2.) Anna Blume ist rot.
3. ) Welche Farbe hat der Vogel?"
(Kurt Schwitters)
"vita [...<...] ví, vív [...] Ismeretlen eredetű."
(A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára)
Az istenek túlságosan kevés időt engedélyeztek a halandóknak ahhoz,
hogy műveltekké válhassanak. Hát, van, aki jobban igyekszik, és van, aki
kevésbé. És van, aki errefelé tájékozódik, és van aki arrafelé. Aki kevésbé
és/vagy nem irodalomtudományi, -elméleti, művészetfilozófiai stb. műfajok
felé és/vagy kritikus, azzal mi van. - Talán frusztrálva van. - Jó-e ez.
- Mert ez lehet a legjobb lelki kondíció a komoly elszánáshoz, hogy tájékozódjon
ebben az irányban. De egyúttal ez lehet a legjobb lelki kondíció az ad
hominem (s esetleg - pozícióktól függően - intézményesített) reakciók számára.
Sértődés, tiszteletet parancsolás, gyűlölet, betartás, Minderwertigkeitskomplex,
táborokba gyűlt bitangok. - Kell-e tájékozódni elméleti irányban. - Hogyne
kellene. - Miért kellene: arrafelé tájékozódom, ami felé akarok, és errefelé
akarnék legutoljára, mert nem érdekel ez a nagyképű okoskodás. Azt hiszik,
hogy ha ezt a teoretikus bikkfanyelvet beszélik, attól bármi közük lesz
az irodalomhoz. Nem, az irodalomhoz éppen nekem van közöm, mert nem takarja
el előlem az a félelmetes nagy technika. Van időm a művel is foglalkozni,
nemcsak azzal, hogy helyesen applikálom-e a módszertant. Én még tudok zokogni,
megrendülni, katarzist érezni, az én éltemet meg tudja változtatni egy
mű. Ezek pedig kemények és hidegek, mint a kő. ("Wenn nicht mehr Zahlen
und Figuren / Sind Schlüssel aller Kreaturen, / Wenn die, so singen oder
küssen, / Mehr, als die Tiefgelehrten wissen..." usw., Novalis.) - Dehát
édes, műveletlenségére büszke gyermekem. Érzelmei mindenkinek vannak. Egy
irodalmi tanulmány azonban másról szól. Másfelől hogyan vagy képes ilyen
magabiztos ítéletet alkotni olyan dologról, amiről nem sok fogalmad van.
Ráadásul az úgynevezett elmélet, ha jó, mindig nagyon is gyakorlati kérdéseket
tárgyal. Az irodalomról és művészetről szóló elméleti diszkurzusok egyik
legfontosabb témája hosszú ideje éppen ez, és nagyon sok, nagyon különböző
nézet csapott már össze, nem ártana ezekről némi információt szerezned,
mellesleg éppen a saját álláspontod megerősítése érdekében. Kicsit dühítő
a leoktató tónusod, miközben érveidnek sokkal elegánsabb, jobban kifejtett,
ezerszer gazdagabb és árnyaltabb kifejtését tudnám elővezetni elmélettörténeti
tanulmányaimból. - Ez csak ismeret. Nem tudás. - Mi a különbség. - Hát
ez az. - És milyen érdekes az a sejtelem is, hogy az ember minél inkább
beleássa magát a filozófiai, tudományelméleti, módszertani, ismeretkritikai,
stb. művekbe, annál inkább megvilágosodik számára, hogy éppen a legfontosabb
kérdésekben nem számítanak ezek a megfontolások: hogy ezirányú tájékozódása
nagyjából arra volt jó, hogy minden megalapozási és legitimációs kísérletről,
a legügyesebbről is, pillanatokon belül le tudja rántani a szofisztikált
leplet, a legerősebb textúrát is, hogy megpillantsa a mögötte rejlő pőre
decizionizmust. - Mire volt jó akkor ez az egész. Megérte-e. - Mi éri meg.
