A Pokorni-fiú esete

 

 

Hol volt, hol nem volt, a sűrű mikrofonerdőn túl, ott ül Pokorni Zoltán a sajtótájékoztatón, és láthatólag megrendülten (hogy visszafogottan-e, arról később), látszólag akkurátusan (mindenesetre tűrhető, a hírértéknek megfelelő ökonómiával) elővezeti a sztorit. Még elektronikus újságíróként is megérzed a jelölők hatalmát, revelatív erejét: tudod, hogy a síráskényszer autentikus. A közönség(es) ünnepélyes lesz. Média ezerrel dolgozik a sztorin. Nyilatkoznak az illetékesek, minden politikus átteker az emberileg-frekvenciára, őszintén sajnálja, és valamiképpen mindenképpen biztosít arról, hogy ők a pártban speciel mindig is azért küzdöttek, hogy ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő. Nemzetijobb üzenet: erkölcsileg mi ilyenek vagyunk (gecik, látjátok, a Medgyesi bezzeg, ávós köcsög, bazzeg, mondjon le). Ballib reakció: hja, a múlttal számolni kell, sajnálatos, ha valaki ilyen késedelmes (de hát a jövőt is mi kezdtük el korábban, bocs). 93 óta történelmi kontinuitás: a ballib azt bizonyítja, hogy az ellenfél buta, a nemzetijobb azt, hogy az ellenfél gonosz. (Mulatságos, hogy Horn és Orbán retorikája is erre épült.) Na, és éppen ez a kettő a fő oka annak (a legújabb statisztikák szerint), hogy ilyen dolgok sajnos előfordulhattak, de már a jó úton vagyunk stb. Ebben az esetben persze a nyilvános politikai diszkurzus nem az a piac lenne, ahol mindenki lázasan gyűjti befelé az ellenség lelkiismeretét terhelő bizonyítékokat, mert így még a Jó és az Ész világméretű összecsapásáig se jut el a magyar, pedig az is milyen rossz op(pozí)ció, csak addig, hogy a ballibet lebutítja, a nemzetijobbot gonosszá teszi.

Ismered az alapsztorit, hogy a fiatal, szép, ámde azonban – mit ad Isten – nagyon buta nő lelkendezik az öreg, ronda, ámde azonban stb. G. B. Shaw-nak, hogy milyen jó lenne, ha nekik gyerekük lenne, mert örökölné az ő gyönyörű testét és a mester nagyszerű szellemét. Jellemző, hogy noha mindenki azonnal kitalálja, mit felelt erre a mester – tehát formálisan nem jó sem anekdotának, sem viccnek, ahol a meglepetéselem conditio sine qua non: valami szintváltás, önreflexió, becsapás, szójáték, paradoxon, ilyesmi (vagy legalább tanulság!) – mégis fenn tudott maradni ez a szerény történetecske. Szerkezetileg teljesen szimmetrikus, használata viszont aszimmetrikus. A G. B. Show Produkció hőse a szellemes géniusz, miközben a csajnak eszébe se jut a rossz verzió.

 A negatív kampányra a nyári uborkaszezonban is fogékony magyar politikai szcenárió szerkezetileg abban tér el ettől, hogy pragmatikailag szimmetrikus[1]: itt mindkét fél a rossz verzióval traktál mindenkit. Ilyen körülmények között nem lehet más, mint igazuk. Ez a másik, lényegi különbség: A lovaggá ütött Nobel-díjas és a (szőke?) nő valóban nem tudnak beavatkozni a genetikai folyamatokba, a politika viszont fogalma szerint beavatkozás a szociális folyamatokba. Akár úgy érted a fogalmat, ahogy "a politika", érdekek harcaként, vagyis az egzisztenciális önzés intézményesítéseként; akár mélyebben, gondolkodásmódok, attitűdök, személyiség(jegy)ek, szignifikációs stílusok küzdelmeként, mégpedig a kis- és nagy emberek, a kis és nagy közösségek (mindig egymást feltételező) boldogságának világi esélyeiért, vagyis a szabadság birodalmaként. Ez utóbbi esetben persze nem kötelezően abból indulunk ki, hogy minden rossz ősoka a másik, és az nagyon is konkrét, meg tudjuk mutatni, ők azok, szavazzatok ránk, hallgass az eszedre.

Szóval az eset. Az ismert közszereplő, politikus, fiatal, de régóta felelős döntéshozó, akiben még a síkszoci lakótelepi nyugdíjas sem talál kivetnivalót, akit egyszer még az agitprop osztály karizmatikus, ámde  igazságos, és nemcsak emberséges, de önjelölt vezére, Verebes István is megdicsér a Heti Hetesben, a hidegháború közepén, nos, ez az ismert közszereplő, politikus ésatöbbi egyszercsak eltéved a mikrofonerdőn túli sűrű vakuvillogásban, eldobja profi politikusi perszónáját, a nyakkendős-kifogástalan-korrekt, okos-érti-a-dolgát, érted-dolgozik szerepet, mert meg van rendülve, és bejelenti, hogy – noha erre sem szakmai, sem erkölcsi okok nem kényszerítik – lemond felelős pozícióiról, mert (nyilvánosságra került, ő is innen tudta meg, hogy) az apja három per hármas.

