Most így

Nádas Péter: Esszék239

"Minden víz." Ezzel a sületlenséggel indul a filozófia története. És még mindig nem ért véget. Itt van például Nádas Péter Esszék című könyve, az is efféle. Mármint filozófia. Nem is annyira a víz miatt, az még inkább a mitológiához tartozik, mégcsak nem is a (magyarban nemlétező) kopula miatt, bár ez már közelít, hanem az univerzális kvantor miatt. Az értelmezésvágynak ezen extrém megnyilatkozása miatt. Az univerzálék mindig240 isteni pillantást implikálnak. A kopula azonosít, az értelmezés megesik. Veszek egy fogalmat, mindent ehhez érintek hozzá és mindent értek. Értelmezés, értelem, értés, érzés, érték, érvény, érdem, érdek, érés, érkezés, értekezés. Érintés. Minden érintés. Hozzáérintek egy dolgot egy másikhoz. Mitől azonosulás ez. Fedésbe kerülnek, mint a kopulációnál. Összeolvadnak, mint egy eksztatikus szeretkezésben. Metonímia mint unió. Aztán vannak a kategóriák, mint valami természeti jelenségek. Extenzióik határozott kontúrú, mindörökre elkülönített halmazok, az unió legcsekélyebb esélye nélkül, illetve pont ez a létmódjuk, hogy ezt megakadályozzák, hogy ne zavarodjon minden össze, hogy ne legyen minden egy. Intenzióik tiszták és világosak. Van például az, hogy francia. És van a német. A francia, értsd: minden francia, szükségképpen ember, és csak véletlenül francia. A német pedig német. Németh László is, csak ő magyarban. A "franciák gondolkodása és viselkedése összhangban áll a világszemléletükkel" (említett könyv, 218. o.), "míg a németek és a magyarok gondolkodása és viselkedése inkább olyan, mint azé a neurotikus emberé, aki nem tud összhangot teremteni az érzékelése, a gondolkodása és a viselkedése között, s ezért egy kényszerképzet lesz a világszemlélete." (uo.) Zutty. Én milyen is vagyok. Nem merek semmit se válaszolni. A Helen című írásában Nádas elsősorban arra próbál válaszolni, mi a német. Amikor először jártam Németországban, azt figyeltem önkéntelenül is, hogy ezek voltak azok. Meg akartam érteni, hogyan volt az akkor lehetséges. Nagyon sokmindent megtudtam, és nem tudtam meg semmit. Egyre inkább hajlok arra, hogy ez a válasz. Hogy erről nem lehet tudni, mert nincs benne semmi szubsztanciális. Esetleges és kiszámíthatatlan. Ha mégis megragadható valami, az sem jelent semmit. Miért lenne a jóval a háború után született Andreas K. hamburgi vagy Ricco D. lipcsei barátomnak több köze Hitlerhez, mint nekem Szálasihoz, egy olasznak Mussolinihez, egy franciának Pétain-hez, egy grúznak Sztálinhoz, egy románnak Maniuhoz és így tovább. Ezek persze mindig egyúttal kultúr-, politikatörténeti, tömegpszichológiai stb. kérdések is, amelyek gondolatmenetükben félelmetesen hasonlítanak a fasisztoid logikákra. Az amerikaiakat általában sokkal fasizálhatóbbnak érzékeltem, és mégis. Mégse. A legtávolabb vannak tőle. A legszabadabbak, a legkegyetlenebbek, a legszentimentálisabbak. Persze csak énutánam. Meg Tristan Tzara után, meg Nasztaszja Filippovna után, meg általában a "szörnyen érzékeny szlávok" (Hrabal) után, az írek után, és a kama(s)szok után, amíg ki nem haltak. Magyar vagyok vagy dán, fiú vagy lány, fehér vagy kreol, homo vagy hetero, makacs vagy szeszélyes, esetleg mindegyik vagy egyik sem, miért feltétlenül démon ez, miért nem egyszerűen keretfeltétel. "A klasszifikáció fáján terem a bűn almája" - mondja Edmund Leach. Az általánosítást, minthogy a nyelv alapművelete, úgysem tudjuk kikerülni, de érdemes-e nagyon ráizgulni a nemzetkarakterológiákra. Nem jobban működő gyakorlati törvény-e az, hogy mindig csak X és Y van, ekkor és akkor, itt és ott, ilyen hangulatban, olyan körülmények között. Ne legyen néplélek. Vagy legyen, de ne legyen állandó és általános. Legyen néhány előírás, de ha lehet, ne legyenek ilyen leírások, mert ezekből annyi minden következne. (Karinthy: "A zsidók csalnak - üldözzük a zsidókat! Üldözzétek a csalást - ha igazatok van, annál rosszabb a zsidókra!") ASors és technika című írásból arra derül fény, mi az, hogy Kelet-Európa és mi az, hogy Nyugat-. Hogy viselkedik az egyik, hogy a másik. Mind az egyik, mind a másik. Nádas szinte minden írásában megteremt egy vagy több démoni dualitást és ezekkel viaskodik, illetve egymással háborúztatja őket. Az Isteni rész, emberi egész című írás például igen érdekes, ugyanakkor szinte megfojtja őket ez a dualizmusgyártó kényszeresség. De ezen túlmenőleg is, különös dolog, szinte képtelenség, hogy kapcsolódni próbáljak hozzá. Egészen megdöbbentő, hogy mennyire távol áll a gondolkodásmódom Nádasétól, úgyszólván nincs kijelentése, ami közös alapot teremthetne, akárcsak egy éles vitához is; ehhez néhány közös vélekedés is szükségeltetne. Amiket például ebben az írásban a szerelemről mond, azok oly mértékig különböznek attól, amiket én gondolok, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. (Ennyit a diszkurzív kifejtés hiányáról.) A Nádas által másutt is kultivált módszer, a dualizmusok felállítása, egymással való összefüggésbe, párhuzamba állítása szervezi az írást. Jelen esetben az alkatot a környezet szempontjából megítélő és a helyzetet az alkat szempontjából megítélő gondolkodás kettőssége, az analitikus/organikus (igen-igen homályos és kifejtetlen) fogalompárja. A Sors és technika párrendszere is igen nagyvonalú: sors/technika, physis/nomos, nyugat-európai/kelet-európai, sorsát alakító/sorsára hagyott ember, utópiaundor/utópiahiány, nem beszélve az esszé elejének hosszadalmas felsorolásairól. Szimpatikus, hogy Nádas sosem adja alább annál, hogy a legvégső kérdéseket válaszolja meg. Ugyanakkor a világ mindenáron való, végleges elrendezésének erőszakja uralja a szövegeket, s a nem kevésbé erőszakosan önmagára oktrojált gőtei-tomaszmanni imidzsből fakadóan, túl tiszta, túl szimmetrikus, túl egyszerű, túl közhelyes képleteket kapunk. Az általánosítások pont azokat a dolgokat hagyják figyelmen kívül, amik az én érdeklődésemet fel szokták kelteni. De szinte minden sorban. "Első pillantásra mindenkiről megállapítjuk [...], szép e vagy csúnya" (140. o., kiem. tőlem). Hm. Én döbbenetesen el tudok veszni egy arcban, ítélőképességem abszolút nulla fokáig, de más testrészek szépsége vagy csúnyasága is zavarba tud ejteni, hát még ha bekalkuláljuk a közönséges esztétika és a közönséges szexus inkongruenciáit. "[...] a gyöngeséget és az erőt, a szelídséget és a durvaságot mindenki meg tudja különböztetni egymástól" (141. o., kiem.: ua.). Nádas esszéinek például legagresszívebb vonásának az állandó többes szám első személyt érzem, amit, ha egy kicsit figyelmesebb lennék, nyilván az állandó konszenzusképző szándék megnyilatkozási formájának látnék, ugyanakkor a tézisek határozottsága, szokatlanul magas száma és általánosság-foka éppen figyelmes olvasóját akadályozza leginkább a közös gondolkodásban. "Az alkat közvetlen kapcsolatban áll a világegyetem természetével, amivel a környezet csak közvetett kapcsolatban állhat. Az analitikus gondolkodás ennek megfelelően azt kérdezi, hogy milyen ember ő, az organikus gondolkodás viszont azt kérdezi, hogy ki ő; az analitikus gondolkodás a történetével foglalkozik, az organikus gondolkodás a helyzetével, az előbbi a feltételekkel, az utóbbi az állapottal." (145. o.) Nem tudom, nekem van-e alkatom, nem tudhatom, hogy kapcsolatban áll-e a világegyetem természetével, amiről szintén nem tudom hogy micsoda. Ebben az az érdekes, hogy korántsem arról van szó, hogy nekem nem érdekesek azok a problémák, amiket a fenti jelölőkkel szoktunk címkézni: én, világ(egyetem), ezek közötti kapcsolat. Tényleg érdekes dolog ez, sokmindent mondtak már erről, és még nagyon sokat lehetne mondani. Nem tudom megállapítani, hogy az én gondolkodásom a nádasi definíciók szerint "analitikus"-e vagy "organikus", azt hiszem, mindkettő, már csak azért is, mert valakinek a történetét a helyzetétől a legvadabb