A tájék lokátorzása

Mivel a könyvnek az én olvasatom szerinti legfontosabb problémái - szomorúságomra - A játék korlátozásában egyáltalán nem kerültek szóba, üdvösnek látszik, ha nem bonyolítom ezek szóba hozásával az így is komplex problémákat. Általánosságban szólva, úgy tűnik, Simon Attila bizonyos fontos elméleti problémákat egyszerűen módszertani kiskátévá redukál, melyben, egyrészt, egy meghatározott kérdésre csupán egyetlen helyes válasz létezik, illetve, másrészt, nem enged feltenni olyan kérdéseket, amelyek nem szerepelnek benne. A tájék lokátorzása (ahogy a "Farkasember" mondaná, akinek tudattalan szignifikációs műveletei között előkelő helyen szerepel az anagramma) bármilyen precíz is esetleg, a lokátor csak bizonyos - ellenséges: megsemmisítendő - dolgok recipiálására van beállítva; a tájék többi tereptárgya hadászatilag irreleváns.

"A tárgyát konstituáló beszéd önmaga konstitúciójának alapjait is megveti." (31. o.) Tökéletesen egyetértek (ld. első könyvem fülszövege stb.), csak azt nem értem, hogy' van akkor Simon Attilánál ez a rettenetesen karótnyelt "nyelvi magatartás". Ez a módszertani kiskáté kellő gazdagságába, a legnehezebb problémák ilyen egyszerű kezelhetőségébe és megoldottságába, egy tiszta "metanyelvbe" és annak uralhatóságába vetett hit. Nem hiszem, hogy Simon meg tudná akadályozni "lingvisztikájának" "lingvisztériába" (Lacan) fordulását - én kísérletet se teszek rá. Nem látom be, hogy az én "alakom" és jelentésszervezési eljárásai miért ne mozoghatnának. A jelentés is always yet to come, tényleg nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg a "jelentés elillanását", vagy éppen menekülését. S ha tudnám is: nem éppen a kemény konzisztencia, a zárt homológia, a rigid fogalmi szigor megmenekülési kísérlete a következetes megvalósítása azoknak az elméleti belátásoknak, amelyeknek nagy többségében alighanem tényleg egyetértünk Simonnal? Nem éppen ez a "propre" "nyelvi magatartás"? És mondjuk az ő sokkal monolitikusabb nyelvpreferenciája az, amelyik nem játssza az ismeretkritikai megfontolásoktól kezdve a jelentésképzés különböző liberációs effektusaiig e belátásokat, csak "készletszerű" elősorolásukat képes végrehajtani? Miért akarja letiltani az "értelmezői nyelv" esetében azt, amit az "irodalmi nyelv" esetében ünnepel? Én mindenesetre nem műfaji alapon döntöm el, mikor örüljek a jelentés elillanásának, a poliszémiának, a gazdag konnotatív aurának, a szójátéknak, az önreflexív technikáknak, a regiszterváltásnak, a "megbízhatatlan narrátornak", a szabad indirekt diszkurzusnak, a trópusok bőségének stb. (s mindezek ellentettjének stb.), és mikor ne.

Az allegorézist nem tekintem a Gonosztól valónak. Ha kizárólag ezt művelném, és egyetlen helyes "fordításokként" prezentálnám őket, az lenne "a játék korlátozása". Pontosabban csak a kísérlete. De nem ezt művelem. Egy konkrét értelmezési javaslat - ha tudatában van annak, hogy egy a sok közül - nem jelentésszűkítés, ellenkezőleg: jelentéstermelés. A lehetséges jelentések játékterének egy szűkebb régióját próbálja közelebbről feltérképezni. Az eljárás során a többi régió jobbára intakt marad - miért semmisülne meg? Egyébként el tudnék képzelni egy olyan (jó) játékot, egy olyan tanulmányt, amely csupa allegorézis-kísérletből állna, némelyikük egymásnak teljesen ellentmondó, némelyiküknek semmi köze egymáshoz, mindegyikük jól dokumentált. Szerintem sokkal jobb játék lenne, mint az, amelyik állandó etikett-szabályként sulykolja, kicsit rémisztő (játék-korlátozó?) kényszerességgel az allegorézis nem-komilfó voltát. Az allegoretikus értelmezés(kényszer)t illető kritikák fontosak, de korrektívumként kezelem őket, nem pedig valamiféle index verborum prohibitorumba való száműzetésnek. Komoly figyelmetlenségnek (és a láthatólag nagyon eltökélt alapbeállítódása tünetének) látom, hogy Simon itt példaként olyan értelmezés-kísérletet említ, mint valami "naiv", szánalmas igyekezet emlékművét, amely pedig több helyen reflektál önnön kudarcra ítéltségére. ("ťÉs eper.Ť Követhetőség" c. résznél.) Úgy vélem, ezek az önreflexiós pontok többszörösen törlésjel alá helyezik az egész eljárást. Ez esetben viszont inkább azon gondolkodik szerintem egy az "alteritás megértésére" törekvő "alteritás", hogy a helyes nyelvi magatartás számonkérését egy pillanatra odahagyva utánamenjen annak, mi lehet az oka, hogy az írás mégis meghagyja a szövegrészt törlésjel alatt, és nem törli ki, élesben. Nagyon meglepne, ha Simon őszintén azt gondolná, hogy azt gondolom, hogy én itt elmondom, amit a költő nem bír elmondani, vagyis olyan tekervényesen mondja, és az én "parafrázisom" pedig rendesen és érthetően megmondja. Azt gondolom, hogy a különböző allegorézisek megkonstruálása elemi mozzanata az irodalmi művek értelmezésének, s ha végeredményként prezentálják őket, az valóban igen sovány dolog, sőt ignorálásuk is jogos, az azonban talán lehetséges felvetése a követhetőség problémájának, ha megpróbáljuk demonstrálni, hogy a mű efféle elemi konstrukciós lehetőségeket sem engedélyez az értelmezés számára. Ha ez nem így lenne, akkor a világirodalom legnagyobb művei Tzara zacskós versei lennének. Ott lehet csak igazán élvezni az "elillanó jelentések"-et és szivatni a "totalizáló interpretátort", aki gyógyíthatatlanul érdekelt abban, hogy a mű igazságát megpillantsa, bárhogyan is gondolja el azt.