Elég bizonyos szavakat kiejtenie, és máris szorul a torok, megremeg a száj.

Például édesapám.

A nyilvános politikai diszkurzusban ha ki sírást emleget, demagóg. És ha tényleg sír, tényleg őszinte részvéted.

Mert bármilyen bonyolult, vagy bármilyen egyszerű legyen is a síráskényszer oka, kivonja magát a nyilvános politikai diszkurzusból. Hiszen épp a nyilvános politikai diszkurzus munkálkodik ezen fáradhatatlanul, az alkotmánybírótól a kurrens újságírói fordulatokat büszkén felmondó betelefonálóig. A magánszféra védelmétől az elemi állambiztonsági érdekig, tudod, személyi adatok, hálószoba-, üzleti és banktitok, és társai. Isten, haza, család. De magánügyekkel sajnos nem foglalkozhatnak, ezt igazán megértheted. Pokorni itt volt csak igazán magányos, a pszichológiai elfojtás és a szociális elnyomás e nyilvános nászán: még az apja is az ellenség ügynöke lett. (És mennyivel izgalmasabb a Reservoir Dogs.)

Tehát Pokorni ül a vakuerdő villogásában, és úgy mond el mondatokat, hogy nyilvánvaló: ezekhez nem tud karaktert rendelni. Van ilyen. A színészek számára is a legveszedelmesebb terep, amikor a magánembert alakítják, saját magukat. Úgy mondja őket, mint egy gép, amely nem érti a mondatokat, az általuk közvetített sorsokat, ezek neki csak karakterek sora, ezekhez nem tud jelentést rendelni. Viszont nem tud megrendülni, és nincs apja. Nem kelti azt a benyomást, mintha beismerő mondatokat tenne.

Mert ahogy nem kételkedhetsz a síráskényszer valódiságában, úgy nem kételkedhetsz az eszmében sem.

Neki eddig az volt a természetes, hogy a mikrofonerdőn túlról érkező szavak mást mondanak és mást jelentenek, és most meglepődik, hogy mégse.

Hogyne számítana, hogy milyen (volt/lesz) az apja valakinek, például.

Különösen, ha az ember nem szabad lény.

Nade az is kitalálható előre, hogy nem is az a sztorilájn, nonszensz is lenne, hogy Pokorni bűnösnek érezné magát apja tetteiért. De hisz ismered. Ő az a korrekt, intelligens, szemüveges, szimpatikus fiatalember, tudod. Hanem azért mond le, mert ez olyan megrendítő esemény volt számára, hogy nem tudna koncentrálni felelősségteljes feladatára, és/mert/ugyanis az rossz politikus, aki beleviszi az érzelmeket meg az indulatokat, ő viszont most nem tud mást, mint gyűlölni. Sapienti sat.

Szigorú logika, felelősségteljes politikus. Lemond, ha annyi balszerencse közt, oly sok viszály után a gyűlölet végül átdöfi magánemberi szívét, és ezért momentán nem képes ellátni semeddig és belátni semmit. Most, hogy kiderült az igazság.

A Népszbadságban jelent meg. (Vö.: 1952-ben államellenes összeesküvés vádjával letartóztatják [kik, kik!], 12 évet kap). A fiú felhívta az apját, aki azt mondta, összetörve, igen, szóról szóra igaz. (Vö.: Barátait és társait mellőle vitték el kivégezni. 1956-ban a forradalmárok kiszabadítják, aztán decemberben behívják a rendőrségre. [Nem, nem a forradalmárok.]) Aztán vagy egy-másfél órát személyesen beszélgetett vele, és akkor tette premisszává a téves konklúziót. (Vö.: Megzsarolják: vagy még 9 évet ülsz, vagy együttműködsz. Ő az utóbbit választja.) A kör bezárul. (Vö.: Tönkretették az egész életét, és most utoljára még egyszer meggyalázzák.) Az apja nem közszereplő, nem vonatkozik rá a törvény, nem lehetett volna nyilvánosságra hozni az infót, és különben is hogy kerül az MSZP volt kampányfőnökéhez. (Vö.: Az összekötő tisztjét meg [egy harmincegynéhány éves nyikhajt] 89-ben leléptették franciába, utolsó szavai ezek voltak: Most elmegyek, de visszajövök, és te újra szolgálni fogsz. ([A tv2-n szoktak ilyen filmek menni! De nem:] Ma boulogne-i antikváriusként vígan éli világát. [Esetleg fellendíthetné a forgalmat az a derék bibliofil közönség, amely az ünnepi könyvhétre is kilátogatott egy félórácskára fújolni-fütyülni]).

