(BEV.) Az Irodalmi kánonok egy megfontolt irodalomkritikus könyve, fontos dolgokról. Sok bölcsességgel, körültekintéssel, egy-két nagy elfogultsággal és átértékelési ambícióval. De senki ne számítson annyira kemény, annyira látványos húzásokra. Szegedy-Maszák Mihály nem a retorikai sokkterápiáról híres.

Amir?l Szegedy-Maszák Mihály els?sorban híres, az leny?göz? tudásanyaga, széles látóköre, m?veltsége. Behatóan ismeri a múlt század második felének magyar irodalmát éppúgy, mint az angol romantikáét, kit?n?en képzett a különböz?, kurrens és elfeledett irodalomelméleti irányzatok világában, mindent tud Kosztolányiról és Márairól, de igazi ínyence és ért?je a klasszikus zenének is, és még lehetne sorolni. Talán lehet tudni, mindenesetre mondom: nem szoktam fölösleges tiszteletköröket futni, néha még a kötelez?eket sem. Talán közismert, mindenesetre mondom: Szegedy-Maszák Mihály a magyar irodalomkritika egyik legkiválóbb képvisel?je, az említetteken túl is számos ritka kvalitással. Az itt bírált könyve, csakúgy, mint az összes többi, kit?n? és fontos. Bátran ajánlható mindenki számára, noha retorikai puhasága, obligát understatementje és helyenként óvatoskodó célozgatásai miatt inkább a beavatottak találhatják érdekesnek.

A kötet különböz? alkalmakra írott szövegek gy?jteménye. Nem egységes könyvként koncipiáltatott tehát, m?fajilag és tematikailag némiképpen szórt: el?fordul benne rövidebb el?adásszöveg éppúgy, mint terjedelmesebb, gazdagon lábjegyzetelt tanulmány, van általánosabb, ismertet? jelleg? írás éppúgy, mint sz?kebb tárgyról szóló, részletekbe men? analízis; és van benne a század els? felének magyar klasszikusairól szóló írás éppúgy, mint Henry James és Virginia Woolf regénynyelvér?l, de el?fordulnak a fordítás lehet?ségeir?l illetve a kánonok m?ködésér?l szóló okfejtések is.

A kötet mindazonáltal egységesnek mondható, nemcsak abból az általános szempontból, hogy egységes szemléletmód, gondolkodásmód, nyelvezet és habitus jellemzi a különböz? írásokat, hanem a cím által kínált szempontból is: a viszonylagos m?faji és tárgyi sokrét?ség ellenére mindegyik felveti a kanonicitás – Szegedy-Maszák ezt úgy mondaná: kánoniság – szerteágazó problémájának valamely aspektusát.

(KÁNONOK, CENTRUMOK, MAGYAROK) Szegedy-Maszák bizonyosan kit?n?en tájékozott a kánonok problémájának egyre növekv? amerikai irodalmában, s az ott meghonosodott széls?séges álláspontok közötti (azért az amerikai szerz?k között sem ritka) pozíciót foglalja el. Vagyis egyfel?l elgondolhatatlannak tartja azt, hogy a kánonok teljességgel megmerevedjenek, hogy ne legyenek kitéve a történeti-kulturális változásoknak; másfel?l pedig tudja, hogy a kánonok viszonylagos rögzítettsége nélkül képtelenség bármiféle tájékozódás az irodalomban, hiányoznának az olvasást lehet?vé tev? elemi sztenderdek.

Még jobban érdekli azonban Szegedy-Maszákot az az amerikai színtéren kevesebbet vitatott probléma – illetve az általában túlideologizált és egy-két jelent?s képvisel?jét leszámítva meglehet?sen gyenge ún. posztkoloniális kritika által tárgyalt probléma –, mely a kulturális centrum és periféria viszonyával foglalkozik. Joggal utal a centrumok bizonyos fokú autizmusára, a perifériák produkcióival kapcsolatos attit?djeire; például hajlamos arra, hogy kizárólag saját értelmezési kereteibe helyezzen minden mást (lásd Edward Said “orientalizmus”-elemzéseit), hogy folyamatosan provincializmust gyanítson, vagy – mint Szegedy-Maszák írja – “[a]z úgynevezett kis kultúrákat gyakran tökéletlen másolatoknak tekintik, történetüket az utánzás és a megkésettség (…) jegyében írják meg” (9. o.). Ha viszont számolunk a helyi viszonyok bizonyos fokú autarkhiájával, felvet?dik a kérdés, “[s]egít-e Ady költészetének megértésében, ha szimbolistának nevezzük” (uo.), vagy ha “Esterházyt posztmodern alkotóként próbáljuk elfogadtatni a külföldi közönséggel” (uo.).

Az iménti két idézetben szerepl? igeragok azonban rávilágítanak problémának egy olyan vonatkozására, amelyre Szegedy-Maszák nem igazán reflektál (noha, mint kés?bb utalok rá, olvasatom szerint nem hagy figyelmen kívül), nevezetesen, hogy az egyes kultúrák, értelmez?i közösségek érzékelése, elgondolása a centrum és a periféria elhelyezkedésér?l, viszonyairól meglehet?sen általánosnak mondható, vagyis az önértelmezések és másik-értelmezések nagyjából egybevágnak. És ez sokkal fontosabbnak t?nik, mint a – rendszerint a perifériával társított – “provincializmus” fogalmának leíró használata: “a helyi sz?kkör? problémák, érdekek, eredmények egyoldalú túlbecsülése…, a szélesebb szellemi látókör hiánya” (Bakos: Idegen szavak és kifejezések szótára). A valamelyest periferiális kultúra értelmiségijének alaptapasztalata, hogy ? rendszerint sokkal többet tud a centrum kultúrájáról, mint ez utóbbi képvisel?i az övér?l. (Kérdez?: “Milyenek Ön szerint a francia és a spanyol kultúra közötti kapcsolatok?” Bunuel: “Nagyon egyszer?. A spanyolok, például én, mindent tudnak a francia kultúráról. Vegyük ezzel szemben például Carri?re urat! (Jelen volt.) Történelemtanár, de egészen tegnapig, amíg ide nem értünk, meg volt gy?z?dve róla, hogy a Toledo egy motorbicikli-márka.”) A fenti leíró-definitív értelemben a centrum kultúrái feltétlenül provinciálisabbak, ám senkinek nem jutna eszébe így használni a szót. Egyszer?en csak kodifikálva van, hogy mik a centrumkultúrák (jobbára – majd minden területen – a francia, az angol, az amerikai és a német), és ezt mindenki – értsd: az ekképpen periférikusnak min?sül? kultúrák képvisel?je is – ugyanígy tudja. Amiként azt is, hogy a centrum beszél és a periféria ugat. Az, hogy Szegedy-Maszák nem tematizálja az e kérdés körüli zavarokat, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is érzékeli. Megfogalmazásaiból úgy sejtem, nem gondolja azt, hogy a centrum csupán vak g?gje miatt képzeli magát centrumnak, hiszen a periféria verbális viselkedésében ennek folyamatos visszaigazolását kapja: “Ha egy magyar olvasót valamely külföldi arról kérdez, létezett-e szimbolizmus a magyar irodalomban, a választ valószín?leg az indokolja, hogy cáfolni szükséges egy nemzetközileg kevéssé ismert irodalom vidékiességét. Felmerülhet a gyanú, hogy akkor is ez az észjárás érvényesül, amikor Esterházyt posztmodern alkotóként próbáljuk elfogadtatni a külföldi közönséggel” (9). Ha az itt fikcionált dialógus realista, akkor a benne emlegetett “észjárást” mi magunk éppúgy m?ködtetjük, márpedig ha így van, akkor igenis komoly tényez?ként kell figyelembe vennünk, hisz nyilván saját kultúránkra nézvést nem minden következmény nélkül való önmagunk ekként – perifériaként – való önértelmezése. E következmények pedig pontosan azok, amik segítenek újratermelni a centrum Szegedy-Maszák által kifogásolt eljárásait. A kulturális jelenségek áramlása éppen azért túlnyomórészt egyirányú, mert a centrum/periféria bináris kódrendszerét mindkét fél egyformán érti, csak éppen a kód által rászabott szerep különbözik. Amiként a legtöbb feminizmus nagy tévedése, hogy minden kódot maszkulinnak próbál beállítani, pedig alighanem kikerülhetetlenül reciprok, azonképpen a perifériának is megvan ez a makacsul kísért? tévedése, hogy a meghatározó kódok csakis a centrum teremtményei, ám ?rá is rá vannak kényszerítve. És éppen ennek a következménye az, hogy (például) Kelet-Európa mindig is receptív volt, befogadója, utánzója nyugati áramlatoknak, de maga – igen kevés kivétellel – nem termelt ki ilyeneket, mert mindig is fenntartotta önértelmezését, a periféria-szerepet, és szinte automatikusan mindig is ennek megfelel?en m?ködött. Ezek alapján megkísérelhetünk választ adni Szegedy-Maszák egyik kérdésére: “Vajon nem lehet-e több értelmez? közösség egyidej? érvényével számolni, s akkor nem kérd?jelezhet?-e meg a közhiedelem, mely szerint 1870 és 1940 között Párizs, azóta New York tekinthet? a képz?m?vészet központjának?” (9). Pontosan “több értelmez? közösség egyidej? érvényével számolva” állíthatjuk határozottan: nem kérd?jelezhet? meg, 1870 és 1940 között Párizs, azóta New York tekinthet? a képz?m?vészet központjának, minthogy nemcsak Párizsban és New Yorkban, hanem Budapesten és Cincinnatiban is nagyjából úgy tudják, hogy ez a helyzet. (“Tessék elhinni, a legfinomabb Winsor and Newton tubusos festékek kaphatók Cincinnatiban is, a m?vészek mégis New Yorkba igyekeznek” – Tom Wolfe.) Márpedig hogy centrum/periféria kérdésben mi a helyzet, az dönti el, hogy a centrum/periféria mit gondol arról, hogy mi a helyzet. És ha mást gondolnának, nem ez lenne a helyzet.

És Szegedy-Maszák egy kicsit mást gondol. Vagy szeretne gondolni. Fent idézett kérdéseinek fontos retorikai mozzanatait vétenénk el, ha nem értenénk ?ket úgy is, hogy valamiféle megkérd?jelezésr?l van szó, vagyis inkább performatív, mint konstatív aktusról. Vagyis arról, hogy a fent vázolt, meglehet?sen általános érvény? helyzettudatot (mely magának a helyzetnek formatív mozzanata) próbálja valamelyest átformálni. A fent idézett kérdéshez hasonló beszédaktusai inkább implicite az egyoldalúság (tudatának mint fátumnak) felszámolását célzó javaslatok, semmint cáfolatai a nehezen cáfolhatónak. Arra próbál ösztökélni bennünket, hogy ne fogadjuk el simán ezt a leosztást. Nehogy már a közepes amerikai irodalomkritikus legyen az örök Róma, és Szegedy-Maszák Mihály a felejthet? provincia. Legalább mi ne higgyük el, hogy csupán megkésett és jelentéktelen replikák vagyunk, hogy ez a mi egyetlen lehetséges sorsunk. Ugyanis ez a szükséges feltétele annak, hogy ne azok legyünk.

Ha nem is elégséges. Ha a még fentebb idézett, Adyval és Esterházyval kapcsolatos kérdésekre kéne válaszolni, azt mondhatnánk: bizony, bárhogy is értelmezzük e fogalmakat, Ady nem képzelhet? el a szimbolizmus nélkül, Esterházy nem képzelhet? el a posztmodern nélkül; és, bizony, még ennek ellenére is, olvashatatlanul magyarok (vagy legalábbis kelet-európaiak) a centrumkultúrák számára. Pedig e szerz?k esetében a magyar irodalom két ritka “er?s költ?jér?l” (Bloom) van szó, azaz olyanokról, akiknek újszer? és nagyhatású nyelve magát kikerülhetetlenné és az utána következ?ket “ephebos”-okká teszi, akik kénytelenek vele megküzdeni és akikben mindegyre megkésettség-érzetet indukál. Világos, hogy Ady nem írható le mint pusztán szimbolista, Esterházy mint pusztán posztmodern, egyrészt mert több minden hibádzik ahhoz, hogy azok legyenek, másrészt mert többek is annál. A hiány és a többlet is nagyrészt a kulturális szituáltságból, egyszer?bben: a magyar specifikumból adódik. A századel?re betokosodott Arany-Gyulai-hagyomány kontra “modernség” és “nyugatosság”, “Pusztaszer” kontra “magyargyalázás”, Verecke és Dévény, ez az Ady (és hatástörténete) számára meghatározó jelent?háló kis hazánkon kívül éppúgy senkinek nem jelentett és nem fog jelenteni semmit, ahogyan az Esterházy által megidézett igazságos (Rákosi) Mátyás (király) “népi” anekdota- és mesekincse, politikai pornográfiája sem, ahogy a legendás csatársor, akár a Fradi T-s, akár a Pilinszky-Ottlik–NemesNagy–Mészöly–Mándy ötösfogat sem.

