"A német nép választásokra hívatott a Führer által; de a Führer
nem kér semmit a néptől. Hanem a legszabadabb választás legközvetlenebb
lehetőségét nyújtja neki: vagy akarja az egész nép önnön Daseinjét
vagy nem... Ez a választás egyszerűen nem hasonlítható a korábbi választásokhoz.
Különleges minősége a meghozandó döntés egyszerű nagyságában áll... E végső
döntés túlnyúlik népünk Daseinjének legvégső határain... A választás,
amelyet most tesz a német nép - kimenetelétől függetlenül -, már a nemzetiszocialista
állam német valóságának megjelenése és az iránta való legerőteljesebb tanúságtétel.
A nép önmagáért érzett felelősségének akarása azt akarja, hogy minden nép
megtalálja elrendeltetésének nagyságát és igazságát... A Führer ráébredt
erre az egész népben lakozó akaratra és egyetlen döntéssé forrasztotta
össze."
Ez a szöveg a Freiburger Studentenzeitung 1933 november 10-diki számából való. Szerzője a freiburgi egyetem akkori rektora, Martin Heidegger. Abból az időből nem ez az egyetlen ilyen szövege. Úgyhogy nincs különösebb jelentősége annak, hogy Hermann Heidegger, a nagy filozófus fia az 1983-ban újra kiadott legendás '33-as rektori beszéd bevezetőjében azt írja: "A beszédben a »nemzetiszocializmus« és »nemzetiszocialista« szavak nem fordulnak elő, a »Führer«-ről, a »birodalmi kancellár«-ról avagy »Hitler«-ről nem esik szó." Bűnbe hajló tévedés lenne bebarnítani az egész Heidegger-életművet a fenti és hasonló - viszonylag rövid periódusra jellemző - szövegek alapján, de speciel a rektori beszéd kontextusát éppen ezek képezik. És az is igaz, hogy apu éppen e periódus idején tiltja meg, hogy az egyetemen kifüggesszék a zsidóplakátokat, és ezirányú nyomás ellenére sem bocsát el két zsidó tanszékvezetőt. És ha nem vállalja el a rektorságot, akkor majd a náci politika ülteti megbízható emberét a rektori székbe (ez aztán a gyors lemondást követően menetrendszerűen meg is történt), sőt az is igaz, hogyha csupa Martin Heideggerből állt volna az NSDAP, akkor minden másképp lett volna. Ugyanakkor, még egyszer: a fent idézett szöveg és társai a rektori beszéd kontextusa, mégha éppen ebben nem is fordulnak elő az idézett szavak. (A "Führer" kivételével, bár nem egyértelmű utalásként: a felsőbb iskolák feladata, hogy "a német nép sorsának vezetőit és őrzőit nevelésben és fegyelemben részesíti." (Akárkire vonatkozik is, durva, nem?) Egyébként ennek a mondatnak egy korabeli interpretációja - Karl Ballmer: Aber Herr Heidegger? - így hangzik: "Amikor Heidegger úr elvállalja nevelésre Adolf Hitlert, ezzel olyan tettet visz véghez, amelytől mások szerényen félrehúzódnának.") (Hermannak továbbá elkerüli figyelmét egy-egy "erd- und bluthaften Kräfte" és az afféle csekélységek, hogy "A sokat ünnepelt »akadémiai szabadság« kiutasíttatik a német egyetemről, mivel ez a szabadság inautentikus, mert csak tagadó volt... A német diákok szabadságának fogalma visszavezettetik most a maga igazságához." Vagyis a munkaszolgálat, a honvédelmi szolgálat és a tudásszolgálat szentháromságához.)
De ami igazán érdekes, az magának a filozófusnak a visszatekintése a korszakra és válasza "azok számára..., akik örömüket lelik abban, hogy tekintetüket mereven arra szegezzék, ami rektorságomban szerintük kifogásolható..." "Önmagukban ezek a dolgok éppoly közömbösek, mint a terméketlen vájkálás a régi kísérletekben és intézkedésekben, amelyek a hatalomra törő akarat planetáris uralmán belül olyan jelentéktelenek, hogy még parányinak sem nevezhetők." Érdekes válasz ez az egyéni felelősséget firtató kérdésre. Jürgen Habermas írja A modern filozófiai diszkurzusa című könyvének Heidegger-fejezetében: "Nem »Az Adolf Hitlerben és a nemzetiszocialista mozgalomban való hit hivatása« (ezen cím alatt terjesztették Heideggernek a német ösztöndíjasok és tudósok választásakor Lipcsében 1933 november 11-dikén tartott beszédét), amely ítéletre készteti azokat, akik később születtek - akik nem tudhatják, hogy hasonló helyzetben nem hibáztak volna-e ugyanígy. Ami zavaró, az a filozófus képtelensége arra, hogy, a náci rezsim bukása után, akárcsak egyetlen mondattal is, beismerje hibáját - egy olyan hibát, amely politikai következményekkel terhes. Ehelyett Heidegger magáévá teszi azt a bölcselmet, mely szerint nem az elkövetők, hanem az áldozatok maguk a bűnösek: »Kétségtelen - mindig vakmerő dolog, ha egyes emberek a többi ember bűneit elszámolják és fölszámítják. De ha már a bűnösök kereséséről van szó és a bűnök számbavételéről: vajon nem létezik-e a lényegi mulasztás bűne? Azok, akik akkoriban oly prófétikus tehetséggel voltak megáldva, hogy pontosan előreláttak mindent, ami később bekövetkezett - ilyen bölcs én nem voltam -, miért vártak csaknem tíz évig arra, hogy a vésszel szembeszálljanak? 1933-ban azok, akik mindezt tudni vélték, miért nem épp ők láttak hozzá ahhoz, hogy mindent alapjaiból kiindulva jó irányba tereljenek?« (81. o.) Ami zavaró, az a bűntudat elfojtása, abban az emberben, aki, miután az egésznek vége volt, a kicsinyes egyetemi áskálódások kisinasának perspektívájából, írt magának egy nácitlanító bizonyítványt igazolandó a fasizmus melletti döntését. Ahogyan rektorságának szégyenfoltját és az azt követő vitákat rákeni »a tudomány lényegileg metafizikai állapotára«, éppúgy választja le minden tettét és kijelentését magáról mint empirikus személyről, és a Sorsnak tulajdonítja őket, melyekért nem vállalhatunk felelősséget. Saját elméleti fejlődését is ugyanezen nézőpontból látta; az ún. Kehre nem problémák megoldására irányuló gondolati erőfeszítések következményeként, vizsgálódás eredményeként, hanem mindig a metafizika anonim, maga a Lét által színre vitt meghaladásának objektív eseményeként értelmezendő."
