Fekszik:
Szepes vármegyében
|
Fekszik: Szepes vármegyében |
Szepes vármegye elhelyezkedése a történelmi magyarországon
Késmárk a Poprádot Ólublóval összekötő "77" sz. út mentén fekszik
Varjú Elemér "Magyar várak" című, 1932-ben megjelent könyvében így ír Késmárk váráról:
 |
z erődítésekből, amelyek egykor e szép felvidéki várost körítették, már nyomok is alig találhatók. Az erős falakat, bástyákat, pompás | |
| kaputornyokat elpusztította a háború, a tűz, a kegyeletlenség és a kapzsiság. Mihelyt nem volt rájuk szükség, halálra voltak ítélve, pedig lebontásukra még az az ürügy is hiányzott, amit gyorsan fejlődő városok emlegetnek, miután Késmárk éppen a háborús idők elmultával szűnt meg fejlődni és gyarapodni. | ||
A város egyik
épen maradt kapuja
(saját felvétel)
A városfal
egyik épen maradt része - a rondella
(saját felvétel)
Azonban, amíg a polgárság az elődei által emelt védőfalakat elpusztította, meghagyta a város tövében a leigázására épült erősséget. Megfogyatkozva, elhagyottan s dísztelenül, de még áll az ú. n. Thököly-vár, a legnagyobb magyar renaissance stílusú világi épület, amelyet az irigy sors még nem ragadott el az utókortól.
A Thököly vár
bástyái - ma
(saját felvétel)
Késmárkot a XV. század végén az a szerencsétlenség érte, hogy kiesett a királyi városok sorából s földesúri hatalom alatt élve, fejlődésben messze elmaradt társaitól. Pedig e derék város története a többiekéhez hasonlóan indult. Állítólag a XII. században alakult, de a tatárok elpusztították. Talpraállott s IV. Béla (1269), V. István (1270), Károly Róbert (1312) megerősítik szabadalmait. A következő másfélszáz évben egymásután szerzi meg a királyi városokat megillető kiváltságokat. Végül Mátyástól címert kap s elnyeri a vörös pecsétviasz használatára a jogot, ami a városoknál is, mint a nemeseknél már bárói vagyis királyi városi rangot jelentett. Ám rögtön rá jött a balsors. Jutalmul, amiért az 1440-ben ide befészkelt cseheket kiverte, Szapolyai Imre kapott a városra donációt. Ezzel végeszakadt a szabad városi életnek. Késmárk földesúri birtok lett s kétszáz évig minden erejét, energiáját a felszabadulásért folytatott küzdelmekre fordította. 1656-ban megkapta ugyan a szabad kir. városi rangot, de várában továbbra is Thököly maradt az úr. Ezt a polgárok fölött állandó fenyegetés gyanánt tornyosuló sasfészket csak 1703-ban szerezte meg a város 80.000 forinton. Késmárk jelentőségét a határvédelemben (itt vezetett az út a Poprád völgyén észak felé) akkor ismerték fel, amikor Nagy Lajos halálával megkezdődtek a surlódások a lengyel szomszédokkal. Ezért nem elégedtek meg a város megerősítésével; pedig emlékezet szerint hatalmas falai voltak, hanem ezenfelül az északi támadó-oldal felől, a Szent sír lovagjai egykori klastromának felhasználásával, közvetlen a város tövében várat építettek. Ebbe ültek be a Szapolyaik vagy hét évtizedre. Aztán János király odaadta a lengyel Laszki Jeromosnak, ennek a fia pedig Rueber Jánosnál, majd Thököly Sebestyénnél tette zálogba. Utóbbi 1583-ban végleg magához váltotta Késmárkot. A hirtelen meggazdagodott új főrendnek megtetszett a szép vár s nem megvetendő jövedelmet jelentett a kereskedőváros. Állandó lakóhelyül választotta Késmárkot s csakhamar innen írta előnevét is.
A vár
kaputornya
(saját felvétel)
A vár
bejáratát díszítő címer
(saját felvétel)
Kétségtelen, hogy a vár már ekkor mai alakjában állott; egyik tornyába valamely renoválás emlékeként 1572 van bevésve. Teljes kiépítését azonban Thököly Sebestyén eszközölte. A következő két ivadék is sokat épített rajta. Öregebb István rakatta a palotát, renováltatta a tornyokat, amint azt a kapu fölötti 1628-ból való címeres kőtábla megörökítette. Fia készíttette. Vagy csak átalakíttatta a várkápolnát (befejezték 1658-ban) s a lakótermek belső kiképzését.
 |
THÖKÖLY
ALÁÍRÁSA |
A Thökölyiek egyszázados birtoklása alatt a késmárki vár Magyarország legfényesebb főúri rezidenciái közé tartozott. Az egykorúak nem győzik eléggé dicsérni. Még sáncövezte körfalait is elborította a remekbe készült magyaros sgraffitó-dísz. A felvonóhídon s a hatalmas kaputornyon át az ovális udvarra lépőt köröskörül árkádos folyosóval ellátott rengeteg épület fogadta. Az udvar közepén díszkút okádta a vizet. A díszterem (régiesen palota) 200 emberre volt számítva; a termek boltozatát pompás stukkódísz ékítette (amiből a kápolna nyujt még ma is csodaszép próbákat), a padló fehérmárvánnyal volt kirakva. A szobák tömve voltak falkárpitokkal, szőnyegekkel, szobrokkal, festményekkel, pompás bútorokkal, a kincses boltok ezüsttel, díszfegyverekkel. Amikor Thököly Imre megbukott s a bécsi kormány szokása szerint kiraboltatta a várait, Késmárkról tizenhat társzekér vitte el az udvar számára kiválogatott holmikat.
 |
SGARAFITTO DÍSZŰ BÁSTYA A KÉSMÁRKI VÁRBÓL (kép az eredeti könyvből) |
Pusztán állott a vár, amikor Késmárk tulajdonába ment át. Egy ideig kuruc őrség volt benne; 1709-ben Heisster foglalta el s császári katonasággal rakta meg. A polgárok mind a kettőtől szenvedtek. 1741-ben aztán a várossal együtt leégett a vár is. 1787-ben megismétlődött a tűz. A belső épületek jó része leomlott s a köveket elhurcolták. Ma csak kívülről mutatja a régi képet; bent csupán a kápolna áll elég épen, szép belső berendezésével együtt.
A KÉSMÁRKI
THÖKÖLY VÁR
(kép az eredeti könyvből)
A Thököly Imre
márványkoporsója az új evangélikus templomban
(saját felvétel)
Irodalom:
 |
A Műemlékek Országos Bizottsága és a Könyvbarátok Szövetsége kiadása Budapest 1932. |