De félre az efféle komolysággal. Tréfálkozzunk inkább:
"Az írás sok szigorról és vajmi kevés szeretetről tanúskodik"- írod. Valószínűleg nem ugyanúgy értjük a "szigor" szót. Az írás szerintem szigorellenes. Igaz, nem szigorúan. A szeretet nem kizárólag elhatározás kérdése. De ne menjünk bele. Az egy nagyon más műfaj lenne. Maradjunk egy olyan beszédnél, amely valamennyire felkínálja magát a megvitathatóságnak. "Farkas Zsolt eszménye, ha jól veszem észre, nem a megértő, hanem a leleplező kritika", és hát "többnyire csak szeretet nélkül lehet leleplezni". Egyhelyütt utalsz az olvasói szokásokra, maliciózusan emlegetve, hogy ugyebár mik "mozdítják elő egy-egy folyóiratszám olvasottságát". Úgy tűnik, abban, hogy mit "veszel észre", nem különbözöl ettől az átlagtól, hacsaknem abban, hogy Téged a szeretet vezérel. Amely szeretet, a szeretetlen kritikusét kivéve, bizonyára minden írásra egyformán érvényes. Azt nem tudom, hogy mi az eszményem, azt viszont (úgy) tudom, hogy a megértés és a leleplezés nem egymást kizáró alternatívák. Ellenkezőleg. Egyfelől, a leleplezés nagyon is mélyen érteni véli "tárgyát". Olyannyira, hogy az utóbbi által prezentált "látszattal" szemben felfedezni véli annak "igazi" természetét, a lepel mögött az elleplezett "lényeget", a "valót". A gondolkodásnak ezzel a - szerintem többé-kevésbé mindenkiben meglevő - sematikájával szemben, itt nem részletezhető okokból, számos fenntartásom van. Emiatt, továbbá amiatt, hogy a "leleplezés" szónak van egy (számomra) negligálhatatlan, moralizáló, már-már kriminális felhangja - nem szeretem. (Leleplezni valami makacsul elleplezni akart dolgot - bűnt - lehet.) Másfelől, a megértés az emberi gondolkodás létmódja. A gondolkodás legegyszerűbb aktusai is alapvetően reflexívek, és a megértésnek az egzakt analízis számára követhetetlenül bonyolult szerkezetét tartalmazzák, már a legelemibb szinten is. A megértés és a leleplezés valóban egy koordinátatengelyen van, de nem ellentétes, hanem egyugyanazon irányban. Minden kritika megért és leleplez. Viszont az értékelés nem elsősorban a megértés-leleplezés tengelyén mozog. És nem is a "módszertan"-én, akármilyen élvezetesen játssza is ezt el.
Hollywoodban egyre ügyesebbek. Tényleg. Az újabb filmek ma már másképp valószerűtlenek, mint régebben. A jeleneteket mikroszinten sokkalta jobban oldják meg, mint akár csak tíz évvel korábban. Ma már csak nagy ritkán fordul elő, hogy leblokkolok egy jelenetnél, nem is tudom tovább követni a filmet, és hangosan azt kell mondanom: "Á. Ez nem így megy." Így nem hagyja ott az anya a gyerekét, így nem csókolóznak sose a szerelmesek, így nem reagál senki a szerette halálára, satöbbi. Hogy maradhatott így ez a jelenet? Hogy nem zavarta a rendezőt? Hogy lehet ilyen ostobán valószerűtlennek lenni? Satöbbi.
Viselkedésemet számos reflexió, sőt bírálat illetheti. Például, hogy mi ez a megátalkodott fixáció a "valószerűségre"? Miért kell annak a nyomorult jelenetnek úgy történnie, ahogy "a valóságban", pontosabban ahogy én azt elképzelem? (És akkor miért olyan izgalmas a teljesen "valószerűtlen" Sztalker?) Sokat kéne gondolkodnom, hogy valami válaszfélét tudjak mondani erre, és még számos más, jogos kérdésre. Például, hogy: jó, jó, "valószerűség", de miért kell annyira leragadni ennél az apróságnál, hogy már oda se tudsz figyelni tőle, és közben elmulasztasz egy csomó dolgot a filmből? Erre se tudnék hirtelen válaszolni.