absztrakciós műveletekkel sem tudnám elkülöníteni, vagy a feltételeket az állapottól, amiként alkat és környezet összjátékát is csak folytonos egymásrahatásukban tudom elgondolni. Szintén az egyik legizgalmasabb kérdést, az én identitásának kérdését kerüli ki az a rémisztő gondolat (vö. a kitűnő Született gyilkosok c. filmmel), hogy "az alkatnak nincsen se gyerekkora, se felnőttkora, hanem állandóan összefüggő tulajdonságai vannak" (148. o.). Az alkat változhatatlanságának tétele ügyesen megspórolja önmagunk megértésének bevégezhetetlen feladatát; egyébként pedig a felelősség elhárításának is a legkitűnőbb fel-tétele. Ez a szubsztancializmus a narcisztikus ego, a tökéletes gyarmati függőségben élő felettesén és a megnyomorított - "szublimált" - Az összehangolt hadművelete; a mondat a "modern" individuum "integritásáért" vívott harcának jelszava lehetne. Ez az integer individuum, félreismerve a vágyat, mindent örök és elvehetetlen birtokká akar tenni: intézményesíteni akar; tudását (enyém a státusz; akadémista/nóbeldíjas leszek, ha nagy leszek), vagyonát (ettől még a fehér is fekete lesz; rendőrségem megvédi, azért fizetem), kapcsolatait (igen vagy nem?, enyém vagy holtodiglan; ma mintha kicsit túl kedves lettél volna X-hez, nem gondolod, édes?), humanizmusa legelsősorban is azt írja elő, hogy bármely ilyen egésztárggyá (M. Klein) szervezett személy iránti tisztelet kötelező, feltéve, ha az ő tisztelete is feltétlen személyem mint egésztárgy iránt. Ahogyan most beszélek itt, összevissza, úgy olvastam az Esszék egyes darabjait is. Egy pillanatig nem élveztem őket, az érdekes írások idegesítettek, az unalmasak szintén, aztán elérkeztem az utolsóhoz: az elsőhöz, a Hazatéréshez. (A Burok: Ř.) Már ahogy kezdődik: "Ezerkilencszázhetvenhárom őszén Berlinből Rostockba, majd onnan Warnemündébe utaztam. Az égvilágon semmi dolgom nem volt se itt, se ott. Nem ismertem senkit, engem se ismert senki. A tengert akartam látni, s a kedélytelenül új szállodadoboz tizedik emeletéről néztem a tengert. ¶ Majdhogy hullámtalanul nyugodt volt a víz, az ég súlyos, borult, a levegő nehézkesen párás. Az étteremben ízetlenek és unalmasak voltak az ételek. Éjszakánként már fagyott. ¶ Október utolsó hónapjaiban lehetett ez" stb. Tökéletes. Itt szólal meg tisztán az a nagyon gondosan kimunkált nádasi hang, ami a többi írásban számomra csupán a kiegyensúlyozott apollóni bölcs pózának modorosságáig jut el. A vége egyébként ennek is nagyon rossz, a kötet egyik mélypontja (amikor megmondja, milyen "a tisztességes mondat", brrr...) - de ha csak ezt az egy esszét írta volna Nádas, akkor. Akkor mi lenne. Akkor szerintem sokkal jobb lenne neki is. Hát még ha a többit is ezzel a "metódussal" írta volna. Vagyishogy nem azt akarná megmondani, általában, hogy hogy van a világ, hanem hogy ő hogyan volt, mi foglalkoztatta, mit csinált, mi volt a baja és hogyan akarta megoldani. Mennyivel több mindenre lehet rájönni ebből. Több az érzéki elem. Immár a saját - Nádas kedvenc dualizmusával szólva - "képzeletemre és tapasztalatomra" is hagyatkozhatok, nem csupán az önkéntes paidagógoszra az elvont univerzálék labirintusában, várva a nagy beavatásra, sohasem lépve át Proszerpina küszöbét. Itt azonban van megismerés, itt lehet azt mondani: aha, tényleg. Vagy lehet iszonyúan akarni kapcsolódni hozzá, beleszólni, mesélni, megmagyarázni neki, amit láthatólag nem ért, és persze én értem, még azt is lehet mondani: hazudik, de ez már nem morális kategória, azt jelenti, dolgozik az agyam, érdekes, amit mond, én is írni akarok. ("Alapjában a festészet kérdése a következő - írja Barthes Cy Twombly festészete kapcsán -: »Akar-e a Twomblyéhoz hasonlóakat csinálni?« Mint a létrehozás alanya, a szemlélő a saját képességei iránt kezd érdeklődni.") Hogy például miért "ízléstelen" (23. o.) az igazság. (Ez utóbbi fogalomhoz most nem készítünk lábjegyzetet.) Hogy a Nádas Péter címkével ellátott megragadhatatlan lényre gyerekkorában többször rászól az apukája, hogy ne maszturbáljon, és, akaratlanul, persze, de nem véletlenül, persze, az Atya halálának pillanatában éppen törvényt sért a Fiú. Mi következik ebből. Az, hogy el kell égetni az írást. Az, hogy évtizedekkel később mégis le kell írni, bebizonyítandó, hogy nem a félelem égette el. Az intimitás publicitása gyűlöletet kelthet abban, aki oly kétségbeesett szükségét érzi annak, hogy elmondja mindenkinek, amit nem mondhat el senkinek. Being seen241 - ez az egyik alapvetés a pornográfiában. Ahol a Törvény nem gyarmatosította az Egót. Én is elkerülném őket. De nem nagyon lehet: a szimbolikus rend mindig ambivalenciákat működtet. A being seen sötét oldala a shame242. Ebből eredhet a gyűlölet az iránt, aki látta. Vajon Nádas hogyan képzeli el a jó szemlélőt? Ha mondjuk az egyik azt mondja, "nekem azt mondta apám, az ezer folttal tarkított lepedőre nézve, hogy nem kéne inkább pizsomában aludnod?, miért?, kérdeztem, hát a térkép miatt, válaszolta, és az állával a tekintete irányába biccentett" - akkor az jó, mert ő is látva vagyon, vagy rossz, mert szégyentelen? "Ízléstelen"? Gyűlöletes, mert neki nem jutott bűn és bűnhődés, túl könnyelműen fog a húrok pengetésihez? Nekem gyenge a képzeletem. De térjünk vissza az apollóni imidzsre. Úgy érzem, az a visszafogott tónus, fentebb stíl, ami Nádas sajátja, az efféle, személyesebb, érzékibb írásokban működik igazán (ahogy szépprózájában is). A többi esszében azonban problematikus. Nádas nagyon ráhagyatkozik gondosan kimunkált dikciójára, és ez igen termékeny lehetne, hiszen ezzel az emelkedett és minden hivatali nyelvőrt és puristát kielégítő beszédmóddal nagyon durvákat lehetne mondani, és az nagyon jól hangzana. Nádas azonban elhiszi ezt a dikciót: hogy mivel ilyen "nemes veretű", ahogy mondja, bármi, amit mond, tiszteletet parancsoló. De bármit mondjon is az újabban rettenetesen meghonosodott szakmázós esztéticizmus ideológiája, a mondatmetafizika, ezek meglehetősen esetleges jegyei egy szövegnek, relevanciájához biztosan semmi közük. Ha szabadna, de nem szabad, azt mondanám, ezek borzasztóan felszínes dolgok. Nem szabadna ekkora hitelt adni nekik. És nem szép. (A Hazatérés, ismétlem, kivétel. Az más szinten zajlik. Ott még a "hatalmaskodhat" is "-ik" nélkül van, ld. 29. o.)) Nyögvenyelős, körülményes, akadémikus, szépelgő és erőtlen. -Nók, -nők ugyan nincsenek, legalábbis nem emlékszem, de van helyette sok-sok -ok, -ök ("elhalasztaniok", "megtenniök"), -hatik, -hetik ("megkapaszkodhatik", "elkövetkezhetik"). Az emelt stíl, a szépen szóló, normatív akadémikus tón - amely számomra kifürkészhetetlen módon mindig egy nemlétező nyelvállapot restaurálására és a változás helytelenítésére fixált, és, akár az új szlovák nyelvtörvény, "a" helyes nyelvhasználat rögzítésére és kritériumai meghatározásának centralizálására tör ("a tisztességes mondat" ilyen meg olyan, ld. 29-30. o.) - önmagában tökéletesen funkciótlan. Illetőleg a beszélőt pozicionálja, csak mással már nehéz ettől foglalkozni, például azzal, mit is mond. Abból, hogy Nádas a "reám", "nálamnál", bőviben", "ád néki", "általmenetel", "rejtezik", "halovány", "kérdenem", "hallik", "odakünn", "megett" típusú alakokat kultiválja, számomra nem következik semmi, mert ellenállok pozíciómeghatározásának és az ebből fakadó ellenszenvemnek. Egy ideig még silabizálom a betűvel kiírt évszámokat, ezerkilencszáznyolcvankilenc, ezernyolcszázhetvenhárom, szép hosszúak, jelentőségteljesek, kitöltik a sor kétharmadát, de aztán nem foglalkozom velük többet - lehetne retorikai jelentőségük, ha a kötelező jelleg nem tenné őket szürkévé és funkciótlanná. A legzavaróbb asszociáció ezzel a hivatalos, emelt dikcióval kapcsolatban az, hogy olykor egyszerűen zsurnalizmusba fordul. "A karzaton valóssággal fürtökben csüngtek az emberek." (150. o.) De helyes, de