Jön egy nímand, mindenre képes kis Hérosztratosz. Megáll, körülnéz.
Melyik templomot lenne érdemes felgyújtani. Végletekig kiürült, amorális,
kizárólag a hírnév olthatatlan szomja hajtja, gondolkodása stratagémák
láncolata. Egyszerű, hideg gépezet.
Ez vagyok. Megmondta a Lányi András.
És neki most rossz. Aggódik. Nem értem, a magyar kultúráért. Én alighanem két dolgot tehetek. Ha rendes ember akarok lenni, elismerem, hogy színigaz, amit mond, én vétkem, én nagy vétkem. Vagy pedig, tanújelét adva végső elvetemültségemnek, nem teszem ezt. És nem teszem.
Nem tudom, honnan származhatnak Lányi András információi, miszerint "ambiciózus" vagyok és "fiatal". Mert ambiciózus biztosan nem vagyok, nagyon nem. Az irodalmat és a kritikát nyilvános műfajnak tekintem, ezért nem indulok ki informális feltételekből. És a Halálnaplóról szóló írásom következményei arról győznek meg, hogy ezután még következetesebben kell így tennem. Akár úgy, hogy nem veszek tudomást erről az informális háttérországról, a pletykák és a személyes elkötelezettségek irányította vélemények közegéről, akár úgy, hogy beemelem ez utóbbit a publikus diszkurzusba. Ha már ez a dolgok lényege, akkor beszéljünk a lényegről. Ha már a véleménynyilvánítást oly sokan úgy tekintik, mint egymás erkölcsi kontrollját, akkor e kontroll legyen legalább nyilvános. Mert miről beszél Lányi András, az éleselméjű pszichológus, amikor, megtéveszthetetlen biztonsággal lehatolva lelkem legmélyebb zugába, megragadja a lényeget: "Farkas Zsoltnak ugyancsak bejött a számítása. Kinézett magának egy irodalmi tekintélyt, gondolta, ha annak nagy bátran nekimegy, hírét-nevét egy csapásra megalapozza." Nos, a szóban forgó kritikáról eddig Márton László olvasói levele szólt, valamint Bán Zoltán András egy nyúlfarknyi kiigazítása. Ez, bár nem akarom csökkenteni nevezett szerzők súlyát, igen-igen "kismértékű esemény" ahhoz, hogy általa hírre-névre tegyen szert egy számító karrierista. Miről beszél tehát Lányi? Nyilvánvaló, hogy a fent emlegetett informális háttérországról tudósít. Bizonyára mert csak ezt ismeri, mert - Petőfivel szólva - ott van honn. Ezt tanúsítja "Éleződő csatabárdok" című rezüméje is a személyes indulatok elszabadulásáról, valamint az a tény, hogy "pszichodrámájában" mindenkinek makacsul egy srófra jár az agya és a lelke. (Nem tudom, mi a személyes viszonya Balassához, de egysíkú pszichológiájából ítélve nagyon meglepődnék, ha nem lennének barátok.) Vagyis: az irodalmat (stb.) mindenki öldöklő pozícióharcnak tekinti, mindenki tülekszik, helyezkedik. Hatalmat akarnak, törtetnek, kegyetlenek, nem tisztelik a szenteket. Érdekszövetségekbe tömörülnek. És így szólnak magukban: "Régóta poshadó sérelmeinket, nosza, borítsuk egymás fejére... Kinek mije van: tolla, lapja, tanszéke, bársonyszéklába, folyóirata vagy kisebbrendűségi komplexusa, fogja jól marokra, aztán - rá az ellenségre!" Nem tudom, kedves Lányi András, hogy Önnek mije van, nekem ezek közül egyik sincs. Én egy ilyen ügyetlen törtető vagyok. Azaz tollam van, de gépen írok. És persze, hogy kisebbségi komplexusom van-e, ebben nyilvánvalóan Ön a kompetens. Régóta poshadó sérelmeim viszont bizonyosan ugyanolyan kevéssé vannak, mint tanszékem, ezért, ha tiszteletteljesen kérhetném: amikor efféle többes szám első személyű igealakokat használ, mindenképpen említse meg, hogy az rám nem vonatkozik.
