Dixi című írásában Szilasi László182
a fiatal irodalomban masszív elégedetlenséget és általános rosszkedvet
érzékel. És aza van őneki is. Felsorol néhány lehetséges okot: 1. belterjesség,
békés intézményesültség; alapíványi próza, tanszéki költészet, nemlétező
dráma. 2. kidolgozott, okos szövegek, de érdektelenek, nem érintenek meg,
hidegen hagynak. 3. megszűntek az ancien régime biztosította romantikus
körülmények. 4. az új rezsim posztmodernje Varázsfuvolaként indult,
de megette a fene, és Pulp Fiction lett belőle. 5. a szerzők profik,
magányosak, fáradtak és végtelenül szomorúak. 6. minden "metafizikai" sallangot
ledobott magáról az irodalom, és így nincs már ereje a spirituális kalandokra,
mi magunk azonban 7. "metafizikusak" maradtunk: "még mindig csak az tud
nekünk igazán tetszeni, ami archaikus: szép, ugyanakkor valós, tragikus,
részvéttel teljes és katartikus." 8. bunyót csináltunk "a higgadt szókimondás
botrányos radikalitásából". 9. nincs igazi tehetség. 10. az irodalom elvesztette
régi fontosságát stb.
Ha jól látom, Szilasi meghatározta a pozícióját abban a dualitásban, amelyet a Csipesz-könyv-beli írásában állított fel, és amelyből azt sejthettük, hogy Bán Zoltán András van az egyik oldalon, a másikon pedig ő, de most megtudtuk, hogy - bár, mint a másság apostola, védelmükre kelt - az "üresség könyvei" őt is inkább elrémítik, mint felszabadítják.
Kérdés azonban, indokoltak-e többes szám első személyű igealakjai.
Úgyhogy néhány megjegyzést fűzök a felsorolt pontokhoz, mert ha már ketten egyetértünk egy dologban, akkor van esélye, hogy indokolt legyen.
1. Belterjesség, békés intézményesültség. Az irodalmi intézményrendszer elsősorban annak eszköze, hogy eltartsa azokat az ingyenélőket, akik irodalmárokként tudják elfogadtatni magukat. A szépirodalom, az irodalomtudomány, az alapvető kulturális értékek, a nemzeti hagyomány ápolása és egyéb effélék nyilvánvalóan nevetséges ideológiák lennének az adófizetők számára, ha megkérdeznék őket, el akarják-e tartani az esztétikus léhűtőket. De nem kérdezi meg őket senki, szóba se kerül ilyesmi, s így még igazán jó szívvel arcátlanságnak se lehet nevezni azt a magától értetődő természetességet, amellyel az irodalmár jár-kel az emberek között. (Nem beszélve arról, hogy számos más ingyenélő csoporthoz képest, akik a rendszer logikájából következően, strukturálisan gecik és legitimek - például a politikusoké, mindennemű pénz(-)ügyeseké -, az irodalmároké piskóta.) A belterjesség természetszerűleg következik az intézmény logikájából: minden szakintézmény, az atomfizikaiaktól az irodalomelmélet tanszékekig olyan episztémék illetve diszkurzusok kimunkálásában érdekelt, amelyhez beavatottjain kívül senki sem férhet hozzá, így a kívülálló mindig megbélyegezhető hozzáértésének hiányával, s e stratégia révén elérhető, hogy még csak eszébe se jusson, hogy ő itt legitim döntéshozó lehetne, vagyis, a kirekesztettek nyelvén: öcsi, fingod nincs róla, hogy itt miről van szó, húzzál innen, mint a vadlibák, oké?
2. Mindez némiképp magyarázattal szolgál arra, hogy miért olyan okos és tökéletes, ugyanakkor unalmas és érdektelen az irodalom zöme. Ha Feyerabendnek igaza van, hogy be kellene tiltani az összes részecskegyorsítót, akkor le kéne csukni az összes irodalmárt, aki elfelejti, hogy nem csak szakember, hanem ember, amikor éppen irodalommal foglalatoskodik. Vagyis aki nem (úgy) tudja, hogy nemcsak a kis pénzecskéje, a többi hasonló nyomorult interszubjektív mátrixában elfoglalt helye, szánalmas renoméja forog kockán, hanem minden. Az összes lehetséges kérdés, még annál is fontosabbak, amelyeket valaha föl merészelt tenni magának és másoknak. Más kérdés, hogy kinek lenne az jobb, ha nem lenne meg ez a kis pénzecskéje és szabadideje, ami legalább elvileg biztosítja a lehetőséget arra, hogy egyáltalán valakiben fölmerülhessen még valamilyen más kérdés, ami nem csupán pénz- és presztízskérdés.