ízes, de korrekt, de szép. "Amivel persze nem óhajtom azt mondani, hogy" stb. (34. o.). Ilyet csak a parlamentben lehet hallani, és ott is rossz. Nyilvánvaló, a vonatkozó névmásból derül ki, hogy a "nem" az "azt" bővítménye óhajtana lenni, de az "óhajt" e mesterkélt használata megzavarja a normális stílusérzéket, és bár grammatikailag helyes szórend jön ki, ha történetesen az "akar"-t helyettesítjük be, már sokkal világosabb, hogy mi az intencionált szórend: "Amivel persze nem azt akarom mondani" stb. Itt is lehetne persze az "óhajtom", de az már nem férne bele ebbe a parlamenti-szónok és vezércikk-író stílbe, ebbe az önelégült milyen-jól-bírom-a-hivatalos-nyelvet beszédmódba. Ugyanilyen szerkezetű, de kicsit látványosabb a következő tagmondat: "...amivé hézagos tudásomtól és megbízhatatlan érzeteimtől meggyötörten nem lenni vágyom." (94. o.) Elvileg ez is helyes lehet, bár már nagyon az érthetőség határán van. Mégis inkább az a gyanúm, és itt szintén a vonatkozó névmás teremti ezt a nehezen megingatható elvárást, hogy jelen inverzió nem intencionált (esetleg freudi) elszólás. Ha elhagyjuk a bővítményeket, talán tisztábban látszik, hogy az "...amivé... nem lenni vágyom" valójában "...amivé... nem vágyom lenni" vágyik inkább lenni. Érdekes lenne utánagondolni, hogy a jelek szerint a szerző éppen a negáció jelét "nem tudja" mindig pontosan kitenni, pontosabban: tolja el (verschiebt) a szintagmatikai tengelyen. Az igekötők is kényes jószágok, könnyű őket eltolni (schiebolni verfele), dehát a magyar nyelv nagyon engedékeny. "...s ennél több emberi szabadság talán nem is elképzelhető." (84. o.) Ez a megoldás is elképzelhető, de nem mondanám, hogy nem is képzelhető el másik. Amikor viszont azt olvassa az ember, hogy "Elolvastam az idevonatkozó irodalmat, a szépet és a tudományosat" (140. o., kiemelés tőlem), akkor arra gondol, hogy a kijelentés alanya egy behatárolható témára vonatkozó, belátható mennyiségű szép- és szakirodalom egészét olvasta. Mármost, a szövegkörnyezetből kiderül, hogy minimum három témáról van szó: gyerekkor, emlékezés és képzelet. Megpróbálom elképzelni ezt az "el"-t, de nem tudom. A fenti példa persze csak bűn - közelebbről hübrisz (és ki nem követte még el) -, a következő viszont hiba: "Mint ahogyan e fogalmakat elválasztó halálon sem lehet átlátni." (100. o. Az "e" előtt itt semmiképp sem hagyható el az "az".) Ezek nem olyan különleges dolgok. "Nem jellemhiba", ahogy mondani szokták. Csak azért tűnnek fel, mert a stilisztikai önreprezentációval kissé inkongruensek. De hagyjuk most a nyelvi viselkedés témáját. Kinek milyen az imidzse. Hálistennek, ez nem morális kérdés.243 Az ízlésítéletek pedig úgysem demonstrálhatóak, miként az észelvek(ről hitte Kant). A Hazatérésből derül ki (egyébként Nádas szépírásaiból is, de most csak az Esszékről beszélünk), hogy ez az apollóni tartás (akárcsak a mesternél, Thomas Mannál): görcs; féligmeddig a dionysositól való rettegés, féligmeddig a "modern individuum" egomegóvó hisztije, amely számára például (ahogy Amerikában mondják) a "szexuális orientáció problémája" olyan végzetesen nagy cucc. Vagyis hogy valakiben feltámad valami kis homoszexuális érzelem, és erre rögtön be akarja mocskítani az egész világot (hisz Mann kispolgári érzülete szerint ez mocsok), mozgósítja az egész görög mitológiát és tragédiairodalmat, és ezzel "felemelővé" is teszi egyúttal - pestis Thébában, kolera Velencében, satöbbi. Ez az érzület az alapja a legszigorúbb erkölcsözésnek. Mert a törvényre leselkedő veszélyt a legérzékenyebben érzi, aki magában érzi, és az fogja a legkíméletlenebbül számonkérni másokon. A Hazatérés szerint a Nádas-féle stílus öngyógyítási technika. Kimértsége, lassú folyása, megfontoltsága, kiegyensúlyozottsága, akadémista mintaszerűsége a démonok megregulázásának eszköze. Ami nem kérdés ebben a világban, hogy a démon démon-e, és hogy csak olyan világ lehetséges-e, amelynek ez ádáz ellensége. Tudom, hogy majdnem minden kijelentésem önmaga ellen fordítható, nem is igazán célom egy konzisztens álláspont felvázolása, inkább csak úgy fecsegek; túlságosan igénybe venne egy rendszerszerűbb és analitikusabb kifejtés, túlságosan is az alapoknál kellene kezdeni, ezért túlságosan is nagy lesz a "vakfoltja" (Paul de Man) ennek az írásnak, de muszáj például olyanokat mondani, hogy nincs olyan, hogy valaki "természetes hangfekvésben beszél" (28. o.) - de kinek van kedve belefogni a kifejtésbe, amikor ilyen egészen alapvető a véleménykülönbség, vagy micsoda, a gondolkodásmód, sőt egyenesen a nyelvértés különbsége; amikor a mondat szerzője, elsőrangú író, erre tette fel az életét. (Neki se sikerült egyébként, szerencsére nem ezen múlik, milyen író.) És ha valami végképp nem természetes, az Nádas hangfekvése, amely - esszézvén - menthetetlenül munkaízű, izzadságfoltos és szakmaszagú. Miközben téziseiből a sterilség, az áttetsző és értelmes modellek, az extrém tisztaságmánia, az egyszerű világmagyarázó struktúrák iránti olthatatlan vágy érződik. Most pihenjünk egy kicsit. Jó, folytassuk. A két mese (a tűzről és a tudásról, ill. az elcserélt kiskirályokról és az őrangyalukról) meglehetősen unalmas és lapos. Mindkettő politikai allegória, az első (zsurnálul) "az átkos" minden ízében hazugság-átjárta nyelvéről, a második (szintén zs.-ul) "az első szabadon választott" nacionalizmusáról. Az utóbbi, bár szimpatikus az eszmei mondanivalója, és nevetés-víziója, gyengén megoldott dolog. Az előbbiben azért sokkal több érdekességet találhatik244 az ember. A hírbeolvasó-poén nagyon jó, és nagyon a szívemből szól, egy fontos dolog pontos emblémája ez, mellesleg szerintem pont ugyanazé, amit fentebb kifogásoltam Nádas beszédtónusában. Nem találom szerencsésnek a mindkét mesében érvényesülő - a többes szám harmadik személyű igék használatából adódó - szemléletet, vagyis a külső nézőpontot: mintha a szerző kívül esnék azon a "közösségen" és történelmen, amelyről tanmesél. De a legproblematikusabb, hogy a Mese a tűzről és a tudásról hepiendje túlságosan mesésre sikerült, a vérnáci mese lehetetlen végkifejleténél is lehetetlenebbre, illetve, hogy pontosabb legyek: amazé elfogadható utópia (minden nációbeli röhög a nacionalizmusán), ez viszont, bár láthatólag szintén utópiának van "óhajtva", számomra a legrémületesebb falansztert idézi, ti. az egyetlen igazság, az egyértelmű jelentés és a tökéletes megértés világát, vagyis a tökéletesen kontrollálható világ agyrémét. "Mert attól kezdve, mindannyiuk szerencséjére, senki sem tudott mást, mint amit a másik is gondolhatott." (128. o. Az idézett helyen "mindannyiunk" szerepel egyébként, lehet, hogy csupán az átkos gyanakvó hermeneutikától fertőzve vélem ezt sajtóhibának - bár erősen argumentálható: A./ végig tbsz. 3. sz.