzés szándéka minden bizonnyal gúnyos, mindazonáltal pontos leírása minden irodalmi alkotásnak, kivétel nélkül." Ez a Northrop Frye-tól származó idézet szerepel mottóként Hirsch hírhedt Validity in Interpretation c. könyve első fejezetének elején, melyet a szerző a "A szerző védelmé"-nek szentel.136 Ebben négy "szerzőellenes" kitételre próbál válaszolni: 1. "»a szöveg jelentése változik - még a szerző számára is«", 2. "»nem számít a szerzői jelentés - csak az, amit a szöveg mond«", 3. "»a szerzői jelentés megközelíthetetlen«", 4. "»a szerző gyakran nem tudja, mi a szerzői jelentés«". Dosztojevszkij szerint ha nincs többé Isten, akkor mindent szabad. Hirsch szerint ha nincs többé Szerző, akkor mindent szabad.137 Elszabadul a pokol, az interpretációk vég nélküli pokla. "Annak érdekében, hogy a szöveget elemezze, a kritikust semmiféle logikai szükségszerűség nem kényszeríti a szerző száműzésére"138 - írja Hirsch, de a vicces az, hogy hosszas elemzésében végül is nem mondja meg, hogy miféle logikai szükségszerűség kényszeríti őt a szerzőhöz való ragaszkodásra, ami annál is furcsább, mivel legfőbb célja, a jelentés rögzíthetőségének demonstrálása nem ezen épül, hanem a "meaning" és a "significance" megkülönböztetésén. Az előbbi az, amit a szöveg objektíve (kevésbé gonoszul: nagy "empirikus általánossággal" interszubjektíve) jelent, az utóbbi az, amit csak szubjektíve (az egyes értelmezőknek). Tulajdonképpen az "általános denotáció" lenne a meaning, illetve az "egyedi konnotáció" lenne a significance. Az előbbit, vagyis a rögzíthető jelentést megalapozó fogalom Hirschnél a "típus". A típust úgy kell elgondolnunk - eleveníti fel Hirsch a saussure-i problematikát - mint egy fonéma különböző aktualizációi révén megvalósított ideális kategóriát: mindenki másképp ejti a hangokat, mégis mindenki azonosítani tudja azokat. Egy szöveg jelentése ugyanilyen jól meghatározható ideális típus. Ha egy szöveg kétértelmű vagy többjelentésű, akkor ez a két vagy több értelem/jelentés rögzíthető.
Az irónia tipikusan az a trópus, amelyhez a hirschi jelentéselmélet képtelen hozzáférni. Az iróniának az a fajtája tud nagyon izgalmas lenni, amelynél nem dönthető el, hogy iróniáról van-e egyáltalán szó, vagy sem. Amikor a döntés lehetetlen és abszolút parancsoló, hiszen ha az értelmezés hagyja magát belesodródni az irónia megkövetelte "szüntelen parabázis" (Schlegel-de Man139) önreflexív vertigójába, amire viszont a szöveg nem reagál, akkor az otromba blaszfémia szomorúsága - és ez valódi kockázat, mert a kockázatnélküli pánironizmus a legszomorúbb dolog.
Az, hogy egy szöveg(rész) egyértelműen kétértelmű, körülbelül annyira érdekes, mint az egyértelműen egyértelmű.140 A szövegnek ott kezdődnek az érdekességei, amikor túlhaladunk a "típus" ismerős és klasszifikált területén.
Ami mit jelent. Azt, hogy a "típus" nagyjából elfogadható absztrakciója az emberi kommunikáció és megértés alapfeltételét képező eljárásnak. De amiként a Jereváni Rádió egy hallgatói kérdésre, jelesül, hogy igaz-e, hogy Csajkovszkij buzi volt, azt felelte, hogy igaz, de nem ezért szeretjük, azonképpen válaszolhatnánk Hirschnek, hogy a jó irodalmi szövegek valahogy típusromboló típusúak. "[A]ma szemantikai horizontot - írja Derrida -, amely a kommunikációról alkotott elképzeléseket rendszerint meghatározza, meghaladja, vagy szétfeszíti, az írás közbejötte, azaz a disszeminációé, mely nem redukálható a poliszémiára."141
Ha rajzolunk egy kört, a tetejébe két szilvamag alakú idomot, és megkérdezünk egy három éves gyereket, hogy mi ez, azt válaszolja: nyuszi.
