[1] A magyar szöveg (1 Móz 2-3) szoros és laikus olvasása.

[2] Ennek a helyét nem tudjuk meg; a kertnek közepette az élet fájára vonatkozik. – Miért és hogyan van összekapcsolva jó és gonosz? Miért nem külön fán teremnek? Szükségképpen feltételezik egymást, nincs egyik a másik nélkül? Ez kicsit olyan jin-jangos vagy manicheus-dualizmus-szerű: dinamikus egyensúly, mindennek ára van, megvan a hátulütője, ellentéte, kiegyenlítődése stb. Viszont a bibliai hagyomány egyik fővonala a mon(ote)iz­mus: Isten erősebb, hatalmasabb, mint különféle ellenségei, a jó, mint a gonosz; a világ aszimmetrikus, mint az idő és a történelem.

[3] Erről bátran egyél, vagyis arról félj enni. Az evés (tudás) „következményeképp” aztán valóban csak a félelem jelenik meg az ember viselkedésében.

[4] Nota bene: az élet fájáról evést nem tiltja meg. Miért nem esznek hát róla? Talán mert nem is tesz említést róla? De nem bánná, ha véletlenül ennének róla? – Szigorú értelemben Isten csak az embernek tiltja meg, az asszonynak nem. A tiltás időpontjában asszony még nincs; az oldalbordás jelenet később jön. Ettől függetlenül – mint az később a kígyóval beszélgetvén kiderül – az asszony magára is érvényesnek tudja.

[5] Mint később kiderül, Isten itt nem mond igazat, ill. ezt a fenyegetését nem tartja be. (S talán még az átkait sem veszi vészesen komolyan. Ld. később.) – Előfeltevés: az ember tudja, mi a halál, és hogy az rossz. Kérdés, milyen szinten érti az ember a jó, a gonosz és a tudás szót, ha még nem evett a gyümölcsből.

[6] A mesélő Úr Istennek (Lord God), a szereplők (vagy a 1 Móz 1 mesélője) Istennek (God) nevezik.

[7] A kis jól(-rosszul-)értesült.

[8] Egyes szám, az egyik fáról van szó, és a kertnek közepette az élet fájára vonatkozott. A kígyó ettől függetlenül a jó és gonosz tudásának fájáról beszél, és aztán – vajon hagy-e kétséget a szöveg efelől – erről is esznek.

[9] Mint kiderül, a kígyó igazat mond. (A „ne hazudj!” nem is szerepel a 10parancsolatban.) Egyrészt, Isten fenyegetésével ellentétben, nem halnak meg a mely napon ejéndenek arról, másrészt Isten később (3, 22) maga is hasonlóan nyilatkozik: nem akarja, hogy az ember istenné váljon, ezért űzi ki a kertből. – Ha viszont a kígyó az élet fájáról való evésre beszélné rá az asszonyt, akkor halhatatlanná tenné. Igaz, hogy az nem is lett megtiltva.

[10] Semmiképp sem a szó szoros értelmében vakok addig. A (meg)tudás, a meg/felismerés, a reveláció, a meg/belátás azonban hangsúlyosan vizuálisan metaforizálódik. (Vö. apo-kalüptein, dis-cover, ent-decken, fel-fedez, le-leplez stb., ugyanaz a struktúra: lepel, takaró, mája vs. alatta-mögötte a meglepi, a való, igaz stb.) Sőt, még a kóstoló előtt is: az asszony látá, hogy kívánatos az a fa a bölcsességért.

