Mindent szabad, amit a törvény nem tilt.
Más dogmák szerint ez megengedhetetlen nihilizmus. De mit tudnak csinálni ezek a dogmák, ha olyasmibe ütköznek, amit tiltanak vagy tiltani szeretnének. A kérdés ilyen általánosságfokon költői: nyilván harcolni fognak. Lehet filozofálni, moralizálni, esztétizálni, eljátszani a racionális érvelést. Kivillan a normális foga fehérje, a normatív; megpillanthatjuk a humanistában a terroristát. De ennek is a konkrét esetei sokkal érdekesebbek, nem az általános filozoféma.
És amiatt se annyira érdekes az, hogy mindent szabad, mert hol az az állat, vagy hol az az isten, aki mindent megcsinál, amit szabad. Az ember nem így lett kitalálva. Bizonyos értelemben nemhogy szereti a kényszert, hanem képtelen nélküle bármit is csinálni. A kommunizmus alatt a nép ajkán született közmondást parafrazálva, a tanulmányíró szabad ember: azt csinál, amit szabad. Különben nem fogadják el a tanulmányt a szerkesztők, nem értik az olvasók, lebarmolják a barátok. Te megbolondultál, bazmeg.
Mint azt A paralógia lovagja című írásomban Lyotard kapcsán kifejtettem, aki a kódban kényszeresen csak a kényszert látja, aki a szabályban csak szabadság korlátozást szimatol, az alapvetően nem érti a megértést és lényeges dolgokat nem tud a tudásról.
De ne hablatyoljunk: gondoljunk bele egy pillanatra, hogy a konferencia szervezői miért gondolhattak rám, így, ezzel a címmel együtt.
Akkor tehát egy olyan kódról, prelimináris törvényről beszélnék most, amivel kapcsolatban leggyakrabban jut eszembe, hogy szabadságkorlátozó. De milyen jó, hogy van. De milyen borzasztó bír lenni. Egyszerű szóval tehát a személyességről.
Úgy látom, a magyar irodalomban és környékén a diszkurzív viszonyok személyes transzpozíciója a meghatározó értelmezési keret. Identitás- és presztízsféltő egók és szorosabb-lazább közösségeik szakadatlan, intenzív fordítói munkát végeznek, hogy az álobjektív és álintelligens rejtjelekből kihámozzák az egyetlen releváns értelmet: na most ez jó csávó vagy bad guy, velünk van vagy ellenünk. Minden retoréma az ad hominem túlvilágában nyer csak jelentést. Ez különösen akkor válik világossá, amikor egy húzósabb kritika jelenik meg a diszkurzustérben.
Nyilvánvaló, hogy a személyes érintettség az, amely leginkább felkavar mindenkit, késztet érzelmekre, állásfoglalásokra, felizgulásra. De miért van az, hogy ilyen közvetlen, irodalmonkívüli érintettségekre érzékenyek annyira az emberek, miközben, ahogy én látom, nemigen látom, hogy bizonyos művészeti vagy gondolati produktumok kapcsán amazokhoz hasonló erősségű személyes érintettségek lennének. Senki nem változtatja meg éltét holmi művek miatt. A mi kis irodalmazgató bizniszünk, személyünk, ismerőseink, sztorijaink, pletykáink, ellenszenveink, számításaink, hatalmacskánk, iszonyatos önérzetünk, kárörömeink, bosszúink, árfolyamunk a mi kis tőzsdénken - ezek az egyedül fontosak. Ezek - és nem a művek -, amitől nyál csorog, szív dobog, fog vacog, amitől benedvesedik/feláll. Az emelkedett irodalmár micsoda beteges önkorlátozása, hogy pont az erről való írást tiltja meg, ezért unja annyira ezt az irodalmat, a tanulmányokról nem is beszélve, írni is, olvasni is, ezért kell oly nagyon az irodalmi "élet", ahol szóban ki lehet élni, beszélni ezeket, és a legtutibb téma, ha valami ilyesmi mégis megjelent írásban.
