Hadd beszéljek megint összevissza.
Mindenképpen érdemes volt leírni ezt a szép mondatot: "Dekonstrukciót prédikál és hermeneutikát iszik." De éppen mivel ilyen szép, érdemelt volna meggyőzőbb kontextust, ellenállhatatlanabb szofisztikai gépezetet. Én ugyanis soha nem prédikáltam dekonstrukciót. Viszont éppúgy iszom, ahogy a hermeneutikát. Körülbelül ugyanez mondható el egyik vezető szempontod tekintetében ("szempontjára vetjük tekintetünk": de kéne konstruálnunk a videocentrizmust, nemde): hogy én poszt-izé vagyok-e, vagy peniglen lekozmáltam a modern metaizékájában. De ebben tényleg nincs álláspontom. Nem érdekel különösebben ez a progresszista lihegés. Posztabb vagyok a posztoknál? Nem érdekel, és az sem érdekel, hogy ez úgy hangzik a posztok fülében, hogy "kafább" a "legkafábbaknál". Ha valami értelme van ennek posztozásnak ("megposztulásig"), akkor ez az, hogy, radikálisan, nem kafább, nem fejlettebb, nem igaz(olh)a(tó)bb semmiféle poszt a prejénél. Derridát akkor szeretem a legkevésbé, amikor a megfoghatatlanság felé menekül, önnön filozófiatörténeti pozíciójához, ahhoz a trademarkhoz, aminek - részben - hal(l)(hat)atlanságát köszönheti. Igen, Derridát. Nem érdekel, hogy ő nem megragadható szubsztancia, hogy még a Sátán is tud a Bibliából idézni, hogy még Sir Popper is tud a derridai oeuvre-ből idézni, hogy amikor megkérdezik Derridát valamiről, mindig csak azt mondja, hogy az a valami mi nem. Nem az a ki(/í)ntornás Derrida érdekel, aki ezt az unalmas verklit hajtja. Nem érdekel, hogy a tulajdonnév mivel azonos vagy nem azonos, metafora-e, metonímia, szinekdokhé (egyébként minden fogalom elkerülhetetlenül mindhárom), különválasztjuk-e Derridát mint testet (melynek minden sejtje, mint tudjuk, hét évenként az utolsó atomig kicserélődik) vagy mint különböző szövegek egy márkajelzését az akadémiai szövegtömegtermelés bejárhatatlan piacán. Amikor azt mondod, hogy "Garaczit olvasok", akkor mire gondolsz? Amikor tulajdonnevet használok, annak sincs erősebb fogalmisága, mint bárminek. A polgári név a "point de capiton"-ja annak a "csúszkáló anyagnak" (J. L.), ami a többszörösen elidegenített szövegtől a legdurvább személyességig sokmindent lefed. Ez rendkívül jól illeszthető mindenféle "posztbeszédbe"; sőt, én inkább azt furcsállom, hogy a strikt fogalomhasználat-ellenes posztfiúk és posztlányok miért vannak annyira ráizgulva a szerzőség körüli definíciókra, miért pont itt próbálják kihalt fogalmi posztasággá szárasztani a trópusok termékeny humuszát. A poén az, ha azt mondom, poszt vagyok a poszt/nem-poszt dualizmusán, akkor a poszt "metafizikai" primátusát dédelgető sujet imaginaire - aminek Téged olvaslak (sic) - számára nagyarcú vagyok. Hát én már ezen is túl vagyok, meg ilyesmi. Semmin nem vagyok túl. Ezek a túllevések/nemlevések nekem túl absztrakt szempontok. A "lehivatkozott posztkánon" (posztkánon: ennyi inkonzisztencia egyetlen szóban - ez szép) - a posztozás és metázás szempontjából - totál véletlen, minden más szempontból szükségszerű. Ezeket olvasom érdeklődéssel. Meg másokat. Nem mintha nem tudnék erről a véletlenről. De nem foglalkozom vele annyit. Például sejtem, hogy a görög szofisták iránti erős érdeklődésem kitűnően illeszthető lenne ehhez a "posztkánonhoz", ráadásul, amennyire én tudom, ez egy kihasználatlan ziccer, és, ugye, mindig csak a góllövőket jegyzik fel az annalesek. De nem. Inkább három lövőcsel, és aztán elbaszom, mint ez az északi stílusú fotball, ahol kategorikus imperatívusz, hogy ha a kapu közelében vagy, fiacskám, akkor lősz, mint az állat. "This is NFL; which stands for Not For Long." - ahogy a Washingtoni Rézbőrűek edzője ordította be a pályára egy töketlenkedő játékosnak. (Már megint összekeverem a játékokat.) És azt se hiszem, és minél inkább reklámozzák ezt, annál kevésbé, hogy nagyarcú barátaink, Derrida, vagy Heidegger, vagy Hegel annyira túl