Amiben a legmesszebb men?kig egyetértek Szegedy-Maszákkal: ugyanolyan pesszimistán ítélem meg a magyar irodalom világirodalmi (el)ismertségének esélyeit. Az ? ezirányú vélekedéseit?l azonban abban tér el az enyém, hogy az említett nehézségek mellett (a magyar nyelv fokozott elszigeteltsége, esetenként kevéssé hatékony píár stb.) én még a magyar irodalom meglehet?s gyengeségét is az okok közé sorolnám. Az érzésem szerint vitathatatlanul világnagyság-er?sség? szerz?k, József Attila és Pilinszky János pechjükre költ?k, ezen tényleg nem lehet segíteni. (Szegedy-Maszák is gazdag érv- és példaanyaggal igazolja a versfordítás lehetetlenségeit.) Ellenben sok próza nagyon jól fordítható, igazából nem tudom elhinni, hogy Dosztojevszkij vagy Borges olyan végzetesen sokat veszítene a fordításokban; persze akad b?ven ellenpélda is, Kleist, Joyce vagy Esterházy átültetésének nehézségei még felületes nyelvismeret birtokában is jól láthatók. Mindenesetre prózában számos kis nyelv/kultúra aratott már olyan világsikert, amelyre a magyar mindezidáig képtelen volt. Mikszáth és Krúdy biztosan többet érdemelnének, de az nem csak (kulturális) fordíthatósági probléma, hogy Kemény vagy Kosztolányi nem tudott és alighanem nem is fog bekerülni, nemhogy a nemzetközi nagyágyúk közé, de a szélesebb – és nem nevetségesen tág értelemben vett – “világirodalomba” se. És ha valaki azzal érvel, hogy de hát például Kosztolányi hány nyelvre van lefordítva, arra azt válaszolhatjuk: hát éppen ez mutatja, hogy nincs esély.

A könyv bevezetéséhez hasonlóan utószava is közvetlenül a kánon problémájával foglalkozik, ezúttal azonban nem annyira valamelyest organikus képz?désének, formálódásának oldaláról, hanem egy konkrét kánonalkotási példát vesz szemügyre, Harold Bloom híres/hírhedt The Western Canon cím? 1994-es könyvét. Az egyébként fantasztikusan m?velt, számos figyelemre méltó irodalomelméleti és -történeti könyvet jegyz? Bloom e 94-es opusával elég rosszul vizsgázik Szegedy-Maszáknál. Az ez utóbbi által felvetett szempontokat figyelembe véve alapvet?en egyetértek ítéleteivel: igazából lehetetlen vállalkozás volt ez, s a végeredmény rengeteg mozzanatában igazolja az el?re várható képtelenségeket. A könyvvégi kánonlista éppúgy “ezer vérb?l sebzik” (Mészöly Kálmán), mint a huszonhat részleteiben tárgyalt reprezentatív szerz?/m? kiválasztásának indokolhatósága (noha maguk az elemzések általában érdekesek és szórakoztatóak). A m? majd minden ízében leplezetlenül elfogult, néhol szinte hisztérikus. Ugyanakkor nem ezen múlott, hogy a The Western Canon ambíciója megbukott: “szerz?je egy nemzeti irodalom fel?l közelít a többi kultúrához s ugyanakkor kívülr?l próbál tekinteni saját nyelvének az örökségére” (194). A m? realisztikusabb címe inkább An American Canon lehetne.

A dialektológia újabb felfogása szerint nincs olyan nyelvhasználó, akinek nyelve ne dialektus lenne. Mutatis mutandis ugyanez a belátás érvényes a mindenkori kánonalkotásokra is. Egy másik, nyelvtörténet-elméleti hasonlattal: az egyes kánonok az ?ket megalkotó értelmez?i közösségek egymáshoz képesti elhelyezkedése szerint hasonlítanak vagy különböznek, ahogyan a Schmidt-féle hullámelméletben az egyes nyelvek. Ám az így kialakuló kontinuum mégsem mentes er?teljesebb szakadásoktól. Mint azt Szegedy-Maszák Kosztolányi nyilatkozatain keresztül vallja, az anyanyelv különösen éles határt szab a kánonok közeledésének, cseréjének, összeolvadásának. Ezt jól példázza Bloom említett könyve is.

Ha valaki, mint mindenki, a végén, a listával kezdi a The Western Canon olvasását, s ha ez a valaki történetesen magyar irodalmár, akkor el?ször is a magyar m?veket csekkolja le. Három darabot talál, a “kaotikus korban”. (Bloom az irodalomtörténeti korpuszt négy korszakra osztja: “teokratikus kor” [a kezdetekt?l a középkorig], “arisztokratikus kor” [a reneszánsztól a klasszicizmusig], “demokratikus kor” [a romantikától a XIX. szd. végéig] és “kaotikus kor” [XX. szd.].) A három címet nézegetve – Attila József, Perched on Nothing's Branch; Ferenc Juhasz, Selected Poems; Laszlo Németh, Guilt – rögtön világossá válik számára, hogy noha a magyar irodalom eszerint a nyugatihoz tartozik, ezek kanonizáló értékeinek különböz?eknek kell lenniük. Hiszen ha megkérdeznénk a dologról jónéhány magyar irodalmárt, s válaszaikat összegeznénk, aligha jönne ki ez a három m?. Már csak azért sem, mert számukra nem is létezik ilyen J. A.-könyv, hogy Perched on Nothing's Branch (kb. A semmi ágán gubbasztva), úgyhogy ez (bizonnyal) válogatott verseinek valami angol kiadványa lehet. Ugyanez a helyzet Juhász Ferenc Selected Poemsével (Válogatott versek) kapcsolatban. Ami a harmadikat illeti, kétséges, hogy az irodalmárok közt végzett feltételezett közvélemény-kutatás során a B?n (vagy talán az Iszony?) bekerülne az els? ötvenbe – csak a prózát tekintve. Talán nem olyan borzasztó nagy költ?i túlzás azt állítani, hogy Juhász Ferencet ma iskolán kívül senki sem olvas Magyarországon. Tehát a magyar irodalmár egy kissé értetlenkedve szemléli Bloom választását, és ha megpróbálja megmagyarázni, akkor homályosan feldereng neki, hogy W. H. Auden egyszer valami nagyon nagyot talált mondani Juhász egyik versér?l, s?t él a gyanúval, hogy Bloom inkább ez utóbbi kijelentést olvashatta, mint a szóbanforgó verseket.

Az persze egyáltalán nem kötelez? az angol nyelv? irodalom kit?n? történészének, elmélészének és kritikusának, hogy olyan nagyon sokat tudjon a magyar irodalomról. Ám ha így van, miért lenne kötelez? neki elvégeznie a kanonizálás munkáját ez ismeretlen területen?

Igen, a kérdés rossz. Bloom valószín?leg feltételezi, hogy az a lista, amelyet a magyar irodalom kit?n? történészei, elmélészei és kritikusai állítanának össze mint a magyar irodalom kánonját, nagyon másképp nézne ki, mint az övé. És e különbség abban leli magyarázatát, hogy Bloom – a címben világosan jelzett intenció szerint – nem a magyar (vagy bármely más) nyelv? irodalmak kánonjának listáját kívánja adni, hanem a Nyugati Kánonét.

De épp az imént jutottunk arra, hogy a magyar irodalom a nyugatihoz tartozik. Ha a Magyar Kánon – amelyben bizonnyal ott vannak J. A. versei, ám ha két további hely kiadó még, akkor ezek bizonnyal nem a Bloom által kiválasztottak – nem automatikusan adódik hozzá a Nyugati Kánonhoz, akkor valószín?leg van egy (vagy több) olyan hely Nyugaton, ahonnan jobban lehet látni, mi valójában és inkább nyugati, mint a magyar irodalom terrénumáról (mely, e tekintetben legalábbis, nem tartozik annyira a Nyugathoz).

Hol lehet ez a hely? (Ez itt a vicc-ziccerek helye.)

Ha mármost a mi magyar irodalmárunk tovább lapoz, a Nyugati Kánonba felvett amerikai m?vek hosszadalmas listáját nézegetve alighanem elkezd er?södni benne a gyanú, hogy, el?ször is, sokkal több magyar könyv férne bele (mint három), valamint hogy, másfel?l, az a bizonyos jó hely, ahonnan jobban lehet látni Nyugatot – nevezzük centrumnak –, tán nem is rendelkezik annyira széles horizonttal. Vagy legalábbis könnyebben engedi megtéveszteni magát az érzékek csalásától: ami közelebb van, nagyobbnak látszik. Ha a Nyugati Kánonban, a “kaotikus korszak” alatt felsorolt, összes nem-angol nyelv? m?vek száma 364, akkor egy francia bizonyosan nem venne fel 478 angol nyelv?t, amiként azt Bloom teszi. Ha az angol, amerikai, kanadai, ausztrál m?vek el vannak különítve, akkor egy német nem tenné Kafkát, Bernhardot, Celant, Dürrenmattot ugyanazon címszó – “Németország” – alá, amiként azt Bloom teszi. A távoli dolgok elmosódnak. Minél messzebb vannak, annál kisebbek. Annál jelentéktelenebbek. Annál kevésbé beszédesek. De a legbeszédesebb az, hogy Bloom listájának számos tételénél ott találjuk a zárójeles megjegyzést: "(fordította X. Y.)". Muszáj megkérdezni: mire fordította? Nyugatira?

Az iménti gondolatmenet/kérdéssor persze éppúgy érvényes a fent nagyvonalúan önazonos és körülhatárolt egészként koncipiált “Magyar Kánon”-ra is.

Amelynek Szegedy-Maszák csupán egy, ha nem is éppen a leghatalmatlanabb, diszkurzív ágense.

Az amerikai szcénával való összevetés fontos lehet. Ott ugyanis a “kánoniság” problémáját egyértelm?en néhány vállaltan ideologikus és politikai motiváltságú (s csak részben “szigorúan” irodalom)kritikai irányzat vetette fel, amikor egyre nagyobb teret kívántak szentelni különböz? társadalmilag elnyomott csoportok íróinak, olvasóinak, m?veinek. Ennek láttán a konzervatívabb irodalmárok megkongatták a vészharangot: mi lesz, ha az oktatásban a klasszikusokat kiszorítják a politikailag bizonnyal korrekt, ám esztétikailag bizonnyal silány m?vek, a radikálisok viszont azt válaszolják e naiv széplelkeknek, hogy mi más lenne a ti “esztétikaitok”, mint ideológiátok – az uralkodó “Dead White European Male” ideológia – korolláriuma? (Vö.: “Az esztétikai élvezet mindig a fennállót legitimálja” – Adorno.)

Magyarországon furcsamód nem jelenik meg nyíltan ez a politikailag vállaltan és öntudatosan elkötelezett irodalomkritikai irány (néhány – sok? – egyre tompább agy(ar)ú vaddisznót leszámítva), s látszólagos egyetértés honol az egyébként finoman fogalmazva durván különböz? értelmez?i közösségek között a tekintetben, hogy az esztétikai érték a legf?bb érték, és a politikát – f?leg így a szabadságba’ ma már – ki kell küszöbölni, vagy legalábbis ne politikai elkötelezettsége miatt szeressük ezt vagy azt az írót, esetleg annak ellenére próbáljuk meg szeretni, esetleg satöbbi.