Komoly retorikai következetlenségnek látom, hogy, miután megállapította, hogy fiatal vagyok, Ön a kultúra ezen új hérosztrátoszainak pszichológiáját mégis az elmúlt negyven évvel (7 + 33) magyarázza, "reflexeinket ez a két korszak kondicionálta". Megint a többes szám első személy. Persze nyilván a szerénység bevett retorikai alakzata ez, nem is lenne vele probléma, ha nem hinné el rögtön a literális olvasatát is. Márpedig engem - faluról jöttem - sem az irodalomban, sem az irodalmi életben nem kondicionálhatott sem a Rákosi-korszak, sem a puha diktatúra, 1988-ban jelent meg első kritikám, és ugyanebben az esztendőben láttam először igazi irodalmi szerkesztőt teljes életnagyságban. Kedves Lányi András, Ön tényleg nem tudja elképzelni, hogy vannak emberek, akik nem jelentették fel egymást, akik nem vitatkoztak taktikáról és stratégiáról, arról, hogy szabad-e, érdemes-e belépni a Pártba, akik nem adomáztak Aczél Györgyről, akiknek már nem kellett népi-urbánus háborút vívnia, akiknek Marx neve hallatán nem a kelet-európai rezsimek jutnak először eszébe, akiknek sosem volt Trabantjuk? Mindez persze nem azt jelenti, hogy ezek az emberek "tiszták", a korábban születettek pedig nem. Ellenkezőleg: némely alapvető dolgokban ugyanolyanok, ugyanolyan hiúak és sebezhetőek, ugyanolyan nagyszerűek és esendőek. Más, kevésbé alapvető dologban viszont mások. Náluk egyszerűen nem téma az Ön által emlegetett "rossz iskola". Nem oda jártak. A kisdobosok hat pontján még nem röhögték el magukat, a KISZ viszont már mosolyra sem méltó komédia volt számukra. Az egyetemen Foucault-ról és Derridáról tanultak. De az idősebb generáció esetében is kissé leegyszerűsítőnek tűnik, hogy minden erőteljes kritikai megnyilvánulást a Lányi-féle pszichologikával magyarázzunk, amelyben senki sem a véleményét írja, hanem a pozícióharc álcáján ügyeskedik, sérelmeit bosszulja meg; ha hatalma van, hatalmaskodik, ha nincs, hatalmat akar a rohadt kis nímand. Első pont: Az irodalmár nyomul, mint az állat. Második pont: Az irodalmár, ahol tud, betart. És így tovább. Kedves Lányi András, ne írjon túl sokat, mert túl sok fog kiderülni Önről és a pszichológiájáról.
"Akit csak a »hatóság« iránti félelem tart vissza a botrányos viselkedéstől - írja -, nem tanulhat igazi önfegyelmet. Aki a tőle idegen ízlés jelenlétét azért viseli el, mert a hatalom kényszeríti rá, vagy éppen a hatalommal való közös ellenkezés jegyében tűri meg, annak nem válhat benső meggyőződésévé a tisztelet és érdeklődés a mások gondolatai iránt." Ez az érvelés tetszik a legjobban. Zavarba ejtő. "Akit csak a »hatóság« iránti félelem tart vissza a botrányos viselkedéstől, nem tanulhat igazi önfegyelmet." Aki viszont interiorizálta állam-apu törvényeit, az fegyelmezett. Rendes ember. Nem hőzöng, nem izgágáskodik. Önfegyelem, gyerekek, önfegyelem. Belsővé tenni azt a törvényt és érzületet, amelyet Lányi András törvénye és érzülete, morális tartása kényszerít ránk! Érzed, hogy feszít belülről? Te is fegyelmezett, tisztelettudó és komoly akarsz lenni. Ne tiltakozz. Add meg magad. A mindig totalizáló despota pszichológiája ez, a végtelen adósság logikája. Itt van előtted az erkölcsi géniusz, megtisztel mindazzal, ami tiszteletreméltó és szent, s te nem tiszteled, nem fogadod el kötelező érvényűnek kategorikus imperatívuszát, nem indít meg ez a morális tartás, nem viselkedsz helyesen, "gyalázatos" vagy. Ennek a szociális rendnek az eredménye és szimbóluma az a végső és öntudatlan (?) cinizmus, amellyel Benjámin László egy Rákosit dicsőítő verse elé ezt a József Attila-mottót írja: "Az én vezérem bensőmből vezérel." A totális külső kontroll diadala: minden lélek az ő gyarmata, minden lelket bensejéből vezérel a terror kódja. A másik tetszetős érv, amelyben a hatalom mint az ízléspluralizmus bajnoka lép fel: a hatalom, megannyi kis ízlésterroristára, ránk kényszerítette a más ízlésekkel szembeni toleranciát. De sajnos kitört a szabadság, és most az összes kis sértett, gyűlölködő, bosszúálló csőcselék itt tombol láncait vesztve. Újra el kell mondanom: az az érzésem, hogy minden retorika védhetetlen és támadhatatlan. És eléggé esetleges. Szerintem ennek beismerése a jó kommunikáció minimuma. Az az érzésem, kedves Lányi András, hiába írnám azt, hogy az elnyomó hatalommal szembeni ellenállás érdekében az egyéb ízléskülönbségeket félretenni szerintem erény (volt); sem politikailag, sem erkölcsileg nem találok benne kivetnivalót - nem hiszem, hogy meghatnám vele, miközben, és ez szinte meggyőződésem, más körülmények között Ön is aláírná ezt a mondatot. Egyrészt. Másrészt túláradó hevületében leír olyan mondatokat, amelyeket más körülmények között nem írna alá, mert bármennyire is leegyszerűsítőnek érzem Hernádi Miklós nevezett írását, nem fasisztáznám-komenistáznám le érte. És nem állítanám vele szembe a boldog puha diktatúra fegyelmezett édenét.