Mire jó bármi, amit csinálunk az életben. - Van-e helyes módszer. Van-e
igazság. - Hát persze, hogy nincs. - De vajon nem hal-e meg minden, ha
e tökéletesen keresztülvihető és argumentálható állítást komolyan vesszük,
nem válik-e komolytalanná minden beszélgetésem, ha többé nem hiszem, hogy
én jól gondolom, hogy én gondolom jól, nem veszíti-e el a diszkurzus egész
energetikai rendszerét, ha a felek többé nem hiszik, hogy igaz, amit mondanak,
hogy az igaz, amit ők mondanak. - Szükség van-e bármilyen diszkurzusra.
Társas lény-e az ember. - Az-e a jó, ha az izgalmas szellemi párbajokat
keresi állandóan, vagy ha bámulatos konszenzusteremtő képességeit érvényesíti.
Az-e a jó, ha egy ideális sensus communisra tör, vagy az, ha a sensus individualis
jogait védelmezi vele szemben. Nem teszi-e tönkre a játékot a játékszabályokat
felrúgó szolidaritás éppúgy, mint a játékot puszta eszköznek tekintő Wille
zur Macht. - 1986 február 20-22 között Párizsban konferenciát rendeztek
azzal a céllal, hogy Németország és Franciaország prominens filozófusai
találkozhassanak egymással. Tekintve, hogy ez a két külön-külön is nagy
hagyományú filozófiatörténet a háború után egyre jobban figyel egymásra,
és valóban jelentős gondolkodókról van szó, a konferencia igen fontosnak
ígérkezett. Úgy volt, hogy az első nap Habermas tartja a vitaindítót, de,
bár Párizsban volt, mégsem vett részt, átengedte helyét Apelnak és Wellmernek.
Lyotard is az utolsó pillanatban mondta vissza a részvételt. Derrida maradt
egyedül a francia oldal képviselőjének. A találkozó végül is létrejött,
de ez minden, ami a siker mértékét illeti. A remélt dialógus hamar zátonyra
futott. A nyitó est és a másnap délutáni szekciók után a németek zavarodottan
konstatálták, hogy egyedül maradtak. Harmadik nap aztán előkerült néhány
francia, akikkel kitűnően megértették egymást, akárcsak a legtöbb amerikaival
vagy olasszal. De azok a franciák, akikkel igazán beszélni akartak, eltűntek.
Apel és Derrida első napon lezajlott vitájából következtethetünk egy-s-másra.
A német mindenáron meg akarta győzni a franciát, hogy vitathatatlanul az
ő kommunikációelmélete alkalmas arra, hogy a vita módját meghatározza.
Bírálta Derridát "irracionalizmusa" miatt, és különösen ennek heideggeri
vonásai miatt. Derrida számára elfogadhatatlanok voltak Apel javaslatai,
kinek attitűdjét egyenesen "botrányosnak" minősítette. Valójában, így Derrida,
Apel kísérlete a kommunikáció puszta ideájának is ellentmond, sőt, fellépésében
alighanem saját etikájának alapvető elvét, "a szerepek idealizált cseréjét"
hagyta figyelmen kívül, és így tovább. - S ha felidézzük a közelmúlt néhány
híresebb filozófiai (")vitáját(") (kritikai racionalizmus vs. kritikai
elmélet, dekonstrukció vs. beszédaktus-elmélet stb.), majd mindegyiknél
azt látjuk, hogy a beszélgetésnek még a legelemibb feltételeit sem sikerül
megteremteni: sor sem kerülhet az egyes tézisek és módszerek tematikus
és részletes megvitatására, mert mindkét fél holisztikusan zártnak
érzékeli a partner beszédrendjét, s ezt állandó vitametodológiai reflexióik
sem képesek feltörni. Sőt. Ilyen körülmények között mindkét fél hajlamos
arra, hogy a másik koncepcióit "túlságosan egyszerűnek", "naivnak" (értsd:
ostobának) vagy éppenséggel "zavarosnak", "irracionalistának" valamint
(ezt senki sem hagyja ki), ezekből következőleg, de szükségképpen, morálisan
és/vagy politikailag veszélyesnek minősítse. - Mindezeken túl, mégsem nevezném
"sajnálatosnak" az efféle vitákat (mint Ricoeur a - fent említetteknél
egyébként jóval "megértőbb" és egymáshoz jóval közelebb álló felek közti,
helyenként még a másik kritikáját is elismerő - Habermas-Gadamer-vitát),
ellenkezőleg: hallatlanul élvezetesnek, tanulságosnak, fontosnak és szükségesnek.
