Tudtam, hogy A nagyidai cigányok komikus vígeposz, amely ugyebár a nagymúltú hősköltemény olyan komikus változata, amely klasszikus formában, és ennek megfelelő emelkedett tónusú dikcióval működik, de ennek fenséges témáit, cselekményeit, szereplőit jelentéktelenné, kisszerűvé, alantassáváltoztatja. Ez utóbbi jelző - "alantas" - Arisztotelész és a klasszikus görögség óta uralja a komikumról szóló tudós beszédek terepét. Plusz Freud vicc-tanulmánya. De - kérdezhetjük Nietzschével - "Gibt es noch ein Oben und ein Unten?" És felhívnám a figyelmet az igére - "változtatja" - is. Ugyanis még a Ding an sich sincs Ding an sichként; a dolog maga, az átváltozatlan, a transzcendens ugyan közös tapasztalatnak nevezhető, amely azonban nem az empiristák empíriájának a terméke, hiszen ez maga is annak a kódrendszernek vagy - nevezzük így - kultúrának a terméke, amit a különböző elbeszélések nagyobbára tacit pragmatikája termel újra. Márpedig ha a vígeposz olyan, amilyen, Arany pedig pontosan tudja, milyen, márpedig tudja, akkor a műfaj követelte "alantasságnak" nyilván a legfőbb rekvizituma a címben emlegetett "kisebbség".
A szervezők ádáz rafinériájára mindenképpen gyanakodtam. Véletlen-e vajon, hogy az éppen A nagyidai cigányokat témájául kitűző dekonferenciát a kisebbségi önkormányzati választásokra tájékára időzítették. Eszembe jutott egy fiatalkori emlékem, amidőn egy antikváriumban böngészve egy kis füzetecskére bukkantam, melynek címe valami olyasmi volt, hogy Arany János és a csehek, a szerzőjét már elfelejtettem, és arról volt benne szó, hogy nevezett nemzeti géniuszunk a nevezett nemzet módján állt a nevezett nemzettel. A Toldit is idézte, ahol szintén mily álnok, mily galád a rohadt szemétláda cseh gecije. "A nemzet", "a nép", "a magyarság" megtestesült ideája, organonja, ikonja - meg a brazilok. Meg a posztmagyarok. Nyilván lehet a margón jeleskedni, fortélyos olvasási technikákkal brillírozni, kiteregetni a tudattalan szennyesét az analízis napvilágára, levadászni a sötétben bujkáló szupplementumokat. Píszí-e vajon "húnyt mesterünk", "vagyonos atyánk" - és hát várható volt, hogy nem százszázalékosan lesz komilfó az újabban meghonosodott korrektnessz szabályai szerint, amelyben már egy vonatkozó névmást sem lehet leírni paranoiás tünetképződés veszélye nélkül ("he or she", például - de figyeljük csak a fallogocentrista sorrendet!), és ez nyilván akkoriban sem volt valami falrengető különlegesség.
A műben három "kisebbség" (mindenki kisebbség) képviselői szerepelnek. Magyarok, cigányok és zsidók. Nem hangzik rosszul. De kezdjük az elején, mert már ott rögtön világossá válik, hogy hiába minden. Vagy legalábbis hogy az Elváráshorizontom, szegény, túl képlékeny, befolyásolható, hiszékeny, hogy ne mondjam: egy mamlasz.
A tökéletes első versszak utáni másodikban még tartja magát, hisz nézzük csak, miféle múzsára vágyik az invokáció: amelyik vézna bőrét nem festi bécsironggyal, de piros, de pozsgás, de napégette az arca - amiről azon nyomban eszünkbe juthat (elnézést, ezt már alighanem meg kell szoknunk, hogy ő mindenhol ott van) Torgyán József egy retorikai megoldása, mellyel az ország házának szabadon választott honszüléit (hogy kicseleztem píszíéket) szórakoztatta, amidőn azokra az emberekre utalt, akik, nos, akik, hatásszünet, "akik nem az idén nyáron barnultak le". De aztán rögtön jön az a jelenet, hogy Gerendi várkapitány magához hívatja Csóri vajdát, és még mielőtt elkezdené a dumát, a "szerzői szólam" erősen elhomályosítani látszik az elvárások eleddig oly kontúros horizontját: "Hívatá azértan czigányok vajdáját, / Ledícsérte rútul az egész fajtáját, / Azután így szóla bizodalmas hanggal: / Bölcs, vitéz, nagy férfi, fejedelmi ranggal" stb., s ezen kívül is jónéhány locus mutat arra, hogy a magyarral súlyos gondok vannak. Csak nem a cigány lesz a jó? De mire Gerendi a mondókájának feléhez ér, már kitalálható: nem. Mind a kettő át akarja verni a másikat, "rútul".