-ű igealakok vannak, B./ ha ez szándékos, az nagyon ciki). Általánosságban pedig (ez nem csak a mesékről mondható el) nagyon le van nézve és le van sajnálva az elmúlt időszak minden tudása. Azt, hogy az emberek nem hiszik el, amit a hírbeolvasó hazudik nekik, vagy megpróbálják helyesen érteni; azt, hogy bizonyos emberek félnek egymástól, és akkor nem mernek igazat mondani stb. - megközelítőleg sem modellálja jól ez a tűz-mese. Illetve minden érdekes vonását ignorálva az unalomig egyszerűsíti, addig a pontig, ahol minden revelatív erejét elveszti; egy pusztán logikailag is lehetetlen szituáció "parabolájává" válik. A számomra rendkívül hullámzó színvonalú Esszék hullámhegyei (az említett Hazatérésen kívül) a Thomas Mann naplóiról szóló írás és a Szegény, szegény Sascha Andersonunk. A Mélabú-írás a leszálló ágban van. Vannak benne érdekes megfigyelések, de ezek olyan metafizikai csinnadrattával, patetikus skolasztikával, olyan hermetikus falanxban vonulnak fel, hogy inkább ne. Önnön himnikus dikciójától részeg szöveg, ünnepélyessége önünneplés, minden mondata visszafojtott istenülésvágy. A csillapíthatatlan hübrisz és az apollóni forma háborúja. (Hasonlóan a nyitó Burok, amelynek minden mondata külön bekezdés, ami persze nem lenne baj, ha tényleg kinyilatkoztatások lennének, azonban éppen ez az egész könyv leglaposabb szövege. Írtunk a császárnak egy könyvet, akkor istennek legalább egy kis invokációt, úgy ni.) Az írásnak a Caspar David Friedrich-képre vonatkozó leíró és ettől kissé elvonatkoztató (pl. a festmény centrumainak problémája) részek figyelemre méltóak, de amint áthágja a szöveg a "filozófiai" - vagy nem is tudom, milyen - határt, attól fogva (számomra) követhetetlenné válik. Az világos, hogy nagyon átgondolt, megszerkesztett, általában szimmetrikusan felépített dualizmusokat kreál illetve köt össze és csoportosít, mint említettem, más írásokban is, de a szerző e metafizikai ösztöne a Mélabúban tombol a legféktelenebbül. Lélek/szellem, érzés/tudás, emlékezet/felejtés, képzelet/tapasztalat, pusztítás/teremtés, létezés/ nemlétezés, születés/halál, Egy/sok, tűz, víz, föld, levegő, minden itt van és minden össze van hozva egyetlen nagy ontoteológiává. A Földből csinálj nékem oltárt (az egyetlen szöveg, ami ellenszenves is) két alkotás- illetve művésztípusa se semmi, főleg, ha - az ajánlásból gyaníthatólag nem oktalanul - az Esterházy/Nádas metafizikus dualizmusára vonatkoztatom. Ószövetségi zengés és álformállogikai álegzaktság jellemzi a szöveget, tele nagyképű mondatokkal. "Minden emberi kultúra alapfeltétele, hogy úgy beszéljen a kimondhatatlanról, hogy ne beszéljen róla." (58. o.) Különösen az "alapfeltétele" zavaró. A "kimondhatatlan" ráadásul megnevezhető, a nevet természetesen ismerjük, kimondása pedig, mondani sem kell, denotátuma elleni merénylet. Egyszóval a jól ismert névmágia tökéletes circulusa, én speciel sose tudtam átérezni, talán pont azért, mert számomra az "ismerni" nem bír a bibliai értelmével, és semmi köze a "birtokolni"-hoz. Amikor egyszer gyerekkoromban belógtam a hittanosok között egy misére, és a pap az én nyelvemre is odatette az ostyát, akkor szerintem az egész templomban én voltam egyedül tudatában annak, hogy "a Krisztus teste" olvadozik kannibáli számban, de nem tudtam átélni a dolgot; a többiek, a hittanosok számára viszont még ennyi se, ez csak az a dolog volt, amit, a gyógyszertárban lehetett kapni, és amit, ha volt ötven fillérük és át akarták élni a vásárlóerő édes hatalmát, és történetesen nem egy gombóc fagyit vettek a cukiban, vagy öt hurkapálcikát a játékboltban, akkor vettek egy csomag ostyát. Valahogy nem hiszem, hogy Nádas művészete ennyire közvetlen összeköttetésben állna Istennel, akiről szerény véleményem szerint mindenki csak képzeleg, mégha sokan hajlamosak is arra, hogy képzelgéseiket az egyetlen igaz Isten hiteles jellemzésének tekintsék. In summa, mintha olyan lenne itt Nádas beszéde, mintha kicsit túl sokat tudna, kicsit sokkal többet, mint amennyit halandónak lehet, miközben kinyilatkoztatja, hogy mit nem szabad halandónak tennie. Iszonyatosan nehéz reagálni az afféle kijelentésekre, hogy "...csak és kizárólag identitás létezik; minden hasonmás eleve hamis." (58. o.) Ha szabadna eltekintenem egy terjedelmesebb traktátusnyi érveléstől, azt mondanám, ez a kijelentés tökéletesen hamis. Legtisztábban talán a lacani elgondolások alapján lehetne megmutatni. Aztán, hogy mi tartozik egy integer egységhez, azt alighanem a fogalom (tényleg, ez hasonmás?) konstruálja. Amit mi érzékelünk, az egy nyelv által teremtett világ: hasonmás, ezt megmondták már a régiek. De az idézett mondatrész magától is összedőlhet, univerzális kvantor és önreferencia, ó, nincs az a cantor, aki összetereli a fölösleges létezők kósza csürhéjét. Tehát a hasonmás nem lehet hamis, hisz igazi hasonmás. Identikus önmagával. Mint hamissal. Ha nem ilyen lenne, hamis lenne, ami viszont már mint ilyen identikus önmagával, tehát nem igazi hamisítvány etc. ad inf. Aztán egyszer érdemes lenne a képfaragókra is odafigyelni..., de tényleg, tekintsünk most el a traktátustól. Másutt is hallhatunk ilyen földöntúli hangokat. "A hiány szólítja meg a teret ebben a nyitott végű szóban, és a hiány óriás teret kíván magának; a nem elképzelhető terek legnagyobbikát." (86. o.) Vagy. "Minden szó ide tart. Ide még nem lépett be szó." (86. o.) "Nékünk sincsen más lehetőségünk, vissza kell térnünk oda, ahonnan elindultunk." (115. o.) Ez egy külön bekezdés. Nékünk. Nincs más lehetőség. Kell. Heroizmus. Csupa "ha", "akkor", "tehát", "kell", és csupa létezés, világ, dimenzió, felület. A legabsztraktabb fogalmak, univerzálék követhetetlen tobzódása és kvázi-formállogika, minden mindenből szükségképpen következik - ez a skolasztika hallatlanul fárasztó és unalmas. Szinte szabályként lehet megfogalmazni, hogy Nádas akkor jó, amikor a legkonkrétabb, amikor érzéki, amikor elfelejti az ontológiát, a gőtés-tomaszmannos szerepet, amikor nem minden szavából a kiegyensúlyozott apollóni géniusz, az arany közép, az élő-de-már-örök-klasszikus p(r)ózát érezzük - a szépprózáját jellemző minden izgalmas jegy nélkül. A Sascha Anderson-írás már nyelvileg is "kilengés". Nincs minden mondat nyakon öntve a "klasszikum" aranyfestékével, a beszélő státusza sokkal lejjebb van véve, a kritika erős, autentikus, és ezúttal eléri magát a beszélőt is. Pontos és fontos lélektani megfigyelések sora, alapvető szándékát - az elmúlt korszakkal való szembesülést - komoly hatásfokon teljesíti. A probléma ürügye az a jellegzetes kis történetdarab, hogy Sascha Andersonról, a jeles endékás művészről, akit a politikai ellenállás egyik vezéralakjaként tartottak számon, kiderült, hogy stázi-besúgó volt. Nádas, igen finom érzékkel, nem ítélkezik a tömeges ítélkezési kényszer koreográfiája szerint, amely a történések egyre átláthatatlanabb bonyolultságára egyre hisztérikusabb türelmetlenséggel reagálva kísérli meg felosztani a világot és az emberiséget jókra és rosszakra, s ezt mindig a boszorkányégetés vagy a bűnbakáldozat (stb.) projektív pszichologikájával valósítja meg, vagyis mindig a másikban látja meg a Gonoszt, elfedvén maga előtt, hogy az a benne magában levő gonosz reprezentációja, ezáltal eleve kivonja magát a felelősségrevonás, a kritika hatóköre alól, hogy elkerülje az önmagával való szembesülést. Nádas azonban mintha alábecsülné ennek a pszichologikának a hatékonyságát, mert, úgy vélem, ez olyan lelki stratégia, amely az önmagára vonatkoztatás kikerülésével ugyan valóban elkerüli a nyílt szembesülést az ego terrorával, de mégiscsak sikeresen állítja át az ént az új morális világrendre. A kognitív disszonancia ("én tuti, hogy rendes csávó vagyok"/"azért én is csináltam csúnya dolgokat") feloldására nem a nyílt önreflexió stratégiájához nyúl, hanem projektív stratégiákhoz. Az általa csinált csúnya dolgokat egy szimbolikus áldozatra projiciálva kiveti, elítéli, elégeti, megsemmisíti, és ezáltal valóban rendesebb csávó lesz. A projektív stratégia sikeresen végrehajtja az átállást, azonban egy dolgot érintetlenül hagy, és ez az igazán problematikus, és ez az, amit Nádas is problematizál, az egót. Az egész stratégia abból indul ki, hogy én nem lehetek rossz, aljas, gyáva, esendő stb., az önreflexió pedig már logikailag is ezt implikálná. Akinek tehát az ego a legfőbb kincs (függetlenül minden körülménytől, vagyis csak azért, mert az enyém), akinek egomegóvás a legfőbb törvény (és éppen mivel mindentől óvja, a reflexió nem érintheti, marad hallatlan gyenge és sebezhető és esendő), annak mindig túl sok a veszítenivalója ahhoz, hogy ne veszítse el mindig a legtöbbet, a valódi kommunikáció lehetőségét. Ez a projektív logika eléggé univerzálisnak tűnik. Ennek köszönhető, hogy az általunk ismert társadalmak alapvetően neurotikus kódok alapján szerveződnek, s nem nyugalmi állapotban, tehát amikor az