- A vita bizonyos fokig önműködő struktúra, "saját lénye van", ahogy Gadamer
mondja a játékról. Szerepeket oszt és erősít meg, nagyon ügyesen csinálja,
ha invenciózus emberekkel dolgozhat: miközben egyre inkább belekényszeríti
a feleket (kezdetben esetleg nem olyan markánsan körvonalazott) pozícióikba,
belekényszeríti őket abba is, hogy a (kezdetben esetleg még fel sem talált)
legjobb érveket hozzák fel e pozíciójuk védelmére. - Ennyit a vitáról általában.
- Most a konkrét vita néhány érvéről. - A Takáts József által felvázolt
művelődéseszmény számomra is szimpatikus, nem pontosan értem, miért érzi
múlhatatlan szükségét annak, hogy a "minden [szerintem] értelmesen
gondolkodó lény" által kiküszöbölhetetlennek tartott phronésziszt (gyakorlati
tudást) megvédje a tudományoktól és elméletektől, mintha azok tagadnák
jelentőségét. Ezzel a korrektívummal erőmhöz mérten rögvest el is kezdeném
terjeszteni a "pallér" fogalmát, ha nem a "pallos" és a "böllér" szavak
kontaminációját hallanám ki belőle, de, jelölőláncaim rabjaként, valami
megmenekülhetetlen kényszerességgel. - Bónus Tibornál, számos csavarral
ugyan, mintha visszaköszönne a descartes-i formájában nehezen védhető klaritás-
és disztingváláseszmény: egy élesen definiált, jól ellenőrizhető, szigorúan
konzisztens, minden lényeges előfeltevését tisztázó stb. metanyelv mint
a (vagy ha jóindulatú vagyok: egy) lehetséges közös és általános beszédmód
megteremtésére irányuló igény. A szövegnek azonban rengeteg vakfoltja van.
Vagyis nem eléggé önreflexív. Fura módon éppen a választott elméletek,
autoritások, attitűdök problematizálják leginkább a fent leírt metanyelv
megteremtésének, lényegi kritériumai garantálhatóságának rendkívüli nehézségeit.
De hogy ne untassuk magunkat e mindegyőnk által jól ismert, kedves "irracionalista"
szerzőink citálásával, emlékeztessünk magunkat arra, hogy még a szcientikusabb
stílusú megközelítések számára is sokkal problematikusabbak ezen eszmény
megvalósításának lehetőségei. Élesen definiált: Szpeuszipposztól Feyerabendig;
jól ellenőrizhető: Einstein "gondolatkísérleteitől" a "butterfly effect"-ig;
szigorúan konzisztens: Gödeltől az ezerféle játék- és rendszerelméleti
aporiáig; minden lényeges előfeltevést tisztázó: Wittgensteintől Polanyiig.