lennének bármin is. Vagy akárki. Itt most egy picit szüneteltetem a "gondolatmenetet". Elterelem a figyelmet. Belátom, túl lenni a túllevésen, meghaladni a meghaladás-romantikát - nagyon a Nirvana felé közelít. Ami olyan, mint a szirének szigete. Ott biztos kurva jó, annyira jó, hogy nem tudsz onnan szabadulni, pedig nem kényszerítenek, és ennél a kényszernél nincs félelmetesebb: drukkolsz a köteleknek, nehogy Odüsszeusz megoldja őket, el innen, el. Mégiscsak jobb nem kikötni, idejekorán és végleg, egy szigeten, mint Curt Cobain. Azt hiszem, sikeresen elkerültem Nirvana szigetét, pusztán azáltal, hogy megszólaltam. De "csak" kommunikálni akarok (és még egy-két dolgot); semmiképp sem akartam viszont előbbre vinni az irodalomkritikát, a tudományt, a filozófiát és az emberiséget. Nem lehet. Nem azért, mert a pusztulás felé megy meg a világéjszaka felé et ceterum censeo. ("Wohin bewegen wir uns? Fort von allen Sonnen? Stürzen wir nicht fortwährend? Und rückwärts, seitwärts, vorwärts, nach allen Seiten? Gibt es noch ein Oben und ein Unten? Irren wir nicht wie durch ein unendliches Nichts? Haucht uns nicht der leere Raum an? Ist es nicht kälter geworden?" etc., kérdezi az őrült ember. Annak, aki válaszol ezekre a kérdésekre, csak akkor válaszolok, ha egyébként valamit akarok vele.)
Szóval van itt valami áporodott áptudétség-szag, a Franzba' is, kedves Szag fia (Odor-ics). De éppúgy lehetséges a kon-, a re-, sőt az interFerenz, s minthogy "dialógusképes"-nek neveztél (nem engem, a szövegeket, kiéit?), dialógusképtelen nem lehetsz, Szécsi Pál után szabadon, de a szagértelem agónján kívül is, sőt belül is van még jónéhány fontos agón, nem éri meg egyben agonizálni, jobb, ha máshol bírunk szaladgálni szerte (ráadásul a Te írásaid bírnak, bírom őket én is), mert ez szagma, persze, de holnapra elillanhat, ha túl illatos lesz, és a büdös életbe senki nem fog emlékezni rá. Mais oů sont les [megannyi irodalomelméleti eljárás] d'antan. Melyik szofista lett milliomos, vagy lett olyan híres, mint a Madonna. Maximum egyszer-kétszer lenyomhatta az agóra-agónban rodázó leghamvasabb tinédzserfiút. Kommunikációkényszer ide vagy oda, számomra legalább, úgy tűnik, legalább annyira szó van a tünetrendszer megértéséről, mint a tűnékenység esztétikájáról. De hogy még ennél is inkább miről, azt nem mondom meg.
A legdurvább dolgokat az irodalomelméletekről gondolom. Sajátos perverzióm, hogy nagyon élvezem őket, máramelyiket. Nade alkalmazni. Az azért sok, nem? Amikor leülök írni, nem tudom, hogy mit akarok, csak azt, hogy valamit majd akarni fogok. Jó, legyen "eingeworfenes Entwurf" (M. H.), de nincsenek vázlatpontok. Nincs megnevezhető a priori szemléleti forma, úgymint herm., dek., strukt., újkrit., újolv., rec. eszt., fenom., sőt, az "ahogy esik, úgy puffanik"-nak nincs (üzlet)filozófiája. (A "filozófia" szót hajlamos vagyok egyre inkább úgy érteni, ahogy yuppie-éknál használják.) Épp most (modo > modern) ez van. Right now, out of the theory what's in right now, what's right now. Nem vagyok büszke rá és nem szégyellem. Pedig kéne, tudom. És mégse. Milyen szubverzív a nyugalmam. Milyen nevetségesek ezek a szempontok, velem együtt. Milyen jó nevetni. Viszont irodalomelmélet(i módszer)eket direkte alkalmazni, az elég kínos, minél szigorúbbak, annál inkább. Nincs sokkal jobb megoldás (és a képzetlenség valóban sokkal rosszabb megoldás), de akkor is. Szerintem inkább csak futólag kéne. Nem arra lettek kitalálva, hogy közelebb vigyenek bennünket egy műhöz. (Közelség-metafora, észrevettem, jelenlét-metafizika, out-mode-d, modern, ciki.) Nem úgy vetted észre, hogy aki becsületesen alkalmazza valamelyiket, az mindig ezzel van elfoglalva, az elmélettel, a módszerrel, és nem ezzel, a művel? Na és? Talán nem meghökkentő: nem vagyok antiteoretikus beállítódású. De nem gondolom, hogy ilyen applikációkkal bármi fontos is történnék.