alapvető törvények forognak kockán, paranoidba váltanak. Mindkettő működtetésének elve, hogy a másikra kell oktrojálnia e működési elvet, vagyis kódjai vírusként működnek. Létmódjuk a fertőzés. A neurotikus állapotoknak a paranoiddal való lényegi rokonságát revelálja Nádas, amikor azt mondja: "Mégis én legyek az utolsó, aki [Sascha Anderson] bűnösségének egyértelműségéről beszél. S ha ezt mondom, akkor nem keresztényi könyörületesség szól belőlem. És nem is valamiféle erkölcsi relativizmus alapján kerülném az egyértelmű ítéletet, hanem éppen ellenkezőleg. Ha nem látok összefüggéseket a közönség hisztériája és a jogszolgáltatás apátiája, a világszép lányok súlyosan megzavart libidója és ennek a dadogós, pattanásos, csúnya lénynek az immár visszavonhatatlan tettei között, akkor félő, hogy semmivel sem fogok hozzájárulni annak a morálnak a megalapozásához, amelynek alapján egyáltalán ítélkezni lehetne." (152. o.)245 Ezt Foucault sem írhatta volna szebben, durvábban. Nádas kiindulópontja az, hogy a múlt rezsimben, az ő szavaival: a "békés koegzisztencia" korszakában, többé vagy kevésbé, erkölcsileg mindenki sáros lett. A mindennapi praktikák, amikhez folyamodtak az emberek, a túlélés szempontjából bizonnyal hasznos volt, mindazonáltal amorális. "Nem állítanám, hogy ez a sokoldalú és jólnevelt érintkezés ne lett volna észszerű, de hogy mennyire volt erkölcsös, azzal most kéne szembenéznünk." (165. o.) Másutt: "kérdés, hogy a pragmatikus gondolkodásunk milyen mértékben volt igényes morálisan." (173. o.) És az "erkölcs" vagy "morál" fogalmának tisztázatlansága, elegáns szemantikai érintetlensége, illetve a pragmatizmussal való szembeállítása az írás legnagyobb paradoxona. Nádas éppen azt tematizálja itt rendkívüli érzékenységgel és éleslátással, hogy az erkölcsi törvény mennyire nem egyszerű, mennyire veszélyes, ha a jó/rossz digitáliáit kategorikusan próbálja rögzíteni. Mert, teszem hozzá, egyetlen imperatívusza sem univerzalizálható, mert az erkölcsi ítélet nem formalizálható logikai szubszumció, hanem mindig csak a konkrét esetben végrehajtható applikáció. Nádas azonban annyira fél a "relativizmus" fogalmától, hogy ez még a legelemibb következtetések levonásától is visszatartja. Világos, hogy gyakorlatában nem ragaszkodik a kategorikus közelítéshez. Erre példa, amikor azt mondja, hogy "egy ilyen ideológia [ti. a fasizmus] harciasabb képviselőit le kell puffantanom, mint a veszett kutyákat" (162. o.) - vagyis alkalmasint felfüggeszthetőnek tartja a "Ne ölj!" törvényét. A felfüggeszthetőség kritériumai formalizálhatatlanok, csak "pragmatista" megalapozásuk lehetséges, illetve ahol az imperatívusz kategorikus, ott az újkori európai morál régen halott.246 De amiként a szöveg e centrális jelölője jótékony homályban marad, azonképpen bélyegeztetik meg a "pragmatizmus". "A békés koegzisztenciának az volt az egyik legkarakterisztikusabb vonása, hogy valamennyien, hangsúlyozom: valamennyien elsajátítottuk a személyes erkölcsöt relativizáló pragmatikus gondolkodás alapelemeit, s ezért azt is megtanultuk, hogy miként lehet a személyes felelősség hiányát egy rossznak vagy szükségszerűnek ítélhető helyzettel mentegetni vagy megmagyarázni." (173-174. o.) A józan pragmatizmus hatékonyan247 távolítható el a "végtelen adósság logikájával" (Deleuze és Guattari). Ennek legelemibb művelete a rossz lelkiismeret és a bűntudat érzésének egyetemessé tétele. (Krisztus megváltott téged bűneidtől. Bűnös vagy, ha nem áldozol néki örök hálával. Az összes emberi kultúra két legalapvetőbb törvénye az incesztusnak és az atya(i törvény) elpusztításának tilalma. Á, szóval ezt akarom valójában! Milyen egy mocsadék vagyok! Valamennyien lealjasodtunk a múlt rezsimben, érted?, valamennyien, megértetted?! Tarts bűnbánatot. Várjál, előbb olvasd el, hogyan kell. - "Mi, emberek, valamennyien brutális szörnyetegek vagyunk" - mondja másutt Nádas. (157. o.))248 Mármost ahhoz a valóban fontos célhoz, hogy mindenkit önvizsgálatra késztessünk, ez jó retorika, ügyes pragmatizmus. Mindazonáltal én mégiscsak azt látom fontosabbnak, hogy megkülönböztessünk, és ne totalizáljunk. Különböztessük meg Nádas cselekedetét, amint egy ügyes, szellemes és ironikus válasszal lerázza magáról a belügyi szervek tiszteletteljes kérését, miszerint lenne bár "hazája szolgálatára" azzal, hogy információkat szolgáltat nekik - annak az embernek a cselekedetétől, akit sikerül megfélemlíteniük és behálózniuk. Számomra csak ilyen pragmatikus különbségek vannak. Rendkívül tanulságos ebből a szempontból Hrabal konfessziója, amiből kiderül, hogy ő bizony kategorikusan "besúgó" volt, bár igen hihetőnek látszik, hogy soha senkit nem súgott be, és semmivel sem vitte előbbre a rezsimet annál, akinek sosem volt dolga a fortélyos félelem igazgatóival. És ez mindenképpen megkülönböztetendő Sascha Andersontól, amennyiben ő tényleg hathatósan közreműködött ismerősei kicsinálásában. Nagyon valószínű, hogy "abban a logikában, ahogy Sascha Anderson oldotta meg helyzetét, vagy én oldottam meg a helyzetem, nincsen különbség" (177. o.), de amennyiben ez a morális különbségtevés hiányát is jelenti, márpedig úgy tűnik, Nádas így érti, nagyon veszélyesnek találom. Ugyanis logikája teljesen kategorikus, jelentés és jelentőség jellegzetes paranoid túlpörgetése működteti. A megértés végtelen feladatával szembeni türelmetlenség egy esete ez. "A praktikus gondolkodás szempontjából egyenesen szükséges azt mondani, hogy igen, de, ellenben, azonban, ha, amennyiben, más értelemben. Az ember személyes erkölcse viszont se a Wenn, se az Aber uralmát nem ismeri el. Csak igent ismer és csak nemet ismer." (177. o.) Nádas itt olyan világról álmodik, ami nem volt, van, lesz. Olyan tisztaságról, amely nem lehetséges, már pusztán logikailag értelmetlen. Olyan utópiáról, amelyre törekedni sokkal veszélyesebb, mint akár, ezt is megkockáztatom, elveszni a Nagy Rendezőelv nélküli világ mindennapjainak megismételhetetlen és univerzalizálhatatlan helyzeteiben. A morálban is, sőt, itt kiváltképpen, mindig csak praktikum van. Konkrét esetek. Egyébiránt nem biztos, hogy úgy áll a dolog, hogy van egyfelől a Morál, amit a jóisten teremtett, és az eredendően jó és szép és emberséges, és van másfelől a Pragmatizmus, amely kegyetlen, egoista, üres, amorális, mindenre képes, minden eszközt szentesít - mindig sötét - céljai érdekében. A morál úgy működik, mint az összes szociális rend: a felettes én gyarmatosításával képződik, és csak nézőpont és fokozat kérdése, hogy normának érzékeljük-e vagy pedig terrornak. A pragmatizmus pedig miért jelentené szükségképpen, hogy nincs semmiféle morális érték? - sőt, szerintem sokkal reflexívebben értékcentrált, mint bármiféle vak moralizmus. Rorty például joggal sértődne meg, ha büszkén vállalt és hirdetett pragmatizmusát ilyen egyszerűen ad acta tennék - hiszen pragmatizmusa éppen a számára alapvetőnek érzett morális céloknak van legjobb filozófiai tudása szerint alárendelve. Ezzel a logikával érthetjük meg, bár szeretném inkább nem érteni, Nádas bűntudatát. Ugyanis gondolkodásának ez a jegye, úgy tűnik, a régi, paranoid impérium gyarmata. Sőt, sokkal inkább hajlamos démonizálni törvényeit, mint a visszataszító demonstrációkon, áldozati ünnepeken, boszorkányégetéseken, bűnbakgyilkosságokon, szobordöntögetéseken, komenistaszidalmazásokon, stb. magát a bűntől szimbolikusan megtisztítani akaró tömegember. Ahogyan "a praktikus gondolkodás" mérlegelése korántsem szükségképpen egyenlő az amoralitással, hiszen a konkrét esetekben a legtöbbször éppen a cselekedetek morális kockázatairól és a morális elvek mérlegeléséről van szó, azonképpen ennek az elvont, tiszta és kategorikus "személyes erkölcs"-nek fogalma sincs arról a világról, amely felett törvénykezni akar. Ha "[a]z ember személyes erkölcse [...] se a Wenn, se