- Takátstól joggal kérdezhetnénk, hogy Oakeshott, vagy akár Aron, nem tartozik-e
túlságosan is recens brosúrákhoz, továbbá hogy nincsenek-e ezeknek a gondolkodói
teljesítményeknek és beállítódásoknak ugyanúgy avantgarde hevületű prókátorai,
akiket nagyon hasonló kritikával lehet illetni, mint amilyennel ő tiszteli
meg a "másik oldalt". Mivel úgy érzékelem, hogy rengeteg tényleg figyelemre
méltó dologra hívják fel a figyelmünket, ezért a "balos" sztárok mögé felsorakozó
divatmajmok képlete még akkor is túl egyszerű, ha a leglényegesebb kritikai
észrevételeit elfogadjuk - esetenként még magukra a sztárokra vonatkoztatva
is. De, mint mondani szokás, "nem ezért szeretjük őket", és azt, gondolom,
Takáts is vonakodnék kijelenteni, hogy M. F., J. D., R. B., P. d. M., J.
L. stb-ek munkái nem hoztak semmi érdekeset és fontosat, nem beszélve a
nem-annyira-sztár teoretikusokról, Bataille, Bahtyin, Benveniste, Bloom,
hogy csak néhány B betűset említsek. Ez esetben pedig már össze is zavarodtam,
nem tudok érvényesíteni semmiféle valóban relacionális interszubjektív
elvet, annyira csak magamból bírok kiindulni: tudom, hogy ez fegyelmezetlenség,
de csak borzasztó ritkán és nehezen vagyok képes rávenni magam arra, hogy
ne azzal foglalkozzam, amit érdekesnek és fontosnak találok. - Takátsnak
a "tudományos kritikusra" vonatkozó attitűdkritikája fontos korrektívumokat
tartalmaz, ugyanakkor meglehetősen elnagyolt. Összemossa például a módszer-
ill. tudománykritikai érzékenységet (mellyel ő maga is meg van verve) az
avantgarde mentalitással (mellyel...). Bár ezt elfelejti hangsúlyozni,
nagyon valószínű, hogy lelki szemei előtt azon fiatal magyar kritikusok
sereglenek mint "tudományosak", akik a hermeneutikából illetve a dekonstrukcióból
kinövő elméleti és fogalmi apparátusokat működtetik. És itt megint kezd
kissé összezavarodni a kép: mennyiben tudomány(os módszer) a hermeneutika
és a dekonstrukció. Mert kidolgozóiknak más a véleménye. Az iskoláknak
persze tanra is szükségük van, de a tanulók előbb-utóbb úgyis kijárják
az iskolát, s ha nem, akkor azért, mert többszörösen megbuktak. (Háromszor.)
- A legutolsó lennék, aki egyetértene a közkeletű tudományhívő axiómával,
miszerint "sociology is for the deviants", de nem hiszem, hogy a tudományos/tudománytalan,
vagy, általánosabban, a bevett/kirekesztett elkülönítése kizárólag
szociológiai kérdés, s hozzátenném, hogy az ún. "racionális" érvelés, vagy
ha így jobban tetszik, a bevett kódok alapján működő (s ezeken belül erőszakmentes)
interszubjektív kontroll esélyeiről ennyire sötét víziót kizárólag a legdurvább
"balosok" szoktak - néha - elhinni. - Érdekes, hogy Bónus viszont ezt mondja:
"[a]zt, hogy a diskurzusok harcából ki kerül ki »győztesen«, aligha a diskurzustársaságok
tagjai döntik el, sokkal inkább az irodalom hatástörténetének utólagos
horizontjából, egy-egy beszédforma továbbélésének »erősségéből«, vagyis
nyelvének hatásosságából, meggyőzőerejéből lehet majd erre következtetni"
(kiemelés tőlem). Természetesen nincs kizárva ez az egy-egy értelmű megfelelés
sem, de a függvény rendszerint bonyolultabb szokott lenni, s rengeteg változója
közül mindenképpen az egyik legfontosabb a "szociológiai", pl. amikor "egy
beszédforma továbbélését" sokkal inkább az biztosítja, hogy a korlátozott
számú intézményt valamely "diskurzustársaság(ok) tagjai" veszik be, birtokolják
és örökítik tovább (ld. Bourdieu), másokat pedig, a "hatalom/tudás" (Foucault)
természetéből adódóan, hajlamosak kirekeszteni, megbélyegezni, ellehetetleníteni
stb., s ami ily módon nem született meg, az ugyebár nem kerülhet bele semmiféle
hatástörténeti horizontba. - Ide kapcsolódik Bónus tanulmányának egyik
legalapvetőbb problémája. A szöveg önértelmezése szerint mintaszerű előfeltevéseinek
explikálása, "vagyis" (előfeltevése szerint) végső soron "interszubjektív
megoszhatósága" tekintetében. Nem tisztázza azonban, hogy ezt valamely
objektivitásként vagy empirikusan általános interszubjektivitásként tételezett
racionalitásba vetett hit alapján vagy pedig valamely Wille zur Macht közelebbről
meg nem határozott elvek alapján működő agónjaként képzeli el. Mert az
furcsa lenne, ha a nietzschei modellben descartes-i elveket érvényesítenénk.