Ki vagy mi az az instancia, aki/ami azt parancsolja, hogy "a jelentés ťlehetőség-feltételeitŤ" (31. o.) vizsgáljam, hogy ne azon a(z akár csak egyetlen egy) ponton lépjek érintkezésbe a művel, ahol tetten érhető az én feltehető hic et nunc horizontomra gyakorolt formatív ereje, vagy az enyém az övére, nemkívánt törlendő. Aki/ami tiltja, hogy csupán egyetlen (számomra) érdekes problémába - és egyetlen markáns értelmezésbe - bocsátkozzak bele, ami kétségkívül a mű egzisztenciális "lesteppelése" (mégha másnap ezt elszakítom is), dehát miből áll a hatástörténet? Nem prelimináris megfontolásokból - ezt hermeneutikának hívják. A hatástörténeti tudat vagy a hermeneutikai tapasztalat gadameri elemzésében revelált belátások fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni, de ezek puszta recitálása korántsem azonos a "képződménnyé átváltozott játékba" való belépéssel.

Az irodalmi mű többé-kevésbé mindig "szimulakrum"-ként (Klossowski-Baudrillard) viselkedik, ami pragmatikailag azt jelenti, hogy a "megértő" a jelölők textúráját transzparensnek érzékeli, jóllehet esetleg ő maga is (úgy) tudja, hogy az nem látni enged, hanem láttat. És esetleg nem tudja tovább olvasni az Amerikai psychót, mert az, hogy Pat Bateman félhüvelyknyire belemártja a kését a koldus pupillájába, a "tematikus-élményi szövegértés alakzatait" képes csak mozgósítani, a rengeteg jel- és irodalomelméletet pedig, amit eddig tanult, nem. És itt nem a tanultak elégtelenségéről van szó, hanem arról, hogy a különböző műelemzési eljárások csak néhány a lehetséges pragmatikai aspektusok rendkívüli mennyiségéből. Egy módszertanilag többé-kevésbé elkötelezett irodalomértőnek persze nyilván "naiv" és "dilettáns" léhaság e másfajta aspektusokat érvényesíteni, és módszerválasztásának valamint elsajátításáért vívott küzdelmes munkájának dühítő provokációja ezen aspektusok elvi egyenértékűségét állítani. És itt nem arról az egyszerű kétségbeesésről van szó, hogy "ha ez az egyenértékűség-piskóta igaz, akkor én mi a francnak seggeltem annyit", hiszen ezt a laikusoktól a szakértőkig, az idealistáktól a cinikusokig mindenki kitűnően argumentálja, hanem arról, hogy a módszernek éppen itt vannak a határai. Ahol a választott aspektus legitimációja kezdődne. A magabiztosság tehát megindokolható, de nem indokolt.

Azt hiszem, hogy a jó szövegek a "normálistól" - vagyis az alapvetően neurotikustól - a pszichotikus, de elsősorban is a szkizoid felé tolják el a szignifikációt. A fogalmival, a mindörökre rögzíteni kívánttal, a kész kódok automatikus használatával szemben a folyamatos (ki)billentést, transzfigurációt, eltolást, sűrítést, megmenekülést stb., egyszóval a fluxot preferálják ("a játékot igenlik"). Ezen elv radikalizálási kísérleteinél azonban figyelembe kell venni, hogy a radikálisan szkizoid szignifikáció autisztikus. A jelölés játéka fixáció és fluktuáció állandó háborúja. És ez jól van így. Sőt, csak így van jól. (Ha mondjuk engem kérdezne Simon Attila.) A "szubverzív" szájtépések mellett, meg az értelmezés mint az Ismeretlenbe tett veszélyes és heroikus odüsszeia képzete mellett, én próbálok barátkozni azzal a retorémával is, hogy a játéknak mindig vannak rögzített pontjai, és hogy ezek esetében sem szüntethető meg a regulatív/konstitutív ambiguitása, vagy ha igen, az már nem játék. Vajon mi lehet Simon Attila számára az "elillanó jelentés", ha minden értelmezésben a jelentés elillanásának demonstrálására, vagy legalább deklarálására, regrediál? A könyv elemzései egyébként, az én olvasatomban, túlnyomórészt ezt teszik, olyannyira, hogy már nagyon unom magamat; meglep, hogy ő kevesli. Meglep, hogy az egy lehetséges értelmezésre tett kísérlet "korlátozza a játékot" - szerintem provokálja, főleg ha az értelmező "nyelvi magatartása" olyan, mint a övé, vagyis demonstrandumként akarja mindig a szignifikáció rögzíthetetlenségét, az értelmezés lezárhatatlanságát, a dialógus enantiodromikus szituáltságát, az igazság történő jellegét stb. Én inkább axiómának tekintem ezeket - a játék terének, vagy, más metaforával, a játék mint szubjektum karakterisztikájának. Több szempontból is felhívnám a figyelmét a kritikavita-hozzászólásomra, e helyt konkrétan arra a passzusra, amely Derridának az "értelmezés kétféle értelmezése" kapcsán kreált "metafizikus dualizmusát" bírálja. "Bizonyos játékelméleti megfontolások alapján azt mondhatjuk", mondja - egyebek között - a szöveg, "nem túl szerencsés ez a szembeállítás. Implicit módon bár, de annál élesebben jelöli ki a - mindig mobilisként elgondolt - játékimmanens szignifikáció és a - mindig stabilisként elgondolt - transzcendentális jelölt terének határvonalait; jóllehet (szerintem) a jó játék mindig mozgásban tartja mindkettőt, s ha nem így lenne, elveszítené minden erejét/hatalmát."