"Na bazmeg." Ezt csak úgy idézem. Jólesik.
Isten bottal üti a nyomát a pontoskodásnak. Vagy micsinál. Amiként Babarczy Eszter ezirányú kiigazításain (és elegáns-durva általánosításán), azonképpen a Tieiden (-én) is a labdakidák daimónja ül, akik könyörtelenül visszadobják a labdát, s vajon ki kaphatja el, ha elhisszük, amit az Igazság és módszer mottójában Rilke mond? 1. "abszolút nulla fok". Nem lényeges, csak informatíve, már amennyire én stb. A kifejezést a fizikusok "beszélik túl, kolega", és nem a Celsius-skálán, nem is a Fahrenheiten (ahol a 0-nál van hidegebb), hanem a Kelvinen, és asszem azt akarják vele mondani, hogy ennél ebben a világegyetemben nem lehetséges hidegebb. Igaz, hogy a fénysebességről is azt mondták, hogy nincs gyorsabb, és mégis van. Persze, ki mondta, hogy a fizikus kollégák kemény tudományt művelnek? 2. Érdekes, hogy amit "posztgenyó" címke alatt prezentálsz, az én agyvelőmben a - vajon hol lehet ő a pomó kronotopológiában? - "Hérakleitosz" címkétől indul, és nem bír leállni. 3. "Hát én nem bírnék ennyire Brúsz Vilisz lenni." (Ismét egy szép mondat.) Pedig bírsz. Az a Te külön, autorizálható, erősen scriptible és miszprízionáló - egyszóval brúszviliszi - olvasói teljesítményed, hogy én bárkit is "kihajítanék a kánonból". Dehogy hajítanék. Ki vagyok én ahhoz. Az, hogy egy gyenge pillanatomban felsóhajtok, hogy tele van a [faxom/törpöm/puttonyom stb.], nem implikálja, hogy a fent említettet tenném "minden nyelvileg expliciten reflexív szöveggel". (Univerzális kvantor! Vigyázat.) Mint ahogy az én - ha az evokatívat deskriptívnek akarjuk olvasni (ez esetben viszont valóban durva): - általánosításom egyáltalán nem implikálja a Te heveny parafrázisodat. 4. Kedves Feri, rosszul olvastad a felsorolást (J. L.-tanulmány-kezdeti lábjegyzet). Egyfelől jelen esetben nem az "önprofilírozás" (H. Nagy Péter kedves eufémizmusa) vezérelt, hanem az, hogy ez is egy segédeszköz lehet Lacan szellemi kontextusának felvázolásához. (Ráadásul ez egy széltében-hosszában elterjedt - és szerintem jó - műfaj.) Ez nem tudásfelmondás, ez előzékenység. Másfelől: minden egyes szekvenciát az évszám vezet fel. Mégcsak nem is kell a felsorolás elejére menni hozzá, hogy ezt megtudd (bár onnan kezdve még világosabb), ugyanis mindegyik évszám után kettőspont áll. Így volt lehetséges, hogy a Lét és időt a felsorolás következő eleméhez tartozó évszámhoz olvastad hozzá, jóllehet ott a - korrekt - szekvenciaeleji évszám, az 1927-es. Hasonlóan korrekt a Szintaktikai struktúrák évszáma (merthogy: ott van). Érdekes problémát vet fel, hogy ezek szerint az összes évszámot rosszul olvastad, de csak egyet jelöltél meg tévesként. Illetve a másodiknál még súlyosabb figyelmetlenség áldozata lettél. Ráadásul egyáltalán nem értem a megjegyzést. Tekintsünk el tőle, hogy történetesen tudom A szellem fenomenológiája eredeti kiadásának évét (hogy ne ismerném a világtörténelemnek azt a pontját, amikor végre minden kiderült a világtörténelemről), hisz ezt bárki mondhatja, aki nagyon pedálozni akar a "tényanyagával" (bár ez is inkább zéhás műfaj, mint házi dolgozatos - miért lenne tüntető "nagyon tudás", amit bárki bármelyik könyvből kimásolhat?). De hogy a századot se tudnám belőni, hát, mit is mondjak, ennél többet néznék ki magamból, de viszont azonban ugyanakkor ugyanakkora betűkkel áll ott, hogy "1939. - na itt véletlenül a kettőspont helyett pont van - Jean Hyppolyte francia fordításában Hegel: A szellem fenomenológiája. I. köt.", kiemelés tőlem (ez az első francia fordítása a műnek, és ez számos okból fontos, pl. a harmincas években mindenki Kojčve Hegel-szemináriumaira járt, és senki se tudott németül, Lacan is csak Freud miatt, a generálnémetezés csak később jön, akárcsak Lacannak Hegel, előtte az egy Sartre heideggerezett (újálnémet módon), őt viszont mindenki utálta, summa summárum, Hegelről Frankhonban addig úgyszólván semmi, eztán jön a viharos recepció; ha nagyon fangolni akarnám a blikket, azt is mondhatnám, hogy a nevezett konszájz enciklopédia rosszul tudja a francia szellem fenomenológiájának kronotoposzait és tempolocusait). Hát ennyit "a hiányos-téves-laza hivatkozás"-ról (Istenem, nézz le erre a könnyed ugrásra, erre az elegáns általánosításra), a "hányavetiség"-ről az "egyszerű linkelés"-ről. Illetve a "hiányos-téves-laza", "hányaveti" stb. olvasásról. Linkelés persze van, de nem ilyen egyszerű. Ilyen egyszerű formai hibákat nemigen találsz.
Írásodban a Garaczi-rész utolsó bekezdése "a legnagyobbakhoz méltó írói teljesítmény". De nagyon szép a "realista"-szúrás is, és igaz. Még szebb "a szerző nevének" olvasata. Hogy a micsoda "a lelke legmélyén" micsoda, az megintcsak egy fáradt sóhaj. Valóban ki kellett pécézni, egy kicsit túlmegy a tűréshatáron, bár, remélhetőleg nem első-, de, azt hiszem, nem is utolsó sorban, a hasonló effektusok tartják ingerületi állapotban az olvasó mindig renyhülni hajlamos neuronhálózatát. Ez olykor lényegesebb szempont. Ha nem teng túl, akkor ez belefér, és sokkal termékenyebb, mint az a kettőt jobbra, kettőt balra fajta metodologisch Tschardasch, nyolc korrektívum ide, tizenhárom tézistompítás oda, és nincs az a vad író-olvasó, aki nem aludt el. Olyasmi effekt ez, mint amiket a Te szexuális orációba, textuális koituszba hajló mondolat-écriture-jeid, intertextuális pornód alkalmaz, és erről is ki fog derülni, hogy arról van szó, miről, hogy a radikális diszperzió, "szkizo-izé" (Jean-Paul Belmondo), a deleuze-guattari-i molekuláris, a feyerabendi csak-az-egyes közegében, a struktúrák diszkonstrukciójában (nem megmondtam, hogy bontott téglát - concrete - hozzál?) mivé oldódik az általános(ítás), ami mellesleg a nyelv (= gondolkodás?) formális működésének alapművelete. Hogy az individuum retteg és elélvez (istenem, de jó, hogy ugyanaz a vonzatuk) a divíziótól, az anonimitástól, a sátántól, a káosztól, ami furcsa módon unió, mondhatni az egy. (Ez egy durva példamondat. Argumentáció jó és minden szükséges részlettárgy a birtokomban. De mi az, amiről szó van. Hát ez az, hogy a részlettárgyak a lényegesek, nem ez az általánosítás.) Anyám k. volt, az apám félig-az-ság. (Szubsztancia, hüpokeimenon, alatta fekvő. Konkrétan: elolvad a gyönyörtől.) Magyeri beszéd, kuni lingváció. De eltérek a tárgytól.