Ehhez hasonló elgondolás van egyébként, mégpedig Karl Popperé, aki a darwini
szelekciós elvet gondolja alkalmazhatónak a tudományos elméletekre, ennek
azonban van néhány kínos előfeltétele, melyek (a tudósok közösségének konszenzusára
való hivatkozás kénytelen-kelletlen engedélyezését kivéve) egytől egyig
karteziánus vélekedés(rendszer)ek (úgymint az igazság korrespondencia-modellje,
a cogitatio mint univerzális "józan ész", "az ész" egyetlen módon "helyes
vezetésének elvei" stb.). Jobbára persze Nietzsche maga is adós marad a
meghatározó agonisztikus erők tisztázásával, pedig mindenképp tudhatott
róluk valamit, ha, mint a mellékelt huszadik századi ábra mutatja, ő az
egyik "Mächtigste". Viszont nem kizárt, hogy nem utolsó sorban éppen
ezért - nesze neked "szempontrendszer hozzáférhetősége" -, mert nem
mondja
meg (és sutyiban még váltogatja is), egyszóval mert nyelvezete hasonló
az ún. irodalmi szövegekéhez: bonyolultabban és érdekesebben alakítja "a
jelölés terét és játékát". Vannak esetek, amikor - még a kritikaolvasói
hermeneuszisz/poiészisz is - bizonyosan perverzebb annál, hogysem megelégedjen
a claire et distincte erényével. Bonyolult dolgok ezek. Például mi történik,
amikor egy olyan szöveg, amely nyilvánvalóan nem felel meg ízlésünknek,
jobban olvastatja magát és nagyobb aktivitásra késztet, mint egy olyan,
amelyik simán megfelel neki. Aztán van egy másik érdekes és gyakori jelenség.
Dan M. Davin mondta McLuhan stílusáról, hogy "inkább megerőszakolja figyelmünket,
mintsem elcsábítja megértésünket." Az ideális értelmezés nő, és mint Woody
Allentől tudjuk, "titokban minden nő azt akarja", (ti. hogy megerőszakolják).
De ne tréfáljunk (mindig) az ilyen komoly dolgokkal (mint a Will-To-(Be-Subjected-To-)Power):
az interszubjektív megoszthatóságra törekvésnek a tudományos klaritás és
disztingválás stratégiájával operáló változata mindenképpen jó megoldás,
és hatékony, akár gondosan ügyel arra, hogy a terminológiát lehorgonyozza
a köznyelvben ("igen, ezt értem, tiszta és világos"), akár a hermetizmust
részesíti előnyben ("ezt nem értem, de biztos nagyon művelt és okosakat
mond"). - Egyetértek Takátscsal, a "technikai tudás" valóban kevés, valóban
"nem szavatol a kritika színvonaláért", de nem kellene en bloc lebecsülni:
olykor roppant érdekes dolgokra képes. És főleg nem kellene szembeállítani
az "érvelés művészetével", amiről a régiek "nem véletlenül beszéltek
valaha", már csak azért sem, mert a régiek ezt "valaha" úgy mondták: tekhné.