Pedig nem ártana néha egy kicsit nyíltabban tematizálni a saját pozíciót, miel?tt Nietzschéb?l és Foucault-ból kis etikettszabály-gyártó dogmatikusok, Derridából és de Manból a szigorú irodalomtudomány alapjainak lerakói, derék konstruktorokra váró f?mérnökei lesznek; miel?tt elhisszük Kosztolányinak ezt a homo-antiideologicus-piskótát; és miel?tt végképp kitiltják a szak- és úriemberek egyre exkluzívabb klubjából az ideológiai meghatározottságokra rákérdez?t. (Mely utóbbinak szemében aki megállás nélkül és egyre hangosabban szakmázik, az a leggyanúsabb ideológiailag.) Mert így kb. az a helyzet alakult ki, hogy a valamelyest, valamely vonatkozásában nyíltan politikai/ideológiai m?vek a saját táborban bocsánatos, az ellenfelekében megbocsáthatatlan b?nöknek min?sülnek, más m?vek pedig, melyeknek politikai/ideológiai “hovatartozása” nem kézenfekv? – nos, hát azt természetesen esztétikailag és csakis esztétikailag vizsgáljuk, de szigorúan esztétikailag, a vak is láthatja, még az ellenség is, muszáj neki elismerni, hogy pártatlanok vagyunk, hogy szigorúan szakmai szempontok alapján bírálunk. Az els? esetben az ellenséges objektumot politikailag/ideológiailag, a második esetben esztétikailag denunciáljuk, jóllehet értékítéletünk alapja mindkét esetben ugyanaz volt. (Na, melyik.) Az utóbbi esetben az értékelések persze ritkán ilyen élesen fekete-fehérek, de ha megnézzük az egyes értelmez?i közösségek kánonjait, nagyon logikus összefüggéseket találhatunk a politikai/ideológiai elkötelezettségi rendszerrel.

Szegedy-Maszák Mihály Irodalmi kánonok cím? könyvének f?h?se, kétség sem férhet hozzá, Kosztolányi Dezs?.

(KOSZTOLÁNYIII!!! ADY? BABITS?) Kritikai-történeti jelleg? írásaiban Szegedy-Maszák foglalkozik Babitscsal, Kosztolányival (három írásban), Kemény Zsigmonddal, Henry Jamessel és Virginia Woolffal, Adyval, valamint Radnóti Miklóssal. Jameset és Woolfot az angolszász irodalmakban meglév? kanonikus rangjukhoz ill? reverenciával tárgyalja. Radnóti esetében az idegen nyelv? irodalmakban elérhet? elismertség, vagy legalábbis viszonylag széles kör? ismertség esélyeit latolgatja (s mellesleg az egyik legjobb írásnak t?nik). Talán némely olvasó számára furcsának t?nhet, hogy Adyt rengeteg – és helyenként súlyos – kritikai megjegyzéssel illeti, ám ha figyelembe vesszük a Szegedy-Maszákhoz közel álló értelmez?i közösségek Adyról alkotott véleményét, akkor mértéktartó és – nevezett értelmez?i közösség egyik kedvenc szavával – “méltányos” írásnak nevezhetjük a Hortobágy poétájáról szólót. Eltér? logika alapján, de hasonlóképpen min?síthet? A rajongók-tanulmány: az elemzés komolyan felveti a m? mai olvashatóságának kérdését, mégpedig azon érdekes összevetés keretében, miszerint nem lehetséges-e, hogy bizonyos térben távoli, de id?ben közeli m?vek (példaként B. E. Ellis Amerikai psychóját hozza) esetleg jobban olvashatók, mint az említett XIX. századi magyar m?. Tudvalév?, hogy Szegedy-Maszáknak szívügye Kemény, monográfiát írt róla, továbbá boldog ?se, mindazonáltal elemzése korrekt. Igazából két szerz? kanonikus rangjához nyúl hozzá, Kosztolányiéhoz és Babitséhoz. Nem egyenl? el?jellel. Kosztolányiét felfelé nyomja, Babitsét lefelé.

Szegedy-Maszák Kosztolányihoz való viszonyának lényege, hogy egy minden kritikán felül álló géniusszal van dolgunk, aki úgyszólván tökéletes, nemcsak messze a legnagyobb magyar író, de reflexívebb írásaiban is mindent helyesen lát, már a tízes években megmondta, amit Roman Jakobson vagy Paul de Man csak évtizedekkel kés?bb, más nemzetközi sztárok meg még kés?bb, s?t, van, aki máig nem tudja, amit pedig Kosztolányitól már régesrég tudhatna. Babits ezzel szemben a legtöbb kérdésben hibá(d)zik. Újra és újra, szinte kényszeresen bukkannak fel a hierarchizáló szembeállítások: “Babits álláspontja ebben az esetben kétségkívül maradibbnak, s?t talán elavultabbnak is nevezhet? Kosztolányiénál…” (23). A Babitsot a “szövegközöttiség” elvének érvényesítéséért megdicsér? mondatban sem mulasztja el azt a közbeékelést, mely szerint Kosztolányi “lényegesen nyitottabb fogalomként értelmezte az irodalmat” (29). “Noha alkalmanként Babits is hivatkozott irodalmárok munkáira, élete utolsó másfél évtizedében Kosztolányi gyakrabban élt ezzel a lehet?séggel – amit azért érdemes kiemelni, mert a köztudat Babitsot véli poeta doctusnak” (35). “Amikor külföldi szerz? m?veit méltatta, Babitstól eltér?en nem egységes világirodalmi folyamatra, hanem nemzeti hagyományokra vonatkoztatott” (36). (S az el?bbi naivitás, az utóbbi realitás.) “…Kosztolányi – Babitscsal ellentétben – fölfigyelt az amerikai irodalom önállóságára…” (38). “Kosztolányi tájékozottsága több vonatkozásban sokoldalúbb volt, mint Babitsé vagy akár Szerb Antalé” (42). Kosztolányi “a fordítást els?dlegesen a cél-, nem pedig a forrásnyelv kultúrájának részeként fogta fel, és elhatárolta magát attól a Babits által is képviselt eszményt?l, mely szerint a m?fordításnak arra kell törekednie, hogy meg?rizze vagy átmentse az eredeti szövegben adottnak vagy nyilvánvalónak föltételezett értelmet és/vagy hangnemet” (43). (Mondani sem kell, Szegedy-Maszák határozottan az el?bbi mellett optál.) A konkrét fordításszemelvényeknél úgyszintén: Kosztolányi megoldásai mindig tökéletesek, tudják a jelöl?k fontosságát, Babits viszont – Tóth Árpáddal, Szabó L?rinccel egyetemben – a jelöltek mocsarába fúl. (Erre még visszatérünk.) “A cseh trombitás” elemzése kapcsán állapítja meg, hogy Babits vagy Csáth m?veit a hanyatlásérzet jellemzi, Kosztolányi viszont ironikus (144). (Ezek sem értéksemleges deskripciók. Hanyatlásérzet rossz, irónia oké. Ezzel még együtt is rezdülnék, viszont Kosztolányi életm?ve dugig van hanyatlásérzettel, jelenszidással, aranykorsóvárgással. Az efféle szelektív olvasásmódra szintén visszatérünk.)

Kosztolányi, nyilatkozatai szerint, mélyen politika- és ideológiaellenes költ?. Önértelmezéseinek egyik centrális kategóriája: arisztokratikus. Ez, amiként élete és gondolkodása: kiváltképpen polgári.

Mint er?s (félre)olvasóhoz illik, er?sen kidekorálom néhány könyvemet. Ez nem annyira indulatos örömködés, inkább szisztematikus munka. Külön jelölések vonatkoznak a szerz? tulajdonított szándékainak kiemelésére, külön jelölések a szöveg vélt öndekonstrukciójának locusaira, megint más aláhúzások, margón elhelyezett jelek, rövidítések a saját szempontjaimmal, mániáimmal kapcsolatos szövegrészekre, fontosnak ítélt kérdéseimre adott lehetséges válaszokra. Gyakran el?fordul, hogy, ha nem vezetem fel a könyv elején szótárszer?en jelölési útmutatómat, bizonyos jeleket id?vel egyszer?en elfelejtek, újra át kell néznem el?fordulásaikat, hogy rájöjjek, minek a jelzésére is szolgáltak. Többek között ez is szembesít azzal a tapasztalattal, hogy ez a – végs? soron, hogy úgy mondjam, a jelenvalólét végességéb?l adódó – kényszer?ség szülte megoldás, mely arra szolgálna, hogy a másodszori olvasást lerövidítse, és lehet?vé tegye, hogy ne kelljen az egészet ismét elolvasnom, csak a már kijelölt “lényeget”, nos, ez a megoldás voltaképpen hermeneutikai hentesmunka, exegetikai exekúció. Aminek tudata gyakran még akkor is teljes újraolvasásra késztet, ha nagyjából a korábbi jelölések és csak azok bizonyulnak “helyénvalónak”.

Van azonban néhány jelöl?, amit nem áll módomban elfelejteni, mert ahhoz jelöltje túlságosan s?r?n fordul el? az irodalomról szóló irodalom margóin. Ilyen az “SzFI”, korábbi, igazságtalan változatában “PMH”. E gyakran felbukkanó akronímák feloldása: “szerz?i filozoféma idézve”, “poetológiai munka helyett”. Ez a jelölés, röviden, arra vonatkozik, hogy számos irodalomkritikus, -történész és -elmélész egy szerz?, m? poétikai jellemzésénél els?sorban vagy kizárólag magának a szerz?nek vagy a szerz?ihez gyanúsan közel álló szólamnak m?beli vagy más megnyilatkozásaiból vett önjellemzését, deklaratív kijelentéseit (vagy a szólam(ok) önreflexív maximáit) idézi, s ezzel az elemzést egyúttal elintézettnek is véli. Az SzFI persze korántsem azonos a PMH-val, de ha a PM Hiányzik, akkor a kritikusnak számolni kell azzal, hogy SzFI-aktusa jelent?sen veszít performatív erejéb?l. Természetesen nem annak a széles körben elterjedt – pozitivizmus-ellenesnek szánt, de a pozitivizmus ismeretelméletében megragadt – etikettszabálynak lennék itt apostola, tánc- és illemtanára, mely szerint a rendes irodalomtudós mindent csak az adott m?b?l vehet, s minden egyebet, amit tud, felejtsen el, szakítson ki abból az intertextusból, amellyel a m? százezerszeresen össze van sz?ve, amelyb?l lehetetlen kiszakítani. Mégcsak nem is arról van szó, hogy a szerz?i nyilatkozatok, önreflexiók olykor tévesek, félrevezet?ek, mítoszgyártók, hazugok s a többi, és éppen ezt tudnánk kimutatni csak a m?re koncentráló szoros olvasatunkkal, igazmondó módszerünkkel, tudományunk még nagyobb dics?ségére. A szerz? önértelmez? nyilatkozata még akkor is primus inter pares, mégpedig minden valamelyest képzett értelmez? számára, ha nem akarja. Mindössze arról beszélek, hogy nincs módszer, amely megkímélne a gondolkodás kínos kötelességét?l. Szegedy-Maszák például számos körülmény figyelembe vételével arra a következtetésre jut, hogy sok tekintetben kételyekkel kell élnünk özv. Kosztolányi Dezs?nének az elhunyt költ?r?l írt könyve hitelességét illet?en. Tökéletesen egyetértek, csak azt tenném hozzá, hogy az inkriminált írásm? pótolhatatlanul informatív olvasmány éppen azokat a dolgokat illet?en, amelyek esetében szépítgetést, maszatolást, ferdítést, hazugsággal felér? elhallgatásokat és hasonlókat gyanítunk. Az olvasás m?vészete több, mint az a la lettre olvasás révén el?álló “elemi tények” számba vétele. Ezt a nem oly vel?trázóan új belátást persze Szegedy-Maszák is nagyon jól tudja és alkalmazza – err?l a fenti példa és majd minden írása meggy?zhet bennünket –, csak egy idézetnél és bizonyos meghatározó hagyományok köré épített kontextualizációjában bizonyul egy kicsit túl hiszékenynek. Szegedy-Maszák tehát igazából nem marasztalható el az SzFI (PMH) “b?nében” mint sorozatos elkövet?. Az egy súlyos példány azonban, amely felbukkan nála (többször is), komoly kanonizációs következményekkel terhes – vagy legalábbis egy jól ismert esztétikai elkötelezettség bevett argumentációját szokta szolgálni –, ezért bátorkodtam el?hozakodni a problémával.