Ha nyersen használnám azokat az eljárásokat, mint Simon Attila, azt mondanám, egy kicsit több szubjektumfilozófiát, elemi pszichológiai reflexiót, kicsit árnyaltabb megfogalmazásokat. Ha másképp és konkrétabban, akkor helyenként talán lakonikus kiskátéja helyett a konkrét szövegeimre utalnék, amelyekből kiderülne, hogy soha nem kevertem össze a szubjektum és az individuum fogalmát, és hogy ez utóbbi kizárólag súlyosan kritikai kontextusban fordul elő. Itt látható talán legtisztábban a diszkurzust etiketté változtatni akarás művelete. Úgy tűnik, Simon egyszerűen ignorálja a szubjektumelméleti megfontolásokat, hogy rávethesse magát a nem túl gondosan - mindenesetre elég egyszerűcskén(ek) - megkonstruált idegenségre. Talán nem mindig tette ki magát a megértendőnek, ezért hadd hívjam fel a figyelmét még egyszer a 346. jegyzetre, amelyben arról esik szó, hogy (miért) nem kultiválom azt a szerzősokszorozási és -disztingválási kényszercselekvést, amelyet kedves szerzőm, Michel (Foucault), e, valljuk meg, nem a legjobb írásában művel. Mint az az <én>/"én" distinkciójából kiderül, nem "azonosítom" a szerzőt a szövegbeli beszélővel, viszont a kettőt hébe-hóba, többé-kevésbé kontinuusnak tekintem. Erről szólna ugyebár az "áttűnés". (Valami "áttűnik" valami másba. Egy meg egy az kettő.) Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, amikor Simon "a strukturalista szövegimmanencia eszméjének (késő)pozitivista meghaladásáról" (32. o.) beszél. Nyilvánvalóan - a figyelmetlenség igen komoly fokára hágva - az <én> fogalmába olvassa bele a "(késő)pozitivizmust". Nézzük ezzel szemben a könyvbéli "definíciót": "Az <én> pedig a ťvalóságŤ nevű fikcióban szereplő szerző. Sosem helyettesíthető problémátlanul az X. Y. nevű emberrel, akinek a szignója a szöveg elején/végén szerepel, még kevésbé az alakkal. Nem változatlan, nem szubsztanciális, nem a nyelvet eszközként használó ťönkifejezőŤ, hanem a nyelv közegében mozgó változó." Ennél durvábban antipozitivista szöveget én nem tudok írni. És vajon hogyan ne lenne köze a Magad emésztő (unaufhörliche) "Nachträglichkeit"-jének (Freud) az úgynevezett József Attilához, s az ő szkizoiditásának a retorikai technikáihoz. (Miért nem adja meg a mondat a "József Attila" szintagma intenzióját és extenzióját? Miért tekinti a mondat identikusnak, mi több, megragadottnak a "Magad emésztő" jelölővel jelölni próbált jelöltet? Ki az az "ő"?, és különben sem lehet az "övé" semmiféle retorikai technika, mert az a nyelvé?, a szkizofréniáé? Nem tudom. De úgy tűnik, minden mondat elköveti velünk (és nem csak) ezeket a galádságokat.) Mi más lenne egy jól felismerhető stílus, mint a beszélő szubjektum bizonyos fokú konzisztenciája. A szubjektum (mozgó) hely a szimbolikus terében (és még más is), gondolom én, és valószínűleg ezért nem rettegek a "valóságos" szerző mint polgári személy meg mint "irodalmi" szerző meg mint a műbeli fikció beszélője meg mint pszichopata meg mint a Babitscsal (mint ilyen-olyan entitással vagy jelölővel vagy trópussal vagy kurátorral vagy "szegény csenevész filozopterrel") való ilyen-olyan interakcióinak alanya stb. stb. kontaminációjától. Örülök, hogy Simon Attila is észrevette - a "szerzői intencióval" bámulatosan "adekvát" értelmezés esete -, hogy a torzított idézet elkülönítés/kapcsolás-ügyben az ellentétes irányban utazik, mint Foucault idézett kijelentése. Semmiképp nem gondolom az említetteket olyan clear-cut és rögzített módon megragadható entitásoknak, ez pedig feltétele az ilyen radikális distinkciónak. S ha mégis végrehajtható, akkor is kapcsolatuk érdekel. Sőt annak a hitnek a rabja vagyok, hogy nincs nyelvhasználó, amelyik képes lenne "tisztán tartani" őket, azaz megóvni a kontaminációtól. A '75 utáni Foucault-művek utólagos horizontjából tekintve egyébként igen zavarba ejtőekké válnak a Mi a szerző? leglényegesebb tézisei. A művek temporalitásának ilyen megközelítése éppen akkor kerül érdekes feladat elé, amikor az "életmű" nevű imaginárius sémát nagyon nem látszik támogatni a különböző művek (szerzőjének, beszélőjének) radikálisan különböző volta - szignójuk azonosságán kívül. Ide tartozik, hogy Simon nagyon rossz szemmel nézi, hogy, emlékezetem szerint igen ritkán ugyan, de olykor - már mindig a szimbolikusba helyezett - egzisztenciális tapasztalatokra hivatkozom. Annak, hogy felismerjük az irodalmi mű és egyáltalán a nyelv lényegi retoricitását, semmi köze ahhoz, használunk-e bizonyos köznyelvi szavakat, ("élmény", "valóságos", "szerző") amelyek véletlenül olyan irodalomelméleti nyelvjátékok szótárának centrális szavai, amelyekről pontosan lehet tudni, mennyire nem beszélem őket. Nem tiltom le magamnak ab ovo olyan jelölők használatát, amelyeket előszeretettel használtak/-nak instrumentalista nyelvfelfogásra épülő teóriák - ad absurdum: abból, hogy Hitler is használta a "német nép" szintagmát, nem következik, hogy többé már nem szabad használni. "[A]z irodalom társadalmi funkciója és annak eleve adott lehetőségei csak ott derülnek ki, ahol az irodalmi élmény behatol olvasójának - ťéletgyakorlataŤ által meghatározott - elvárási horizontjába, befolyásolja világfelfogását, és így visszahat társadalmi magatartására is." (Jauß) Mi ezzel a probléma? Az "életgyakorlat" vagy a "társadalmi magatartás" illetve ezeknek az irodalmi művekkel való összefüggése ugyanolyan konstrukciók, mint amelyekkel az irodalmi interpretációk dolgoznak. Attól, hogy megállapítjuk, hogy a szövegalak leírja egy "élményét" ("ültem a padon és néztem egy nőt stb."-típusú narrációról miért ne mondjuk ezt?) és hogy ez "túl valóságos" (vajon evidens-e, hogy a Simon által "magától értetődőnek" vett szót miképpen használom? ) élmény a scriptible olvasat e szubjektumának, még nem támasztottuk fel semmiféle objektivizmus előítéleteit, és nem zuhantunk bele a hagyományos produkció-, ábrázolás- vagy élményesztétika veszedelmes csapdájába - kivéve, ha ragaszkodunk a szerzőség esetében is felbukkant elméleti elvonatkoztatásokhoz, vagy például a texte/hors-texte vagy az "esemény"/"történet"/"elbeszélés" szigorú elkülönítéséhez. Hiszen a feltételezett "esemény" során már mindig is ott zakatol az interpretatúra, s mi másból hiposztazálhatná azt és a "történetet" az elmélet, mint elbeszéléséből, a világot alkotó anyagból? Attól tartok, a "valóságos" Simon Attila számára valamiféle, a szimbolikus renden kívüli dolog, de persze nem úgy, mint Lacannál (a "réel"), hanem mint valami "magánvaló", az a valami, ami megelőzi a nyelvi megelőzöttséget. A nyelv világteremtő képessége nemcsak a szövegek világában érvényes, hanem mindenütt, a világon mindenütt. Die Lebenswelt ist gleich einer Sprache gebaut. Eszemben sincs tagadni, hogy Didier Eribon és James Miller - "élet"-rajzilag hangsúlyos - Foucault-monográfiái jelentősen megváltoztatták a nagy filozófus műveiről alkotott elképzeléseimet. Az auktoritás analízise során eszközölt elvonatkoztatások olykor szükséges és hasznos műveletek (a könyvben magam is ezt tettem), de nem az a foglalatosság érdekel elsősorban, hogy fogalmi (tehát rögzített és a szimbolikus működésmódjából adódóan úgyis mindig elmozduló és megsemmisülő-újralétrejövő) különbséget tegyek aközött, aki "narrál" a Felügyelet és büntetésben és aközött, aki egy friscói S/M gőzfürdőben fist-fuckingol, ellenkezőleg, sokkal inkább érdekel, hogy mi az összefüggés a szélsőséges liberációs retorika és a hatalmi megszállottság között - és mind a két helyszínen találok érdekeset erre vonatkozólag (nem beszélve arról az érdekességről, hogy csak az explicit és az implicit aránya változik, az ambivalens szerkezetű probléma mintha makacsul kontinuusnak bizonyulna). Nem izgat "élet" és "irodalom", fenséges belletrisztika és alantas interjú, "primér" és "szekundér" akkurátus "tisztántartása": ezek a számomra meglehetősen unalmas műnem- és műfajelméleti problémák körébe tartoznak. Az, hogy mi élesen elkülönülő, és mi mosódik egybe - az isteni pillantás képességének hiányában - mindig rövidlátó szempontok függvénye.