Én személy szerint azt szeretném, ha az "elmélet" szó 'valami obskurus,
minden gyakorlatitól teljesen elvonatkoztatott, nem-fontos, életidegen
elvontság (stb.)' konnotációja erősen meggyengülne. Úgy érzékelem, a jó
elmélet legalább olyan fontos és izgalmas dolgokat termel a legfontosabb
és legizgalmasabb dolgok kapcsán, mint a jó művészet. Némiképpen zavarónak
találom, hogy Takáts szövegét sokan tekinthetik saját apológiájuknak olyanok,
akik sohasem voltak képesek, még csak megközelítőleg sem, ezen a színvonalon
kifejteni pozíciójuk bizonyos alapvető előfeltevéseit, s vélhetőleg ezek
ugyanazok, akik nem veszik magukra az apologéta intését: "a nem-ismeret
viszont jelzi a kíváncsiság bezárulását, ami egy kritikus esetében a vég
kezdete." - Olvasatomban Bónus írásának is ez az egyik legfontosabb implicit
"üzenete", bár úgy tűnik, e szövegének nem a legfőbb erénye minden
más iránti kíváncsiság és korántsem mutatkozik az "interszubjektív megoszthatóság"
szép eszménye mintapéldányának. Csak egy példa a konkrét kritikák elejéről:
messzemenően egyetértek például Abody Rita dolgozatának felszínes-nyelv-kontra-mély-valóság
alapvetésének bónusi kritikájával, de felmerül a kérdés: ennyi? Mint egy
nem túl kedves számítógépes játékprogram: teljesítettünk egy levelt,
de nem kapunk semmi bonust. Taine vagy Spengler történeti munkáiból
legalább annyit lehet tanulni, mint Foucault-iéból vagy Jaußéiból, mégha
utóbbiak elméleti, módszertani, (pre)koncepcionális közelítéseit jóval
jobbnak tartjuk is. Rendben, hogy elküldjük Taine-t, amikor éghajlatozik,
vagy Spenglert, amikor növényhasonlatozik, de ez kevés indok arra, hogy
becsapjuk könyveiket, s feléjük se nézzünk többé. Bónusnak az utolsó bekezdésben
megfogalmazott végkövetkeztetése hűségesen követi azt a "metafizikus dualizmust",
amelyet legtisztábban talán Derrida fogalmazott meg híres '66-os írásában,
miszerint "kétféle értelmezése van az értelmezésnek, a struktúrának, a
jelnek, a játéknak. Az egyik arról álmodik, hogy képes lesz a játék és
a jel rendje elől elillanó valamiféle igazság vagy eredet megfejtésére,
és száműzetésként éli meg az értelmezés szükségességét. A másik, amely
már nem az eredet felé fordul, fenntartja a játékot, igyekszik meghaladni
az embert és az emberi(es)séget, hiszen az ember neve annak a lénynek a
neve, aki a metafizika, illetve az ontoteológia története, vagyis egész
története során a teljes jelenlétről álmodott, a biztos referenciális alapról,
a kezdetről és a játék végéről." Bizonyos játékelméleti megfontolások alapján
azt mondhatjuk, nem túl szerencsés ez a szembeállítás. Implicit módon bár,
de annál élesebben jelöli ki a - mindig mobilisként elgondolt - játékimmanens
szignifikáció és a - mindig stabilisként elgondolt - transzcendentális
jelölt terének határvonalait; jóllehet (szerintem) a jó játék mindig mozgásban
tartja mindkettőt, s ha nem így lenne, elveszítené minden erejét/hatalmát.