Még mindig vannak masszív, nagyon régi alakulatok a kultúrában. Egyáltalán nem ismerem a múlt századi vígeposz-irodalmat, a korábbit se és a későbbit se, de valahogy úgy volt, hogy ezután csaknem mindent kitaláltam előre, és, ami érdekes, nem volt nagy kunszt. Amiként a Laboda nevű hős nagyidai dádé, vagy a labanczból ánglussá vedlett deák, Karl Popper, azonképpen én sem rendelkezem jóserővel, viszont egy műfajt viszonylag jól ismerek, a hollywoodi filmet, ahol állandóan ezt a kedves időtöltésemet játszom: kitalálni előre.171 S ez alapján ment A nagyidai cigányok is; csak a legelején volt probléma, de pillanatok alatt beláthatóvá vált az elbeszélői horizontnak ez a szelete, s akkor már teljesen világos volt számomra, hogy az ideológiai alapképlet - a magyaros verselés, retorikai megoldások és meseszövés ilyen jellegű implikációin túl - egyáltalán nem népnemzetezik, hanem egyetemesen, mondhatni antropológiailag pesszimista. Ezt most a teljes mű elolvasása után is így gondolom, azzal a kiegészítéssel, hogy - még ráadásul - humanista is. (Kíváncsian várom, lesz-e, sőt, kívánom, hogy legyen olyan dolgozat itt, amely az ellenkezőjét állítja.) Egyszerűen nem tematizálja a problémát, még rejtettebb módokon sem. Van lopós cigány, de van zseniális pipaszurkálóvas-készítő cigány is; és vannak, úgy a teória, mint a praxis vonatkozásában, nagyon barom magyarok; vagy van például a Csóri vajda magára vállalós jelenete, ahol kifejezetten és élesben pozitív hős.172 Semmi tendenciózusság, ideologikus részrehajlás. A nagyidai cigányok több mint píszí.
Szóval olvasom-olvasgatom tovább a művet, és csak nem látom a szabadságharcot, se rejtve, se direkte, se áttételesen, se a sorok között. Azon túlmenőleg, hogy Arany általános (rossz) kedélyállapotában - mely a vígeposzt jól láthatóan igen mélyen áthatja - nem utolsó sorban a 49-es bukásnak is része van, azt nehéz lenne konkrétan és egyszersmind komoly arccal (hogy logocentrikusan fejezzem ki magam:) mondani és hallgatni, hogy ennek a műnek tényleg van valami köze a szabadságharchoz. Mert hogy konkrétan hogyan kéne vonatkoztatnunk a mű egyes mozzanatait, szereplőit, cselekményét, "tanulságait", "üzeneteit" stb. a szabadságharcra - hát ez jó kis vígeposz-téma lenne.173
Mármost. (Innen már könnyű dolgunk lesz.) Van f-ben két hadseregünk, melyek egyike látszólag baráti, ám kiderül róla, hogy á, dehogy. Ki ne ismerne rá ebből a leírásból a v-beli aljas osztrákra, aki úgy csinál, mintha csak a törököt segítené kiebrudalni, miközben a nagymagyar éléskamrára fáj a foga. Tovább erősíti ezt az értelmezést - nem mintha további támogatásokra szorulna -, hogy f-ben is az élelem körül zajlik a cselszövény. Van továbbá egy másik f-beli ármádiánk, amelyben mindezek után a vak is meglátja a v-beli oroszt, ki szabadságharcunk másik eltiprója volt. Az értelmezés szükségtelen túlbiztosításaként itt arra utalhatnánk, hogy már-már a sorok között beszélés biztonságát veszélyeztetően nyilvánvaló az f-beli Puk és a v-beli Pugacsov harsány egybecsengése. S ha olyan bátor lennék, mint milyen nem vagyok, vagy mint amilyen Hódosy Annamária Marlowe-elemzésében, akkor Cs(o)óri (Sándor) vajdáról is ejtenék néhány szót, ám maradok inkább a teknővájó szerszámomnál, hogy a BM is értse: a szigorú tudománynál, és annyit mondanék csak, hogy az álmodozó vajda természetesen Kossuth, aki a hirtelen támadt nagy szabadságban államalapítósdit és tisztségosztogatósdit játszik.
