Az 1. pont azoknak szól, akik azt hiszik, hogy ismernek, a 2. pont pedig azoknak, akik azt hiszik, hogy nem ismernek! ;-)

   1. Tudom, hogy azt hiszed, már mindent tudsz rólam... de tudod nem tudsz!

   2. Neked meg most mit mondjak magamról? Komolyan azt várod tõlem, hogy lökjem ide pár szóban (lehetõleg röviden és érdekesen) az élettörténetemet?! Na neee! Vagy a személyi adataimat szeretnéd?! Arról meg szó sem lehet! (Na hallod, az én koromban! Mert bizony mi tagadás, én már a harmincas éveimet taposom, bár néha úgy érzem, hogy az éveim taposnak engem. Valójában még nem vagyok öreg... talán csak túl korán születtem!) Nos, mi legyen?! Érdekelnének a velem történt fõbb események, szépen pontokba szedve, taxatív felsorolásban?! Hát nem! Azt kapod, amit adok... ami és ahogy eszembe jut. Hihi!  :-)

   Kisbabaként olyan kugligolyó fejem volt, hogy éjszakánként legurult a párnáról. Nem vicc! Van egy isteni fénykép rólam, amin 7-8 hónaposan (kissé roggyantan) ülök a vadonatúj televíziónk mellett, és rosszallóan ráncolom a homlokom, amint nézek bele a nagy büdös semmibe. Olyan filozófikus mélységekbe tévedt, töprengõ arckifejezést azóta sem sikerült még egyszer összehoznom. Egyébként imádom azt a fotót, mert õszinte és leplezetlen vidámságot ébreszt a barátaimban és ismerõseimben: eddig még mindenki vinnyogva röhögött rajta, aki csak láthatta. (Megjegyzem: éppen emiatt keveseknek adatott meg ez a kegy.)

   Aztán 3 éves koromra már kikupálódtam, sõt, valósággal megszépültem, s egy gyönyörû kisgyerek lett belõlem. Mindenkire barátságosan mosolyogtam, én voltam anyuci és apuci büszkesége. (Ráadásul az "idomítás csodája" is, mert vagy egy tucat dalt, verset és mondókát ismertem, folyékonyan számoltam húszig, és gondolkodás nélkül fújtam a lakáscímünket és a személyi adataimat.) Hát igen, valljuk be, az volt az ELSÕ FÉNYKOROM... olyan voltam, mint egy csupa-lokni hajasbaba, egy elbûvölõ, mosolygós, cserfes kis angyal! Piszkosul jó érzés volt elbûvölõnek lenni és bekaszálni a felnõttektõl érkezõ elismeréseket. Aztán derült égbõl villámcsapásként megszületett a húgom, s én egy jó idõre háttérbe szorultam. Nem volt semmi feldolgozni ezt a csapást. (Nem a húgomat, a háttérbe szorulást!)

   A suliban én voltam a legpöttömebb panka, legalábbis alsótagozatos koromban. Olyan kicsi, mint egy kis törpilla. Utáltam mindenkit, aki tökmagnak hívott, vagy fiatalabbnak nézett a koromnál. Már másodikos voltam, amikor a közértben a pénztáros néni azt mondta, hogy "Hát ez a kicsi lány már tényleg iskolába jár?". Mindezt valami olyan röhejesen gügyögõ hangon adta elõ, hogy kis híján kiestem a szerepembõl, és mélységes sértõdöttségemben is elröhögtem magam. (Aztán kamaszkoromban szerencsére nõttem egy keveset, így nagyjából behoztam a lemaradást.)

   Még az alsótagozatról: jaj, nagyon aktív voltam ám. Éveken át filmekben statisztáltam, mert a Lakatos utcai Általános Iskolában forgatták - többek között - az "Utánam, srácok!" c. ifjúsági filmet is. Imádtunk matekóra helyett a suliból ki-be rohangálni, eszelõs kiskölykök módjára visongva. Meg hát ugyi a híres gyerekszínészek: Kovács Krisztián, Berkes Gabi és társai. Közben karénekre is jártam, és rádió-felvételeim készültek. A Hazafias Népfronthoz és nyugdíjasházakba jártunk énekelni-szavalni... együtt léptem fel az akkoriban még pályakezdõ színésznek számító Lukács Sándorral (akibe persze nyomban az egész énekkar halálosan beleszeretett - képzelem, milyen marha nagy érzelmi hatást gyakorolt rá egy tucat szerelmesen és álmatagon felé pillogó tíz éves kiscsaj). Aztán megtanultam zongorázni. Kerületi versenyeket, majd fõvárosi Bartók Mikrokozmosz versenyt nyertem. Amikor büszke szüleim meghatódottságtól elcsukló hangon megkérdezték, hogy mivel kedveskedhetnének nekem jutalmul e dicsõséges gyõzelemért (ez a jutalmazásos dolog egyébként nem volt divat nálunk!)... nos, én kiábrándító és tapintatlan módon azt kértem, hogy abbahagyhassam a klampírozást. Volt ám nagy elképedés és csalódás!