Szóval elég az hozzá, mire a Pokorni-fiú pikk-pakk, összerakta és bámulatosan megcsinálta a szcénát, több fordulattal, noha ugyanazzal a csavarral, én még mindig a legelején tartottam, hogy: mi? Mi az összefüggés? Lemond a profi politikus, felelősségteljes, intelligens, érzékeny ember, mert megismert egy politikai tucatsztorit?

Nem érted, hogy az apja?, pupák!

Ja, hogy az apja az más, értem!

Aha! Innen tudtad: hiába autentikus a sírás, az eszme ugyanaz.

De várjál, mit is tudott meg? Ami ilyen megrendítő volt? Hogy most derültek ki számára ilyen elemi dolgok, hogy milyen is volt az a régi világ? Hogy ő eddig azt gondolta, hogy a besúgók azok a gonoszak, tehát csakis az ellenség soraiban lapulhatnak, már amikor lapulnak és nem éppen lábbal tiporják a jókat: minket? Hogy éppen egy 12 éve komoly politikai döntéseket hozó ember tényleg soha nem érte el a morális érdeklődésnek azt a szintjét, hogy ő egy ilyen kilenc-év-vagy-együttműködsz dílt hogy vezényelt volna le abban a tudatban, hogy a rezsimnek soha nem lesz vége, útlevél nincs (kivéve, ha együttműködsz), itt élned, halnod kell, és egy életed, egy halálod? Nemzeti elkötelezettségű, profi politikus, a polgárok gyámola? És ennyire semmit nem tudott eddig? Hát akkor ő hol élt eddig, honnan hozta felelősségteljes döntéseit? Ez volt neki a megvilágosodás, a lelepleződés, az apokalipszis pillanata, az ítélet napja, amikor megtudta, hogy a gyűlölet jogos? Amikor rájött, hogy milyen is ez az ún. történelem? Amit éppen ő gondol el "a politika" emlékezeteként? Hogy "a politika", éppen ahogy ő érti, hogy meg bírja nyomorítani millió ártatlan és jobb sorsra érdemes ember életét? Konkrétan? És ha nem az apjával történik, soha nem jön rá?

Na jó, elfogadom a lemondását, tényleg igaza van. De a forgatókönyv-írástól mégis eltanácsolnám egyelőre. Éppen ez volt a legmegoldatlanabb pontja a dramaturgiának: hogy ha az apja számára az erkölcsi tartása miatt megfellebbezthetetlen satöbbi mércéje (volt/lesz), akkor tulajdonképpen mi is a probléma? Ráadásul – ezt is lehetett tudni előre – olyan épelméjű ember nem lesz, aki az apját ne áldozatnak tartaná. Eltitkolta, igen! Az áldozat az ő bűnüket szégyellte: van-e ennél szebb, nemesebb egy keresztény számára? És a Pokorni-fiú az volt mindvégig, politikusként is, magánemberként is, nem?

Mi tehát a botrány, mi derült itt ki ilyen tragikus hirtelenséggel?

Szedjük össze.

Kiderült az igazság.

Hogy az apja és ő áldozatok.

És mi ebben a megrendítő, ha ezt eddig is tudta?

Hát ez.

Hogy eddig is tudta?

Aha. Tudod, ezt hívják tudattalannak, amiről néhány tudós azt állítja, azonos a túlságosan is nyilvánvalóval. Mindig az igazat mondja. Senkinek nem kívánja, hogy negyven éves korára tudja meg azt, amit ő. Nem a teljes igazságot, mert azt lehetetlen.

És tényleg megrendítő látni, hogy az elfojtott magánemberi indulatok és az elnyomó politikai gyakorlatok tényleg ennyire egybefonódnak, hogy a premisszák és a következtetések cirkulusa mennyire ismerős. És hogy mennyire egy-ügyű rendszer ez, mennyire nem érinti az élet, a kultúra és a természet megannyi öröme: pontosan amennyire absztrakt számára a családján kívüli emberek szenvedése. Mert a Pokorni-fiú megrendülésének kétségbevonhatatlansága nagyszerűen illeszkedik a negatív kampányba, sőt, tulajdonképpen elmélyíti azt.

És ettől lesz a visszafogottság alól kikandikáló melodráma olyan szemérmetlen és végtelenül szomorú, mint a koldus levágott csonkja a mínusz tízben, hogy ez a politika egy szenvedéstörténetben nyeri el valódi értelmét, ahol az (egyéni és kollektív) önzés a rossz lelkiismerettől próbál megszabadulni, és hasztalan, mert a kettő egymást feltételezi.