Attól tartok, hogy (például) az említett Lyotard-írásomat 20-nál többen nem olvasták - deskripció, esküszöm, hogy nem panasz, tudom, hogy nem azért nem olvasták többen, mert rossz, hanem mert általában ilyesmit csak nagyon kevesen olvasnak. És (többek közt) azért ilyen kevesen, mert ki az a Lyotard, ott a francba', Párizsba', az üveghegyen is túl. Bezzeg a Balassa, a Tandori, a Nádas. Barátok, üzletfelek, ellenségek. Szóbeszédhegyek, média, felizgulás.
Tökéletesen osztom Foucault individualizáció-kritikáját, ezért sohasem kell ügyelnem arra, hogy a "sületlen", "ökör", "paranoid", "gyér" és hasonló dehonesztáló állítmányoknak nehogy eltévesszem az alanyát. Ezzel szemben rengeteg honi olvasó, bármi is a mondat alanya, makacsul mindig valakit, egy személyt helyettesít be. Egy diszkurzív-retorikai eljárás elemzéséből és címkézéséből így lesz "a Farkas Zsolt lefasisztázta a Nádast" csevelyfordulat, vagy egy legalábbis sokrétű írásból egyszerű hérosztrátoszi gaztett. Nem is értettem, hogy miért fintorgott mindenki, akivel csak beszéltem, a Nappali ház szerkesztőinek eljárásán, amikor Tandori-írásom mögé odabiggyesztették a maguk elhatárolódó nyilatkozatát, hiszen úgy látom, pontosan mérték fel a helyzetet: a fent vázolt értelmezői szokások erőssége miatt valóban tarthattak attól, hogy a szerkesztők akciója, véleménye és irányvonala gyanánt fogják fel, de minimum Tandorinak le kellett jelezniük, hogy nem arról van szó, Dezső, lécci küldjél írást. Hogy mennyire így van, azt tanúsítja az az alapnarratíva, amely a Balassa-írásom igazi értelmét volt hivatva elmesélni, és amely szerint a Radnóti elhatározta, hogy kicsinálja az ellenfelét, és ehhez keresett magának egy verőembert, nem is akármilyet, olyat, akiről Balassa máig úgy tudja, hogy effektíve meg akarta őt verni. Tehát nem úgy van az, kispofám, hogy valaki csak úgy szabadon értekezik egy műről, hanem csavar egy pokoli gépezetben, személyek és csoportok hatalmi harcában.
Mint említettem, ez az interpretációs séma akkor válik abszolút dominánssá, amikor egy szigorúbb bírálat bemozdítja az identitásképződés legfőbb mechanizmusát, az ellenségképzést. Az efféle értelmezések zárt circulusok, paranoid jelölési szisztémák, melyek legkevésbé képesek az igazán átváltoztató dialógusra. És végül el szokták árulni magukat. Ennek az árulkodó jelnek leggyakrabban az a beszédaktus a formája, amikor a másikat mint hozzánk morálisan, szakmailag vagy bármi más módon méltatlannak tekintve vagy megvetve, avagy sértődötten, egyoldalúan beszüntetjük a kommunikációt.
De inkább elmondok egy szebb példát, egy üveghegyen túlit, még mielőtt bárki személyes apologetikára kezdene gyanakodni.
1977-ben lefordították amerikaira Derrida Austinról, a beszédaktus-elmélet akkor már halott atyjáról szóló Aláírás, esemény, kontextus című írását. Derrida az elmélet alapfeltevéseit kérdőjelezte meg. Searle, aki magát Austin földi helytartójának tekinti, kötelességének érezte, hogy helyretegye Derridát. Szenvedélymentes tónusban, szigorú filozófiai-tudományos retorikával voltaképpen azt írta, hogy Derrida semmit nem ért az elméletből, ha igen, azt szándékosan félreértelmezi, egyébként pedig egy komolytalan dilettáns.