Nem csupán arról van szó, amit Bónus joggal (és, tegyük hozzá csak úgy
deskriptíve, a párbeszéd igényének leghalványabb jele nélkül, és, tegyük
hozzá kissé értékelőleg, ennek is van bizonyos esztétikája) hangsúlyoz,
hogy a sok tragizáló ontoteológusnak, száműzött megfejtőnek, naiv impresszionistának
az értelmezése és a Garaczi-szövegekkel való párbeszéd-kísérlete régen
halott, amennyiben nem teszi ki magát e szövegek éppen az ő világképére
radikálisan rákérdező vagy azt felforgató erejének. Hanem arról is szó
van, hogy maguk a Garaczi-szövegek is régen halottak lennének, ha - többek
között - nem éppen ennek az értelmezési horizontnak a "(második) tükör-stádiumában"
(Lacan) mozognának. Vagyis: éppen ez a rákérdezés és szubverzió adja -
többek között - a Garaczi-szövegek erejét, nem pedig az, hogy határzárat
létesít a két (egymástól hermetikusan elkülöníthetőként elgondolt) zóna
között, és állást foglal valamelyik, jelesül a jelölők végtelen játékának
oldalán, és akkor elégedett, otthon van, semmi száműzetettség, hisz oly
jó "a szemiózis végtelen szabadságá"-ban csörgetni jelölőláncainkat.
Vagy ezeket is elveszítette volna a rettentő szabadságban? Csak (jelölő)láncainkat
veszíthetjük? Nem, Garaczi túlságosan is otthonos a transzcendentális fixációk
birodalmában. Retorikai technikáinak, textuális stratégiáinak "a modernség
tragizáló és esztétista eszményei" a "szupplementuma". - A Takáts által
használt kulcs-hasonlatról, mint a konferencián is elmondtam, azt gondolom,
roppant tanulságos, ám e minőségét éppen annak köszönheti, hogy kitűnően
demonstrálja, hogyan nem szabad elgondolni az esztétikai ízlésítéletet.
Ha a hasonlatrendszer vonatkoztatási lehetőségeit próbálgatjuk, azonnal
özönlenek az ellenvetések: a műalkotást nem lehet kimeríteni, mint egy
hordót, vagy ha igen, akkor félő, hogy nem túlságosan jó, sőt még félőbb,
hogy ez esetben nagy valószínűséggel kulcsot is fogunk találni az alján,
amelynek segítségével, ha addig nem találtuk volna meg, empirikusan
is megbizonyosodhatunk arról, mitől volt ilyen szar ez a bor. Ne legyen
kulcs. Vagy legyen. Legyen tele kulccsal a hordó. Ne legyünk ignoránsak
azokkal szemben, akik szeretik a fémízű, bőrízű (bórízű stb.) borízt. Viszont,
sajnos vagy nem, a művészetnek, ahogy a hozzá közel álló körök értik, létmódja
az ízlés transzfigurációja, és akkor halna meg, akkor lenne puszta "tanítható
technikává", ha nem így lenne. Szép célkitűzés, hogy "egy lehetséges sensus
communisra" való "kitekintésünk" (Kant) tekintettel van a már meghaltakra
és a még meg nem születettekre is. De további lehetetlen feltételeket szab
annak, ami már így is lehetetlen. És itt nemcsak egy maszületett csecsemő
húsz év múlva bekövetkező lehetséges elgondolásának lehetetlenségére gondolok
(például amint installálja az autoexec.bat-jában a - hogy p. c.-k
legyünk - "Cunnilinguatio" device driverét, majd a megfelelő hardver-elemet
felerősíti ágyékára), hanem a legalább ennyire problematikus, túlságosan
is sok feltételezést kívánó "lehetséges Hume-ok elméleté"-re. Nem kívánok
állást foglalni abban a kérdésben, hogy van-e haladás, hogy nagyobbak vagyunk-e
Hume-nál a közte és köztünk levő rengeteg jelentős gondolkodó vállán állva,
de ha elhisszük ezek egyikének, Kantnak, hogy Hume képes volt felébreszteni
őt metafizikus szendergéséből, akkor miért ne tételeznénk fel Hume-ról
(meghaladhathatatlan szkeptikus "himnuszok" szerzőjéről), hogy képes
lenne felébredni valamelyik későújkori Nauszikaá hangjára.