Érdemes felhívni a figyelmet a klasszifikáció két jelentésére. Az egyik: osztályozás, megkülönböztetés. A másik: rangsorolás, hierarchizálás. Azt, hogy két nem van, fiú és lány, a gyerek mindig úgy tudja meg, hogy közben azt is megtudja, hogy ő ezek közül az egyik.
Az Úr hosszas udvarlás után végül azt mondja a Hölgynek:
- Hölgyem, mennyiért feküdne le velem? Ötezer elég?
- Nade Uram, mit képzel?
- Na jó, legyen tíz.
- Hát ez hallatlan! Mit gondol, mi vagyok én?
- És tízmillióért? - erősködik az Úr.
A Hölgy hamiskásan elmosolyodik:
- Hát annyiért talán már meggondolnám.
- Nos, azt már tudjuk, hogy Ön mi; most már csak az áron alkudozunk.
Kant sem eszelhetett volna ki jobb példát a kategorikus imperatívusz működés(képtelenség)ének demonstrálására. A ténylegesen működő gyakorlati ész azonban a tiszta ész szempontjából tisztára eszetlen. (És nem ilyen kritikátlan, mint e fenti urak.) A hölgy megoldása nem szép a kanti esztétika szerint, mindazonáltal tízmillió még forintban is sok pénz.
A vicc az a műfaj, ahol szinte mindig a kategorikus és a definitív szisztematikus kijátszásáról van szó. Fekete, fán van és károg. Vadgalamb fekete glottgatyában idegen nyelvet tanul.
Sklovszkij a metaforának tulajdonít hasonló funkciót. Szerinte egy új metafora megalkotásának nem az az eredménye, hogy új jelentést teremt, hanem az, hogy megújítja az érzékelésünket a világ idegenszerűvé változtatása révén. Javaslatát persze bele kell írni egy olyan ismeretelméleti kontextusba, ahol "a világ" szimbolikus konstrukció (mégha nem más, mint éppen ez a konstrukció rögzíti leghűségesebben azt a világképet, mely a világot mint nyelvtől függetlent tételezi).
Lacan és Derrida szélsőséges, Barthes és Foucault pedig puhább formában magának a nyelvnek tulajdonít egy automatikus dekonstruktív, szubverzív, transzgresszív funkciót.
E nézet hangoztatásának sűrűsége és vadsága azonban gyanakvásra adhat okot. Talán nem csak azzal magyarázhatók e jellegzetességek, hogy egy nagy hagyományú és erős tradíció ellenében csak ezzel a vehemenciával lehet harcra kelni, hanem azzal is, hogy az ellenség idebenn van; Derrida úgy hívná: szupplementum. Vagyis a szimbolikus készséggel áll az "imaginárius szenvedély", a "végérvényes" rögzítés rendelkezésére. Gondoljunk csak arra, hogy a platóni idealitás egyszerűen nem jöhetett volna létre nyelvi kategóriák nélkül. Vagyis, a híres wittgensteini maximát - "A filozófiai problémák akkor kezdődnek, amikor a nyelv szabadságra megy"142 - a többek közt éppen Wittgenstein által teremtett új szituációra inszcenírozva: minden probléma abból ered, hogy a nyelv néha szabadságra megy, néha dolgozik.