És arra sem, hogy miért nem látom a Halálnapló mondataitól, "mit gondol Balassa a regény és a filozófia viszonyáról, a világ átélhetőségének problematikussá válásáról, modernizáció és értékőrzés összeegyeztethetőségéről stb." Apropó, satöbbi. Nekem mintha rémlene egy-két általános probléma, egy-két "erdőrészlet", amiről szó volt. Például hogy mit gondol Balassa a "kivonulásról", a kritikáról, a világi beszédről, az álomról stb., bár kétségkívül arra koncentráltam, hogyan beszél. Ami pedig a felsorolásod stb. előtti elemeit illeti, azok - amennyire munkásságodat ismerem - alapvetően a te saját problémáid. És ez így is van rendjén. Nem állítom, hogy nem lényegesek Balassa számára is, de nem inkább, mint amiket én olvastam bele/ki a szövegeibe/-ből. Mindazonáltal felhívnám a figyelmet a dolgozat címére. A Te "képszerűséged" világában fogalmazva, címe nem az volt, hogy Az erdő, hanem az, hogy A fák kérgéről. Azt lehet mondani, hogy a kritika nevetségesen bagatell problémát tűzött ki maga elé, és lehet a mű súlyos és komoly és mély problémáira választ kereső olvasójaként elolvasásra méltatlannak tartani, de számon kérni tőle azt, amit nem tűzött ki maga elé...
Persze miért ne lehetne. Mindent lehet. Csak próbálgatom az érveket. Nem hiszem, hogy alapvető ellenvélemények esetén "az igazság" diszkurzíve kibontható. Sőt, azt sem, hogy a konszenzus az a legfőbb jó, amelyre minden diszkurzusnak törekednie kell. Sőt, az ellenkezőjét sem, hogy a disszenzus lenne az; vagy azt, hogy a konszenzusra törekvés hiba. Mivel nem hiszem, hogy az igazság demonstrálható, pontosabban, hogy az igazság egy "világosan és tisztán" megragadható entitás lenne, amelynek ellenállhatatlan kisugárzása van mindenkire, és hogy létezhet olyan kitüntetett módszer, amelyet szolgálatába fogadva győzedelmeskedhetnék a "puszta vélekedéseken", az "idolumokon" és a "hamis bálványokon" - a "racionális" érvelésmódokban is csak annyira bízom, hogy tudom, ezek viszonylag elfogadott és hatékony retorikai technikák. Eszembe sem jut vakmerőbb reményeket táplálni, tényleg, ez számomra valami egészen alapvető és mindent átható probléma. Hogy módszer és értékelés, módszer és igazság viszonya alig elviselhetően esetleges; hogy a különböző "helyes" módszerek a véleményalkotás szociológiailag legitimált, ám éppen tudományosan legitimálhatatlan módozatai; hogy a "megfelelő módszer" kiválasztása annak a hadműveletnek a fedőneve, mely a kritikai analízis értékelését retorikailag szalonképessé és ezen belül a lehető leghatásosabbá teszi; hogy a kritikus minél erősebben szeretné elhinni nyelvjátékának tudományosságát, módszerességét, közvetlen referencialitását és minél kevésbé meglátni annak lényegi retoricitását, és végső legitimálhatatlanságát, annál ostobább és annál indokolatlanabbul nagyképű. A nagybecsű és tiszta erkölcsű módszerek valójában mindenféle értékelés kurvái. "Használható következtetések"-ről lehet beszélni, de tudni kell, hogy annak a "módszertanhoz" nincs több köze, mint a "már mindig is" jelenlévő - bár "már mindig is" változó - "ítélethez", értékeléshez. Az nem úgy megy, hogy valaki elolvassa a művet, és ekkor pusztán az objektív tényeket látja, majd nekiáll elemezni, és speciális eszközeivel tüzetesen átvizsgálja az objektumot, szétszedeget, csoportosít, összerakosgat, összegzi a Módszerrel a Tényeket - és mindezek kezébe adják az Ítéletet. Ennyit "az első pillanattól eldöntöttnek látszó elutasítás"-ról. Azt pedig végképp nem hiszem, hogy írásom több vagy nagyobb "módszertani problémát" vetett volna fel, mint - például - Balassa akármelyik írása, vagy a Te olvasói leveled. Ez utóbbiból nézzünk néhányat.