   Aztán jött a német: Ja-ja, ich spreche ein wenig Deutsch! (Valahová azt is beszúrhatnám, hogy "vielleicht noch immer", no csak a valósághûség kedvéért.) Macht nichts! Der-die-das... gehen-ging-ist gegangen... hát igen, néha elõtör még egy-egy apróbb morzsa a tudatom legmélyebb bugyrából. Lassan 20 éve lesz, hogy abbahagytam a német nyelv elsajátítása érdekében tett erõfeszítéseimet. A minimálisnál is kevesebb maradék nyelvtudásom pontosan arra elég, hogy néhanapján az RTL-en megnézhessem a Melrose Place folytatását... vagy belenézzek Linda de Mol szombat esti esküvõi show-mûsorába, a Traumhochzeit-ba.

   Felsõtagozatos koromban az irodalom, történelem, földrajz és biológia voltak a kedvenc tantárgyaim (mellesleg az összes többit utáltam). Úgy látszik, már akkor ilyen szélsõséges voltam, mindent maximális fordulatszámon csináltam, imádatot, utálatot egyaránt. Ráadásul nehezítette a helyzetemet, hogy minden évben más akartam lenni: ügyvéd, író, színész, archeológus, gyermekorvos. Mert nem voltak szerényebb céljaim, mint hogy én fogom megváltani a világot.

   Ápolónõi szakközépbe jelentkeztem. Akkoriban könnyebb volt onnan átpattanni az orvosira, mint egy szimpla gimibõl. Hm... ma is vallom: az emberi sorsok mindig a véletleneken múlnak. Ha nyolcadikban nem szorul be a jelentkezési lapom az osztályfõnökünk íróasztalának hátsó részébe, ma orvos lennék! De az a fránya lap sajnos beszorult... én pedig kiszorultam... mármint az egészségügyi pályáról.

   Ijedtemben és végsõ elkeseredésemben elvégeztem egy gyors- és gépíró sulit, majd estin a gimit, egy titkárnõképzõt, aztán - kibontakozóban lévõ grafomániám okozta belsõ indíttatásból - egy újságíró iskolát, amit imádtam. (Istentelenül jó csapat gyûlt ott össze, mellesleg nem kisebb nevû tanáraink voltak, mint pl. Grétsy László.) Van továbbá BÜSZ vizsgám, TÜK vizsgám, államigazgatási és közigazgatási vizsgám... soroljam még?  Két tánciskolám, egy ugróiskolám és egy faiskolám! Bizony! :-)))))))))

   Ó, hát igen... az ember mindig csak tanul (ha másutt nem is, de az Élet iskolájában biztosan). Mert közben azért felnõttem, a szerelmek pedig jöttek-mentek. Igaz, én már kisiskolásként is átéltem egy-két nagy szerelmet. Például egészen belezúgtam az egyik szomszéd srácba, aki mellesleg olyan ronda volt, hogy a szülei már kiskorában is csontot akasztottak a nyakába, hogy legalább a kutya játsszon vele. Ráadásul olyan kis vékonyka volt, hogy a kannibál is kipöckölte volna a tányérjából, hiszen még egy tisztességes csontleves sem fõtt volna ki belõle. Én mégis õt szerettem, mert õ volt a legokosabb az osztályban, igazi kis komoly kölyök. Engem meg ugyi ez vonzott, mert kellett valami, ami a belõlem idõnként elõtörõ hülyeséget és ökörködést kompenzálja.

   18-25 éves korom között volt a MÁSODIK FÉNYKOROM. Imádtam az életet, de még inkább azt, ahogy engem imád az élet. Kényeztetett mindennel és mindenkivel. Újságíróként csuda helyekre eljuthattam, érdekes emberekkel ismerkedhettem meg, bepillantást nyerhettem a sztárok kulisszatitkaiba. Barátságba keveredtem például a Neoton Familiás Csepregi Évával, interjúkat csinálhattam sztárokkal. (Már az újságíró-iskolában is, egyik vizsgamunkám Dinnyés József daltulajdonos volt.) Munka, hobby, szerelem, szórakozás... habzsoltam az életet. Nem ismertem lehetetlent semmilyen téren, határ a csillagos ég volt!!!  (Aztán persze egy idõ után ismét visszatértem a Földre, mert mint tudjuk, minden jónak vége szakad egyszer.)

   Munkahelyek?! Hát igen, közben dolgoztam kórházakban, vagyis az egészségügyben, aztán az igazságügyben (egészen pontosan: az Igazságügyi Minisztériumban), most pedig jóideje a közigazgatás csúcsán múlatom (hosszú) munkanapjaimat. (Mivel ez egy abszolút privát Hómpédzs, így teljesen lényegtelen, hogy mi is ez a hely pontosan.)

   A lényeg az, hogy néha félelmetesnek találom kimondani: megállapodtam, megkomolyodtam! (Legalábbis egynémely vonatkozásban!) S bármilyen furcsa, de be kell valljam: szeretem a munkámat. Egyszerûen szeretek köztisztviselõ lenni. Felelõsségteljes, változatos feladatkör, a jólvégzett munka örömével fûszerezve, egy komoly helyen. Néha õrülten sok munkával, máskor meg nagy pangásokkal.

   Felüdülést a hivatásszerûen ûzött hobbim jelent, amely során átlényegülhetek, s tény, hogy az önmegvalósítás ezen formája nálam határozottan bevált. Ez (legalábbis számomra) mindenképpen megér egy külön fejezetet.