A néhány apróbb eset között említhet?, hogy A rajongók jellemeinek kérdéses önazonosságát illetve bels? bizonytalanságát illusztrálandó ugyan utal néhány szüzséelemre, a verdiktet azonban f?ként a szerepl?k aforisztikus önjellemzéseinek beidézése alapján mondja ki Szegedy-Maszák (91-92). A szimbólum és szimbolizmus különböz? felfogásairól és m?ködésér?l Baudelaire, Mallarmé vagy Jehan Rictus költészetében kizárólag az említett szerz?k (ön)reflexív nyilatkozataira hagyatkozva és azokat készpénznek véve (129-131) halad tovább Ady kérdéses szimbolizmusának tárgyalása felé. Az Adyról szóló tanulmány egyik konklúzióját már a bevezet?ben is megemlíti: “Amennyiben a személytelen és vallási értelemben hitetlen Mallarmé volt a szimbolizmus meghatározó alakja, nagyonis kétséges, hogy az »én voltam Úr, a vers csak cifra szolga« magatartás összeegyeztethet?-e a szimbolizmussal.” (9). És ez az Ady-idézet lenne az a bizonyos súlyos példány.

Annyi mindent beszélt össze a verseiben Ady, miért pont ezt az egyébként híres-hírhedt, sokat idézett nyilatkozatot higgyük el vagy tüntessük ki. Számomra úgy t?nik, ez a mondat inkább az önfelnagyító, egomániás Ady jellegzetes megnyilatkozásai közé tartozik, és nem szükségképpen abba az értelmezési tartományba, ahová az említett hagyomány sémája alapján érteni szokták, ti. hogy Ady itt mintegy bevallja, hogy nem annyira “a forma” érdekli, mint “a tartalom”, avagy a “formam?vészként” számon tartott irigyek és ellenségek számára: hogy slendrián. Így értik, de ne higgyük, hogy örülnek az “?szinteségnek”, a lényeg, hogy a Kosztolányi és Babits – akik ugye nem nagyhangú önjelölt forradalmárok, hanem a kifinomult szépség szerény zsenijei – által képviselt esztétista költészeteszményt szembe lehessen vele állítani. A szép m?vészit a csúnya ideológiaival. A kulturált-polgárit a proli-prosztóval. (S ha el?bbi utóbbit éppen e divízió alapján csodálja, annál rosszabb.) A szokásos ellenszlogen Babits aforizmája: “Nem az énekes szüli a dalt: / A dal szüli énekesét” (Mint forró csontok a máglyán). Ez a szimbolizmus krédójának is lényeges része. A ma teoretikusai ezt szeretik: a szerz? nem mindentudó demiurgoszként, lángoszlopként, váteszként prezentálja magát, hanem a nyelv és a poétikai tropológia önmozgásának szubjektumaként. Nem annyira uralni akarja a (költ?i nyelv)játékot, mint inkább átengedi magát a vele játszott játéknak, nem annyira az ? géniusza beszél a nyelvben, mint inkább a nyelv géniusza beszél benne.

Az említett értelmezési sémát meger?síteni látszik a fenti Ady-idézet közvetlen szövegkörnyezete: “A tolakodó Gráciát ellöktem, / Én nem b?vésznek, de mindennek jöttem” (Hunn, új legenda). Azt gondolom azonban, túlságosan hiszékeny e szokásos értelmezés: Adyt, amiként ismerjük, éppúgy a dalai szülték, nélkülük csak egy g?gös kis “senki, gnóm, nyavalyás” “Tökmag Jankó” lenne, aki már életében elt?nt volna a történelem süllyeszt?jében. Hogy nem így történt, az nem másnak, mint szövegei( hatástörténeté)nek a teljesítménye. Érdemes tehát elgondolkodni a poétikai válaszon is. Öntudat, önérzet és önhittség (és önkanonizálás) dolgában ugyanis nincs lényeges különbség közöttük, legfeljebb a viselkedési stratégiában. Babits persze alkalmas figura volt arra, hogy Ady üresen maradt helyét a nemzeti nagy poeta laureatus bombastus leopardus námberván szerepében betöltse, mert a kor csak meghatározott magatartásmódokat és költ?i imidzseket enged oda, Kosztolányi viszont már az elején elszúrta, az általa megteremtett figurának ugyanis esélye sem volt erre a szerepre. Ezért, hogy a b?vésznek jött Kosztolányi a húszas évek közepén kezd besokallni Gráciából, és a “szegény kisgyermeket” “bús férfira” próbálja átírni, nem sok sikerrel. Mindenesetre Kosztolányi, rendes er?s költ?höz ill?en, kizárt dolognak tartja, hogy ne ? legyen a nemzet szeme fénye. (“A nemzet költ?je – írja Kosztolányiné “Az Ady-vita” cím? fejezetben –, ez a kifejezés [Kosztolányi] számára nem tartalmatlan szóvirág. Igenis, ? a magyar nemzet, az egész nemzet költ?je akart lenni, mindig az akart lenni…” De Kosztolányi levelezéséb?l is, a kezdet kezdetét?l folyamatosan dokumentálhatók a zseni-öntudat, önmaga legnagyobb magyar költ?ként való elgondolásának nyilvánvaló és kételytelen nyomai, kés?i versei pedig tényként rögzítik.)

Az említett értelmezési séma megszilárdításában egyébként maga Babits és Kosztolányi játssza a legjelent?sebb szerepet. És – áttételesen – Ady. Az értekez? jelleg? írásokban éppúgy, mint a versekben. Babits például alighanem igen hatékonyan segédkezett “Pet?fi és Arany” cím? opusával, amelyben – noha ezt többször igyekezett cáfolni – Arany fed?név alatt magamagának adja a babérkoszorút a Pet?fi fed?név alatt futó Adyval szemben, mélyen fájlalva az igazságtalanságot, hogy a jelek szerint nem sok összefüggés lehet aközött, ki hogy tempóz és hogy istenül. Pet?fi (Ady) naiv, félm?velt, érzéketlen, felszínes, látványoskodó, pongyola sutyerák; Arany (Babits) bonyolult, m?velt, érzékeny, mély, szemérmes, gondos arisztokrata. (Aki nem hiszi ezt az összefüggést, járjon utána Babits 1909-es “Ady-Analízis”-ének, és vesse össze a “Pet?fi és Arany”-nyal.) Természetesen Kosztolányi jól ismert “Ady-revíziója” is jelent?s szerepet játszott, amely a homo aestheticus ideológiája alapján támadta Ady ideologikusságát. Kosztolányi ilyen irányú meggy?z?désén azonban (nem oly) furmányos módon és nem utolsó sorban Adynak a Négy fal közöttr?l, Kosztolányi els? kötetér?l szóló recenziója hagyott maradandó nyomokat, mely Kosztolányi eleve meglev? ellenségességét fatálissá er?síti. Ennek az Ady-írásnak az egyik leglényegesebb bináris oppozíciója az “életes író” és az “irodalmi író” szembeállítása, melynek Ady-féle hierarchizálásában természetesen az el?bbinek van primátusa. Kosztolányi simán belesétál “az ellenfél szupplementáris csapdájába” (saját terminusom, ld. Kalligram 1998/7-8-9. 4. o.), s maga is mindvégig érvényesíti, természetesen a hierarchia megfordításával. Ady ilyeneket ír: Kosztolányinál “[n]éha nem tudjuk: mi volt olvasmány, mi volt ötlet s mi volt bens?, lírai fölfakadás? …fogadok bármi pénzbe, hogy hús-vér asszony nincs egyetlen szerelmes verse mögött sem… Emberi dokumentumokat nem kínál ?, mert nem kínálhat… ? m?vész, ? költ?, ? író, nem tudom, hogy mindenkivel meg tudom-e magam értetni: ? irodalmi író. Bevallom, hogy az én számból nem éppen dicséret ez ma…” S végeredményben az alapkérdés az, “szabad-e az életet, mely cselekvést jelent, bet?s álmodozásokra elfecsérelni?”

Ahogy az esszékben, úgy a versekben is, ahogy Babitsnál, úgy Kosztolányinál is, visszatér? séma a hangoskodó, látványoskodó “üres poseur”-ök és a halkszavú, gazdag, érzékeny, kifinomult alkotók szembeállítása. A bunkó cs?cselék csak a festett vérzésre figyel, de nem veszi észre a hallatlan bonyolult, preszi?z, finom lelkek/versek takart sebeit – tudjuk meg például Babitsnak az Arany Jánoshoz intézett verséb?l: “cintányérral mulatnak már a szittyák / s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.” A “pongyola” versus “formam?vész” témájára: “ki vérigéket, pongyolán, szeret, / az versemet ezentúl ne olvassa” (Szonettek). Az “Ady-pörben” Kosztolányi által legsúlyosabbként felhozott próféta-vád éppúgy jelenik meg Babitsnál: “festett céljuk puszta semmi”, s ez érdekes módon összekapcsolódik a kor modern jelenségeivel, látványosságaival, új fogyasztói kultúrájával szembeni idegenkedéssel és ellenségességgel: “rosszkor születtünk”, panaszolja Babits (Festett cél, puszta semmi). Ugyanez Kosztolányi-féle kiszerelésben: “Mit a csaló próféták csácsogása, / nem alkuszom én semmiféle rúttal, / se a labdákért ordító tömeggel, / se számarányokkal, se Hollywood-dal. / T?lem locsoghat megváltó igéket / s unalmas ?rültségeket az ép ész, / nem az enyém a század rongy bohóca, / se a felh?kbe zörg?, bamba gépész. / Nem kell hatalmasoknak úri konca, / s a millióktól olcsó-ócska kegy.” (Költ? a huszadik században) Vagy a mindezeket összegz? Marcus Aurelius: “Császári felség, / emberi nagyság, / roppant pogányság / örök igazza, / bamba tömegb?l visszahúzódó, / trón magasában egyedül él?, / koldus imperátor. // Nem kancsal apostol, / nem zagyva keletnek elmebetegje, / … / megvetve, mi barbár, / mindazt, mi hazugság. // Semmi, ami barbár / nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú. / Nem kellenek ?k se, kik titkon az éggel / rádión beszélnek, a jósok, a boncok, / a ferde vajákos, ki cifra regéknek / g?zébe botorkál, csürhe-silányok, / kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak, / s úgy fintorog arcuk, / mint a bolondé.”

De az “Én voltam Úr, a vers csak cifra szolga” versus “Nem az énekes szüli a dalt: / A dal szüli énekesét” ellentétpár köré szervez?dött értelmez?i séma leginkább azért nagyon vicces eset, mert az Ady-sorban – egyébként kifejezetten Babitsra jellemz? megoldás – a nével?nek az “Úr” el?tti bántó hiánya nem másra, mint verselési okra vezethet? vissza, magyarul, hogy kijöjjön a jambus. Vagyis azt, amit a költ? “tartalmilag” állít, “formailag” hazudtolja meg: a cifra szolga uralja az Úr megfogalmazását. A filozofémát felülírja a poéma. Erre azt lehetne mondani, hogy, bizony, éppen ez bizonyítja, hogy Ady slendrián, slampos versel?. Viszont ha így értjük, akkor az ellenpéldaként szerepeltetett Babits a példaszer? esete az efféle er?szaktevéseknek: ? az, aki a prozódia oltárán minden szemantikai áldozatra, s?t gyakran nyelvhelyességi hibákra képes. Az ikes és iktelen igék mint olyanok ritkán zavarják rímhelyzetben, szinte nem marad ékezet a helyén, a ritmus kedvéért semmilyen szószörnyetegt?l és neologizmustól nem riad vissza, a párhuzamos szerkesztés? (tag)mondatoknál a párhuzamosságot jelöl? köt?szót vagy vonatkozó névmást a metrum kénye-kedvére alakítja, a szórend olykor az olvashatatlanságig inverz és sorolhatnánk. A szóban forgó Babits-idézet egyébként olyan versb?l származik, amely éppen “formailag” meglehet?sen slendrián, ad hoc rímek, hevenyészett metrika, a metaforika viszont ezúttal szépen felépített.

De a megmerevedett séma ellen szól az is, hogy Babitsnál éppúgy el?fordulnak az Adyéhoz hasonló kijelentések, példaként említhetném A lírikus epilógját, amely sokkal er?sebben nyilatkoztatja ki azt a szemléletmódot, amelyet az idézett Hunn, új legenda-locus alapján Adyhoz szoktak kötni. (“Csak én birok versemnek h?se lenni, / els? s utolsó mindenik dalomban / … / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.”).

