Koppány lázadása

Tar Zerind fia, Koppány úr somogyi szállásán nagy a sürgés-forgás. Zászlós-kópiás csapatok érkeznek egy- más után a Dunántúl minden tájáról. Lovaik szerszá- main, fegyvereik hegyén csillog a napfény: a vezéri szállás apraja-nagyja bámulva nézi öket. Ilyen sereglést rég nem láttak. Odabent a vezéri sátorban javában tart a tanácskozás. Középen Koppány úr, körülötte a földre terített medve- és farkasbörön az urak. Koppány úr viszi a szót: - Géza fejedelem, akinek a vérszerzödés szerint hüséggel tartozunk, megtért öseihez. Sarolta, a felesége tehát az enyém, hisz én vagyok Árpád vérének legidösebb férfisarja. S enyém a fejedelmi süveg is, az ösi hagyomány szerint. - Nono, öcsém! - szól közbe az öszöreg Tarkóc. - Annak a fejedelmi süvegnek van már gazdája. Hiszen már két tavasz is elmúlt azóta, hogy Géza fia, Vajk viseli. - Majd teszek én róla, hogy ne viselje sokáig! - horkan fel Koppány úr. - Hiába fogadta be Géza úr a keresztény papokat. Hiába építenek mindenfelé tem- plomokat. Elég volt belölük! - Ki kell üzni öket az országból - kiáltott közbe> Acsád. - A földdel kell egyenlövé tenni átkozott temp- lomaikat, a megszédített magyarokat pedig vissza kell terelni Hadúr áldozati helyeire. Nem magyarnak való ez az ájtatoskodó vallás. - Aki pedíg ellenáll, azt lekaszaboljuk, hogy írmagja se maradjon - toldotta meg Bojta. Mihelyst a tanácskozás véget ért, Koppány tüstént küldöttet menesztett Saroltához, Géza özvegyéhez. Hanem az visszaüzent, hogy esze ágában sincs férjéül fogadni Koppányt. Különben is a magyaroknak van már felkent fejedelmük: az ö fia, Vajk. Magyar a magyar ellen kezdett tehát fegyverkezni. Koppány zászlója alatt sorakoztak azok az urak, akiknek nem tetszett, hogy Géza fejedelem már régebben meg- tiltotta a kalandozásokat, békességet keresett a német- tel, s a bajor Henrik lányát, Gizellát hozta fia számára feleségnek. Még azt is elnézte, hogy megkeresztelked- jek és felvegye az István nevet. Gyalázat ez, még ha ö maga továbbra is kijárt a szent berekbe, s áldozott Hadúrnak. ,,Elég gazdag vagyok én ahhoz, hogy két istent is eltartsak." - mondotta, ha a keresztény papok a szemére vetették. István is hadba szólította híveit, s ebben a hadban már ott voltak a Gizellával bejött német lovagok is. A Tapolca forrásánál, erdök rejtekében, csodaszép tisztáson áldozati tüz lobog. Koppány hada állt meg pihenni, az ö hadi népe állja körül az áldozati tüzet. Táltosok reszketö éneke száll az ég felé, s amikor a felkelö nap elsö sugarai áttörnek az erdö sürüjén, a tüzhely hófehér kövére fehér ló piros vére omlik. Kartal, a legöregebb táltos a tüzbe bámul. Arcán a lángok visszfénye játszik. Tekintetével a Hadúrnak aján- lott fehér ló véréböl felszálló párába mélyed, abból próbálja kiolvasni a jövendöt. *** Hirtelen sötét felhö torlódik a nap elé, s az ösrenge- tegen szélvihar zúg át. Nyomában pedig megszakad az ég, s olyan heves zápor omlik alá, hogy az áldozati tüz lángja sem bír vele. Elsenyved, majd kialszik a tüz, s csak sáros hamu és néhány üszkös fadarab marad az oltár kövei között. A vén Kartal ott áll csapzottan, az Áldozati tüz helyére meredve. Csak nagy késöre szólal meg, fátyolos han- gon: - Hadúr nem fogadja el a mi áldozatunkat. Fordulj vissza, Koppány, amíg nem késö.- - Hát majd elfogadja, amikor a hitehagyott Vajk vérével hinted be az oltárt - rikoltja Koppány. És parancsára nyeregbe szállt a had. is megütközött magyar a magyarral. Kegyetlen harc volt. Testvér állt szemben testvérrel, Hadúr imádó pogány magyar Jézus-hívö keresztény magyarral. Ugyanaz a vér, ugyanaz a fegyver. - Huj! Huj! - kiáltották Koppány hívei, és förgeteg- ként zúdultak István magyarjaira. - Jézus! - hangzott a keresztény vitézek ajkáról, miközben megpróbálták feltartóztatni az oly ismerös, s most mégis ellenük indult rohamot. Már-már úgy látszott, hogy a pogány magyarok ke- rekednek felül, amikor a serege élén küzdö Koppányt egy lándzsaütés lebuktatta lovaról. Aztán egy pillanat múlva ugyanannak a lándzsának a hegyén véres feje emelkedett a magasba. A pogány magyarok hadsora megbomlott. Aki tu- dott, futásban keresett menedéket. ,,Hiába harcolunk! Hadúr elfordúlt tölünk!" István nem üldözte a menekülöket. Fátyolos szem- mel tekintett végig az elcsendesült harcmezön, a test- vér-halottak és haldoklók sokaságán. A menekülök pedig, amikor a Tapolca forrásához, az áldozóhelyre értek, ott találták holtan Kartalt, a legöre- gebb táltost, arccal a kihült hamuba borulva. ***

Vissza a fölapra