Tisztázván az idő és a cselekmény főbb vonatkozási pontjait, most már csak a hely problémája maradt. Az f-beli Nagyida vára, kétség sem férhet hozzá, a v-beli Kárpát-medence. E tény pedig oly következményekkel terhes, amelyek gyökereiben változtatják meg az eddigi interpretációs kánont, miszerint keserű és "pesszimista" művel van dolgunk. Mert lehet hogy sehonnai bitangokként (amilyenek a cigányok és a zsidók) kiűzetünk a Kárpát-medencéből, de hol van ez a jóslat a herderi nemzethalál-vízióhoz képest.
Itt most felfüggesztem az exkurzust.
Egy dolgot azonban mégsem találtam ki. Hogy mi lesz a vége. Pontosabban - hiszen már az első versszakban megtudjuk, hogy romlás vár a hős dádékra -, hogy mi lesz az eszmei mondanivalója. Pontosabban hogy nem lesz. Pontosabban, hogy széles e (megváltozott és kitágult) elváráshorizonton alig akad még egy ilyen ambiguusan viselkedő "részlettárgy".
Toldy (mármint a Schedel) azt írja A nagyidai cigányokról, hogy egy "ritka szép lélek szomorú aberrációja", mely méltatlan a Toldi (i-vel) költőjéhez. Egyenes beszéd. Thewrewk Árpád szerint "alszerű", "aljas" mű, s "Bunyinak kapcabetyári beszédén is csak a minden emberiből kivetkezettek fognak [...] röhöghetni", "kétségbeesett kacajra fakad ezen imádott közanya [ti. a nemzet] fájdalma fölött, - majd dorongot kapván fel, maga is csapást mér rája bűnös kezével." Dávidházi elmondja, hogy a művel kapcsolatos, meglehetősen általános értetlenkedés valószínűleg arra vezethető vissza, hogy az Arad utáni normát megsérti; s megjegyzi: "erkölcsi mentsége, hogy a gúnyolódó maga is a kárvallottak oldalán áll", akárcsak a szőlősgazda, "aki majd a Bolond Istókban is őrjöngve kacag, miközben jégvert szőlejét doronggal ütlegeli". Beöthy Zsolt hasonlóan nyilatkozik és mellesleg a legnagyobbnak tartja: "Arany a kétségbeesettek hitét igyekezett felébreszteni. De a bukásnak első [kiemelés tőlem; megj. 1852] keservében ő maga is szinte a kétségbeesés kacajában tör ki. A gyászos napok kezdetén a »sírva vigadásnak« magyar hangulatában született a genialitás szikrázó erejére legremekebb alkotása. [...] Legkitünőbb komikus époszunk tehát nemzeti tragédiánkból születik" Schöpflin szerint: "Az a kritika, amelyet a szabadságharcról mondott a maga közvetett módján A nagyidai cigányokban, a kor magyarjai többségének a véleményét fejezte ki. S a költemény hangja, a saját baján való humorizálás örök magyar tulajdonság, de abban a korban, mint nem egy dokumentumból tudjuk, különösen aktuális volt." (Egyébként Schöpflin magyarozik szinte a legtöbbet - és a legbutábban.) Szegény Képes Géza ezt írja: "Nem kétségbeesett kacajról van itt szó, hanem cigányadomákon való nevetésről." Kosztolányi, a féligazságok királya, az éleslátásnak és kibírhatatlan affektáltságnak ez a mixtúrája "apokaliptikus vallomás"-nak nevezi. Féja Géza - nem szokása - nem sokat lacafacázik: "Arany János a 48-as vállalkozás sikerében éppenúgy nem hitt, mint Széchenyi István, érdekes, hogy a két véglet: a nagystílű katolikus arisztokrata és a vidéki kálvinista rektor mennyire találkozik ebben: Arany vakmerő nemesi kísérletet látott Kossuthék vállalkozásában. Forradalmi versei kényszerű stílusgyakorlatok, vagy átlátszó Petőfi-utánzatok, azért írta őket, mert így kívánta az idő és a paraszt megszokta az engedelmeskedést. Fáradt, mindent látó és tudó szemével megmérte a márciusi lelkesedés értékét és könnyűnek találta. »Iszonyú kísértettel« társalkodott, melynek »való« a neve [...]; a lappangó paraszti bizalmatlanság hangját a 48-as vállalkozással szemben egyedül ő ütötte meg irodalmunkban. Híres szatirikus eposzát, A nagyidai cigányokat sem okolja meg csupán a szabadságharc bukása miatt támadt fájdalma és elkeseredettsége. Csakis az írhatott így a bukott ügyről, aki legbévül nem tartotta a maga ügyének" stb.