De rendben, elcsattannak a pofonok jobbra-balra, nagy ügy. Viszont közben egyáltalán nem veti fel az ízlés problémáját. Az ízléstelenségét annál inkább. Ha Önnön cikkére vonatkoztatja annak címét, kérdésként: "Ízlések vagy pofonok?" - mi lenne a válasza? (Találgatásaim egyike írásom címe, ami mutatja, mekkora bizodalmam van Önben.)
Nade vissza az engem illető szövegre, menjünk sorra, hogy néz ki "a tisztelet és érdeklődés mások gondolatai iránt". Az elejéről már volt szó. Kiderül, hogy Márton László nagy marha volt, mert beugrott ennek a primitív gaztettnek, azt hitte, hogy ez "műelemzés", én pedig röhögök a markomba: hát azt hitted, kis bolond? Milyen egyszerű. Talán Önnek sem tenne rosszat egy kicsit több módszertani kétely. Megértőbbé és érzékenyebbé tesz bennünket, nem szabad ilyen durván elutasítani. (Egyébként pedig a módszertani kételyeknek komoly és nagy hagyományú "iskolái" vannak. Mi több, tekintélyei.)
Természetesen az én idézési technikáimmal van baj, nem az idézetekkel, csakúgy, ahogyan az újságírók olyan rútul meghamisították szegény Curkaątefi "tanulmányát". Én is azt gondolom, hogy a kontextus fontos. Inkriminált írásomban előfordul 18, 21, 27 soros idézet is. Rövidebbek is, amikor az általam bizonygatott szemantikai túlterheltség már annyiból is nyilvánvaló. Egy komplett mondat idézésekor nem kell feltétlenül a kontextus ismerete ahhoz, hogy megállapítsuk, problematikus. Például amikor grammatikai hiba van benne. Vagy olyasmi, amely csak dadaista kontextussal lenne "értelmes" (és az mennyivel jobb lenne, de sajnos ez nem áll fenn, ugye, ebben - végre - egyetérthetünk), hadd írjam le még egyszer a kedvencemet: "Elég, ha csak hömpölyög: epika, mint egy hátasló a Volgán." Az Ön cikkének terjedelme természetesen nem teszi lehetővé, hogy túl sokat idézzen Mártonnak írott válaszomból, de valamivel több méltányosság még belefért volna, mondjuk a tendenciózus ferdítések helyére. Például: szerintem, írja Ön, "Balassa már »nem fogékony a jövőben nagy valószínűséggel meghatározó szerzők művei iránt«, ha igen, akkor sem, mert az új időknek új dalaival, már a nagy valószínűséggel meghatározó új kritikus óhajt a centrumba nyomulni." Nagyon megörülhetett, hogy ennyire sikerült ez a mondata, ez látszik az ezt követő "Na, ennyit erről" zárómondaton. Nem sikerülhetett volna azonban ennyire szépre és kerekdedre, ha egyetlen szócskával előbbre teszi az idézet határát. Ez úgy hangzik, hogy "bevallottan". Vagyis Balassa szerint. Én nem is nagyon alkothatnék ilyen véleményt, amit Ön nekem tulajdonít, hiszen Balassa egyáltalán nem írt a "legújabb irodalomról". Ezzel szemben maga Balassa jelentette ki (bár kétségkívül nem úgy fogalmazott, hogy nincs érzéke hozzá, hanem úgy hogy) ő azért nem ír erről, mert csak akkor fog írni, ha számára elég jó mű születik. Nos, a jelek szerint ez mindezidáig nem született meg. Nincs Hozzá méltó mű. Ha szabad ezt gondolnom: számos, a magam és sokak számára jó mű van, csak ezek erényeire Balassa nem fogékony. Ez a legtermészetesebb dolog, nyilván számos dologra én nem vagyok fogékony, amire Balassa igen: ez 100%-osan ízlésprobléma, miért kell pofozkodássá erőltetni, kedves András?