Ebben a pillanatban legalábbis, megoldhatatlannak látom azt a "módszertani problémát", hogy hogyan lehetne meggyőző ellenvetést tenni ama kijelentésedre, mely szerint a Halálnapló mondatai "egyáltalán nem rosszak, hanem, kontextusukból kiszakítva, védtelenek". Ugyanis teljességgel argumentálatlan, bár ez - szerintem - nem feltétlenül hiba. Csak vitatkozni legkényelmesebben érvekkel lehet. Számodra bizonyára jól megragadható és problémátlan az a bizonyos kontextus. Több hosszú példát hoztam arra, hogy miképpen problematikus számomra a szövegek minimális szemantikai kohéziója. "Képszerűségedet" egy másik metafora felé terelve, dolgozatomban az állítottam, hogy ez az "erdő" egy dzsungel. Hiába változtatsz pozíciót, a vegetáció túl sűrű. És pontosan ebből, hogy nem láthatod az erdőt, tudod, mivel van dolgod: egy dzsungellel. Ezt a tézisemet, hosszadalmas bizonygatásával együtt, egyszerűen ignoráltad. Szeretet ide vagy oda, ez számomra elég durva eljárás.
Ama kijelentés igazságértékét megállapítani, mely szerint "végigkekeckedem
hosszú
dolgozatomat", kiemelés tőlem, nincs mód. Csak a legpuhább "ellenvetéseimet"
mondom, azt is lágyan. Figyelemre méltónak találom, hogy ilyen éles tézis
és megfogalmazás, mint e szóban forgó kijelentésé, főként a "végig", csak
nagyon kevés van az én látszólag nagyon éles kritikámban. Ezt egyáltalán
nem védekezésül mondom, hiszen a kekeckedést - bizonyos korlátok között
- sokkal üdítőbb időtöltésnek érzem, mint mondjuk egy félig impresszionisztikus-recitatív,
félig fenomenologikus-tudományos, mindazonáltal teljes egészében unalmas
kritikaírást és -olvasást. Jólesik ez a kis kekeckedésed, bár eléggé meggondolatlannak
látom. Érdemes belemenni ennek taglalásába? Nem tudom. Csak egy icipicit,
hogy működtessük "a nyelv fatikus funkcióját" (Jakobson), mely, tekintettel
az igazság (u)tópiáját és a hozzá el(nem)vezető módszert illető kételyeinkre,
s a tényre, hogy mindez nem érinti kommunikációéhes, alapvetően társas
lény mivoltunkat, talán fontosabb, mint valaha is gondoltuk. Szóval. Talán
arról lehet szó, hogy a kekeckedés kategóriáját mint olyat jelentősen
másképp értjük. Ahogy én értem, két alapvető konnotációja van, az egyik:
'kötözködik, pimaszkodik'; a másik: 'pitiáner dolgokon lovagol'. Megjegyzem,
hogy a szó az őt tartalmazó mondatban az "aprólékos elemzések" szintagma
szemantikai erőterében áll, vagyis az utóbbi konnotációt erősíti fel. Ezzel
azonban nem akarom elhárítani magamtól az első konnotációt sem, "ellenkezőleg,
nehezen tagadhatnám", hogy perverz esztétikámban előkelő helyen szerepel
az efféle Götzenhämmerung, akár a nietzscheánus hagymáz formájában,
akár a feyerabendi ismeretelméleti dadaizmus, a wolfe-i "újzsurnalizmus",
vagy a derridai módszeres kekeckedés formájában, vagy ahogy Marx a GFK-ban
leosztja a neohegeliánusokat, ahogy Szabó Dezső - ismereteim szerint -
egyetlen igazán kiváló, bár excesszusoktól sem mentes kritikájában a Halálfiait
elküldi a halál f<öncenzúra>ra, vagy ahogy egy egyébként ostobácska
hollywoodi kommersz egy mellékmondatban lerendezi "Sontag kisasszonyt".