A szerző neve egy főnév. Közelebbről egy tulajdonnév. A tulajdonnév egy a szimbolikus által valóságosként (és nem reálisként [Lacan], jelöletként [referent, angolszász logikaelmélet]) értett jelöltre vonatkozik. A jelölt nem ding an sich, hanem a nyelv mint a priori tudatforma iszonyatosan komplex rendszerének egy teljesen interdependens része, azaz olyan eleme, amely maga is előír bizonyos műveleti szabályokat.143 A jelölő promiszkuus és polimorf perverz. Pontosan olyan tehát, mint a "je"-szubjektum az interszubjektivitás játékterében. Vagy ha úgy tetszik, olyan egyelemű halmaz, amely teljesen beleveszik a minden halmazok halmazába. Olyan extenzió, amelynek helyét egyetlen intenzionális függvény sem tudja meghatározni, mert ez a hely olyan, mint amit az asztrofizika "szingularitás"-nak nevez, vagyis egy zérus kiterjedésű pont, mely végtelen térgörbülete következtében végtelen kiterjedésű; továbbá olyan, amelyre a határozatlansági elv érvényes, vagyis eltűnik minden olyan koordinátarendszerben, amelynek egynél több változója van, következésképp rejtély, hogy az extenzióhoz miféle függvény alapján rendelődik intenzió, márpedig az extenzió szükségképpen meg kell hogy teremtse intenzióját, különben magyarázhatatlan lenne az a tény, hogy egy szubjektum képes felismerni egy másikat. A magyarázat természetesen az intenzionalitás szpeuszipposzi körkörösségében rejlik: ahhoz, hogy a meghatározandó meghatározása clara et distincta legyen, magának a meghatározásnak minden elemét és műveleti szabályát is meg kell határoznunk; s az könnyen belátható, hogy véges szótárral és szabálykészlettel dolgozva a rendszer "holisztikus" (Kuhn). A szerző (és műve) e holisztikus rendszer szövegének szereplője.
Ha a két emlegetett klasszikus írás címében szereplő "szerző" szót behelyettesítjük szerzőik neveivel, akkor azt kapjuk: "Mi a Foucault?", illetőleg "A Barthes halála". A "Mi a Foucault?" kérdésre már megkaptuk a választ. (Ti. a leghülyébb seggfej a filozófia történetében.) "A Barthes halála" pedig úgy esett, hogy sétája közben elütötte egy mosodai furgon.
96Ld. Edmund Leach: "Érzékeink luxusa." In Játékperiszkóp. Kultúrafordítási kísérletek. Kriterion, Bukarest, 1983. 108. o.
97Ld. Feyerabend tanulságos érveléseit Ernest Nagel: The Structure of Science (1961) című könyve kapcsán: "The Structure of Science" (1964), in Paul K. Feyerabend: Problems of Empiricism: Philosophical Papers, Vol. 2., Cambridge University Press, Cambridge & New York & Sidney, 1988 (1981), különösen az 59-63. oldalakat, ahol a (fizikai) "tömeg" fogalmának változásain mutatja be, hogy a tudománytörténet hamis kontinuitástudata (és hamis fejlődéstudata) nagymértékben annak tulajdonítható, hogy bizonyos alapvető konceptusoknak és szavaknak valamiféle abszolút idealitását tételezi. Szinte mágikus hatalom ez: dacára annak, hogy Nagel maga jelentős (inkommenzurábilis) különbségeket tár fel a "tömeg" newtoni és einsteini felfogásában, azt az ideális entitást, mely a szó "referenciája" lenne, mégis identikusnak tekinti.
98Camille Paglia: Vamps and Tramps, Vintage, New York, 1994. 400. o.
99Michel Foucault: The Archeology of Knowledge, Harper, New York, 1972. 17. o.
100Michel Foucault: "The Subject and Power", in Brian Wallis, szerk.: Art After Modernism: Rethinking Representation. NMCA-Godine, New York, 1984. 424. o.
101Lévi-Strauss ill. Lacan fogalma, de más tekintetben lényegi különbésgeik ellenére ide sorolhatók a szofisták, Nietzsche, M. Mauss, Wittgenstein, Heidegger és követőik nézetei, és mindazoké, akik a nyelvnek és a hasonló szimbolikus képződményeknek a gondolkodásban, azaz minden lehetséges világkonstrukcióban formatív szerepet tulajdonítanak.
102> 'Pro' (elő-, -ért) + 'miscere' (kever, vegyít, összezavar, felbolygat). A szó nem csak szexuális értelmű.
103Lacan fogalma. A mindig önazonos egység szükséglete, mely az énképződés preverbális szakaszából őriz meghatározó struktúramozzanatokat. A megképződött egységek - "tárgyak" - "mirage"-ok: a "reális" anyaga, akár "észlelet", akár "hallucináció", többek közt ezekből épül. "Ismeretelméleti ürességük" "perverz élvezete" Lacan szerint ellentmond a szignifikáció mechanizmusainak, bár ez utóbbi folyamatosan inkorporálja, feldolgozza - de fel/megemészteni teljesen nem tudja.
104Ld. bővebben Anika Lemaire: Jacques Lacan. Routledge & Kegan Paul, London & New York, 1986 (1970), 235-238. o.