3. Ancien régime. Világos, hogy a komenizmusban világos volt az egyik legalapvetőbb dolog. Mindenki szabadságharcosnak érezhette magát, legalább ebben sensus communis volt, mindenki lehetett hős, lehetett közösség, vállvetve harcolhatott és kánonban énekelhetett Csurka és Tamás GM, Lukács és Esterházy. Volt édes nagy elbeszélés. És a megszűntével végre rá lehet látni egy eladdig eltakart kérdésre: ki mondta, hogy az elrémisztő és a felszabadító kizáró diszjunkciót implikál? Hogy nincs felszabadító rémület és rémületes szabadság? Ha belegondolunk ezek lényegi összetartozásába, szerintem még vár ránk néhány érdekes meglepetés. Ráadásul ez lehetne az egyik legjobban forgalmazható magyar irodalmi termék, még akkor is, ha (inkább Nyugaton) természetszerűleg félreértenék, vagyis dezillúzióként olvasnák, mert ott kevesen tudják elképzelni, hogy egy probléma megold(hat)atlansága nem kiküszöbölendő diszfunkció, hogy egy aporia a legkitűnőbb antidepresszáns lehet.
4. Varázsfuvola vs. Pulp Fiction. Az még hátravan, hogy a mai elit irodalom "intenzív kis kamaradarab"-jai megszabaduljanak a csak elit által olvasható voltuktól. Túl sok a példa rá, hogy egy mű populárisabb vagy könnyebben olvasható volta az égvilágon semmit nem zár ki, Shakespeare, Kleist, Dosztojevszkij, Borges.
5. A szerzők profik, magányosak, fáradtak és végtelenül szomorúak. Soha jobb lelki kondíciókat az alkotáshoz. Ez persze kétségtelenül nem látszik a műveken. Lehet, hogy tényleg ez a baj. Tényleg sok ehelyett az erőlködés és a művészkedés. A legnagyobb baj pedig, hogy erről általánosságban beszélek, akárcsak Szilasi. Műveket és neveket kéne sorra venni, és konkrétan nekiesni, s ezután még általánosítani is sokkal jobb lelkiismerettel lehet. Elkezdeni a korai Babitscsal és a késői Darvasival végezni.
6. A "metafizikát" még a kódokhoz legkevésbé rögződő szkizofrén sem tudja "meghaladni". Derrida azt írja, hogy a "jelölő külsőlegessége" "híján maga a jel képzete is porrá omlik. Minthogy egész világunk és nyelvünk omlana vele össze, és mivel a jel evidenciája és értéke a származtatás bizonyos pontjáig megőrzi elpusztíthatatlan szilárdságát, dőreség volna egy bizonyos korszakba való beágyazottságából arra következtetnünk, hogy »másfelé kell továbbhaladni«, meg kell a jeltől - mind a kifejezéstől, mind a fogalomtól - szabadulni." (Grammatológia 36. o.) Ugyanúgy dőreség volna azt állítani, hogy valaminek a jel-teremtette jelen-nem-léte azt jelenti, hogy ez a valami nincs - vagyis hogy nincs semmi a jelölőn kívül. Das Ding an sich ist - nicht Nichts. A jelentéstermelés a metafizika újratermelése. A lacani elemzésekből világos, hogy a szubjektum számára a jel a lehetetlen - vagyis megszüntethetetlen és kielégíthetetlen - vágyat is konstituáló eredeti hiány kitörölhetetlen jele is egyben. A "Valahány Péterek" paradigmája tisztán metafizikus. Parti Nagy abszolút humanista író. Kukorelly egyik legnagyobb küzdelme hosszú idő óta, hogy a hagyományoktól radikálisan eltérített sajátnyelvét a hagyományos megszólalásmódok felé kormányozza, hogy megtalálja például az átjárót a patetikushoz. A megtévesztésnek és az önmegtévesztésnek szép esete, amikor Garaczi "vitriolba mártott tollal" szemrehányólag ír a kritikusról, aki "az ún. forma és ún. tartalom ún. kettősségére és a tradicionális katarziskényszerre" (Csipesz 275. o.) regrediál mint valami borzasztóan túlhaladott és szégyenletes dologra. Mert pontosan a régi hierarchikus sémák és ez a bizonyos katarziskényszer az, ami nélkül Garaczi írásai meghalnának. Kemény István másra sincs fixálva, mint a transzcendentális jelölt hiányára, s bármilyen keményen állja is a sarat, a probléma intenzív jelenléte abszolút telltale-sign. Darvasi pedig legfeljebb csak reménykedhet abban, hogy támad egy Szilasi, aki bebizonyítja róla azt, amit nem is tudja, hogy higgyen vagy ne higgyen, sírjon vagy nevessen, nevezetesen hogy ő egy tutkó pomó szerző, maga a megtestesült disszeminátor. A legdurvább eset mindenképpen Hazai Attila, nála tényleg nem tudja az ember, hogy elképesztő rafináltsággal vagy pedig hihetetlen naivitással áll szemben, és ami a legvalószerűtlenebb: valószínű, hogy a kettő keverékével. Dehát ő még túl fiatal, ráér még metafizikázni.