Az első számú konnotáció értelmében írásom kekeckedési rátája valóban magasabb
az itt-mostanság megszokottnál. Ám az én érzékelésem szerint a szóban forgó
kritika túlnyomó hányadát egyfajta "racionális" érvelés teszi ki, melynek
diszkurzivitása, argumentációs technikái, fogalmi készlete, sőt módszerei
olyan rettenetesen nem különböznek a mai magyarországi kritika átlagától.
Vagyis egy-két, a fehérállományi régiókat is megcélzó gonoszkodást, ártatlan
retorikai gaztettet leszámítva nagyjából közönséges, általánosan bevett
érvelésmódokat használ. De ha érzékelésem rútul rászedett is, annyira csak
nem, hogy ne venném észre "a tényt", hogy végigkek Idézed az írásomból, hogy "nem ártana felépíteni, diszkurzívabbá, áttekinthetőbbé
tenni azt a szignifikációs folyamatot, amelyben egy korántsem kézenfekvő
jelentésrendszer előáll". Ezt úgy interpretálod, hogy én "atombiztos mondatokat",
a "kifejtés egyértelműségét, az argumentáció sarkalatosságát, a
valószínűsített vélekedések meggyőző csoportosítását" "kérem számon", sőt
"követelem meg normaként". Kiemelések tőlem. Az igazság demonstrálhatóságát
és az érvelés univerzális érvényét illető kétségeim között hányódva csupán
annyit mondhatok: Isten a tanúm, hogy a mondat nagyon nem azt jelenti,
ahogyan interpretálod. Semmiféle fontos dologról nem tudok, amely beszorítható
lenne "a formális logikán alapuló ráció keretei közé". A frappáns Ignotus-mondat:
Akasszanak fel, ha értem, de gyönyörű, egy olyan művészetérzékelésnek és
-értésnek a megfogalmazása, amely nélkül a huszadik század művészetének
csaknem egésze idegen marad - viszont egy a magyart legalábbis nem
utáló gimnazistától fölfele mindenki tudja is ezt. Én is. Nagyon érdekes
megfigyelés, és főleg a megfigyelés nézőpontja érdekes, mely szerint "a
közönséges nyelv nem is annyira közérthetőséget jelent, inkább a mindenkori
beszélő személyes tulajdonságainak és fantáziaműködésének eltüntetését
teszi normává", bár szerintem jócskán alábecsüli a nyelvnek a gondolkodásban,
a fantáziaműködésben és az egész lelki apparátusban játszott alapvető és
szerteágazó szerepét, leszámítva azt, hogy a nyelvenkívüli lelki inskripciókat
valahogy mégis hatalmában áll kitörölni. Az "üdítő rendszeridegenségekkel",
"furcsaságokkal és szertelenségekkel" - legalább háromszor hangsúlyoztam
a kritikámban - az égvilágon semmi bajom, kivéve, ha túl sok van belőlük.
Hogy hol kezdődik a "túl sok", mint oly sok mindent, szintén nem lehet
formálisan megmondani. Például Pilinszky költészetében kétszer fordul elő
a torony, hangsúlyos helyeken. Egyszer az Apokrifban ("Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste"), egyszer pedig az Impromptuben
("S a házak közt, a homokon a roppant tömegü torony. Ki eszelhet ki nála
szomorúbbat?") Elképzelhető, hogy ez a két előfordulás kapcsolódik egymáshoz;
mindkétszer meglehetősen irracionális, érthetetlen és meghökkentő módon
bukkan fel. Legalábbis nekem alapvető megértési problémáim vannak mindkettővel.
Mégis, az Apokrif-beli egyszerűen irritál, az Impromptu-belit
viszont döbbenetes erejűnek érzem. Nem tudnám általában megmondani,
mikor lesz "túl sok" a furcsaság és túl sűrű a homály. De az egyes esetekben
általában azért mégis egyértelmű. Általában annyit tudnék mondani,
amennyit Cioran: "Nincs igazi művészet egy jókora adag banalitás nélkül.
Azt, aki folyton a szokatlant tárja elém, hamarosan megunom, minthogy mi
sem olyan elviselhetetlen, mint a rendkívüli egyformasága."
A Halálnapló mondatairól című írásomat tehát azzal vádolod, hogy
nem átall a Halálnapló mondatairól írni, és ezt nem csupán úgy érted,
hogy kikerüli a szóban forgó mű más problémáit, hanem úgy is, hogy nem
vállalja az egész Balassa-életmű hasonló problémáinak elemzését. Így igaz.