az Aber uralmát nem ismeri el", ha "[c]sak igent ismer és csak nemet ismer", akkor "az ember személyes erkölcse", ohne Wenn und Aber, fasiszta. Ez utóbbi szó természetesen túl erős, nem igazán a történelmi konkrétságában használom249, hanem arra a totalizáló kódra, amely csak saját magát érvényesíti, magához mér mindent, és mindenkit arra kényszerít, hogy az általa felosztott és előre értékelt világban, ahhoz képest, mindenki valljon színt. Egyetértesz a nemzetiszocializmus eszméjével vagy nem, elismered-e, hogy szükségszerű a proletárdiktatúra vagy nem, a lét határozza meg a tudatot vagy nem, párttag voltál-e vagy nem, hiszel egy istenben, mindenható atyában vagy nem - velünk vagy-e vagy egy mocskos kozmopolita/reakciós/klerikalista/kommunista/ateista satöbbi vagy. Amit tehát (nem történeti konkrétságában) fasisztának neveznék, az két alapvető műveleten nyugszik, az egyik a világ kategorikus felosztása és ennek a dichotómiának az univerzalizálása és hisztérikus értéktelítése, valamint ennek a fogalompárnak mint a világ kitüntetett metafizikai elvének démonizálása. Nem kevésbé fontos mozzanat még, hogy mindenkinek e totalizáló kód színe elé kell járulnia és színt vallania, ohne Wenn und Aber, semmi köntörfalazás, kispofám. Az, hogy az ember ilyen kényes helyzetekben gyakran fordul praktikusnak is feltüntethető kibúvókhoz, "önmentegetéshez", nem jelenti azt, hogy minden praktikus megfontolás az Erkölcsöt relativizáló önmentegetés. Éppen a saját erkölcsisége védelmében próbálja megmenekülni a rá oktrojált bináris kódot. Ha tehát nem kategorizáljuk és nem démonizáljuk a kollaboráltam/nem-kollaboráltam fogalompárját250 és megtisztulásvágyunktól űzve nem növesztjük ismét olyan hatalmasra, mint valaha volt, akkor tehetők csak fel a morálpragmatikai kérdések. Erre a strikt formalizálásra éppen annak van szüksége, aki nem biztos alapvető erkölcsi érzületében. Nádas ironikus, de a totalitárius belügyi agyak paranoid szignifikációs mechanizmusa által érinthetetlen válasza szerintem tökéletes megoldás. Bizonyosan nem olyan hősiesen szép, mint Szász Béla viszontpofonja (bár Nádast nem ütötték meg), vagy Eörsi pimasz vigyora, de elég jó megoldás. Nádast viszont zavarja. Hogy nem esett nekik, hogy nem köpte le őket. Dehát gondoljunk csak bele a szánalmas praktikus következményekbe: mitől lett volna az jobb, ha mondjuk nem születik meg a Családregény, mert nemcsakhogy indexen van a szerző, de úgy egzisztenciálisan mint lelkileg megnyomorították; s ha talált volna egy modus vivendit (sokan voltak ilyenek, köztük, szerencsére, Nádas), az nem csak ugyanolyan, e strikt morál ítélőszéke előtt "kollaboráns"-nak bélyegezhető technikával lett volna lehetséges? Ez a túlhajtott erkölcsiség az adott körülmények között nem tudott volna mást tenni, csak magát tönkretenni. A "történelmi szituáció megkerülhetetlen logikája", amit Nádas joggal emleget (178. o.), bár általában hajlamos leszólni, mivel csak mentegetőzésként hallja, és mint ilyet nem bírja hallani - azonban nem csupán mentegetőzési stratégia, hanem egyszerűen körülmény, kondíció, keretfeltétel. Azt a terrorisztikus totalizációt, azt a double bindot, ami minden lehetséges cselekedetet bevezet a saját, megkerülhetetlen kódjába - és csak a totális konfrontációt hagyja szabadon, amit viszont a legkönnyebben tud elintézni, s így a legkevésbé veszélyes számára -, pontosan akkor lehet kijátszani a leghatékonyabban, ha a szisztéma játékszabályaival látszólag konform, de nyilvánvalóan más "transzcendentális jelöltre" fixált játékot játszunk, alternatív kódok alapján, amit mindenki ért, hatékonyan működik, éppen mivel "a hatalom" nem tudja renonszot kiáltva lesöpörni. (Itt persze történetileg megint súlyos különbségek vannak, ez a fenti általánosításom is sok már - nem érvényes például az ötvenhat előtti korszakra, ahol valószínűleg sokkal durvább és totálisabb volt a rezsim ehhez a játékhoz, és nem érvényes a nyolcvanas évekre, ahol viszont már sokkal gyengébb, azaz sokkal keményebb játszmákat is lehetett játszani ellene.) "A titkos szolgálat főnöke, és a titkos szolgálat ügynöke, természetesen kizárólag munkaidőben, nem a széppel és a csúnyával, a jóval és a gonosszal méri a saját cselekvéseit, hanem a szükségessel, a hasznossal, mindazzal, ami az állam nem föltétlenül nyilvánosságra hozható érdekében áll. A főnök és az ügynök itt olyan ember, akit az állam saját jól felfogott érdekében nem tornábó, hanem erkölcsből mentett fel." (182-183. o.) Na, ez az a pont, ahol viszont beleférne egy kicsit több szigorúan erkölcsi naivitás. Mitől lenne szükségszerű, hogy a szükségesnek és a hasznosnak semmi köze sincs a (morális) jóhoz? Mitől lenne szükségszerű, hogy a főnök és az ügynök bármilyen hatalom amorális kiszolgálója legyen? Egy neonáci összeesküvési kísérlet leleplezése mondjuk miért ne eshetne egybe a főnök és az ügynök morális értékelésével, vagy az állam alkotmánya, amely mindezt lehetővé tette számukra, miért ne eshetne egybe a polgárok elsöprő többségének erkölcsiségével? És fordítva: hát nem az a jogtipró, nagyon is veszélyes hatalom, amely a minden körülmények közötti lojalitás fejében felmenti morálból csinovnyikjait? Nem szeretnék naivnak feltűnni. A politika, úgy, ahogy van, amorális. A mocsok birodalma, melyben nem is az a problematikus, hogy vezérelve a Wille zur Macht, hiszen minek nem, hanem az, hogy ezt rendkívül barbár, ocsmány eszközökkel vívják, egyszóval esztétikai problémák vannak vele. (Mennyivel szebb a szépirodalmi vagy a filozófiai agón, főleg, ha nem az intézményes hatalomról szól, hanem gondolatokéról, mély belátásokéról.) Bár itt megint gonoszul nem egyszerű a képlet, például amikor azt látjuk, hogy - hogy, hogy nem - alkalomadtán az a sikeres egoista hatalmi harcos, aki mellesleg a köz javát is leginkább bírja gyarapítani, hiszen ez elég jó stratégia arra, hogy hatalmon maradjon, más kérdés, hogy "a köz java" kifejezésnek van-e bármi köze a Nádas-féle tiszta morálhoz. Érdekes jelenség egyébként, hogy Nádas többször is úgy fogalmazza meg Sascha Anderson bűnét, hogy elárulta a barátait, merthogy a barátság kétségkívül alapvetően morális dolog is, de csak nagyon sokadsorban, hiszen a praktikum szintjén nagyjából törvényszerűnek mondható, hogy azok szoktak (jó) barátok lenni, akik között moraliter nincs különösebb távolság. Elvileg azonban ez az erkölcsözés szerintem teljesen más dologról szól. A barátomat nem azért nem jelentem fel, mert a barátom, hanem mert senkit nem jelentek fel ennek a rezsimnek, mert azt szeretném, ha nem lenne, és semmiben nem akarok neki segíteni, viszont mindenki segítség a rezsim elleni harcban, akit fel lehetne jelenteni, függetlenül attól, hogy a barátom-e. De ha mondjuk kiderülne, hogy a barátom, teszem azt, RAF-tag és kezembe kerülne kidolgozott tervezete egy forgalmas állomáson végrehajtandó bombamerényletéről, biztosan előrelátható "polgári" áldozatokkal, akkor valószínűleg - függetlenül attól, hogy a barátom, morális megfontolásból - feljelenteném. Nagyon érdekes még Nádasnak a titkosügynök-probléma német megoldásával szembeni averziója. Ugyanis az a moralitás, amit ő olyan jótékony homályban hagy, biztosan nem formalizálható, ha az lenne, akkor a németek lettek volna az elsők, akik megteremtik a formális: jogi kereteit az ítélkezésnek. De Lessing, Kant, Nietzsche, Habermas stb. népe ezt nem bírta megcsinálni, az lett volna a nagyon ciki, ha meg bírja. "Erkölcsi és jogi kétségeik között hányódva, odáig azonban sajnos elmentek a németek, hogy a nyilvános erkölcsi ítélkezéshez teremtsenek törvényes kereteket. Egy ilyen processzusban nem a rendőrség nyomoz, hanem a közvélemény által feddhetetlennek ítélt sértett vagy áldozat. Egy ilyen erkölcsi tárgyú processzusban az újságok emelik a vádat, és nem az államügyész. Egy ilyen