Erre a cikkre aztán Derrida hosszasan válaszolt. Személyes érintettsége nyilvánvaló volt, és mindent sokkal nyíltabban explikált, mint az angolszász tudományos etikett kódjaira kissé túl erősen támaszkodó Searle. Mégis, sokkal-sokkal bonyolultabban, cizelláltabban, körültekintőbben, sőt még az angolszász rigor szempontjából is alaposabban beszélt Derrida. De az igazán hihetetlen az, hogy amit sokan a legbotrányosabbnak tartottak Derrida írásában, tulajdonképpen bizonyos nyelvi viselkedésmintákat, azok pontosan a bírált elmélet által kizárt, és Derrida szerint tarthatatlan szempontok alapján kizárt, beszédaktusok voltak. Tranzakció-séma. Sarlisták: ez a Derrida majomkodik. Derrida: ha foglalkoztatok volna a majomkodás beszédaktusával, akkor most lenne némi fogalmatok arról, hogy mi történik. De nincs. És nem is lett.
A poén az, hogy Derridánál még a majomkodás is a dialógus szolgálatába állított érvnek tekinthető. Az énonciation is legalább olyan meggyőző, mint a nagyon alapos énoncé; vagy ha úgy tetszik: a lokúciók tárgyát képező illokúciók egyúttal e lokúciók illokúciós keretét is képezik.
A meggyőzés kísérlete per definitionem megsérti a másik kódját. Ennek számomra szimpatikus módja, amikor valaki mindeközben hajlandó és képes beszélni is azt.
Derrida egyik fő vádja Austin és Searle ellen - nevezetesen hogy az írás disszeminatív retoricitása sohasem engedi olyan egyértelmű képletekbe kényszeríteni a beszédaktusokat, ahogy azt az elmélet megalkotói rendteremtő hevületükben szeretnék, főként ha ennek működése "strukturális tudattalanként" van elgondolva - teljességgel jogosnak tűnik. De a pragmatika nem teljességgel tudattalan szabályoknak engedelmeskedik. Austin és Searle egyszerűen más attitűddel viszonyulnak a beszédaktusokhoz, és egyáltalán, a jelentéstermeléshez. Ők szigorúak, komolyak, egyértelműséget akarnak látni, rögzíteni, rendszerezni, áttekinteni, kezelni, uralni, végső magyarázatot akarnak. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az ő nyelvhasználatuknak a saját elméletük pragmatikailag nem rossz megközelítése. Ahol Derrida disszeminációt lát, iróniát, önmegtévesztést, hazugságot, viccet, szójátékokat, frivolitásokat, retorikai ziccereket, ott a szigorú angolszászok egyértelmű "illokúciós erőt", vagy ha észreveszik a turpisságot, akkor kizárják vizsgálódásaik köréből mint "parazitikus", "idézett", "fikcionális", "komolytalan" stb. eseteket. Éppen ez a legitimálatlan (voltaképp morális eredetű) decizionizmus mutat rá - értelmes tematikus vita tárgyát képezni aligha képes - alapbeállítódásukra. Nyilván nem azért nem akarják/tudják meghatározni az efféle lokúciók il- vagy perlokúciós kontextusát, mert képtelennek érzik magukat rá (pedig azok lennének, Derrida meggyőzően sugallja), hiszen meg sem próbálkoznak vele, mert - ez a tendenciózusan negatív hozzáállást konnotáló metaforáikból is kiderül - egyszerűen helytelen ("komolytalan" stb.) attitűd derivátumainak tartják. Egyszerűen megtanulták azt, hogy ne hazudj, fiacskám, és ne komolytalankodj, főleg ne a filozófiában meg a tudományban, mert azok komoly dolgok, értetted fiacskám? Milyen dolog a filozófia meg a tudomány? úgyvan, fiacskám, komoly dolog, tiszteletre méltó, szigorú. Itt nem lehet viccelődni meg ilyesmi. Nem bohócok vagyunk. Valószínűleg valamilyen szinten - talán egészen alapvető szinten - minden vita attitűdháború is, élesen és pontatlanul fogalmazva személyiségverseny is, ahol az érvelés, a "demonstráció" érvényét végső soron ízlésítéletek döntik el, mégha azok "tudományosként", "morálisként" vagy "esztétikaiként" vagy bármiként retorizálják magukat.