De még erről is írnom - a szükséges módszertani gondossággal -, az már
túl sok lenne, nekem is, másoknak is. Kitüntető érdeklődésedre válaszolva
dióhéjban annyit, hogy Balassa életművének korábbi darabjait - az általam
felvetett beszédmód-probléma szempontjából - átlagban egy kicsit jobbnak
találom, helyenként sokkal jobbnak (pl. Flaubert-ről, Mészöly Filmjéről),
helyenként ugyanolyannak, mint a Halálnaplót. Nagy különbség viszont,
hogy, egy: az ancien régime-ben Balassa az irodalom szabadságharcának katonája,
s mint ilyen, egyértelműen pozitív figurája volt, kettő: az a többé vagy
kevésbé homályos-maszatolós, prófétikus stílus akkor e szabadságharc egyik
leghatékonyabb beszédmódja lehetett. Ám ami akkor izgalmas utalás
lehetett, az ma érthetetlen utalgatósdi, ami akkor enigmatikus lehetett,
az ma zavaros, és ami akkor karizmatikus lehetett, az ma pózoló és dagályos.
Azt írod, hogy "...bátran szembe kell nézni az életmű tartós és
erős hatásának problémáival..." Szerintem is, kiemelés tőlem. Nekem nincs
kedvem a feladathoz. (A gyanakvó hermeneutákat itt külön megkérném: ne
habozzanak levonni következtetéseiket.) Mindazonáltal én is osztom azt
a széleskörű vélekedést, hogy egy megcsontosodott, nem túl jó szellemiségű,
meglehetősen monolitikus, ráadásul egy buta és irodalomellenes irodalompolitika
által tűrt-tiltott-támogatott közegben Balassa fellépése kifejezetten és
csak igen kevesek által kétségbe vontan progresszív volt. Balassa az úgynevezett
"újabb irodalom" paradigmájának egyik fő megteremtője volt. Munkássága
talán irodalompolitikailag a legtiszteletreméltóbb. De értékelései
- Esterházy, Nádas stb., és elődeik: Ottlik, Mészöly, Mándy stb. művészetének
centrumba nyomása - a ma meghatározó esztétikai ítéletek és diszkurzusok
szerint is (és szerintem is) jók voltak, olyannyira, hogy, úgy tűnik, ennek
radikális átértékelésére a közeljövőben nem kerül sor, dacára annak, hogy
az úgynevezett "legújabb irodalom" kritikusai, úgy tűnik, radikálisan más
megközelítéseket érvényesítenek, lásd Szilasi, Szilágyi, Szirák, hogy csak
néhány kitűnően alliteráló kitűnőséget említsek. E fent felsoroltak miatt
volt szerintem Balassa hatása "erős". A "tartós"-sal viszont óvatosabb
lennék. Valószínű, hogy, mindezek egyértelmű elismerése mellett is, Balassa
munkássága egyre inkább kiszorul a kritikai diszkurzus centrumából. És
nem csupán azért, mert az ő nagy korszakának körülményei és normái mára
igen megváltoztak, ő viszont nemigen, hanem azért is, mert a fent emlegetett
paradigmán kívüli irodalomra láthatóan és bevallottan nem fogékony, például
olyan, a jövőben nagy valószínűséggel meghatározó szerzők művei iránt,
mint Darvasi, Garaczi, Kemény, Szijj stb., sőt, már a félig-meddig az előző
paradigmához tartozó Kukorelly és Parti Nagy iránt sem. (Ezek persze durva
fogalmak, precizírozásukra itt nincs tér; nyilvánvaló, hogy sem a "Péter-paradigma",
sem a "Csipesz-paradigma" nem monolit, továbbá, hogy a kettő egymásra következése
egyáltalán nem diszkontinuus.)
Tréfából ennyit mára. Nagyon örülök neki, hogy - sokakkal ellentétben
- nem vérre menő verekedésként és "az ellenség" megsemmisítéseként érzékelted
kritikámat. Ennél semmi sem áll tőlem távolabb, hacsaknem az "úriemberek"
unalmas bájcsvegése.
Barátsággal: Farkas Zsolt.