105A Melanie Klein alapfogalmaira épülő elképzelés részletes kifejtését ld. Gilles Deleuze - Félix Guattari: Anti-Oedipus: Capitalism and Schizophrenia. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1990 (1983).
106Donald E. Pease: "Author", in F. Lentricchia - Th. McLaughlin, szerk.: Critical Terms for Literary Study, University of Chicago Press, Chicago & London, 1990. 114. o.
107Camille Paglia: Vamps and Tramps, Vintage, New York, 1994. 407. o.
108Michel Foucault: "Est-il donc important de penser?" Libération, 1981. május 30-31. Id. John Rajchman: Michel Foucault: The Freedom of Philosophy. Columbia University Press, New York, 1985. 35-36. o. Kiemelés tőlem.
109Charles Taylor: "Foucault on Freedom and Truth" in D. C. Hoy, szerk.: Foucault: A Critical Reader, Blackwell, Oxford & Cambridge, 1986 (1994). 99. o.
110Késői műveinek egyik alapfogalma.
111"Eltérés a »normális« szexuális tevékenységtől, azaz az ellenkező nemű partnerrel való coitustól..." J. Laplanche--J.-B. Pontalis: A pszichoanalízis szótára. Akadémiai, Bp. 1994. 382. o. A "normális"-t közrefogó idézőjelek nem véletlenek, hiszen a pszichoanalitikus elméletben az emberi szexus "a részletösztönök [Partialtriebe] játékának függvénye" (id. mű 383. o.), azaz a tárgyválasztás vagy a szexuális orientáció nem antropológiai adottság, hanem minden egyes formájában "megvilágítandó probléma" (uo.). Az idézet definíciója szerinti totalizáló kód - mely megfelelhet "a helyes értelmezés" előfeltevésének - minden perverziót szubverzióvá változtat. Barthes persze e kód értékviszonyait szubvertálja.
112Roland Barthes: "A szöveg öröme". In ua. Osiris, Bp. 1996. 82. o.
113Id mű 83. o.
114Id. mű 81-82. o.
115Deleuze és Guattari fogalma. Ld. Deleuze-Guattari id. mű.
116Freud fogalma a gyermekkori szexualitás legkorábbi fázisára.
117"Le rapport de pouvoir passent ŕ l'intérieur des corps", La Quinzaine Littéraire, 1977. Id. James Miller: The Passion of Michel Foucault. Simon & Schuster, New York stb., 1993. 273. o.
118Roland Barthes "A szöveg öröme",
in uő: A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996. 93. o. A szerző
kiemelései.
119Uo. 79. o.
120Másként elgondolhatatlan a platonikus tradíció. Az összes szofistákra szórt vád visszahull Szókratész-Platón fejére: rászednek a szavak, barátom. Mi más egy idea, mint hiposztazált onoma? Nyelv nélkül nem létezik és nélküle nem gondolható. Mindenesetre ez, hogy a nyelv maga sem mentes a "passion imaginaire"-től, egyáltalán nem "ortodox" posztstrukturalista tétel.
121"Ami a szöveget teszi, az éppen ellenkezőleg (vagy pontosan) a régi osztályozásokkal szembeni szubverzív erő. Hogyan lehetne Georges Bataille-t besorolni? Regényíró, költő, esszéista, közgazdász, filozófus vagy misztikus? [...] A szöveg azért vet fel osztályozási problémákat, mert magába foglalja a határok megtapasztalását." ("A műtől a szöveg felé", 69. o.)
122"Le gai savoire", Mec, 1978. Id. James Miller id. mű 264. o.
123Minthogy minden, a szubjektum számára meghatározó jelentőségű dolog mögött egy állandóan munkáló ambivalencia húzódik, sőt, maga ez az ambivalencia az, amely a jelentőséget/jelentést folyamatosan kitermeli - a probléma a szubjektum integritásának kontextusában is felvetődik. Foucault "tudástermelése" értelmezhető a nietzschei "zu werden, was man ist" programjaként, és Barthes, miként egy fenti idézetnél is láthattuk, éppúgy beszél az én konzisztenciájának élvezetéről.
124Roland Barthes: "A szerző halála". In uő: A szöveg öröme. Osiris, Bp., 1996. 53. o.
125Uo. 55. o.
126Uo. 51. o.