processzusban nincsen ügyvéd, aki a vádlott védelmét elláthatná, és az ítéletet, ahogy az már az erkölcsi ítéletek esetében lenni szokott, az önmagát feddhetetlennek tekintő közvélemény hozza meg a pedikűrösnél, a lépcsőházban, a televízióban, a kocsmában és az irodalmi szalonban." (184. o.) Pontosan. Így néz ki az Erkölcs uralma, minden erkölcsé, minden bizonnyal azé is, amit Nádas nem fejt ki, csak annyit mond róla, hogy mindenkinek a magánügye, és jobb, ha mindenki magába néz inkább, mint a másik aktáiba. Ezzel egyébként, súlyos félreértés ne essék, egyetértek; az erkölcs működésmódjának kikövetkeztethető nádasi elgondolásával nem értek egyet. Szerintem az erkölcsnek egyetlen közege és fegyvere a nyilvánosság, létezési módja az interszubjektív kontroll, megnyilatkozása és továbbadási gyakorlata a bevett/kirekesztett állandó publikus demonstrációja. Mint minden győzedelmes hatalom: normális és normatív, természetes és terrorisztikus. Normális, hiszen uralomra tett szert, bevetté lett és megszokottá - és terrorisztikus, mert lényege, hogy kirekesszen, ellehetetlenítsen és megbüntessen minden, az övétől eltérő kódot. (Az igazi izgalom csak ezután következik. Régóta foglalkoztat és tesztelem a gondolatot, hogy a másikkal szembeni tolerancia és a másikkal szembeni indifferencia közös kontinuumot képez. Illetve, ennek inverzeként, hogy a másikkal való törődés humanizmusa és a másik kontrolljának fasizmusa édestestvérek. Ezzel azonban másutt "óhajtok" foglalkozni.) A Thomas Mann naplóiról szóló írás rendkívüli érdekességét - első közelítésben - az adja, hogy Nádast írói szemlélete, esztétikája, kiegyensúlyozottsága, személyes és művészi vonzalmai, alapvető emberi értékei stb. alapján a nagy német író közeli rokonának tarthatjuk. Egyrészt. Másrészt viszont Nádas igen éles szemű kritikusa a Thomas Mann reprezentatív írói szerepe és feltehető - talán nem csupán szimbolikusan megsemmisített - "igazi" személyisége, továbbá irodalmi munkássága közötti feszültségnek. "Íme, lássátok, így néz ki egy minden ízében kiteljesedett, érett személyiségére szemérmesen büszke, démonaitól kiegyensúlyozottan megkísértett, elnézésre és megértésre mindig kész, a jó és rossz dolgaiban fölöttébb járatos, művelt és jómódú polgár, aki minden áldott napon pedánsan és példásan munkálkodik, ennek végeztével pedig könnyedén és kedvtelve forog a fényes társaságban." (31. o.) A szerepért nagy árat kell fizetnie, tulajdonképpen olyan árat, ami éppen a szerep hitelességét kérdőjelezi meg. Nádas értelmezésében Thomas Mann számára minden elveszíti önértékét, mindennek az dönti el az értékét, hogy felhasználható-e valamely műben, minden megírandó alapanyaggá válik - a mű viszont mindig a szerep alárendeltje. Így aztán "a szeretet, vagy részvét sem használható érzés" (41. o.). "Így aztán annak a ténynek, hogy szmokingot ölt a vacsorához, nincsen nagyobb vagy kisebb jelentősége, mint annak a ténynek, hogy legkisebb gyermeke láttán érzett utálatát alig tudja elfojtani. Az ilyen érzések helyi értékét az szabja meg, hogy miként és hol foglalnak helyet a jelentékenységhez vezető hierarchiában." (41. o.) Bármilyen szerepben tűnik is fel, "szociális érzékenysége [...] egyenlő marad a nullával" (41. o.). Családtagjaival szemben kötelességszerűen kellene éreznie valamit, amit azonban "másirányú elfoglaltsága miatt mégsem érez" (42. o.), s nem véletlen, hogy "a józan Goethe trónol a legfőbb istenség trónusán" (42. o.). Nádas többször visszatérő megfogalmazása szerint ez az egész problematika a "liberális személyesség csődje, katasztrófája" (40. o.), a "mentálisan kulturált liberális elme" (42. o.) általános problematikája, a naplókból "új megvilágításban, ha nem is egy másik életmű és egy másik személy, de a liberális gondolkodás legféltettebb és legfedettebb titkának jegyében álló ember válik láthatóvá: a szenvedő" (45. o.). Az, hogy valami baj van a "liberalizmussal", más írásokban is fel-felbukkan, de mindenütt kifejtetlenül. Nagyon "csőd" van egyébként mindenütt. A Sors és technika végén is. Teljes kulturális csőd. Halad a világ az apokalipszisbe, -ba, és van a virrasztó írástudó, az emberiség élő lelkiismerete, aki megmondja az öntudatlan birkáknak, hogy miben is vannak. Csődben. Van egy egészen egyszerű összefüggés. Sokan vannak ilyen csődeurök, de egy se a hatvanas években és után születettek között. Egyszóval egyszerű generációs problémának látszik ez. Vagyis nem totális a csőd, hiszen nem vonatkozik a totumra, és ugye nem arról van szó, hogy vonatkozik, csak ők nem tudják? De a legnagyobb hiányérzetem abból adódik, hogy Nádas nem engedi el magát, pedig a Thomas Mannal kapcsolatos megjegyzései sokat sejtetnek, és, rokonságuk "okán" (zs.-ul), komoly lehetőség nyílt volna saját magával kapcsolatos kérdésekkel való alaposabb szembenézésre is. Ez nem igazán történt meg. És sok egyéb érdekes dolgot is tudni látszik Nádas, de elhallgatja őket. Itt van például ez a mellbevágó megállapítás, hogy "a fiúk apaszerelmének tényét és napi gyakorlatát egyenesen szükségesnek és kívánatosnak kell tartani egy férfiúi istenségek tekintélyére és teljesítményére alapozott kultúrában, ám ugyanennek a szerelemnek a másik ábrázatáról, az apák fiúszerelméről, éppen az apák tekintélyének védelmében, mélységesen hallgatni kell." (És most figyelj:) "Ezen a ponton van aláaknázva ez a kultúra." Majdnem mindig az érdekes részeknél húz Nádas "cenzori tolla". Csak kombinálni lehet, az Emlékiratok néhány helyéből, innen-onnan. Így csak felszínesen tovább kérdez "az ember": És hol vannak az anyák és a lányok. Ők se azok a kifejezett aknaszedők. És hol vannak a hatalmaskodó nyomorultak és a megalázva boldogítottak. És akkor még meg se közelítettük a részlettárgyak birodalmát, ahol egyfolytában sípol az aknakereső. Mindent egybevetve, és ezt az összeszedetlen fecsegést abbahagyva, szerintem Nádas az esszékben általában elégetett minden "ízléstelen" kéziratot, vagy meg se írta, vagyis csak nagyon közvetetten foglalkozik mindazzal, ami őt személyesen érinti. Ez nem tesz jót az írásoknak. Egy nem túl érdekes reprezentatív szerep működik, ahhoz hasonlatos, amelyet Nádas nagy érzékenységgel Mannál vesz észre. Egyetlen egy darab humorosat "leltem" (a "talál" ige le van tiltva Nádasnál) az egész könyvben. "Miként azt másoktól tudjuk, kézirat nem ég el." (24. o.) Hát akkor lássuk őket. De mintha túl erős lenne a shame és hozzá képest gyenge a being seen. (A mocskos kis voyeur - mit akar még?, nemde.) Az is lehet, hogy az a baj, hogy Nádas elhitte, hogy nagy író, pontosabban hogy ez egy immáron megszüntethetetlen állapot; hogy birtokol valami tudást - viszont (ha szabadna egy pillanatra a vakfoltomat láttatni) ha ezt elhiszi, akkor vége, még a lehetőségnek is, hogy az maradjon. (Még szerencse, hogy a Családregény és az Emlékiratok kész van.) De ellenben. Az se olyan rossz, ha kicsit kisebb az ember, abba is belefér, még a meglevőnél is több aggály, kétely, játék, humor; és belefér legalább ugyanannyi skolasztika, kötelező komolyság, szakmai öntudat - bár ez utóbbiak, szó, ami szó, zavarják a koncentrációt, a dolgokra való elmélyült odafigyelést, a komolyság komolyan vételének lehetőségét, és a bonyolultság iránti gyengédség érzületét. De lehet, hogy az fontosabb, hogy Nádas nagyon egyedül van. A magányos géniusz, a mindent egyedül, a minden nagy talányt a maga módján megoldni akaró hérosz szerepe nagyszerű, de igen hátrányos pozíció. De az is lehet, hogy, bármily fájó is esetleg a hiányuk, le kellene mondani a démonokról és beletörődni, hogy csak jó és rossz van, és "közöttük fekszik az emberek félhomályos völgye" (Klee). De az is lehet, hogy csupa marhaságot beszélek és rosszakat mondok, és minden úgy van jól, ahogy van, annyira jól, hogy már-már az is belefér, hogy csupa marhaságot beszélek és a többi.