A nem kevésbé illetékes Arany úgy nyilatkozik, hogy a vígeposz "Fratze" "a világra s emberiségre", "semmi egyéb, mint a pessimismus nyelvöltögetése". Más helyütt (Szilágyi Istvánhoz intézett levelében, 1853) úgy nyilatkozik, hogy egyszerűen okádékhatnékja volt. Megint másutt (Gyulai Pálhoz, 1855): "népies vig eposz, olly kedélyállapot kifolyása, midőn a világ folyásával és önmagammal meghasonlva, torzalakok festésében akartam kárpótlást keresni". A végső érv pedig a Bolond Istók interpretációja szokott lenni - hadd látom, úgymond, mire megyünk ketten stb.
Miért van az mégis, hogy a XIX. századi magyar mérce szerint kimagasló
a mű, de az egyetemes szerint nem?
170A hallgatóság megnyugtatására - ha izgult volna/ha ez megnyugtatás - közlöm: a felkérést követően, tehát most már, elolvastam. Hogy a harmadéves szigorlatra nem olvastam el, az persze távolról sem jelenti, hogy megbuktam volna belőle, mert bár történetesen nem ezt a tételt húztam, de amit húztam, azt sem olvastam, és mégsem buktam meg. Hogy pediglen ne egy rossz erkölcsiség ingoványos talaján humorizáljak, a tanulóifjúság morálját meg ne rontsam, valamint hogy a tényeknek is rossz legyen, nem a magam turbózásául, megjegyezném azt is, azért nem értem rá ezeket olvasni, mert olvastam.
171Az első snittből, hogy ún. "filmdráma" lesz-e vagy rendes hepiendes; ki lesz a főszereplő, melyik nő/férfi lesz az, akibe beleszeret, a film végére jönnek-e csak össze, vagy elég hamar nyélbe ütik a dolgot, akkor viszont mindig támad közöttük valami akadály, akkor erről kitalálni, hogy mi lesz ez; a jelenet elején kitalálni, hogy ez lesz-e az, amikor először csókolóznak; ha már túl vidámak és túl sok a kacagás, akkor tuti, hogy most fog beütni a krach, de mi lesz az; amikor a sötét, elhagyatott házban kutat a főhős csupa premier plánban egy izgi zenére, akkor mi lesz, csattanás, ütés, robaj, vagy csak egy elkerekedett szem és zenei fortissimo, ha az előbbi, akkor csak egy macska fog-e leverni egy tárgyat, vagy egy korhadt ajtófélfa hullik le éppen a hős orra előtt, hogy lehessen megijedni, nagy levegőt venni, hogy de hiszen ez csak egy macska/ajtófélfa volt, hogy aztán tovább kutathasson a főszereplő, hogy aztán végre tényleg megjelenjék a... stb.
172Nem beszélve arról, hogy ha egy kicsit is belemegyünk az allegorikus értelmezés labirintusába, a legvalószínűbb feltevés, hogy a cigányok - magyarok.
173De: "Tartsunk össze, urak!, most, urak, vagy soha! / Itt a jó alkalom; hí a nemzet java." (Nem tűnik túl kockázatosnak a kijelentés, hogy itt egy világos Nemzeti dal-allúzióval van dolgunk.)
174A megverseléstől a feszített munkatempó következtében el kellett tekintenem.
175A megértő Arany ("a strukturalizmus atyja"), a "magyar paraszt" így fogalmaz sok magyar parasztról: "Iszonyú sok lerúdalni való állat kezdi rágni a bogácskórót Parnasszus körül. Nem vagyok azon értelemben, hogy ezt hazafiságból tűrnünk kell. Botot nekik, míg el nem rontják a közönség ízlését..."
176A másik "nagysílű katolikus arisztokrata".