És az imént Babitsról elmondottak nagyjából Kosztolányira is állnak. Elég, ha csak a Szegedy-Maszák által idézett kisszámú mintára pillantunk, és a már emlegetett hibákba ütközünk, pl. az 57. oldalon idézett Browning-átköltésb?l a nével? bántó hiányára: “megtette a halál már magáét”, vagy az igék ikes/iktelen voltának semmibe vételére: “s a változás ünnepl?-ijedelmes / lázában elvesz”. Az önajnározás szintén meglehet?sen gyakori tünemény Kosztolányinál, de a rendesen az Ady nevével társított önistenítés sem ritka, elég, ha csak egyik legismertebb versére, az arspoetica-szer? Esti Kornél énekére gondolunk: miután leosztott mindenkit, aki a mélységet kéri számon (“Minden búvárnak oly nagy / a képe”), im-ígyen szóla a költ? önmagához: “királyi ösztönöddel / ismersz-e még felettest?”, “légy mint a semmi, / te minden.” Vagy másutt: “Recsegjen a múlt s a bárgyú jöv? is, / nekem magasabb kincset kell megónom. / Uralkodom t?zhányó kráterén is, / még áll a trónom. / Én önmagamat önmagammal / mérem. / Szavam ha hull, tömör aranyból / érem. / Mindegyiken képmásom, mint királyé, / s a peremén / a g?gös írás: / én.”

Ceterum censeo, Ady, éppen egomániájából kifolyólag, olyan sokféleképpen szituálta magát és költészetét, annyiféle trópus, szerep, manír, zsáner, póz fordul el? nála, hogy már csak ezek sokasága is óvatosságra kell hogy intsen bennünket, amikor heveny világrendrakási tevékenykedésünk lázában a “könnyebb kezelhet?ség” egynem?sít? késztetésének engedünk.

(IMPORT IRODALOMKRITIKA ÉS IDEOLÓGIAI ÖNREFLEXIÓ) Mint most már sok éve még több magyarországi kritikus, Szegedy-Maszák Mihály irodalomkritikai tevékenysége is a hermeneutika és a dekonstrukció kett?s vonzásában áll. Pontosabban mozog. Már csak ezért is érdemes megjegyezni egy ezzel kapcsolatban felmerül? elméleti problémát. A dekonstrukció érvelésében – csakúgy, mint a hermeneutikáéban – van jónéhány fontos univerzalisztikus igénybejelentés: ahogy hermeneutika a megértés el?zetesség-struktúráját vagy egy m? ignorálhatatlan hatástörténeti szituáltságát nem valamely speciális értelmez?i módszer halvány segédfogalmának gondolja, úgy a dekonstrukció sem els?sorban azzal büszkélkedik, hogy olyan rendkívüli és er?sen formalizált metodológiai eljárásrend birtokosa, mely egyedül teszi lehet?vé bizonyos igazságok kiderülését, megtörténését. Csupán – önértelmezése szerint – ráirányította a figyelmet a szövegekben (már) mindig is m?köd? dekonstrukcióra, s jóllehet kitartó figyelmének köszönhet?en esetleg élesebb szeme van a szöveg, a nyelv “strukturális tudattalanjának” (Derrida) vizsgálatában, a dekonstrukciót mint (általános) szignifikációs történést nem a dekonstrukció mint (speciális) diszkurzív stílus hozta létre, mint ahogyan a Freud utáni episztémé sem úgy tudja, hogy tudattalan lelki folyamatok csupán a huszadik századi (inter)szubjektivitást határozzák meg. És ahogyan az el?ítélet gadameri “rehabilitációjának” is egyebek között éppen az az értelme, hogy a “felvilágosult” racionalista el?ítélettel szemben általános érvénnyel bizonyítsa az el?ítéletek kiküszöbölhetetlenségét, s?t nélkülözhetetlenségét. Az, hogy egy elmélet masszívan teszteli önnön (és más) tudása történeti relativitásáról szóló tudását, nem inkonzisztens azzal, hogy transzhistorikus univerzálékról szóló (hipo)téziseit is tesztelje.

A mindezen m?veletek lehet?ségfeltételét képez? általános struktúramozzanat az énoncé/énonciation (kimondott/kimondás) megkülönböztetése. Az ilyen m?veleteket alkalmazó kritikus, akár idealista (a jelentések jelöl?kt?l független, identikus idealitásában hisz), akár materialista (a jelentéstermelést a jelöl?k differenciális játékának gondolja), végre kell hajtania az énoncének mint az értelmezés egyetlen valóságának ideiglenes “zárójelbetételét”. Ennek folyamatos érvényesítése nyilván roppant meger?ltet?, úgyhogy a kritikus rendszerint az ab ovo meglev? esztétikai-ideológiai-politikai-élettörténeti “decízió” (az érveléseket irányító el?zetes preferenciaviszonyok) szerint váltogat, s aszerint vizsgálja az énonciation “denegációs” (Lacan) hatásait vagy fogadja el “elemi tényként” az énoncét.

Az ideológiai-politikai önreflexió hiánya a mai magyar kritikában csak kisebb részben magyarázható azzal, hogy a 89 el?tti viszonyok miatt már mindenkinek herótja van t?le. Sokkal inkább azzal, hogy akkor sem volt – mert nem lehetett – és azóta sem alakult ki komoly hagyománya és gazdag kultúrája az ideológiai-politikai önreflexiónak. A politika ma Magyarországon, éppúgy, ahogy 89 el?tt, leggyakrabban lojalitáselv? gombnyomkodást és dialógusképtelen, g?gös, tagolatlan ellenséggyalázást jelent. És a magyar irodalomkritika, noha a háttérben a nagy hagyományú ideológiai-politikai preferenciák változatlanul – vagy apróbb változásokkal – továbbra is meghatározó érvénnyel m?ködnek benne, egy csöppet sem segít ebben. Akik számára ez abszurdan hangzik, annak számára érdemes megjegyezni, hogy a legbefolyásosabb nyugati irodalomkritikák szinte el?írják ezt, s az csak a magyar import b?vészmutatványa, hogy az ilyen jelleg? önreflexiótól “megtisztítva” forgalmazzák ezeket.

Szegedy-Maszák Mihály, úgy t?nik, eltökélten azok táborába tartozik, akik ezt a kultúrát nem fogják gazdagítani, pedig bölcsessége, m?veltsége és megfontoltsága kiváltképpen alkalmassá tenné erre is. Aki az Irodalmi kánonok olvasásával kezd ismerkedni a szakterülettel, ugyancsak elcsodálkozik majd, ha megtudja, milyen hihetetlen mennyiség? szöveg foglalkozik a nemzetközi szakirodalomban az irodalmi kánonok kérdéseivel, de még inkább meglep?dik, ha megtudja, hogy a dömpinget kiváltó és fenntartó problémák alapvet?en politikai természet?ek. De ezt nem Szegedy-Maszák könyvéb?l fogja megtudni. Hiszen abban azt látjuk, hogy még Ady esetében is, ahol pedig maga hangsúlyozza, hogy az egyik legkomolyabb nehézséget költészetének és hatástörténetének ideológiai-politikai vonatkozásai jelentik, eszébe sem jut, hogy, akár csak egy mondat erejéig is, belekapjon a problémába. Mely utóbbi nyilván jóval szerteágazóbb, mint hogy a komenizmusba’ minden második általános iskola valamely frekventált fertályán ott volt az Ady-idézet, mely szerint, ugye, mióta ember nézne az égre, vörös csillag lett volna a reménye.

Szegedy-Maszák Ady-írásának bölcs konklúziója: “A huszadik század legvégén nagyon nehéz érdemlegeset mondani Ady költészetér?l. Legjobb versei mutatnak némely hasonlóságokat a szimbolizmussal. M?veinek olyan jellemz?i, melyek szembeállítják ezzel az irányzattal, rendkívül szorosan függnek össze Magyarország politikai mozgalmaival. Kevés költ?t sajátítottak ki oly mértékben, mint ?t, s e kisajátításoktól bajosan lehet függetleníteni m?veinek hatástörténetét. Életm?ve olyannyira tele van önellentmondással, hogy megítélésében aligha lehetséges közmegegyezés a különböz? neveltetés? s világszemlélet? magyar olvasók körében.”

Ha tehát szimbolista, akkor a legjobb. Ha nem szimbolista, akkor… Akkor politikai. Ha politikai, akkor kisajátítható.

Az Ady és a szimbolizmus viszonyáról szóló írásában a következ? megállapítások t?nnek a legfontosabbnak (a teljesség igénye nélkül, és nem fontossági sorrendben): 1. Ady szokásos “szimbolista” jellemzését csupán módjával lehet elfogadnunk. Igaz, hogy poétikájának egyik legf?bb ösztönz?je, ihletforrása, stílusának vagy modorának egyik legf?bb alakítója a francia szimbolizmus, ám, mint Szegedy-Maszák nem gy?zi hangsúlyozni, “inkább Verlaine, mintsem Mallarmé szellemében olvasta Baudelaire-t” (129), ami egyfel?l jelenti, hogy 2. Ady számos fontos tekintetben megragadt a 19. századi poétikáknál, másfel?l pedig 3. receptívvé teszi ?t a Verlaine-féle “giccsre” (uo.). 4. Nagy hatással volt rá az alig-szimbolista, másodvonalbeli Rictus, akinek költészete számos jegyében meghatározza Adyét, úgymint a szóbeliséget idéz? versnyelv, a gyakori ismétlések, a politikai célzatosság beszédmódja stb. 5. Ahol azonban – mint els?sorban a Vér és aranyban – költészete leginkább megközelíti a Mallarmé eszményének megfelel? szimbolizmust, ott jó.

Szegedy-Maszák Adyval kapcsolatos megítélésének mércéje tehát Mallarmé. Mallarmé pedig jelen esetben (is) a kritikusi elvárásrendszer pozitív pólusának neve. Az elvárásrendszer f?bb tételei pedig filozófiai jelleg?ek. Ez igen gyakori a mai irodalomkritikában. Ami érdekes benne, hogy e Szegedy-Maszák által is el?szeretettel érvényesített eljárások közül jónéhány a magát nyíltan politikailag elkötelezettnek valló – f?ként amerikai, illetve néhány jelent?s francia szerz? amerikai recepcióján alapuló – kritika sajátja és logikus alkotóeleme. Ilyen például a szépirodalmi szövegek nyelvfilozófiai, szubjektumelméleti, episztemológiai – nem vizsgálata, hanem: – vizsgáztatása. Nos, ezzel semmi gond, mindenki azt csinál a szövegekkel, amit akar, ráadásul ma már majdnem mindenki ezt csinálja, egy elem azonban – csakúgy, mint az amerikai változatok többségében – igen inkonzisztensnek t?nik.

A beszél? én integritását a legfontosabbnak tartó, az irodalom(történetírás)ban a személyiség példaadó kvalitására figyel?, ego-centrikus humanista paradigmának a nyugati elméletekben már megszokottnak számító bírálatába számos honi kritikus is beszállt, köztük Szegedy-Maszák Mihály. Amiként nyugaton, úgy hazánkban is némiképpen afféle “tenured radical” (R. Kimball) all?r ez, ezek a beszél?k nem igazán úgy t?nnek fel számomra, akik akár csak a legcsekélyebb mértékben vállalni tudnák az én decentrálódásának komolyabb konzekvenciáit; ezek a beszél?k inkább az individualizáció bajnokainak tekinthet?k, semmint olyanoknak, akik bármit is komolyan gondolnának abból, amit Deleuze és Guattari, Lacan és tanítványai, Laing vagy Foucault, a probléma legradikálisabb gondolkodói pedzegetnek, számukra az olyan mondatok megfogalmazói, miszerint “there’s nothing pathological about ego-loss” (Laing) csak a patologikus apologétái lehetnek. A közvetlenül a társadalmi területre befektet?/azt megszálló (“investir”) vágytermelés “molekuláris” “embertelensége” rémület számukra. Otthonuk a különféle “moláris aggregációk” (Deleuze–Guattari). Isten, haza, család. Mi és ?k. A hatalom intézményes fixációja. Állam, egyház, tudomány. “E kutyák közül melyik is akarna megdögleni?” (Nietzsche). Csereviszonyaik lényege a kapcsoltáru-forgalom. Az érdekkontraktusok metanarratíváját nem az intézmények létokának tekinthet? célok képezik, hanem az intézményes hatalmi expanzió, érvényesítésük alapm?velete a kizáró diszjunkció. A radikális retorika normális (normatív) polgárokat takar. A létkérdés tulajdonkérdés.

