Az amerikai hadsereg számára a ‘30-as évek elejétôl kezdték el a félhernyótalpas járművek kifejlesztését, amikor a Hadianyagellátási Minisztérium tanulmányozta a franciák sikeres félhernyótalpas Citroen-Kegresse járművét. A Minisztérium felkérésére több gyártó is készített tanulmányokat ilyen járművekre, s a Gunningham Motor Company készítette el az elsô, T1 jelzésű prototípust 1932-ben. 1940-ben kezdôdött el az amerikai hadsereg felszerelése a T14 jelű félhernyótalpas járművekkel, s ennek a bázisán jelentek meg a második világháborúban olyan jól ismertté vált amerikai félhernyótalpas jármű;vek. Ebben az évben, amikor a háború már tűzbe borította Európát, az amerikaiak a hadsereg újrafelfegyverezésére kezdtek el egy programot és 1940 szeptemberétôl a T14-et hadrendbe állították (illetve elindult a sorozatgyártás), mint M2 jelzésű harcjármű. A félhernyótalpas eszközöket az eredeti elképzelések szerint tüzérségi vontatóként kívánták alkalmazni, ennek megfelelôen az M2-t a 105 mm-es tarack vontatójaként és a tüzérek lôszer szállító járműveként állították hadrendbe. A mintaként vett Citroen-Kegresse járműnek is ez volt az alaprendeltetése. A német Hanomag sikeres alkalmazása a német gépesített lövészalakulatoknál 1940-ben bebizonyította, hogy az ilyen felépítésű járművek hasznosnak bizonyulhatnak az amerikai hadseregben is, így aT14/M2-t adoptálták, mint lövészszállítót. Ez a változat M3 jelzéssel vált jól ismertté és elterjedtebbé, mint az M2. Amíg az M2 rakterében lôszeres rekeszek voltak elhelyezve, az M3 szállítótere 25 cm-rel hosszabb volt és a hátsó falon egy ajtó lett kialakítva. A késôbbi M3A1 változatnak a légvédelmi géppuska számára egy emelvényt is építettek. Az USA hadserege tanulmányozta a német hadművészeti gyakorlatot az európai hadszíntéren és arra a következtetésre jutottak a szakértôik, hogy a légvédelem a szárazföldi csapatok számára létfontosságú lehet jövôbeni esetleges hadműveletekben a németek ellen, akik a villámháborús taktikájuk során szoros együttműködést alkalmaztak a szárazföldi csapatok és a Luftwaffe között. A légvédelmi feladatokra alkalmazható járművek elkészítéséhez a Minisztériumban úgy találták, hogy a félhernyótalpas járművek elég nagyok és stabilak a fegyverek hordo-zásához, ezért hosszútávú terveik alapján létrehozták az M19 változatot. Idôközben további félhernyótalpas változatok is készültek, így az Electro-Dynamic toronnyal szerelt T1E3, a Bendix-toronnyal szerelt T1E1 és a Maxson-toronnyal szerelt T1E2. Ezek az M2 jármű bázisán épültek, de a hátsó részen légvédelmi géppuska-torony volt. A tornyok a légierô által is használt szerkezetek voltak, a T1E3-nál megtartva az eredeti megoldást. Az ötletek - tervek kipróbálása után a Maxson-toronnyal felszerelt T1E3-at választották ki. A végleges megoldás prototípusa így ezzel a toronnyal épített M3 alapjármű lett, amit a T1E4 megjelöléssel láttak el. A hadrendben végül “Többcsövű Motorizált Gépágyú Szállító Jármű” (M13) megjelöléssel alkalmazták. Több mint 500 darab készült belôle. 1942 áprilisában elkészült a továbbfejlesztett változata, GMC T58 megjelöléssel, amely négy darab 12.7 mm-es géppuskával lett kialakítva. A White Motor Company-nál 724 db készült el belôle és M16 “Motorizált Géppuska Szállító Jármű” megnevezéssel lett az amerikai hadseregben rendszeresítve. Hasonló kialakítású járművet készített M17 megjelöléssel az International Harvester Co. az M5 bázisán, több mint 1000 példányban. Ez utóbbi sík lemezekbôl összeállított sárhányóval és lekerekített felépítménnyel készült.

35081