Valóban nagy butaság lenne azt állítani, "hogy a képes beszéd azoknak való, akiknek valami takargatnivalójuk van", tökéletesen egyetértek Nietzschével: "A trópusok nem olyasvalamik, amik tetszés szerint kivonhatók a nyelvből, vagy hozzáadhatók; ezek alkotják legvalódibb természetét", s hogy így gondolom, az majd minden írásomban dokumentálható. Mindazonáltal létezik maszatolás, sűrű szemantikai homály, művi hermetizmus. Irodalomkritikusi ambícióimról annyit, hogy elsősorban a filozófia különböző területei érdekelnek, de úgy az intézmények korrekt bevételéhez, mint a helyezkedéshez alkatilag ügyetlen lévén, nem is álmodom arról, hogy ebből valaha is megéljek. Az irodalmi kritikára viszont nagy a kereslet. Ez távolról sem jelenti, hogy ne vállalnám az ilyen tárgyú írásaimat. És persze hazudnék, ha azt mondanám, az irodalom nem érdekel. Ami viszont nem érdekel, az a hatalom. Csak ha destruálni kell.
És Ön szerint, kedves András, ez a "gyalázatosan" kifejezés az ízlések vagy a pofonok kategóriája alá tartozik? Túl azon a többször megismételt meggyőződésén, hogy egy mocskos, amorális karrieristának tart?
Mégpedig egy olyan írás alapján, melynek túlnyomó részét tematikus érvelés teszi ki, bevett és jól definiált módszertani apparátussal. Ezekről egy szót sem ejt. Ehelyett a vélelmezett "pőre gonoszság" lelki indítékait "boncolgatja" - vagyis vita helyett megbélyegez. Mi ez, ha nem "az eleve elutasítás álláspontja"? (Az érveken túl: biztos vagyok benne, hogy Ön is a Mennyországba jut, de a Purgatóriumban az Opera prosectát kell majd kívülről megtanulnia, és logikai pozitivistákból álló közönség előtt fellépnie vele.)
Egyáltalán nem "képviselem" az "új kritikát". A saját véleményemet képviselem. (S ha nem, akkor a saját tekintélyeimre hivatkozom. Akiket tisztelek, de nem azért, mert kötelező. Az irodalomban több mindent szabad, mint az angol királynő jelenlétében, és ott a "tiszteletlenség" fogalma is kissé módosul.) A Csipesz-könyvből elég lenne csupán három kritikát elolvasni, hogy feléledjen bennünk a gyanú: ott nem képvisel senki senkit. Hiszen szerzőik nagyon sok tekintetben nagyon másak. Bármily hihetetlen, semmilyen tekintetben nem alkotnak "klikket" és nem harcolnak senki ellen. De ha az egészet elolvassuk, arra is rájövünk, milyen szerencsétlen dolog e kötettel (az alcímben is kiemelt csipesz-metafora révén) összefüggésbe hozni a Halálnaplóról szóló írásomat, ugyanis egyetlen ilyen hangvételű írás sem található benne, az enyémet is beleértve. Vajon miért érzi szükségét, hogy ezeket összemossa? Lehet, hogy Ön is érzi a generációs különbséget?
Kinek "nyomasztóan nagy hatású pályatárs" Balassa? Higgye el, András, rám igen csekély hatással van/volt. És az sem nyomaszt, egyáltalán, hogy másokra igen. Ki akarja Balassát "eltakarítani az útból"? Istenem, mondd meg, lehetséges így olvasni? Tedd, hogy írjon még egy könyvtárnyit, akár olyanokat, mint a Halálnapló, és akik eddig szerették ezt a stílust, szeressék még jobban, legyenek boldogok és gyűlöljenek, mert még valami tragédia lesz ebből a rémületes fontosságtudatból, és ha tényleg ennyire véresen komoly ez a dolog, legyen Balassa hatása kitörölhetetlen az idők végezetéig, én pedig sürgősen tűnjek el színpaduk süllyesztőjében, mert ez az indulat félelmetes.
Kedves Lányi András, miért nem beszélgetünk - mondjuk - Lyotard-ról?
Ő legalább olyan fontos figura az emberiség kultúrtörténetében, mint Balassa,
s a francia filozófust róla szóló írásomban legalább olyan keményen bírálom,
mint a magyar kritikust. Vagy Lacanról, vagy Amerikáról? Valamely sokkal
izgalmasabb témájú és talán valamivel jobb írásomról. Ne értsen
félre, nem ez utóbbiakat akarom mindenáron rátukmálni Önre, csak azt kérdem
magamtól, miért éppen ez az írásom tűnt fel Önnek. Miért nem egy az Ön
által prezentált elvárásrendszernek nagyjából megfelelő. Egy alternatív
pszichológia szerint azért, mert ez Önt a legkevésbé sem érdekli, még kevésbé
- és ez tökéletesen rendjén való -, hogy én mikről írok és milyen vagyok.
Önt a "botrány" érdekli. Hogy megerősítse önmagát a morál tiszta lovagjának
szerepében. Akár a vaserényű vidéki amerikai háziasszony, aki kizárólag
olyan pletykalapokat olvas, amelyeknek minden során felháborodhat. Így
szerezve meg magának a mindennapi lelki betevőt, önnön erkölcsi tisztaságának
és tökéletességének perverz gyönyörét.