A meghatározó nyugati kritikai stílusok jellemz?i közül egyébiránt Szegedy-Maszák nem csupán a saját ideológiai elkötelezettség tematizálását nem veszi át, hanem a pszichoanalitikus kritika új (?) felfogásmódját sem. Érdekl?dése hiányának alighanem az lehet az oka, hogy – mint többnyire mellékes megjegyzéseib?l kiderül – a pszichoanalitikus elméletek bevonását a “klasszikus” freudiánus módon érti, vagyis nagyjából a szerz? vagy/és a befogadó pszichoanalizálásaként, nem pedig a pszichoanalízisnek a f? “vizsgatárgyak” – nyelv-, szubjektum- és ismeretelméletek – problémái kapcsán nehezen nélkülözhet? belátásai érvényesítéseként. Ebben közrejátszhat, hogy Szegedy-Maszák els?sorban a Yale kritikusaira koncentrál, ahol Bloom a pszichológia, Bloom viszont utálja Lacant. De de Man Bloom-kritikájából is az derül ki, hogy a “flamand születés? irodalmár” (53) a pszichológiai és nyelvi realitás között semmilyen lényegi kapcsolatról nem tud, s?t.

Kosztolányit elvileg a politikus költ? zavarja leginkább Adyban. Ám a politikai költészet ellen szóló érvei hallatlanul gyengék: “Ha politikai költészetre vetemedik, két veszedelem fenyegeti. Vagy néven nevezi, hogy mit akar, s akkor tartalmas, de m?vészileg lapos és unalmas. Vagy pedig csak céloz erre, messzir?l, tétován, s akkor pufogóvá, fráziscsépl?vé, jelszavassá válik, afféle dörgedelmes néptribunná.” Szegedy-Maszák írásaiban inkább közvetve jelenik meg a költészet átpolitizálásával szembeni averzió. E közvetít?dés kulcsfogalma a Kosztolányi által is kínált “messianizmus”, melynek Lyotard után nagyon határozott (negatív) értelmezései vannak forgalomban. Nyilván ez is egy ok, amiért Kosztolányit “korszer?nek” lehetne tartani. A “nagy elbeszélések” posztmodern kritikájának azonban nem önmagában a messianisztikus vagy utópisztikus mozzanattal van baja, hanem az ezek alapját képez? univerzalisztikus világértelmezésekkel, filozófiai antropológiákkal stb. Ehhez képest a “Különvélemény”-ben Kosztolányi valójában azért rója meg Adyt, mert “[a]lapjában egy felületes, könnyen hiv? optimizmus lakozik benne” és ez megakadályozza abban, hogy meglássa, “ami igazán fontos, létünk változhatatlan siralmát”.

(KOSZTOLÁNYI?) Kosztolányit A szegény kisgyermek panaszai tette igazán közismertté és népszer?vé. Ez lett a meghatározó a közönség számára kés?bb is, legtöbben az abban létrehozott szerepet látták és várták el a kés?bbi Kosztolányi-versek esetében is, hiába a költ? egyre er?söd? igyekezete, hogy megszabaduljon e beskatulyázástól. Noha nyilvánvalóan leegyszer?sít? ez a kép, a költ? Kosztolányi egyáltalán nem vétlen e kép bemerevedésében. Nem hinném, hogy kizárólag arról van szó, hogy az egyszer? (bamba, operetten nevelkedett) nép makacsul nem veszi észre “az igazi” Kosztolányit. Inkább arról, hogy még a kés?i “nagy” “létösszegz?”, “komoly” és hasonló jelz?kkel ellátott versek, a Hajnali részegség vagy a Szeptemberi áhitat alapvet? hangfekvése sem sokban különböznek a “szegény kis szimbolista trombitás klapec nyöszörgéseit?l”. A meghatározó m?vészi-kulturális hagyomány két, egymással összefügg?, centrális metaforája, a “mélység” és a “súly” szempontjából mély és súlyos különbségek lehetnek, de leginkább tematikailag, és amir?l itt beszélek, az nem els?sorban tematikai kérdés. A mélység és a súly, a “komolyság” igazolására tematikus érveket szokás hozni: Kosztolányi élete végén egyfolytában a halállal küzd a m?veiben, a betegséggel, az értelmetlenséggel, a semmivel, és ez lenne garancia arra, hogy komoly m?vészettel van dolgunk, nagy lelki és gondolati mélységekkel, bármit is mond Esti Kornél a mélység sekélységér?l és a medvék megvetésér?l. A versekben mindig a költ? lelkének rezdüléseir?l van szó, és ez a lélek megmaradt a csillogó szem?, érzékeny, álmélkodó-különös-furcsa, aranyos gyermeknek, anyuci szeme fényének. A Kosztolányi-versek zöme jóvátehetetlenül negédes, cukros, mézesmázos, még a halál is ragad a sziruptól. Hiába a verselési ügyesség, Kosztolányinak csak prózában sikerült viszonylag er?set produkálnia. A költ?i életm?b?l én egy jó versszakról tudok: “Aztán a délután is furcsa nékem, / hogy a napot árnyékok temetik, / a zongorán, mint hajdan a vidéken, / örvénylik a »Sonata pathétique«, / bukdácsol a billenty?n tompa búban / az édes elmebeteg, árva Schumann, / s mert nem lehet már jobban sírnia, / száján kacag a »schizophrénia«.” Bár itt is ügyetlen megoldás a “száján”, továbbá meglep?, hogy a kézenfekv? “hajdanán vidéken” helyett miért szerepel a “hajdan a vidéken”, amikor ez biztosan megsérti “a szótári jelentést”, amennyiben “a vidék” jelentése (nével?vel) kb. “a környez? táj”, nem pedig a f?várossal szembeállított földrajzi egység (ugyanis nével? nélkül jelenti ezt), márpedig itt nyilvánvalóan ez utóbbira szeretne utalni a költ?.

Ezt csak úgy mondom. Mert nyilván jelent?s mértékben meghatározza azt, hogy miként látom Szegedy-Maszák Kosztolányira vonatkozó értékítéleteit, noha szó sincs róla, hogy a saját értékítéleteimet kérném számon. Csupán az érveléseiben lépten-nyomon felbukkanó, személyelv? elfogultság szembeszök? számomra. (És Babitscsal kapcsolatban is, ellenkez? el?jellel, és nemcsak Szegedy-Maszáknál, hanem sokaknál, mintha csak egyeztetve lenne a projekt, és furcsa mód mindig Kosztolányival szembeállítva. Ezt, mint oly sok mindent, egyáltalán nem értem. Csak ahhoz járul hozzá, hogy még inkább elmélyítsék és kiszélesítsék a m?elemzés és az esztétikai értékítélet közötti, általam már így is hatalmasnak vizionált szakadékot.)

Szegedy-Maszák Kosztolányi levelezésér?l és naplóiról szóló írása, mely kit?n? és érzékeny írás, szintén nem mentes bizonyos szemellenz?sségt?l. Csak a szépre emlékezik, mint Huszti Péter. A hajlékonyság és a gerinctelenség, a m?vészi szeszély és a mindenki mást ignoráló hisztéria, a legkülönfélébb tapasztalatoknak való teljes önátadás és durva leegyszer?sítésük között én nem mindig úgy húznám meg a határt, ahogy azt Szegedy-Maszák teszi – legalábbis Kosztolányival kapcsolatosan.

Szegedy-Maszák egyhelyütt megfeddi Márton Lászlót – aki bevallása szerint “[a] Babitshoz írt kilencven-egynéhány [Kosztolányi-]levélben egyetlen ?szintének ható mondatot” talált –, mondván, “gyanítható, hogy az értelmez? önkénye dönti el, melyik kijelentés számít ?szintének”, továbbá “[e]gyáltalán nem nyilvánvaló, hogy az ?szinteség érvényes értékel? kiindulópont a romantika utáni (vagy el?tti) irodalomban”, továbbá “korántsem bizonyos, hogy a Nietzsche utáni korban magától értet?d?nek lehet tekinteni a személyiség zárt egységét és önazonosságát” stb. (46). Az “?szinte(ség)” (eldönthet?ségének és értékelésének) problémája túl bonyolult ahhoz, hogy itt rámerészkedjünk e veszélyes terepre. Mindenesetre megjegyzend? legalább két dolog. Az egyik, hogy Kosztolányi gyakran maga is érvényesíti az ?szinteség kívánalmát, éppen Szegedy-Maszák idéz t?le ilyen szellem? megnyilatkozást: “»A ravasz jelz?knél, az egzotikus metaforáknál többet ér egy ?szinte szó…«” (42). S ha így van, az értelmez?nek illik egy kicsit komolyabban vennie. A másik, hogy mégha Kosztolányit monolit módon lehetne is értelmezni ez ügyben, azért ezt az ?szinteség-pitét akkor sem lehetne ilyen egyszer?en a szemétbe hajítani: olyan, Szegedy-Maszák által is, és egyenesben, használt szavakkal, mint “hiteles(ség)”, “igaz(ság)”, ezerszeres szálakkal és szétbogozhatatlanul szövik össze jelöl?láncaink. Az efféle “point de capiton”-ok körül csúszkáló igazság-diszkurzus – nem hiszem, hogy e jóslathoz a legcsekélyebb vakmer?ség is szükségeltetik – még egy jó darabig alapvet? része lesz a nyugati kultúráknak. Az ?szinteség számonkérését idejétmúlt csacsisággá denunciálni, konsekventerweise, egy kicsit korainak t?nik. Léteznek olyan szempontok, nem is lényegtelenek, ahonnan nézve az ?szinteségnek semmi köze sincs a személyiség zárt egysége és önazonossága el?feltevéséhez, illetve az ezzel ellentétes állásponthoz. Ez utóbbiból nézve kétségkívül bonyolódik az ügy, de nem feltétlenül és nem els?sorban arról van szó, hogy a Nietzsche utáni személyiségkép egymástól tökéletesen elszigetelt részekre szétesett szubjektumokról tud, melyek, afféle Dr. Jekyllek és Mr. Hyde-ok gyanánt mégcsak nem is tudnak egymásról: a személy integritásának ez a fokú megsz?nése er?sen atipikus. A tipikus esetben viszont kit?n?en értelmezhet? az ?szinteség, például mint a valamelyes integritással azért mégiscsak rendelkez? személy részletkésztetései (Partialtriebe), felettesén-parancsai bels? vagy éppen egymás közötti ellentmondás(osság)ainak, a személy rendszerint igen súlyos ambivalenciáinak feltárásaként (vagy ennek kísérleteként). Az “értelmez? önkényének”, azt hiszem, itt sincs nagyobb szerepe/veszélye, mint akármelyik fontos hermeneutikai m?velet esetén. Valószín?leg nagyon másképp olvasok, mint Márton László, mindazonáltal (kosztolányiul: mindazáltal) nagyon hasonlóan tudnám csak megfogalmazni véleményemet, azaz, egész pontosan nagyon másképp, mert sokkal durvábban fejezném ki magam, és nem korlátoznám e véleményem érvényét a Babitshoz írott levelekre, de kiterjeszteném az egész levelezésre. S csak b?víteni lehetne ama jelenségek sorát, melyekre Márton is felfigyelt. (S?t, nagyrészt maga Szegedy-Maszák is, csak úgy látszik, Kosztolányi-rajongása olyan természet?, hogy ellehetetlenít minden kritikát.)

Miközben elvileg nyugatos, egy levélben Fülep Lajosnak így ír: “A Nyugat egy kifejezetten anti-szimbolista, józan, racionális alapon álló, metafizika- és gondolatgy?löl? zsidó pártszövetkezet. Impotens rikoltozás rekedt torokkal. Szifiliszt?l berekedt torokkal.” (Erre a kitételre természetesen Szegedy-Maszák is felfigyelt. Kommentárja: “nem gondolta, hogy a Nyugat teljességgel megfelelne az ? eszményeinek”. Nos, ezt nevezném én understatementnek.