És ha egy csúf napon kiderülne a rettentő igazság, hogy nem vagyok "posztbeszélő" - vajon mi lenne akkor? Ó. Ó, drága barátom. Nézz fel a csillagos égre. (Na, hát ez véletlenül hexameter lett.) De nem akarom elterelni a figyelmedet. Kicsit mások a sémáim, mint a Tieid. Például. Le sujet volée. Bizonyhogy ott van az alany, kedves olvasó, mégpedig a "distinkció" az. És bizonyhogy nem védhető ismeretelméletileg, mindkettő ugyanazokat az alapvető problémákat nem tudja megoldani. Az igazság korrespondancia-elméletének "objektív" módszertanát még Poppernél is felváltja a tudós közösség interszubjektív kontrolljára való hivatkozás, a hermeneutika eleve relacionális igazságfogalomban gondolkodik, igaz, kicsit többeket von be e közösségbe. Ilyen körülmények között legdöntőbb közöttük a stíluskülönbség és néhány kitüntetett probléma különbsége (a pozitivisztikus rendszerint nem kérdez rá idegesítően sűrűn "a lét értelmére", a hermeneutikus rendszerint nem érdeklődik élénken kvantitatív empirikus vizsgálatok módszertana iránt stb.), ami viszont messzemenően a hagyománnyal vagy egy hagyomány választásával magyarázható. Azt a pomó sémát, hogy "az ontológiát az ismeretelmélet elé helyezni nem annyira kafa dolog", én nem erőltetném itt. Egyébként, nem tudom, hogy Te posztbeszélő vagy-e, valószínűleg igen, szóval egy ilyen "dekonstruktoráló" etikettje szerint, ahogy én értem, nem a "legelegánsabb" megmondani, mi a komilfó etikett. Kivált ha egy efféle dualizmusban gondolkodunk, és hetykén vállaljuk, hogy primatizáltuk és felturbóztuk az egyik elemét, a másik meg közben szupp! - lement. Meg nekem már mindegy. Úgyis kiesik a Biblia a hónom alól. Aztán. Miért, Kuhné és Feyerabendé nem "todós duma"? (Kuhn nagyon megsértődne ezen. Feyerabend nem, de azért ábszolúte todós a dumája, más kérdés, hogy mik a következtetései, mondhatnánk: a feyerabendi project a todomány todatlanságának todományos kifejtése. És de Man! Akinek zord tudományos külseje érző kontrollvesztett szívet takar.) "És? Dekonstruáltatok?" "Nem." "Akkor csókolóztatok." Nos, sajnos vagy nem, én egy harmadik megoldást választottam. -Ra kényszerültem.
Viszont nagyon örülök neki - és, remélem fölösleges mondani, nem a jólneveltség és a diplomatikusság a fő erényem -, hogy megszólalásra késztetett a könyv, és hogy szerinted (is) vannak erényei. Szerintem is. És aki ezt (így) tudja, rossz ember nem lehet. De félretéve a tréfát, nagyon örülök a Te diszkurzív kezelésmódodnak. Általában igen excesszívek a reakciók és igen ambivalensek, és nem a tematikus diszkurzus vezérli őket, hanem [ez itt a jelzők helye] ad hominem érzemények. Kevesen vannak, akik annak ellenére bírják szeretni a könyvemet/engem, hogy jónak, érdekesnek stb. látják. Az ilyen emberek jelenlétének is örülök. (Jelenlét-metafizika + oráló és szerző és odaértett elbeszélő és fiktív valóságbeli auktor és a nemlétező hely stb. összekeverése.) Ez viszont ilyen egyszerű. Kell olyan szöveg, amin úgy lehet mulatni, hogy az kínos a szerzőjének (Aki Van: seiendes, allzuseiendes), és kell olyan szöveg, amin úgy lehet mulatni, hogy az jólesik a szerzőjének. Ráadásul minden ismeretelméleti aggályt letékvándózva, nem omni- és nem is im-, viszont talán potens beszélőként felteszem, jólesik, ha azt mondom: mulattam (ezen) a szövegeden (is), mégpedig úgy, hogy az Neked, felteszem, jólesik, mivel úgy mulattam, hogy, felteszem...
Szeretettel: Aszs (Farkolt).
Jegyzetek
312Odorics Ferenc: "Na." In: uő-Kovács
S. s. k.: PosztMagyar. Ictus, Szeged, 1995. (1995)