7. Mi az a szép. Mi az a valós. Mi az a tragikus, részvéttel teljes, katartikus. Mi az a mi, értsd a többes szám első személy, aki így érez. Az érzés e rejtélyes szubjektuma nem lehet más, mint a megvalósult sensus communis. S ha így van, nem lehet többé semmiféle probléma. Mégsem vagyunk magányosak, mégiscsak van közösség, mégiscsak lehet sírni a Kárpátok alatt, sőt nevetni, megrendülni, együtt. Itt látszik a legtisztábban, hogy kevés veszedelmesebb dolog van a kritikai diszkurzusban, mint a többes szám első személy óvatlan használata. Hiába érez együtt Szilasi Bán Zoltánnal, alighanem vonakodna az esztétikai kánon közösségébe a nevezett "semmizőt" is implikáló "mi"-t kimondani.
8. Bunyót csináltunk "a higgadt szókimondás botrányos radikalitásából". Fogalmam sincs, kire/mire gondolhat Szilasi. Pedig, írja, rögtön világos lesz ez, elég "végigtekinteni a közelmúlt jelesebb irodalmi botrányain". Tekintgetek, meresztgetem a szememet, de hiába; az alapvető probléma alighanem az lehet, hogy nem tudom, ki az a mi. Van, amikor két vagy több ember minden probléma nélkül használhatja az imaginárius többes szám első személyt, és nyugodtan szólhat egy közösség nevében. És van amikor nem. És van, amikor kérdéses. Az egyik legszebb példa erre az esetre, amikor még K(G)B Izabella a régi fényében csillogott és hivatkozott nyakló nélkül a magyar ifjúságra, és a Magyar Narancs levelezésrovatába beírt egy magyar ifjú, sajnos nem emlékszem a nevére, pedig megérdemelné, legyen mondjuk Kovács János, szóval hogy ő nagyon szépen kéri Izabellát, hogy amikor az ő nevében is szószól, akkor, legyen olyan kedves, tegye hozzá mindig: "a magyar ifjúság, kivéve Kovács János".
9. Nincs tehetség. A fociból régóta tudhatjuk, nem az a baj a magyarral (se), hogy nincs tehetség. A serdülőcsapatunk mindig a világelsők között van, az ifi is mindig jól szerepel, még az olimpiai U23 is kvalifikálja magát, de a nagyok aztán. Quod erat demonstrandum: a tehetséggel tehát nincs probléma.
10. Kevésbé fontos az irodalom. Válaszlehetőségek: Hát igen. Dehogyis. Na és. Sohasem volt fontosabb. Ugyanolyan fontos, mint bármikor. Kevésbé fontos?: szarni bele. Kinek hogy. És hogy konkrétabb legyek, nekem például számos mű megváltoztatta éltemet. Ezek fontosak. Számtalan pedig egyáltalán nem gyakorolt rá semmilyen hatást. Ezek nem fontosak.
Abban együtt érzek Szilasival, hogy olyan szituációban vagyunk, ami az irodalmat is alapvetően érinti, az irodalom viszont ezt alig érinti. Egyre kisebb a sensus communis esélye, a sensus individualis viszont, épp emiatt, egyre bizonytalanabb. Azt hiszem azonban, hogy ennek nem sok köze van a rendszerváltáshoz. Másutt is egyre kevésbé vannak paradigmák. Ha lesz változás, az nem paradigmatikus lesz, kétféle értelemben: 1. mivel nem paradigma fog felváltani paradigmát, 2. a változásnak erre a típusára nincs történelmi paradigma. A kumuláció és a "váltás" szerintem hosszú lesz és békés, és elsősorban irodalmonkívüli tényezők játsszák majd benne a főszerepet. De jelentős lesz.
Csuhai István egyszer azt mondta nekem, majd egyszer én is meg fogom
érteni, hogy az igazság nem olyan fontos, sokkal fontosabb az, hogy jól
legyünk együtt. Szerintem mind a kettő nélkülözhetetlenül fontos, és ami
még fontosabb: egyáltalán nem zárják ki egymást. Jónak látnám tehát, ha
ezt meg tudnánk oldani, mert az biztos, hogy igazságkérdésben a
különbségek csak halmozódni és nőni fognak, de miért ne erősíthetné többek
között éppen ez az ideális közösséget?