“Mert nem tréfa, amit a n?gy?löl?k mondanak. N?gy?lölet tulajdonképpen nincs is. Azok, akik úgy beszélnek, mint én és mások, egyszer?en helyesen látnak… A n?t nem szabad lelki üggyé tenni. Soha, semmi áron. A férfi akkor a legszebb, ha kócos hajjal megy az utcán, s gondtalanul fütyörészve les egy ingyen koituszt…” “Minden n? szobalány…” Miközben hihetetlenül ciki, cukros leveleket ír a süld? Lányi Heddának. “Most gondolatban er?sen megcsókolom ezt a kedves, kedves, édesen elrajzolt szájat, amelyet a véletlen is csak egy bolygó, fantasztikus költ?nek teremtett, aki májusban tele szívvel és dalolva Párisba megy. Ezzel a csókkal megyek el innen.” “És velem vagy mindenütt. Olaszországban, Párisban, havas hegyeken és sötét, olajfaillatú völgyekben. Kicsoda vagy te, hogy ily könny? vagy? Könny? és karcsú, mint a fecske. Te fecskelány! Te fecskelelk?, fecskekönny?ség?, repül?, táncolva repül? lány, te kék égben, kék vizeken csicserg? madár! Te én!! Te költ?, te isten, te minden!!!” “Jártam ott kora hajnalban, mikor még fenn volt a hold, fényes délben szomorkodó délután, vérpiros estéken, csókzajos éjszakákon.” “…élni érdemes – magáért. Csakis magáért. Aki szép és jó és olyan – majdnem olyan –, mint egy Eszme, egy Gondolat.” És így tovább, nagyon hosszan. (“Ámde elég a n?kb?l! A vaginák kellemetlen illata facsarja az orrom!” Ismeretlennek.)

Juhász Gyulát kifejezetten leba, na, lebarmolja, amiért verset írt Kiss Józsefhez, Jász Dezs?nek írva “Kiss József a földkerekség és a világegyetem legarcátlanabb embere… piszkos és lelketlen panamista”, “ítéltegyönge öreg ember”, Kiss Józsefnek írva viszont ? “a nemes és finom magyar vers egyetlen m?vésze”. Babitsnak írva a “poézis nem a szifiliszes és impotens Ady Endrék, az agyalágyult Juhász Gyulák… el?joga”, Juhász Gyulának írva viszont “ön egy nagy átfogójú ember, egy író, akiben megvan a Carlyle által kívánt univerzalitása a zseninek – ön mindenre és mindenben jó” stb.

Miközben g?ggel pattog bárkivel szemben, sért?döttségt?l fuldokolva osztja ki Adyt, Juhászt, Babitsot; aközben Veljko Petrovicnak, Horvát Henriknek, Emil Isacnak, az összes potenciális fordítójának effektíve csontig nyal, nem riad vissza a leggusztustalanabb tömjénezést?l sem.

Mindez teljesen rendben van. Az viszont már nem biztos, hogy az igazi Kosztolányi-szeretet ezeknek és más ambivalencia-kelt? jelenségeknek elhárításán vagy tagadásán alapul. Szerintem ellenkez?leg.

Azután van némi ellentmondás abban is, hogy Szegedy-Maszák rengeteg példát hoz annak igazolására, hogy Kosztolányi mennyire tudta, hogy ki a jó szerz? és ki a rossz (38-40), értsd: a korabeli kánonoktól nem megtévesztve, de amit ugyanakkor nehéz másképp, mint sub specie aeternitatis argumentálni, ez pedig, és ezt éppen Szegedy-Maszák argumentálja remekül több helyütt, igencsak problematikus, hiszen kizárólag id?ben változó és térben korlátozott kánonok vannak. Igaz, hajlamosak vagyunk m?vek és szerz?k felívelésének és hanyatlásának rajzolatát “az örökkévalóság mozgó képének” látni, hajlamosak vagyunk bizonyosnak tudni, Longfellow, Hauptmann vagy Anatole France már sohasem fognak felkapaszkodni azokra az ormokra, ahol a századel?n voltak, s így Kosztolányi fanyalgását velük kapcsolatban valamiféle abszolút érzékenységnek, a biztos ízlés jelének tekinteni, boldogan függesztve fel dogmatikus relativizmusunkat. Ez esetben azonban, amennyiben nemcsak Szegedy-Maszák szelektív lajstromát vesszük figyelembe, már nem ennyire szép a kép, például amikor a Bartalis János nev? költ?t egyszer?en csak zseninek nevezi, Stefan I. Kleint (fordítóját) “els?rangú német költ?nek”, Szabó Gáborné Weress Jolánt “pompás, nagyrahivatott írónak” (nyilván udvariasságból, tehetnénk hozzá, de az idézett min?sítést így vezeti be: “ez egyáltalán nem udvariasság”), egy bizonyos Budavári Istvánnak azt jósolja “és – ebben biztos vagyok! –, hogy nagy prózaíróvá válik” stb.

Szegedy-Maszák Kosztolányival kapcsolatos látványos elfogultságának talán legpéldaszer?bb esetét Blake Tyger cím? verse két magyarításának összevetésénél figyelhetjük meg (55-56), ahol is Kosztolányi verzióját dicséri Szabó L?rincével szemben. Szegedy-Maszák írásának e fejezete els?sorban arra koncentrál, hogy igazolja Kosztolányi sokak által támadott versfordítási gyakorlatát, mely a hangzó anyagra sokkal jobban figyel, mint a fordítók többségéé, s emiatt a pontos tartalmi h?ség természetszer?leg kevésbé garantálható. (A “pontos tartalmi h?ség” nev? dolog analízise persze tipikusan olyan, ami vagy dogmatikába, vagy pragmatikai követhetetlenségbe szokott fulladni, és egyáltalán, nagyon bonyolult dolog tud lenni, de, miként itt, halál egyszer? is.) Szegedy-Maszák ugyanakkor azzal a bajosan általánosítható érvvel is megpróbálkozik, miszerint “[l]ehetne arra hivatkozni, hogy Kosztolányi csakis azon az áron törekedhetett a jelent? szintjén [való] fordításra, hogy háttérbe szorította a jelentett világát, ám az efféle általánosításnak semmiféle létjogosultsága nincs. Ha megnézzük Blake versének utolsó el?tti, ötödik szakaszát, világossá válik, hogy Szabó L?rinc túlzottan tömörnek találhatta e négy sort, és ezért az eredeti angol szövegnek az els? felét egyszer?en figyelmen kívül hagyta. Kosztolányi ezzel szemben a szakasz egészét bontotta részekre és alakította át új egésszé” (56). Hát, igen, meglehet?sen új egésszé. Az látszik, hogy Kosztolányi próbálkozik, de azért a “jelentett világa” az angol és a magyar versben igen-igen távol marad egymástól. A tárgyalt versszak els? sorában például hét szóból kett? és fél marad az eredeti közelében (1. the/a, 2. stars/csillag-, ?. When/Hogy, vö.: “When the stars threw down their spears” vs. “Hogy a csillagfény kigyúlt”). Ezzel szemben a versszak utolsó sora (“Did he who made the Lamb make thee?”) Szabó L?rincnél az optimum közelében jár (“Aki a bárányt, az csinált?”), Kosztolányinál viszont a legfontosabb mozzanata, a hangsúlyos azonosítás marad ki bel?le (“Ki bárányt is alkotott?”). De a nagyobb problémák másutt vannak, a Kosztolányi-átköltés második versszaka például fényévekre van a Tygerét?l. Ám sokkal nagyobb gond e valóban lehetetlen feladatok – azért (és e véleményre éppen Szabó L?rinc fordítása szolgál alapul) a lehetségesnél gyengébb – teljesítésénél, hogy (az én nyelv- ill. stílusérzékem szerint legalábbis) kiáltó ügyetlenségek és sutaságok sora szerepel a Kosztolányi-versben, mint a Szegedy-Maszák által is beidézett részb?l a “nedves könnye” szókapcsolat, vagy a negyedik versszak elejér?l: “Volt pöröly? és lánc-e, több? / Mily kohón forrt a vel?d?” Az els? sor a teljes szintaktikai krach, a “több” szó beemelése a teljes megindokolhatatlanság, éppúgy a jelentettek, mint a jelent?k szintjén, mert nemcsakhogy semmi ilyesmi nincs a Blake-versben, de ráadásul egy hihetetlenül gyenge rím hívószava. Ugyanakkor – és ez a legeslegnagyobb gond Szegedy-Maszák érvelésével – a Szabó L?rinc-féle A tigris a(z általam ismert) magyar fordításirodalom egyik legnagyobb teljesítménye, megítélésem szerint az az igazán kivételes pillanat, amikor a fordítás is nagyon er?s verset produkál – melyet ezzel a helyenként meghökkent?en gyenge munkával (mint jelen esetben Kosztolányié) negatíve szembeállítani, az durva.

(SIMA ÉS FORDÍTOTT) “Mondhatnók, hogy a jelent? fontossága miatt a költészet nyelve némileg emlékeztet a tulajdonnév lényegére – írja Szegedy-Maszák. – A tulajdonnevek meg?rzéséhez vagy átalakításához hasonlóan fogas kérdést jelent a közmondások és szólások (…) fordítása. »Baudelaire-t fordítani annyi, mint egy közmondást visszazengetni« – nyilatkozta Kosztolányi 1917-ben a Nyugatban. Mire is gondolhatott? Alighanem arra, hogy a »bet? szerint« fordított költemény ugyanúgy nem költemény, mint ahogyan a »bet? szerint« fordított közmondás nem közmondás. Mindkét esetre vonatkoztathatók Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt második levelének sokszor idézett szavai: »a bet? megöl, a lélek pedig megelevenít«” (65-66). Szemantikai értelemben minden azon múlik, hogy a megszilárdult tropológiai szerkezet reliteralizálása mennyire eleven. Világos, hogy az “X has butter behind the ears” (X-nek vaj van a füle mögött) az égvilágon semmit nem jelent egy angolnak. De “a hazug embert el?bb utolérik, mint a sánta kutyát” közmondást én minden különösebb aggály nélkül “bet? szerint” fordítanám angolra. Az “X also has a skeleton in the closet” esetében (kb. X-nek is van vaj a füle mögött, ? sem különb a deákné vásznánál stb., literálisan kb.: X-nél is van egy csontváz a spájzban) már hezitálnék, de mindenképpen nehéz szívvel mondanék le a “bet? szerinti” fordításról, mert az eredetit áttéve is meg?rizné szemléletes érthet?ségét (noha nyilván megváltozna a stílusértéke, hiszen például az angolban közmondásos, a magyarban újszer? a retoréma). Tamás Gáspár Miklós szóbeli közlése szerint egy angol anyanyelv?, magyarul egyáltalán nem tudó ismer?sének hosszasan sorolta a literálisan fordított magyar szólásokat, melyek láthatólag úgyszólván semmiféle megértési nehézséget nem okoztak neki, annál nagyobb poétikai örömet, kedvence a (kb.) “you’d rather be happy to have a hole on your ass” (örülj, hogy luk van a seggeden) volt.