[11] Ez az első, amit lereagálnak, ill. amivel jellemeztetik az új, tudó-látó állapot. Jó és gonosz meg(különböztet­ni)tudá­sának – az „eredendő bűnnek” (a szövegben nem szerepelnek e szavak) – elsődleges jelölője, hogy észreveszik mezítelenségüket. (Vajon nem ismerték a mezítelen szót korábban? A szó puszta megtanulása, helyes/ér­tel­mes használatának elsajátítása ugyanis óhatatlanul a dolog tudatosítása, észrevétetése lenne.) Ez nyilván a nemi szervek látványára van centrálva, hiszen második dolguk, hogy fügefalevél-körülkötőkkel takarják el – nos, nincs kimondva, mit, tehát akár a homlokukra is tehették, mondjuk koszorú gyanánt. A szöveg sehol sem mond ellent egy ilyen feltevésnek, de vajon van-e olyan értelmezése-hagyománya, amely nem a genitálékra érti az eltakarást? Itt válik továbbá fontossá az, hogy jó és gonosz megtudása látásként metaforizálódik; valamilyen, a szimpla érzékszervi funkción túli látásként. – A szöveg metaforicitása kedvez az értelmezések játékának; a rejtvényszerű, az ironikus, a logikus, a metafikciós olvasatok termékeny humusza. Szintén nem említi a szöveg, hogy korábban az ember mezítelen volt-e, ahogy öltözékről sem tesz említést – viszont nem is zárja ki, hogy itt éppen valami másik/önmegismerés, szimbolikus lemeztelenedés történt, és valamiképpen a nemi szervek, valamint az édenkert legravaszabb állata, a kígyó főszereplésével. De valamiért a mainstream következtetés inkább az, hogy eddig is mezítelenek voltak, csak a kóstoló előtt nem vevék észre. Most pedig inkább eltakarják, hogy ne lássák. Mi lehet az a – és miért épp – takargatnivaló, amit az új látás a nemi szervekben /által pillant meg? A puszta látványuk nagyon is ismerős és megszokott; mi ez a jó és gonosz, aminek tudása arra késztet, hogy elfedje ezt az ismerőst és megszokottat? – És Isten vajon fel van öltözve? Vagy inkább saját képében és hasonlatosságában jelenik meg?

[12] Az egész fejezetben Isten feltűnően antropomorf; a hűvös alkonyatkor (in the cool of the day, amolyan irodalmi-érzéki hapax legomenonként) a szcénát is naturalizálja.

[13] Úgy látszik, tényleg nem tudja: nem mindentudó/ható?

[14] A szégyen szó nem „hangzik el”. Az ember (a parancs/tiltás szavainak megfelelően) félelemmel reagál – de mire is? Arra-e, amit jóról és gonoszról megtudott, vagy (és?) arra, hogy megszegte Isten parancsát és sorsa a halál?

[15] Ej, ez a kettős tagadás de összezavarja, hogy akkor most mit is tiltott, vagy épp az ellenkezőjét-e. Vs. King James: And he said, Who told thee that thou wast naked? Hast thou eaten of the tree whereof I commanded thee that thou shouldest not eat?

[16] Szintén: mintha Isten nem tudná, hogy Ádám evett-e a fáról – abból találja ki, amit Ádám mond (őszintén bevall; tehet-e másként). Elbújt előle, amikor hallotta a hangját, mert megfélemlék, hogy mezítelen. Isten tekintete (látása) elől menekül, mert 1. (a parancs/tiltás értelmében) fél(nie kell) a (halál)büntetéstől, és 2. úgy tudja, az, hogy elkövette a bűnt, látszik rajta: nem tudja elrejteni. Ekkor persze, ne feledjük, „a szó szoros értelmében” aligha mezítelen, hiszen rögtön magukra akgaták Évával egyetemben a fügefüzért. Inkább csak azt közli, tudja, hogy mezítelen (a körülkötő alatt), hiszen – immár neki is, Istenhez hasonlatosan – megnyilatkozának szemei. Itt válik érdekessé, hogy miben is áll ez a plusz látás, mi az új látvány(/tudás)elem a genitálékkal (koitusszal? vö. „ismeré”) kapcsolatban, ami miatt el kell kerülni az Isten szeme elé kerülést – ha „egyszer” Isten eddig is mezítelenül látta és nem volt semmi probléma, akkor most mi a probléma? (Mit néző? Talán le van húzva a sliccem?) – Logikus ez?: Ádám azt feltételezi, hogy Isten látja rajta, hogy evett a gyümölcsből, hiszen Ő tudó, ugyanazzal a plusz látással bír, amire ő a gyümölcs révén tett szert. Innen nézve mintha Isten hasonlóan alakoskodna, mint a kígyó a rábeszélési jelenet indító kérdésénél: eljátssza a rosszul informáltat. Mintha Isten lenne az eiron és Ádám az alazon. Ádám nem tud alakoskodni, színlelni, hazudni. „Elárulja” egyrészt a körülkötő, az eltakarni/tagadni-akarás jelölője, másrészt eszébe sem jut tagadni. Isten hangjára ugyan az elrejtőzés az első reflexe, de a szólításra-kérdésekre válaszol, „elárulja”, „beismeri” bűnét. Mindenesetre ha Isten valóban nem tud máshonnan a gyümölcsevésről, mint az embertől, és ha az ember meztelen és fesztelen maradna, mintha mi sem történt volna, sose derült volna ki. Hacsak..., mondjuk a kígyó nem játszaná el, ezúttal Istennek a rosszulértesültet: „Csakugyan azt mondád, hogy az emberek a kert minden fájáról ehetnek?” – stb.

[17] Ő volt a hibás; ő kezdte.