Simonnak igaza van: az Ősz című szöveg elemzése helyetti mondatom, még ha reflektál is e "helyetti"-ségre, az elemzést nem teszi elvégzetté, ami, Simonnak ismét igaza van, különösen kiáltó akkor, amikor értékítéletemben meglehetősen magasra tettem e művet. Amit viszont Simon elfelejt, hogy én - mint ennél az esetnél is - néha beismerem nevetségességemet. Ez nem morális erény. Alapvetően tudományos. Persze, hogy jelentősebb tudományos er(edm)ény lett volna, ha beható elemzéssel próbáltam volna meg legalább valamit felmutatni. Nem volt hozzá erőm. Remélem, Simon Attilát a jelentés lehetőség-feltételeinek állandó vizsgálata nem fogja majd megakadályozni abban, hogy egyszer egy általa nagyra tartott műről fokról-fokra és plauzibilisen demonstrálja nekünk, miért tartja nagyra, azon túlmenőleg, hogy rámutat, milyen sok jelentés lehetőségének feltételeit biztosítja. Megkülönböztetett érdeklődéssel figyelem munkásságát.

Bár nem az egyetlen aporia lenne, még csak azt sem mondhatom, hogy az igazként való "felismerés", az "így van ez" (Gadamer) tapasztalata inkompatibilis akár a legradikálisabb episztemológiai szkepszis nyelvjátékaival, ha megnyilatkozásait nem objektívnek, hanem interszubjektívnek gondolja el. Simon itt renonszot kiált, hisz nyelvhasználatának tanúsága szerint hisz egy olyan világban, amely nem interszubjektíve (nyelvileg illetve szimbolikusan) közvetített. Azonban az e hittel szembehelyezkedő vélekedés nem törli ki a "valóságos" szó használatát - ellenkezőleg: emez érvényesíti létteremtő hatalmát. Ezt az a "preegzisztens" tudat(talan), azaz az a(z éppen a nyelvbe írt) kód határozza meg, amely különbséget tesz ficta és facta, képzelt és valóságos között, függetlenül attól, hogy ez ismeretelméletileg védhető-e vagy sem. Danto után szabadon: a "realworld" kontextusa határozza meg. A szimulakrum totális győzelme még várat magára: magába a nyelvbe vannak beépítve azok az erők, amelyek megakadályozzák. Sem "az irodalmiságnak", sem "a hatásnak" nem mércéje sem a "referencialitás", sem az "önreferencialitás" vagy "retoricitás" (meghatározhatatlan) "foka".

Hogy az interjúk a "legfőbb instanciák" az értelmezéseimben? (32. o.) Erre nincs mit lépni. Simon továbbá ezt írja: "[A] szöveg lehetséges értelmeit a szerző - interjúkban közölt - önértelmezésének megfelelően korlátozzák vagy rögzítik" bizonyos eljárások (32. o.). Az általa megadott példa egy Kukorelly átírási mániájáról szóló részhez fűzött lábjegyzet: "A régebbi változatokhoz való viszonyáról ld. Németh Gábor interjúját: (Kérdés:) ťA Gyógynövény-kert javításai, természetesen elméleti értelemben, visszavonják az ősszövegeket?Ť (Kukorelly:) ťSajnos, csak elméleti értelemben. Ha lehetne, fizikailag is visszavonnám őket.Ť" Mit korlátoz vagy rögzít ennek a megemlítése? Különösképpen, hogy - itt - nem foglalok állást a kérdésben. Viszont van, ahol igen, de sehol sem elvileg. Ha magam is csak a későbbi változatokat tekinteném "gilt"-nek, akkor - és csak akkor - járnék el "a szerző önértelmezésének megfelelően". A galád "empíria" azonban (ha szabad, akkor eztet a (késő)pozitivista szót használnám) mást mutat: az esetek többségében éppen a korábbi változatokkal foglalkozom. Ennyit "a jóindulat hermeneutikájáról" és a probléma-centrikusság versus kiskáté-centrikusság bemutatásául. ("Tranzakció"-elemzés. Simon meglát egy interjú-hivatkozást. Megnézi a kiskátéban az "idevonatkozó" helyet: "Kérdés: Szabad-e egy mű elemzése során alkotójának valamely interjújára hivatkozni? Válasz: Nem, nem szabad, mert 1. az interjú textusa nem tartozik a műhöz , és mert 2. az interjú rendszerint a szerző nézeteit és intencióját fejti ki, márpedig ez nem korlátozhatja a mű elemzését, hisz a mű nem az alkotói intenció ťkülsődlegesŤ instrumentuma vagy a szerző nézeteinek depozitóriuma, amit az elemzés mint valamiféle ťdokumentumértelmetŤ megfejteni próbál, 3. stb." Erre én - most - azt mondom: kiskáté érvelése jó, csak éppen az eldöntendő kérdésre adott határozott választ nem alapozza meg.) (Formalista, newcriticist és kora-strukturalista eredetű ideológia, amely hibernálni akarja az "irodalmit", mert - történetileg érthető okokból - meg akarja tisztítani minden szociológiai, pszichológiai, filozófiai, eszmetörténeti, morális, politikai stb. implikáció uralmától, ugyanakkor csupán megfordítja ezt a viszonyt a maga számára, ám mindeközben észrevétlen átveszi és megszilárdítja azoknak a - "realizmus"-elvű, moralizáló, marxizáló, impresszionista, filológiai, pozitivisztikus irodalomtörténeti stb. - kritikai stílusoknak a legalapvetőbb előítéletét, amelyekkel szemben lázadt, nevezetesen mindezen szférák éles elkülöníthetőségének hitét, szubjektum és objektum, nyelv és valóság, szavak és dolgok, irodalom és élet és tudomány és egyéb "homogén szférák" "ontológiai" elszigeteltségét. Ennek az álláspontnak szerintem több mint elégséges bírálatát adták már (és sokan, de elsősorban talán Derrida).)