Shoshana Felman - jó derrideánusként - vidáman ignorálja ezt a szöveg önnön értelmezésére vonatkozó utasításaként is felfogható attitűdöt, és Austin szövegét derrideánusként olvassa, olyanként, amely - éppen a "komolytalan" esetek denunciálásakor és a vizsgálódás köréből történő kizárásukkor - valójában rászedi minden "komoly" olvasóját. "Nem szabad viccelnem, például, vagy verset írnom" - mondja egyhelyütt Austin, az ex- és inklúziók taglalásakor. "Maga ez a mondat - kérdi Felman - nem tekinthető tagadásnak? Viccnek?" (118) Kérdése költői, nem is válaszol rá, hanem készpénznek veszi, hogy a szöveg ironikus, frivol stb., hogy tulajdonképpen dekonstruktív. Ez az értelmezés egyúttal Derrida értelmezését - mondani sem kell, gyökeresen más módon, mint Searle - félreértelmezésnek értelmezi. És ennél a húzásnál Felman nem csupán arra támaszkodik, hogy a szignifikáció mechanizmusa maga termel ki folyamatosan és megmenekülhetetlenül, dekonstruktív effektusokat, hanem egy mondat erős félreolvasásából kreált állítólagos szerzői intencióra is. Ez nem annyira rossz játék, de valahogy komolytalan, ha szabadna ezt a viccet, köszönöm. Némiképp szegényes időtöltés, amikor egy ilyen szegényesen dokumentálható értelmezést forszírozunk, amikor ennyire erőlködünk azon, hogy nagyon játékosak legyünk. A nyelv nem csupán öntörvényű tropológiai gépezet, hanem a reprezentacionalista - ha úgy tetszik: metafizikai - világkép vírusának tenyészete. Felman játszmája azért nem olyan jó, mert tudja, hogy az, akivel dialógusra lép, nem így játszik, és ezt nem máshonnan lehet tudni, mint a szövegből, mert ez olyan szöveg, ahol a szerzői szándék autoritása pragmatikai szabály. Ennek felfüggesztésében hűséges derrideánus, ha a derridai énoncére tekintünk. Kevésbé az viszont a derridai énonciation viszonylatában. A francia ugyanis egyáltalán nem ezt a stratégiát játssza vita közben. Pontosabban: ő vitázik, nem pedig mindentudó és elégedett mosollyal félreolvas olümposzi magaslatán, tudva tudván, hogy szerzői intenciót úgyis szétszórja a szignifikáció. Derrida ilyeneket mond: "A feltételezett szerző távollétében e funkció, mely az iterabilitás függvénye, a fortiori azon hipotézis alapján működik, hogy teljesen értem, amit a másik akar mondani, feltéve hogy azt mondta, amit akart. De e funkció ettől a hipotézistől függetlenül is működik... Az iterabilitás megváltoztat, parazitikus módon kontaminálódik azzal, amit azonosít és lehetővé tesz, hogy megismételje önmagát: nem enged mást, csak (mondani) gondolni valamit, ami (már, mindig, szintén) más, mint amit (mondani) gondolunk, csak valami mást mondani, mint amit mondunk és szerettünk volna mondani, csak valami mást érteni, mint amit...stb." (61-62) De miközben mindezeket mondja, játssza az ő játékukat (is) (ti. Austinét és Searle-ét). Felman a karzatnak beszél, és csak a saját rajongótábornak, Derrida viszont dialogizál, még akkor is, ha sokkal súlyosabb - és, tegyük hozzá, szellemesebb - vicceket és helyenként megsemmisítő iróniát enged meg magának "Sarl" kontójára.