127E fogalom barthes-i használata különbözik a lacanitól. Barthes-nál a nyelv totális illuzórikus erejét jelenti, vagyis azt, hogy "»tudatosan semmiféle illúzió sem fordul elő«", azaz "az öntudatlan öntudatlansága" (94. o.)
128"A szöveg öröme", 97. o.
129U o. 95. o.
130Uo. 79. o.
131Uo. 77. o.
132Miller id. mű 56. o.
133Ld. "A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója...", Thalassa, 1993/2. 8. o.
134E sorok szerzőjének filozófiai aforizmákat generáló szoftvere.
135Paglia id mű 400. o.
136E. D. Hirsch: Validity in Interpretation, Yale University Press, New Haven & London, 1967. 1. o.
137Ld. még az egyébként igen sok tekintetben igen korlátolt John M. Ellis átfogó dolgozatát (Against Deconstruction, Princeton University Press, Princeton, N. J., 1989), mely szerint a szerzőellenes érvelések bírnak rendszerint ezzel a logikával: csak két szélsőséges lehetőséget képesek elgondolni: "vagy azt jelenti a szöveg, amit a szerző gondol - vagy textualitás van és szabad játék", mindenféle korlátozás nélkül (119. o.). A New Criticism belátásait mint lejárt lemezt figyelmen kívül hagyják, köztük éppen azt a Wimsatt--Beardsley-féle "Az intencionális téveszméről" írottakat, amely a két szélső pólus közötti mértéktartó álláspontot képviseli. Ez utóbbi Ellis szerint azért jogos álláspont, mert a szerzői szándékra való hivatkozás egy ellenőrizhetetlen mentális folyamatra apellál, szemben, ugyebár, azzal, "ami ott van a szövegben" (ahogy Fish szokta mondani hihetetlen iróniával). Ugyanezen az alapon találja elmarasztalhatónak az olvasói aktivitásnak kitüntetett jelentőséget tulajdonító koncepciókat: ezt "interpretational fallacy"-nak tekinthetjük, mely az értelmező megengedhetetlen szabadosságával és így az értelmezés ellenőrizhetetetlenségével egyenlő. Ellist láthatólag nem zavarja, hogy a kritizált kritikai attitűdök éppen a hozzá hasonlóak "ellenőrzése" alól szeretnék kivonni a szövegértelmezést. S amiként a dekonstrukció másik ádáz (ám intelligens) ellensége, Gerald Graff megjegyezte, "az »egyetlen« értelmezés koncepciója senki által sem képviselhető legitim módon, mivel teljesen abszurd", azonképpen Ellis is fantomokkal küzd, amikor komoly érvkészletet mozgósít annak cáfolatára, hogy egy szöveg bármit jelenthet. A kínos az, hogy számos idézetet hoz annak bizonygatására, mennyire elterjedt ez a nézet, viszont egyetlen idézet sem állít ilyesmit. A legvadabb (s kétségkívül nem túl szerencsés) megfogalmazás (Robert Crosmané, 117. o.) is csak annyit állít, hogy "egy vers lehetséges jelentéseinek száma végtelen", ami azonban, akárhogy is nézzük, nagyon messze áll attól a kijelentéstől, hogy "egy vers lehetséges jelentése bármi lehet" - tehát kicsoda is az, aki kizárólag extremitásokban képes gondolkodni?
138Uo. 2. o.
139De Man figyelemre méltó iróniaértelmezéséről ld. "A temporalitás retorikája", in Thomka Beáta, szerk.: Az irodalom elméletei I, Jelenkor-JPTE, Pécs, 1996.
140Derrida szinte minden jelentéselméleti tézise azon a belátáson alapul, hogy ez a bizonyos "egyértelműen" nem létezik: minden szöveg materialitásában ott hordozza a maga "strukturális tudattalanját", melyet nem uralhat egyetlen autoritás sem; sem "alkotói", sem "befogadói".
141Jacques Derrida: "Signature Event Context", in Limited Inc, Northwestern UP, Evanston, Il., 1988. 20-21. o.
142Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Bp., 1992. 38. §.
143A jelölt jelölőiesülése Lacan és Derrida munkásságának meghatározó és folyamatosan tematizált gondolata. De első, részletesen kifejtett változata Peirce "interpretans"-fogalma.