Walter Benjaminnal együtt – és Szegedy-Maszákkal szemben – én is egyetértéssel idézném Rudolf Pannwitzot, kiszerint “a fordító alapvet? tévedést követ el, ha saját nyelvének esetleges állapotát ?rzi meg, ahelyett, hogy alávetné azt az idegen nyelv er?s mozgásának” (67). A “saját nyelv esetleges állapota” kitétel persze kissé hányavetin túlzó retorikai fogásnak t?nik, amennyiben a nyelvállapotok bizonyos lényegi elemei olyannyira nem esetlegesek, ellenkez?leg: masszív képz?dmények (elmosódó határral), hogy a hozzájuk rendel?dött, intelligibilitásukat lehet?vé tev?, közegükben gondolkodó szubjektumok minden elképzelhet? történelmi horizontját körbefogja. (Nem véletlen, hogy ide próbál visszahátrálni Heidegger is – egyébként egyik legviccesebb eljárásában, amikor a léttörténet mint metafizika-történet által sok más egyéb között feledésre ítélt “?setimológiában” akarja megpillantani, a metafizikátlan, tulajdonképpeni értelmet, valamiféle “?sigazság” kiállását a Verborgenheitb?l a Lichtungba.) Ennyiben tehát a befogadó nyelv(“állapot”) túlzott figyelembe vétele, vagyis az az igyekezet, hogy mindent, de mindent átsajátítson, valóban korlátozott érvény? kell hogy legyen, s?t, szigorúan értve abszurd. Benjamin “messianizmusa” – amely Szegedy-Maszák szerint a másik lényeges különbség Kosztolányi (és de Man és saját) felfogásához képest – igen bonyolult ügy, itt most csak annyit kockáztatnék meg, hogy nem sok köze van ahhoz, ahogy Kosztolányi használja ezt a szót, például a “Különvélemény”-ben Adyval szemben. Benjamin híres fordítás-esszéjének törtöttkorsó-metaforája annyiban megfelelni látszik Paul de Man – és Szegedy-Maszák – elképzeléseinek, hogy a darabok nem hasonlítanak egymásra (mint az a fordítás hagyományosabb elgondolásainál lenne kézenfekv?), hanem inkább illeszkednek egymáshoz, s?t maga az “eredeti” nyelv már mindig is a másik “fordításaként” (de nem valamiféle megfelelés értelmében, hanem egy változó kontinuum egy szegmentumaként) gondolódik el. (Ez a gondolat viszont – talán nem elvileg, de gyakorlatilag – elég távol áll Kosztolányitól.) Annyiban azonban elbizonytalanító a megfelelés (és erre magának de Mannak az elemzése is kitér), amennyiben Benjamin metaforája szerint az egyes nyelveken megszület? darabok egymás kiegészítéseiként valamiféle egészet és teljeset adnak ki, annak az ideálisnak aktuális részei. (Nem véletlen, hogy “A m?fordító feladata” és az egész benjamini “bábelzimus” a nyugatnémet recepcióesztétika számára a metafizikus szubsztancializmus díszpéldánya volt.) Ez a jelent? materialitását komolyan vev? nyelvszemlélet számára “magától értet?d?en” dekonstrukciós feladat. Csakúgy, ahogy Jézus és követ?i farizeus-ellenes furorának hermeneutikai következményei. A farizeizmus – természetesen nem az újszövetségi kompilációk által hagyományozott értelemben – ugyanis a kiváltképpeni törvénytisztelet, az Íráshoz való lehet? leghívebb, bet? szerinti ragaszkodás. Ehhez képest Jézus többszöri hivatkozása a szívre ill. lélekre, mint Isten igazságának helyére bizonyos értelemben forradalom. Konkrétan abban az értelemben, hogy bizonyos törvények literális alkalmazását úgy függeszti fel, hogy közben a “törvények szelleméhez” közelebb állónak vindikálja álláspontját. A farizeizmus jézusi kritikájának lényege, mely Pál Szegedy-Maszák által idézett szavaiban is példaszer?en jelenik meg, hogy a “küls?”, materiális törvényeknek (ill. ezeknek “a vének hagyományai” (Mt 15, 1-20) szerinti értelmezéseinek) akkurátus betartása “szó szerint” elveszik a küls?ségekben és a materialitásban, és elfedi Istennek és igéjének bels?, szívbéli, igaz szeretetét. Így válik a farizeus a hipokrita szinonimájává, a kérdés azonban csak az, hogy ha a törvények “szelleme”, “igaz”, “eleven értelme” “a szívben” vagy “a lélekben” van és nem a “holt bet?ben”, akkor nem annyi-e a törvényeknek. Bárhogy légyen is, a jelöl?folyamat materialitását szem el?tt tartó szemlélet – szegedy-maszákosan fogalmazva – “aligha egyeztethet? össze” a jelentés idealitását, s?t ennek kizárólagos realitását és “igazságát” tételez? páli gondolkodásmóddal.

A jelöl?lánc mint hangzó anyag fordíthatósága sokkal reménytelenebb probléma. Ezt a kétségbeesést fejezi ki Kosztolányi vicce is, miszerint a(z egyébként “vágy” jelentés?) francia désir szót leginkább a magyar “vezér” szóval kéne visszaadni. Eszerint Németh Andor Chanson d’automne-“fordítása” (melyet Kosztolányi “szó szerint” “visszafordított” franciára) lenne a legtökéletesebb megoldás. Az eredeti (“Les sanglot longs / Des violons / De l’ automne / Blessent mon coeur / D’un langueur / Monotone.”) így hangzik magyarul: “Lé-szagló lón, / Déry jó jón, / De lottón. / Lesz ón-kör, / Kin lóg ?r, / Monoron.” Szegedy-Maszák ellentett példája George Eliot Daniel Deronda cím? regénye, pontosabban a címszerepl? neve, mely, szemben az eredetivel, a magyarban óhatatlanul “beszél? névvé” válik. Már az is nagyon érdekes, hogy a probléma nem tud másképpen, csak tropológiailag megjelenni. A “szószerinti” szószerinti fordítása a “literális” változatai (literal, littéral, buchstäblich), aminek az imént használthoz képest más értelemben szószerinti fordítása kb. “bet?szerinti”, és amikor Kosztolányi egy Babitsnak írott levelében saját Rómeó és Júlia fordítását e szavakkal dicséri: “nem is szó szerinti, hanem bet? szerinti”, akkor alighanem “désir-vezér”-féle gyakorlatára utal, nem pedig egy a szokásosnál szigorúbban korrespondencia-elv? modellre. Ugyanakkor Kosztolányi efféle esztétista magakelletéseit fölösleges túlolvasni. Fordításról alkotott elképzelései egyáltalán nem rendkívüliek. A jelöl? fontosságát hangsúlyozó nézete pedig nem igazán hozható össze a Saussure nyomán elindult nyelvelméletekkel, melyek ráadásul minden látszat ellenére egyáltalán nem “a jelölt primátusának” megszüntetésére irányulnak, hanem épp annak nem-metafizikai létmódjára kérdeznek rá. Szegedy-Maszák is megjegyzi egyhelyütt, hogy Kosztolányi híres “tíz legszebb magyar szava” valójában meglehet?sen és jól bizonyíthatóan jelölt-orientált szelekció eredménye. És ezzel az égvilágon semmi baj nincsen.

(SAJÁT ÉS IDEGEN) Csoóri Sándor anno, a Nomád napló egyik írásában azt javasolta, hogy a “hidroglóbusz” legyen “gömbkút”. Nem rossz, szerintem lehet terjeszteni, én megtettem a magamét azzal, hogy ideírtam. De nincsenek illúzióim. A “floppy drive” kontra “hajlékonylemez-meghajtó” vagy az “unforced error” kontra “ki nem kényszerített hiba” típusú esetek azonban még reménytelenebbek, el?ször is, mert a közismert idegen kifejezések magyar használói néznek, mint a luki nyúl, ha a magyarítással találkoznak, ez persze leküzdhet? lenne, de az idegennyelv-érzet (fíling) nem sz?nhet meg, ha az eredeti kifejezés szótagszámának többszöröse a kikényszerített mogyeri. (Désir–vezér, alien–éljen.)

Kosztolányi “nyelvtisztításunk” nagy harcosaként lépett fel, de a jelek szerint a 32-es nagy vállalkozás óta sem járt sok sikerrel “a leggyakoribb és legrútabb idegen szavak magyar egyenérték?ivel” való leváltása (akvárium, autogram, bubifrizura, drapp, export-import, film, hisztérikus, hormon, infláció, interjú, konzerv, motorbicikli, nihilizmus, operat?r, pilóta, rúzs, sof?r, sport, statisztika, strand, víkendház). Ez nem Kosztolányi hibája, hanem a magyar nyelvhasználók nemzedékeié, talán mert egyre inkább asszimilál(ják) bizonyos másságok(at), “idegen szellemiségek(et)”. A freudi Es “?svalami”-ként való fordítása, viszont els?sorban Kosztolányi hibája, noha a katasztrofális megoldást alkalmazó Hollós–Dukes fordítópáros voltak a f? terjeszt?k.

Szegedy-Maszák Mihály szintén nagyon határozott nyelvhasználati elveket dolgozott ki magának. Szám?zi az “és” köt?szót, a “hanem” helyett mindig “de”-t használ, a végs?kig eltökélt abban, hogy nem ír “való” igenevet. (“Valószín?, hogy a háború ingatta meg Kosztolányi bizalmát a nemzetiségekkel megbékélés esélyeiben” (161). “…a Babitscsal összevetés kínálja a legjobb kiindulópontot” (33).) Idegen szavakból a lehet? legkevesebbet használ, s?t, még annál is kevesebbet. A telefont ma Magyarországon egyedül Szegedy-Maszák hívja “távbeszél?nek”. Az intertextuális “szövegköz(ött)i”, a kanonikus “kánoni”, legalább a rag (képz?) legyen magyar. Szíve szerint a romantikának és a metafizikának is magyar nevet adna. Nem tudom, mi a látszat, az igazság az, hogy ezeket az elgondolásokat a legmesszebb men?kig tiszteletben tartom, és nem kínos kötelességb?l, de örömmel és tiszta szívb?l. S?t. Tán szeretem – ámde nem csodálom.

“Ahhoz, hogy az »esztétikai« fogalmát tisztázhasd, élettörténeteket kell leírnod” – mondja Wittgenstein. Minden szubjektum totálisan interszubjektív meghatározottságú, mégis sui generis konstelláció. A kanti ízlés-antinómia sohasem volt aktuálisabb. (És kanti “megszüntetése” elfogadhatatlanabb.) Az ízlésítéletek megvitathatóságának esélyei tovább csökkennek, az ízlés tökéletessé válásának reménye is. Szerintem a marslakó csúnya, a marslakó szerint meg én. A megoldás kevéssé valószín?, sokkal inkább az, hogy míg a szép esélyei csökkennek, a fenséges esélyei n?nek. (Ld. pl. Babits és Kosztolányi idézett szembeállításait, vagy az Erhabene és az Unheimlich rokonságára irányuló fokozódó érdekl?dést.) “I’m in love with an alien, / I’m in love with the sky” – énekelte már a Kelly Family is. Kosztolányi (és Babits) esélyei ezért csökkennek.

(BEF.) Könyve 37. oldalán Szegedy-Maszák Mihály a következ?t idézi Kosztolányitól: “Egy viruló egészséges fiatalembernek szívesen a szemébe mondom, hogy kissé sápadt, s a fogazata elhanyagolt. Hasonlóan vagyok egy remekm?vel is. Kipécézem legkisebb hibáit, és szenvedélyesen dühöngve szidom órák hosszat. Ha ezt egy avatatlan hallja, azt hiheti, hogy az egészet elvetem és ócsárolom. / Mit míveljek azonban, amikor egy fércm?vet raknak elém, s szerz?je azzal a kétségbeesett rimánkodással kérdez?sködik fel?le, mint kedves halálos betegjeikr?l a rokonok, akik már tudják az igazságot, csak félnek t?le, s minthogy képtelenek az önáltatásra is, t?lem várják, hogy hamis vigasztalással áltassam ?ket. / Az ilyen munkát csak dicsérni lehet és szabad. A haldoklóknak mindig azt mondom, hogy kit?n? színben vannak, s hozzátartozóiknak, ha kell, meg is esküszöm erre.” Nos, ha nem is szenvedélyesen dühöngve, de talán eleget szidtam az Irodalmi kánonokat ahhoz, hogy kiderüljön, kit?n? könyvnek tartom.

Róla szóló kritikám egyik összefoglalásaként azt írhatnám: érvelése olykor túlságosan is képlékeny, óvatossága ellenére is tendenciózus, dokumentációja, példaanyaga ennek megfelel?en olykor kétes érvény? vagy/és szelektív. Általában teljesen koherens az elméleti alapállás, az elemzés és az értékelés, ám olykor – és leginkább épp az Irodalmi kánonok csúcsán álló Kosztolányi esetében – ellentmondásos, ad hoc, vagy kifejtetlen a kapcsolatuk. Ez az össze(nem)függés arra enged következtetni, hogy a poétikai-esztétikai vizsgálaton, a nyelv-, szubjektum- és ismeretelméleti vizsgáztatáson túlmen?en még más kritériumok is szerepet játszanak egy szöveg vagy szerz? megítélésében. Amikor az ideológiai-politikai szempontból mindig logikusnak t?n? értékítélet (szemben a stílus alapvet?en megért? tónusával, puhaságával) annyira kemény, a nyílt ideológiai-politikai önreflexió hiánya annyira látványos, akkor az ilyen jelleg? kritériumok meghatározó szerepére bizton tippelhetünk.