Hogy "Kukorelly teljesítményét [...] a hetvenes-nyolcvanas éveknek a látószögéből szemlélem" (33. o.). Ügyes gyerek vagyok. "Ezzel cáfolom őt!", mármint Gadamert (stb.-t), bebizonyítva, hogy én tényleg ki bírok lépni történeti feltételezettségemből. Ha pedig ezzel az előző mondattal túlolvastam a "látószögből szemléli" trópusát, akkor visszaveszek egy kicsit, viszont egyúttal azt vagyok kénytelen kérdezni: vajon hogy gondolná Simon Attila, a bloomi elvet érvényesítve, Kukorelly nyolcvanas évek elején kimunkált poétikáját kilencvenes évek közepi "erős költők" "hatásától való félelemmel" magyarázni? S miért mondana ellent ez az elv annak, hogy kérdéshorizontom kilencvenes évek közepi? (Pontosan - az általam felrajzolt ív szerint - Kukorelly kilencvenes évek közepe felé egyre inkább klasszicizáló tendenciája értékeli át retrospektíve a nyolcvanas évek eleji markáns, provokatív irodalmon-innenit; s csak erről a pontról lehet megpillantani, hogy a hatástól való félelem mennyire megalapozott: a petit récit ugyanis, amivel előállok, úgy szól, hogy a korábban "hivatalos" poétikai paradigmát meghatározó patetikussal szembeni blaszfémia jól kidolgozott nyelvezete egy idő után kínlódni kezd, egyre láthatóbban próbálja megtalálni saját(-)"nyelvi kijáratát" a patetikushoz, ami paradox, hisz konstitutív mozzanatai éppen ennek ellenében fogantak, tehát gyakorlatilag akár az önfelszámolást is kockáztatja.)

Hogy bizonyos kritikusok "ideológiai motiváltságú értelmezői nyelvét örökítem tovább" (33. o.). Jaj, Istenem. A mondatban szereplő "ilyen és hasonló" szigorúan kvantorként viselkedik, abban azonban már nem ilyen szigorú, hogy az egész könyvet mennyire hatja át. A könnyed extrapolációt lehetővé tevő (?) mondatot persze nehéz lenne cáfolni, de Simont nem ez érdekli, hanem az, hogy elmondja az idevonatkozó (?) szabályt, miszerint irodalomról szólván komoly ember nem ítél morális, politikai és hasonló szempontok alapján. Mint feltűnhetett, magam is alkalmazom e szabályt, ha nem is túl ideologikusan. Viszont talán nem lenne haszontalan e fogalom általános használatának átgondolása. Az ideologikusság, mai napi nyelvi kompetenciám szerint legalábbis, nem tematikai, hanem stílusprobléma. Arra a makacsul érvényesített műveletre vonatkozik, hogy valamely előregyártott (érték)sémá(k)ba illesztünk minden értelmezendőt, s aszerint ítélünk felette. Eszerint az ideológiamentesség egyrészt illúzió, másrészt fokozati kérdés, harmadrészt Simon Attila e kritikája olyan fokon ideologikus, hogy még. Egy "irodalmi" (az idézőjel a szó szigorúan nagyon nem definiálható volta miatt) interpretáció nem attól lesz ideologikus, hogy valamely művel dialogizálva politikai vagy morális kérdéseknek teszi ki magát, hanem attól, hogy valamely előre értékelt és erőszakosan alkalmazott (többnyire bináris) sémá(k)ba illeszti, mely séma, sajna, éppúgy lehet esztétikai, mint politikai. Mitől lenne a mégoly szigorúan vett irodalomelmélet terepén kisebb az ideológiaveszély, mint bárhol másutt?