Jegyzetek

239(1996)

240Észrevettem, figyelek. Igen, "mindig".

241Látva lenni

242Szégyen.

243Bár Nádas mintha hajlana erre a nézetre. Tanulságos ebből a szempontból újabb, így a kötetben nem szereplő írása Lengyel Lászlóról. Nem érintem most azt az írás alapján nem igazán kisilabizálható eredetű, mindenesetre eleve eltökélt ellenségességet, amely belőle árad (sem azt, hogy nekem mi a véleményem Lengyelről), csak a szakmázó furioso egy kirohanását, (reményeim szerint) megkönnyítendő annak felismerését, hogy ami istenítéletnek látszik, az olykor emberi, túlságosan is emberi érvelés. És vad érverés. Nádas idéz Lengyeltől egy "nyelvtani hibáktól súlyos mondatot": "»De úgy vélem, hogy a magyar közgazdaság igazi 'kitörési lehetősége' a harmincas évek elején jött el.«" Amikor elolvastam e kipécézett mondatot, szándékosan nem olvastam tovább a kommentárt: én találjam meg a "nyelvtani hibákat". Olvasom még egyszer, még kétszer, nézem jobbról, nézem balról, csak nem találom őket. Hát, nem a legszebb mondat, az tény, de ez legyen a legrosszabb mondat a magyar újságírás történetében. Egyébként pedig Nádas több, nem nyelvtani kifogása számomra is jogosnak tűnik, de nézzük a "nyelvtaniakat": "a kitörési lehetőség se a térben, se az időben nem tud eljönni, hanem van vagy nincs. Ha pedig e kitörésnek a harmincas évek elején kellett volna bekövetkeznie, akkor mindenképpen volt avagy lehetett volna." Aztán ad két helyes és szép verziót, az első vége: "»kitörési lehetősége« támadhatott." Nahát, ez a "támadhatott", ez aztán tényleg. Ez igen. Szóval a (kitörési) lehetőség, az vajon miért ne jöhetne el, szegény, akár térben, akár időben, vagy legalábbis miért kevésbé, mint hogy támad. Valószínűleg a kitörés képzete uralja Nádas érzékelését, ezért azt is elfelejti, hogy a mondat alanya a "lehetőség", s a "kitörési" csak ennek jelzői bővítménye. A következő mondat (zs.-ul:) "csúsztatása" expressis verbis mondja mondván: "Ha pedig e kitörésnek a harmincas évek elején kellett volna bekövetkeznie..." (kiem. tőlem). A "lehetett volna" helyesbítő javaslatról pedig jegyezzük meg, hogy szintén csak e feledékenység következménye lehet, hiszen - a "kezet fogok a kezükkel és pofánvágom a pofájukat"-típusú kifejezéseket (egy versében) elkövető Garaczin kívül - ki írna le olyat, hogy "lehetősége lehetett volna". Jegyezzük meg azt is, hogy a "lehetőség" szó olyannyira nem igényel semmi efféle "grammatikai megerősítést", hogy egy további modális kifejezéssel esetleg már magát a lehetőség fennállását kérdőjelezzük meg, ami ugyebár közel sem azonos azzal, hogy fennáll, mégha mégoly kihasználatlan marad is. Mindezek után valóságos felüdülés látni, hogy Nádas szerint "Lengyelnek a bűvös szó, a kitörés fontosabb, mint maga a mondat", hiszen, úgy tűnik, az ő neve ugyancsak joggal állhatna az idézetben szereplő tulajdonnév helyén. Sajnos az igeidőkkel sincs semmi probléma. Továbbá, ha már ilyen borzasztóan precízek vagyunk, és "kényesek" "szakmailag" (szerintem inkább ne - vagy ne így), akkor még tegyünk egy futó említést arról, hogy precízék meg szokták különböztetni a nyelvtani és a nyelvhelyességi hibákat, és hogy amikkel Nádas vádolja az idézett mondatot, azok közül csupán az egyik lenne "nyelvtani", ha, feltéve, de meg nem engedve, igaza lenne, vagyis ő, Nádas, e szó ilyetén használatával mindenképpen nyelvhelyességi hibát vét. Aztán hát ugye "súlyos" általában gondolatoktól meg efféléktől bír lenni egy mondat - de "nyelvtani hibáktól"? Esetleg a "súlyos nyelvtani hiba" megszilárdult szintagmája kontaminálódik e meglepő szolöcizmussá? Itt most felfüggesztjük az érvelés fonalát.

244Tudjuk.

245Az idézet megértéséhez szükséges felidézni, hogy Nádas írását egy újságíróiskolai élményével kezdi, mégpedig annak a híres esetnek a bírósági tárgyalásáról szóló emlékeivel, amit Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című művéből, ill. az ebből készült népszerű filmből alighanem mindenki ismer. Nádast elgondolkodtatja a közönség "vérgőzös hisztériája", hogy miért tódulnak a borzalmakra, amelyeknek a "legzaftosabb" mozzanatainál ráadásul mindig zárt tárgyalást rendelnek el, s arra jut, hogy "ilyenkor mindenki elkövetheti a saját disznóságait. Aztán elítélheti." Másfelől "[a] bíróság elnöke is nagyon érdekesen viselkedett. Teljesen apatikus ember volt, néha mégis magából kikelve ordítozni kezdett, bár látszott, hogy egy-egy ügyetlenebb hazugság hallatán inkább belegeisterolja magát dühébe. Mintha ezeket a rohamokat nem az erkölcsi érzék sérülései hívták volna elő belőle, hanem igen jó pszichológiai érzékről téve tanúbizonyságot, így elégítené ki a közönség hisztériáját." (150-151. o.) A bűnös és a "bűntelenek" tehát zavarbaejtően hasonlóak.

246Az a kultúra, amelyben a legtermészetesebb az, hogy aki lop, annak levágják a kezét, jóval tisztább erkölccsel dolgozik, mint a modern európai, amely ab ovo relativizál, vagyis nem egyetlen kategória vagy parancs/tiltás szerint ítél, hanem egyéb körülményeket is belekeverve mérlegel. A közelmúlt európai jogrendszerei, amelyek halállal büntették az emberölést, alkalmasint felfüggesztették ezt más - "enyhítő" - körülmények tekintetbe vételével. Csak két egészen elemi dolgot tekintetbe véve: 1.) az erkölcs mindig meghatározott közösségek erkölcse, márpedig ezek a közösségek mindig is konfrontálódnak, illetve 2.) egy meghatározott cselekedetre a legritkább esetben vonatkozik csupán egyetlen, az adott közösségben érvényes erkölcsi törvény - azt kell mondanunk, hogy ostobaság lenne a "relativizmust" kategorikusan elutasítani.

247A pragmatista szemlélet egyik legfontosabb szempontja a hatékonyság.

248Ide tartozik az a probléma, miért bizonygatja Nádas olyan makacsul azt a tézisét, hogy míg a fasizmust "legyőztük", addig a kommunizmus magától omlott össze. Először is, szerintem, nem győztük le a fasizmust, a legextrémebb nyugat-európai realizálódását győzték le, de van még hely a világon, nem is olyan messze, ahol, bár messze nem vagyok igazhitű katholikosz, kétszer is meggondolnám, hogyan vessem a keresztet, mert ez a számomra oly mellékesnek számító dolog azok számára, akik megkérnének erre, életbevágóan fontos, ettől még továbbra is fennáll a körülmény, hogy engem speciel a körülményeim megkíméltek attól, hogy életbevágó fontosságú, világot vezérlő elvként, megtudjam, hogy számos -icsre végződő nevű ősöm (potenciális) csetnik-e vagy usztasa. Másodszor a kommunizmus, szerintem, sajnos, elsősorban a szinte minden más tekintetben oly ellenszenves reaganita politika aktív közreműködésére omlott össze. Ami viszont Nádasnak oly fontos itt, az az, hogy nehogy azt higgyük már, hogy mi döntöttük meg. Nos, ezt valóban nem kéne elhinnünk, de alighanem fölösleges ezt a bűntudatkeltő tézist annyira hangsúlyozni, másrészt megkockáztatnám azt kijelentést is, hogy a rendszerellenes harcnak Kelet-Európában az elsöprő többség óvatos - na jó: gyáva - de biztos katonája volt. S hogy kevés volt a mártírja? Kinek kevés?

249Miként Michel Foucault, aki a fogalmat szintén nem korlátozza "Hitler és Mussolini történelmi fasizmusára", hanem beleérti "a mindannyiunkban meglévő fasizmust, az agyunkban és mindennapi viselkedésünkben", "a beszédünkben és cselekedeteinkben, a szívünkben és örömeinkben" meglévőt, mely ott van, mélyen leásva "a testben", s amelyet pokolian nehéz elkülöníteni; "azt a fasizmust, amely arra késztet, hogy szeressük a hatalmat/erőt, hogy éppen azt a dolgot vágyjuk, amely uralkodik rajtunk és kihasznál bennünket".

250A kategorikus megközelítés problematikussága abban a gyakori esetben érhető tetten, amikor valakinek a múltrendszer-beli párttagsága kerül szóba. Most függetlenül a "belülről/kívülről kell rombolni a rendszert" klasszikus vitájától (amit innen azért is oly nehéz megítélni, mert ma már szinte lehetetlen belegondolni abba az állapotba, amelyben az emberek nem számolhattak azzal, hogy valaha is megdől a rezsim), számomra ez mintaszerűen példázza, hogy pusztán e "tény" alapján nem lehet automatikusan ítélkezni, hiszen az "X tagja volt az MSZMP-nek" borzasztóan sokfélét jelenthet(ett), egészen addig elmenőleg, ahol már nem ugyanaz a "tény". 1