Habermas ezzel szemben úgy látja - megjegyezve, hogy "Heidegger maga határozottan elutasítaná ezt a rekonstrukciót" -, hogy mind a Lét és idő filozófusa, mind pedig a Kehre utáni Heidegger filozófiája egy problémára adott megoldásként értelmezendő. Sőt, Habermas nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a Kehre nem utolsó sorban a szóban forgó syracusai kaland következménye: "Amint azt az 1935-ös nyári szemeszter előadásai mutatják, Heidegger szigorúan tartotta magát rövid rektorsága után is ama »hit hivatásá«-hoz. És végül, amikor már többé nem téveszthette meg magát a nemzetiszocialista rezsim valódi karakterével kapcsolatban, filozófiailag nehéz helyzetbe manőverezte magát. Miután a »Daseint« a nemzet Daseinjével azonosította, az autenticitást a hatalom megragadásával, és a szabadságot a Führer akaratával, és mivel a létkérdésbe beleolvasta a nemzetiszocialista forradalmat, munkaszolgálatostól, honvédelmi szolgálatostól és tudásszolgálatostól, filozófiája és a korabeli események között egy belső, nem egykönnyen retusálható kapcsolat jött létre. A nemzetiszocializmus valamely sima politikai-morális átértékelése megtámadta volna a megújított ontológia alapjait és kérdésessé tette volna az egész elméleti kísérletet. Ám ha, ellenkezőleg, a nemzetiszocializmusban való csalódás a felelősségteljes ítélet és cselekvés áttekinthető szféráin túlra emeltetne és objektív tévedéssé stilizálódna, olyan tévedéssé, amely fokozatosan nyilatkozik meg a történelemben, akkor a Lét és idő kiindulási pontjával való kontinuitás nem kerülne veszélybe... A mozgalom nem-igazságát, amelytől hagyta magát rászedni, nem valamiféle egzisztenciális bűnbeesettség fogalmaival interpretálja, amelyért valaki szubjektíve felelős, hanem mint az igazság objektív visszahúzódását. Mivel e legeltökéltebb filozófus szeme csupán fokozatosan nyílott rá a rezsim természetére - mily megdöbbentően késedelmes megértése a világtörténelemnek -, magának a világ menetének tulajdonít szerzőséget, nem a konkrét történelemnek, a maga valójában, csak egy szublimált történelemnek, felemelve az ontológia fennkölt magasságaiba. Imígyen született a Léttörténet fogalma."
Jean-François Lyotard a Posztmodern kondícióban a rektori beszéd alapján Heideggert egyenesen a "szellem dialektikájának metanarratívájához" sorolja, ami elég durva sértés, de - Habermas elemzése is ezt látszik erősíteni - védhető interpretáció. Ebből a szempontból "csupán" annyi a különbség, hogy a hegeliánus narrátor a világ és a történelem értelmét, belőle kiolvasva, fogalmilag világosan meg tudja ragadni, míg Heideggernél a világ és a föld harcában időről időre visszahúzódik az igazság, olykor igen tartós periódusokra is. (Például a görög filozófia megjelenésétől Heideggerig tartó metafizikai létfeledettségben dagonyázó világkorszakban.) De mindkét szerzőt valami hallatlan önhittség és szubtilis gőg jellemzi, amennyiben mindketten úgy tudják magukról, hogy a lét lényegének szívéhez ők állnak a legközelebb a világtörténelem addigi menetéig.
Mindezeket azért fontos megemlíteni, mert a Kossuth kis színes, filozófusokat kiadó kitűnő sorozatában megjelent három Heidegger-írást - Az idő fogalma (1924), A német egyetem önmegnyilatkozása (1933) és A rektorátus (1945) - valamint néhány elő- és utószót tartalmazó könyvecskének a kicsengése megítélésem szerint korrekcióra szorul. Lehetséges, hogy "Heidegger a század legnagyobb gondolkodója", miként a bevezetés állítja, bár én nem mérném le, hány kiló egy hattyú. De úgy vélem - főként, ha két írás kifejezetten Heidegger e sokat vitatott periódusáról szól -, jobb, ha tudunk a könyvből kimaradt másik oldalról is, ha nem felejtjük el az elfelejthető dolgokat. Ezek is hozzátartoznak a gondolkodói portréhoz.
Jegyzetek
319(1993)