Ilyesféle ideologikus művelet az, amely az "áthallás" fogalmát egyszerűen azonosítja a már "jól ismert" "intertextualitással", s ezen ismereteket ráolvassa amarra (33. o.). Az, hogy egyértelmű egy J. A.-allúzió (pl. a Rondítás és kiemelés vagy "A kézilabdakapu alsó tartóvasán ültem [...], néztem ezt a hajolgatást"), megközelítőleg sem egyenlő "az ťegyértelmű, kizárólagosŤ értelmezések"-kel (kiem. tőlem), és még ennél is kevésbé "a szerzői intenció pontos rekonstruálásá"-val. Oly fölösleges itt előcibálni a szerzői szándékot mint egyetlen helyes értelmet rekonstruálni akaró és vélő irodalomtudományi közelítésekről tanultakat: inkább rá kellene pillantani a szövegekre, és rögvest egyértelmű lenne, hogy a Rondítás a Mamára alludál, az idézett szövegrész pedig A Dunánálra. Egyértelmű az is - most kell megkapaszkodni valamiben -, hogy ez az allúzió szerzőileg intencionált. De kit érdekel ez? Hol állítja az elemzés, hogy a tárgyalt művek, vagy akár csak e kis (al)lúzióik ettől egy (azaz 1) értelműek lennének? Hol keresi ezt a szerzői intencióval megegyező egy értelmet? Vajon nem nézi a szöveget Simon Attila nagy leleplező hevületében kicsit túlságosan ostobán(ak)? Vajon nem olvassa túl eltökélten naivnak? Naivan? Egyszerűnek? Egyszerűen? Az "áthallást" egyébként csupán sokadsorban efféle jól azonosítható "torzított idézetek" egy-egy értelmű megfeleltetéseinek rendszereként, sokkal inkább különböző irodalmi és nem-irodalmi nyelvjátékok többé vagy kevésbé erős megidézéseként írtam körül, ezt elfelejti említeni (mint oly sok mindent, amibe számára körülményesebb lett volna beleolvasni a naivitást, a reflektálatlanságot, az ostobaságot), ami közelebb áll az "intertextualitás" bevettebb használatához. Ez utóbbi kapcsán megjegyzem, hogy egyetértek azokkal a radikális értelmezésekkel, mint Barthes-é, Kristeváé vagy (a fogalmat magát nem használó) Lacané. (A szöveg "szövegek permutációja, szövegköziség; egy adott szöveg terében más szövegekből vett kijelentések hatják át és semlegesítik egymást" - J. K.; "Minden szöveg múltbéli idézetek új szövete. Kódok, formulák, ritmikus modellek darabjai, szociális nyelvek fragmentumai stb. kerülnek át és dolgozódnak fel benne, minthogy a szöveg előtt és körül mindig nyelv van. Az intertextualitás, mindenféle szöveg feltétele, természetesen nem redukálható a források és hatások problémájára; az intertextus olyan anonim formulák általános területe, melyek eredete aligha lokalizálható; tudattalan vagy automatikus idézeteké, idézőjelek nélkül" - R. B.; "...plágium nem létezik. Nincs olyan, hogy szimbolikus magántulajdon [...] Azt hiszed, hogy ellopod mások gondolatait [idée], de ez azért van, mert azt képzeled, hogy a másik birtokol egy olyan tudást, ami nem az övé. Fogd fel inkább úgy, hogy a gondolatok senkihez sem tartoznak, és soha senki nem tud magától gondolkodni: az [ça] gondolkodik, nélküled" - J. L.) De. Bármily vázlatos is az "áthallás"-fejezet, világosan nem foglalkozik sem az intertextualitás radikálisabb felfogásának applikációjával, sem holmi egyértelmű szerzői üzenetek desifrírozásával. Simonnak olykor csak kész sémái vannak. Csupa okos válasz, semmi buta kérdés. "A beszédnek, amely egy dolgot fel akar tárni, szüksége van arra, hogy egy kérdés feltörje a dolgot" - írja Gadamer. "A beszélgetőpartnerek ismétlődő kudarca azonban azt mutatja, hogy egyáltalán nem tud kérdezni, aki azt hiszi, hogy mindent jobban tud."

A művek elemzései és az azokról alkotott értékítéletek közötti szakadék dolgában (35. o.) alighanem igaza lehet Simon Attilának. (Igaz továbbá, tenném hozzá, hogy argumentációim erősen "scriptible"-ek, és a reflexiónak nincsenek határai.) Bizonnyal diszkurzívabbá tehető és akkurátusabban demonstrálható az az összjáték, ami a mű - értelmezésemben is alakított - (nyelv)játékai és a saját - a mű által is alakított - (nyelv)játékaim között létesül. Sőt, bár ebbe nagyon nem szoktam beleélni magam, az az összjáték, ami egy retorikai elemzésnek, egy stílusjegy felmutatásának öröme és a mű olvasásának (a fentinél mindig jóval komplexebb szerkezetű) öröme között létesül. De hadd idézzek az effélékkel aprólékosan foglalatoskodó - és a Simon által idézetteknél általam reprezentatívabbnak tekintett - "(Billentés...)"-fejezetből egy kitételt: "Talán ilyen apróságokban érhetők tetten egy mondatnak, egy szövegnek az analízis számára oly nehezen követhető hatásmechanizmusai. A probléma viszont az, hogy egy tenyérnyi szövegben is, százezer ilyen apróság van, amelyeknek lehetetlen analitikus elemzéssel utánamenni, és diszkurzíve kifejteni. Hogy tudásunk nagy része mindig ťtacit tudásŤ, illetve benyomás, intuíció." (69. o.) A "billentésnek" a kétsoros Kukorelly-idézet alapján való mikroszkopikus elemzése - ha nem veszi zokon az olvasó - megítélésem szerint nem rossz; e véleményem sem homályosíthatja el előttem azonban azt, hogy mindössze egyetlen - mégha mégoly fontos - retorikai feature-t próbáltam nyomon követni a száz közül, mégpedig egy ennél százszor hosszabb szövegből vett idézetben, alig téve utalásokat az újabb száz makroszerkezeti megoldásra, s ezek százrétű összefüggéseire. Egy irodalmi szöveg is túlságosan komplex rendszer ahhoz, hogy túlságosan sokat várjunk leírásaitól illetve - és főleg - ezeknek a "magasabb szinteket" (például az értékítéleteket) megalapozó jelentőségéről. A tudományelméletben ezt antiredukcionista álláspontnak hívják. A redukcionizmus szerint a valóság és a tudás különböző szintjei egyetlen kontinuumot képeznek, legfeljebb "egyelőre még" akadnak az utóbbiban hiátusok. Úgy tűnik azonban, hogy a rendszer működésének, leírásának és megértésének különböző szintjei között áthághatatlan "speciális korlátok" jelentkeznek. "Ha egy boltban nézelődöm - írja Csányi Vilmos -, és hirtelen valamilyen érdekes tárgyat pillantok meg, majd a kezembe veszem és megvizsgálom, szervezetemben rendkívül komplex eseménysorozat zajlik le: idegrendszeri folyamatok, izom-összehúzódás, testrészek mozgatása, az egész test elmozdulása stb. Az e jelenségek mögötti kémiai, fizikai történések elvileg pontosan megismerhetők és leírhatók. Leírható, hogy milyen kémiai folyamat ment végbe a szemem ideghártyájában, milyen folyamatok mentek végbe az agyamban, mit csináltak a miozinmolekulák, amikor a karom összehúzódott, stb. Az egész eseménysorozat elvileg kauzálisan követhető. Csupán arra nem ad választ, hogy miért éppen arra a bizonyos tárgyra figyeltem fel. Az esemény szempontjából rendkívül lényeges tényre a fizikai és kémiai összefüggések nem adnak felvilágosítást. Nagyon egyszerűen meg lehet mégis tudni ténykedésem okát, meg kell engem kérdezni." "A struktúrák [...] nem mások, mint határfeltételek, amelyek felhasználják [a többi szint struktúráinak] törvényeit, de saját maguk nem redukálhatók ezekre a törvényekre." És akkor még nem tértünk ki arra a még bonyolultabb problémára, hogy amennyiben feltételezzük, hogy mondjuk egy példán demonstráltuk a "billentésnek" mint a sok közül egy (?) fontos retorikai hatásmechanizmusnak a működését, attól még ugyanott állhatunk az ehhez való viszonyulásunk dolgában. Valamely dolog reflexiója döntési pozícióba hozhat bennünket, de preferenciáink törvényeit nem adhatja meg.