Mindez szembesülésre késztet azzal a problémával, amit Meyer H. Abrams fogalmazott meg több ízben és többekkel - először J. Hillis Millerrel, majd Derridával, Harold Bloommal és Stanley Fish-sel - kapcsolatban. Ezt a fajzatot, amelyet "újolvasónak" nevez, Abrams azzal vádolja, hogy kettős játékot játszik, egyfelől "bevezeti saját értelmezési stratégiáját, amikor valaki más szövegét olvassa, ám közben titokban közös normákra hagyatkozik, amikor értelmezéseinek módszereit és eredményeit közli olvasóival". Abramset az "újolvasók" egyénieskedése idegesíti: nyilvánvaló, hogy "közös normákra" kell alapvetően támaszkodniuk, hiszen máskülönben egyszerű értelmetlenségeket írnának, ám agresszív retorikájuk és metodológiai revolucionizmusuk folyamatosan azt sulykolja, hogy egészen radikálisan másként gondolkodnak és értelmeznek egy adott szöveg kapcsán, hogy dekonstruálnak mindent, még magát a nyelvet is. Ha ez utóbbi tényleg igaz lenne, így Abrams, akkor nem tudnák kommunikálni saját normáikat: amennyiben egyáltalán megérthetők, annyiban cáfolják is önnön igénybejelentésüket.
Azt hiszem, ez az érvelés egy erős változata a "Myth of the Given"-nek, annak a diszkurzív stratagémának, mely szerint ami van, az van, és így is marad, mert így jó. Ennek sémává merevedését és állandó alkalmazását konzervativizmusnak hívjuk, amely jól ismert szereplője úgyszólván minden diszkurzív szcénának; de magának az érvelésnek - kivált erős változatának - frekventáltsága alighanem csak úgy érthető meg, ha leíró szerkezetét nem vesszük annyira komolyan, hanem normatív funkciójára figyelünk, arra a kettősségre, ami éppen mítosz esetében figyelhető meg jól, ahol a narratív struktúra közvetítése egyszersmind normaképző aktus is, a kódok közvetítése is. Deskriptív szándékú érvként ugyanis könnyen beláthatóan gyenge: egyszerűen nem tud számot adni a változásról, arról, hogy az adott sohasem örök. Végérvényesen fixáltnak tekinti a diszkurzus szabályait, és ez nyilvánvalóan téves deskripció.
Az egész Derrida-Searle-vitának volt egy jellemző mozzanata: amikor Gerald Graff, a dekonstrukció egy tényleg intelligens ellenfele kötetbe akarta gyűjteni a vita anyagát, néhány kiegészítéssel együtt, Searle megtagadta Derrida-bírálatának újrapublikálását, s hogy Derridához hasonlóan Graff vele is interjút készítsen, már szóba se jöhetett. Megsértődött. Derridát magához méltatlannak tartva becsukta a boltot. Húzzatok innen. Nem alacsonyodom hozzátok. Én intelligensen, tárgyilagosan és tudományosan álltam hozzá; Derrida személyeskedett, megátalkodottan értetlenkedett és kekeckedett, és különben is egy álfilozófiai kuruzsló.
Pedig a dialógus esélye itt talán megvolt. Azt viszont elvileg kizártnak tartom, hogy Felman és Searle termékeny dialógusba tudna lépni egymással. Ez végül is nem annyira tragikus, bár kissé elszomorító a gondolat, hogy miféle terepeken és eszközökkel tudnának megmérkőzni, ha történetesen kereszteznék egymás útjait. Még szomorúbb azonban, hogy éppen Derridát próbálták számos alkalommal, és éppen ilyen terepeken és eszközökkel, lenyomni. Az én szabadság-eszményem, vagy, pontosabban fogalmazva, diszkurzus-esztétikám szerint sokkal jobb a Sarl-szöveg, mint az a levél, amit egy jelentős pozícióban levő amerikai akadémista küldött a francia kultuszminiszternek, jóindulatúlag és segítőkészen figyelmeztetve őt, hogy nem szabad támogatniuk Derridát, mert egy veszélyes, nihilista szemfényvesztő.
Szóval nemcsak Magyarországon vannak problémák.
De mi lenne velünk problémák nélkül.