[18] Ő volt a hibás; ő kezdte.

[19] A kígyót nem is kérdezi, azonnal megátkozza.

[20] Furcsa kívánság; korábban a hátán járt, vagy lábai voltak?

[21] Ez is furcsán abszurd. És nem is sikerült: miért enne a kígyó port? (Amelyből az ember vétetett.)

[22] Ehhez a mondathoz nem könnyű „szó szerinti”, avagy naturalista értelmezéseket rendelni. Lehet persze (pl. a mesélő környezetében az asszonyok dolga a kígyóirtás, a nők valamiért jobban utálják a kígyókat stb.), ám ezek nélkül az érintettek, az asszony és a kígyó szimbolikus-emblematikus irányba tolódik. Nehéz elgondolni a mesélőt efféle „irodalmi” tudatosság nélkül. (Mint a szfinx, aki a metafora szabályának ismeretét teszteli: mi az, ami reggel 4, délben 2, este 3 lábon jár? Az ember, értsd: napszakokat feleltess meg életkoroknak, és passzítsd össze a két paradigmát (akár egy RNS-t egy DNS-hez): reggel = gyerekkorában 4kézláb, délben = felnővén 2 lábon, este = öregkorában +1 bottal jár.) – A kígyónak talán legfőbb szimbolikus tendenciája a hagyománytörténetben a az ördögi-rosszindulatú hazug-kísértő szerep / funkció, melyben az ismeretelméleti és a szexuális jelleg elválaszthatatlanul egybefonódva jelenik meg.

[23] „De vajon mi bűnt követtek el ellene az állatok nőstényei, akik szintén fájdalommal szülnek?”

[24] Ezek se jöttek be annyira. (Vagy azóta feloldotta.)

[25] Az utolsó jégkorszak alatt (ie. 40 – 10 000) a ma sivatagos területek alighanem édeni tájak voltak.

[26] A halálbüntetés-fenyegetést kiűzetés-szabadságvesztésre változtatta. (Mert kegyes? Avagy alkatrésze-e fenyegetés a kegyességnek? Alkuszerű: többet mond először, mint amennyi az ára lesz végül – az ember pedig jól jártnak hiszi magát, sőt hálás a büntetésért – merthogy kisebb, mint.) – És ha nem esznek a tiltott gyümölcsből, mivé lettek volna?

[27] Úgy tűnik, Istennek valóban ellenére van, hogy az ember hasonlóvá váljon hozzá abban a két tulajdonságában-jegyében, amelyeket a két kitüntetett fa képvisel: jó és gonosz tudása, és örök élet. Talán nincs szükség több istenre, ellenben nagyon is szükség van emberre. Mégpedig elátkozott (bukott, bűnös) emberre: nem teremt újakat, jobbakat. Vagy ugyanilyeneket, miután a két fát átültette olyan helyre, ahol még a kígyó se bukkanhat rá. Esetleg az első emberpárnak egy másik kertet, kicsit más koncepcióval, életfával vagy anélkül. Egy újabb hétbe kerülne neki? Vagy talán tanulni szeretne? (A szenvedésből? Nem lehet könnyű.) A kísérletező, emberpróbáló teszt-isten: ez mindenképp a Biblia Istene „személy(iség)ének” egy meghatározó hagyománya. Káint, Ábrahámot, Jóbot stb., akit (féltékenyen) „szeret” (vagy nem), azt teszteli, teszi próbára. A tékozló fiú bátyját, aki mindenben jófiú volt és mindent betartott, ahogy istenfélő szülei tanították, de neki sohasem örültek így, ahogy az elbitangoltnak, mikor hazatalált stb. A „kinek-kinek érdeme szerint” elvét következésképp elég hektikusan teljesíti. (Ebben a görög istenek sem jeleskednek.) Semmiképp sem abszolút jó ez az Isten, nem csinál mindig jót; vagy legalábbis nem derül ki, nem belátható. Az elején az úr-vonalat mindenképp erősebben nyomja, mint a jó-vonalat. Kicsit „asszonyos”, pontosabban boszorkányos-gonoszmostohás: hatalmaskodó, hisztérikus, „kiszámíthatatlan”, kegyetlen, részrehajló, irigy, szexellenes, autisztikus. De az idők során, úgy látszik (/ hálisten), gyarapodnak a tulajdonságai. Talán ez is az úr-vonal: teljhatalmú, egyetlen és egyetemes (halhatatlan, örökkévaló) isten (szeretne lenni) – és, könnyen meglehet, ez nem megy másképp, mint eltolódni a jó-vonal irányába.