Mint kiderülhetett, én sem "hiszek a diszkurzusok tisztántarthatóságában" (34. o.), csak egy kicsit radikálisabban nem, mint Simon Attila. És többek között ezért is sokkal aggályoskodóbb lennék nála a derridai belátások alkalomszerű használatával, ha ennyire nem érintett volna meg Derrida "textualizmusa", amennyire őt nem. Searle mással sem volt elfoglalva, mint diszkurzusának tisztántartásával, s ezért képtelen volt rámozdulni arra, mit akar Derrida. Aki viszont régi jó szokásához híven a folyamatos retorikai jelentéstöbblet-termelésre és az ebből eredő konzekvenciákra figyelt, az irodalmi sztráta megmutatására a magát nagyon nem-irodalminak, alapvetően referenciálisnak, reprezentacionalistának, literálisnak és nyelvezetét világos intenciói által tökéletesen uraltnak tekintő szövegben. Attól tartok, Simon Attila lényegében ugyanilyennek tekinti saját szövegét, nemkülönben az enyémet, azzal a különbséggel persze, hogy ez - intenciója ellenére - nem (mindig) képes megvalósítani a "tisztaságot".

Elvileg, úgymond, osztom a nyelvi megelőzöttséggel kapcsolatos belátásokat, ámdeazonban eszközszerűen fogom fel a nyelvet és az írást. Ha jól értem, ennek demonstrációja lenne az a kijelentésem, miszerint "[e]gy naturalista eszményű elvárásrendszer semmivel sem kevésbé legitim, mint egy szigorúan intertextualista". És ez ellentmondana ama kijelentésemnek, miszerint "már a legelemibb ismeretelméleti meggondolások is világossá teszik, hogy a ťfaktuálisŤ mindig fikcionális." Ez a kijelentés persze egy naturalizmus-hívőétől radikálisan eltérő álláspontot feltételez. A legitimitás kérdéséhez azonban ennek nem sok köze van, és azt egyáltalán nem gondolom olyan egyszerűen meghaladhatónak, mint Simon, aki valójában azt állítja, hogy mivel győzött "a kuhni paradigma-, a foucault-i episztémé-, a gadameri hatástörténet-elv" (34. o.), ezért mindenkinek, aki más elveket próbálna érvényesíteni, annak kuss van. Hogy ne lenne összhangba hozható a két mondat? Állítok valamit, a kuhni-foucault-i-gadameri elvek alapján, érvelek is mellettük - s egyúttal a "naturalista eszmények" ellen - eleget a könyvben, de a(z általam) bevettet sohasem tekinthetem abszolút igazságnak, s ennek minimális konzekvenciája szerintem, hogy a kirekesztettet nem tekintem abszolút módon illegitimnek, főleg miután kiosztottam neki a maga(m) szegénységi bizonyítványát. S ha már ennyire benne vagyunk a "metafizika"-kritikában, hadd említsek egy megfontolandó problémát: az instrumentális nyelvszemlélet bizonyos fokig magába a nyelvbe van beleírva. A huszadik századi filozófia hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy átírja (például) a gondolat fogalmát, amely elég markánsan valamiféle nyelv-előtti, testetlen ideaként volt/van értve (és amit ráadásul a nyelvi "közvetítés" eltorzít - ld. Derrida meggyőző demonstrációit). Egy nyelvjáték ragaszkodhat a szó és változatai ennek ellentmondó használatához, de nem tudja uralni a jelölőháló összes ezzel összefüggő és hasonló szerkezetű csomópontját és lukát. A "megfogalmazás" szó például ugyanezt a divíziót hajtja végre automatikusan. ("Valamit megfogalmazunk", "Ugyanazt meg (!) lehet fogalmazni többféleképpen" - es spricht. Mi ennek (a sprechendes es által) a megfogalmazástól distinktnek és önidentikusnak tekintett "ugyanaz"-nak a létmódja?) Vagy a "kifejezés". Vagy "megmondani valamit". "La barre", a saussure-i korlát eliminálhatatlan. Az egész nyelvet nincs értelme törlésjel alá helyezni. A "metafizika" binaritása azonos a jelölés puszta lehetőségével. Ha túl szigorúan próbálunk érvényesíteni bizonyos nyelvkritikai megfontolásokat, akkor "hallgatni kell", vagy legfeljebb értetlenkedni: "Hiába beszéltél annyit a différance-ról, ha továbbra is használod a ťfogalomŤ szót. Hiába vagy a coupure épistemologique után, ha a ťvalójábanŤ szóra szükséged van. Hiába oldod fel a lényeg-jelenség oppozícióját a phainomenon fogalmában, ha a ťlényegiŤ a leggyakoribb jelződ - a teorémákból gondosan építgetett várad ajtaján többször kitessékelt szupplementum már bezúzta az összes ablakot."

Egyik elsődleges stiláris szempontom, hogy amennyire lehet (nem nagyon lehet), közelítsek saját "informális" élőbeszédemhez. Így jön össze a sokféle regiszter, ha ez "roppant fárasztó", "erősen öntetszelgő", és hadd ne ismételjem jelzőözönét, Simon Attila számára, sajnálom. Hogy a dialogicitás-elvet ez inkább felfüggesztené, mint az ő stílusválasztása, erősen kétlem. Az interszubjektív megoszthatóság feltételei kidolgozásának projektjéről azt gondolom, hogy botorság. Kidolgozhatóságának hite vagy roppant naivitás, vagy elképesztő szerénytelenség. A feltételek ugyanis, ahogy én érzékelem, nagyrészt előre adottak (ha folyamatosan változók is), másrészt még nagyobb részt áttekinthetetlenek. Vajon Simon tényleg úgy gondol erre az írására, mint amelyik maga dolgozta ki az interszubjektív megoszthatóság feltételeit? Szerintem még az általa kívánatosnak vélt diszkurzív tér is - amely (nyilván a konzisztencia és az ellenőrizhetőség érdekében) egy redukált "metanyelv" (lehetetlen) megteremtésével próbálja korlátozni a jelölés terét és játékát, és tudni sem akar a mindent átható "lalangue"-ról - sokkal jobban "meg van előzve" nyelvileg annál, hogysem képes lehetne a diszkurzus ilyen fokú kontrollálására. Figyelemre méltó, hogy a meglehetősen sok nyelvjáték - fogalmam sincs, mennyire konzisztens - konglomerátumának tekinthető stílus-"om" a cikk végének ijesztően egyoldalú és ignoráns leírásában egyetlen monolit "összekacsintó bizalmaskodás, ťhaveriŤ ťbensőségességŤ" lesz, ahol "értelmező és értelmezett nyelv kölcsönhatása helyett az előbbi monológjai burjánzanak". (Itt azért nem ártana valami minimális önfegyelem.) Veszélyes dolog egy szövegnek ilyen magabiztosan és ugyanakkor ilyen reflektálatlanul kérkednie dialogicitás-igényével - különösképp, ha bizonyos pontokon ilyen rémisztően autisztikussá válik és ignoránssá az olvasott szöveg igényével szemben. (Ahhoz képest, hogy a könyv tematikus téziseinek ezrelékekben mérhető mennyiségével foglalkozott, nem beszélve valamelyest kitapintható gondolati ívének, szerkezeti vázát megképző formatív teorémáknak teljes figyelmen kívül hagyásáról.) Vagy a komolytudományos stíl fogja legitimálni azt, hogy a kritika a mindent elöntő ressentiment-tól csöpög? Vagy a "gyakran"-ok, az "ilyen s hasonló"-k, "többször"-ök, "helyenként"-ek helyenkénti parentézise fogja biztosítani a decens igazságvágy jelenlétét és eltakarni, hogy mozdíthatatlan alapbeállása kőkeményen kombattáns? És a szóban forgó kritika olthatatlan dialógus-igényének sorozatos emlegetése, és a szóban forgó könyv dialógusképtelenségét bizonygató leoktatás fogja jelenteni e két szöveg dialógusát? S valami bámulatosan argumentálatlanul - amit a "Mindennek az a következménye..." mondatkezdés leplez (le) - felbukkan ismét ez a kedves metafora, hogy "a beszélő nem a játék fenntartásában, hanem a játszma megnyerésében érdekelt". (Vajon az iménti idézet első tagmondatának alanyát e szöveg beszélője mennyire jogosan mossa össze önmagával?) Próbáltam tehát monográfiaként eladni narcizmusomat. Lelepleztek. Vesztettem. <Ó, jaj, hát mindenki gyűlöli szegény Narkisszoszt?, felelj, édes Ekhóm, szerelmem!> Hát ennyire buta voltam, nem láttam, hogy szükségem van a másikra ahhoz, hogy legyen játszma, amit megnyerhetek? Könnyeimre: erényre találhatok-e még? Milyen játszmát játszottam? Veszélyeztettem a játék fennmaradását? Hát ilyen interszubjektív ereje lenne egy monológnak? Basszus, ez a nárcizmus-dolog se logikus. Egyszerűen nem konzisztens. Végül is mindegy: nem az a lényeg, hogy én sose fogom megérteni, hanem az, hogy Él Az, Aki Képes Fenntartani A Játékot, és ő biztos érti. Ezt is. Még olvasnia se kell hozzá.

Mert Simon nem olvasta a szóban forgó könyvet, hanem saját módszertani-nyelvhasználati etikettszabályainak áthágásaira vadászott benne. Ha kicsit alaposabb, és nem ilyen formalistán és felszínesen, nem ilyen gondtalanul kezeli saját irodalomelméleti előfelevéseinek - többnyire lényegileg aporisztikus - problémáit, jóval komolyabb zsákmánnyal kecsegtethetett volna a vadászat.

A legdurvább persze a címadó metafora. Kicsit komolytalannak találom, annyira inadekvát, demagóg és önelégült. Kinek/minek a játékát korlátozzák itten? Az irodalomkritikáét? A magyar irodalomét? Netán az egyetemesét? Simon Attiláét? És miféle játékot korlátoznak? A gadamerit? A derridait? A wittgensteinit? A berne-it? A rapoportit? A neumannit? Csak nem? A mű szövege és az értelmezés szövege közötti összjátékot? Még szép - felelhetnénk, ha a simoni értelemben gondolnánk el, vagyis hogy egy konkrét értelmezés-kísérlet azonos az "egyetlen helyes értelmezés"-re bejelentett igénnyel. Minthogy nem vagyok a hatástörténet összes lehetséges értelmezője, sem pedig a Mindenható. Ez kétségkívül némi korlátozottságot jelent, de megengedő vagyok e körülménnyel kapcsolatban. Mindenesetre én legalább legitimnek tekintem a többi értelmezést (ha rossznak is, sokukat). És semelyiknek nem akarom kijelölni a lehetőség-feltételeit.

(Számomra úgy tűnik egyébként, hogy a játék(osság) ilyen extrém hangsúlyozása egy énideál vágya, tehát egy imaginárius fixáció utópiája, nem pedig egy körülhatárolható és birtokba vett toposz.)

"A stílus az ember... - mondja Lacan - akihez az ember beszél". Nos, ki(k)nek köszönhető Simon írásának a stílusa? És, tényleg, miért nem lépett be a Kukorelly Endre stade de miroirjába? Vajon kinek a képét pillantotta meg a másság képzelt tükrében, és miért akarta olyan csúnyának látni (a tükröt)? Hiszen Narkisszosz van ott, aki gyönyörű, nem? Remélem, Simon nem hiszi el, hogy annak ott, aki(ke)t lát, nincs éppoly eszelősen szüksége a más(ik)ra, mint bárki más(ik)nak. Remélem, Simon nem hiszi el annyira a stílusát, ezt a heavy "tárgyilagosság"-retorikát, "visszafogott" neoobjektivista tónust, hogy azt gondolná, ez a manifesztuma semminő érdekes latenciának nem jelölője. Remélem, nem gondolja komolyan, hogy a kritikáját meghatározó leglényegesebb (elő)ítéleteit sikerült explikálnia. Hogy nem adott továbbra is a feladat: "meg"érteni, hogy ami az írás minden figurájából és trópusából, ami a - (kanti értelemben vett) demonstrációinak szánt és minduntalan (katonai értelemben vett) demonstrációvá váló - érvelések és az ítéletek közötti résekből szivárog, az micsoda.

Na, fájront. (A propos, egy kicsit több Feyerabendet kérnék az Úrtól, ha lehetne.)