Ági barátnõmmel nyaraltunk Siófokon a házukban (Attila-mesében még hallani fogsz errõl a helyszínrõl, mellesleg fõ balatoni nyaralóhelyem mind a mai napig, mert ott jön össze leggyakrabban a társaság nyaranta). Klassz hely, mert bár nagyon kicsi, de legalább közvetlen vízparti telek. Tudod, udvarban a Balcsi! Olyannyira kicsi a telek, hogy a ház két oldalán kb. 1-1 méter hely van, egy hosszú csíkot képzelj el. (Na, de most nem ez a lényeg.)

   Szóval, 1991 nyarán fekszünk Ági barátnõmmel a stégen, nyomatjuk befelé rendesen a sok túlérett kajszibarackot, miközben versenyszerûen olvassuk a sok csacska lányregényt, Romana-tól Tiffany-ig, füzetek és könyvek egyaránt, délelõtt kettõ, délután kettõ, közben csere-bere. Egyszer csak azt mondja nekem az Ági (minõsítve, sõt, már-már "felmagasztalva" a mûfajt):

   - Figyuzz, ilyen szarokat Te is tudnál írni, nem?! - s hunyorogva rámnéz, felkönyököl, mindene ragad a sárgabaritól.

   - Mi az hogy! - nevetek le rá, mivel épp most érkeztem a házból, egy újabb adag barackkal. - Még szarabbakat is! - teszem hozzá viccesen.

   - Akkor meg miért nem próbálod meg?! - forszírozza szinte felelõsségre vonó hangon. - Nézd meg, ennek a hátulján például van egy "Legyen a szerzõnk!" pályázat. Írj valamit és küldd be!

   Az igazsághoz tartozik, hogy akkor én már vagy 3-4 éve abbahagytam az újságírást, és kétségtelenül feszült bennem valamiféle elfojtott (kitörni vágyó) grafománia.

   Sajtcédulákon, cetliken, WC papíron (nem vicc!) készültek el másnap az elsõ regényem vázlatai, sõt, tulajdonképpen a regény alapja. Sitty-sutty kipofoztam, beküldtem, a pályázatot megnyertem, s így 1991. karácsonyán megjelent életem elsõ regénye. A többi már ment magától. Hány is volt?! Jesszus, egyszer össze kéne már számolni! Például most:
 

 1. Fehér karácsony 1991.
 2. Átzokogott nászéjszakák 1992.
 3. Beleszerettem a férjembe 1992.
 4. Vakszerelem 1993.
 5. Félreértesz, drágám 1993.
 6. Szelidíts meg 1993.
 7. Szemenszedett szerelem 1994.
 8. Férjül veszlek 1994.
 9. Az égbõl pottyant võlegény 1994.
10. Fullánk kisasszony 1995.
11. A fele sem tréfa 1995.
12. Egy életen át 1995.
13. Vihar az Édenkertben 1995.
14. Csábíts el 1995.
15. Szeretnék hinni neked 1995.
16. Egymásba gabalyodva 1996.
17. Elcserélt levelek 1996.
18. Két pupák egy csávában 1996.
19. A magányos angyal 1996.
20. Fohász a szerelmedért 1996.
21. Faksznis taxis 1997.
22. Mint gyöngyét a kagyló 1997.
23. A kitartás bajnoka 1997.
24. Kitaszítva 1998.
25. Szilveszteri T-boy 1998.
26. Megszállott férjvadász 1998.
27. Jégbe zárt hazugságok 1999.

   Szeretek írni, mert kikapcsol. Mert az egyébként unalmas és komoly munkámhoz képest tökéletesen MÁS! A téma pedig mindig az utcán hever. Elég lehajolni érte, s a morzsából kis fantáziával ripsz-ropsz történet dagad, abból pedig regény születik. Máskor meg eszembe jut egy jópofa cím, és azt mondom: "Tyû, ez olyan jó, hogy kéne hozzá írni egy regényt!"

   Az egyik velem készített interjúban meg is kérdezte az újságíró, hogy honnan veszem a regényem blikkfangos címeit. Elmondtam, hogy (a 9. sorszám alatt található) "Az égbõl pottyant võlegény" címét például a televíziós "Égbõl pottyant mesék" cím ihlette. Nem tudom, mibõl, honnan és miért jutott eszembe, csak azt, hogy kimentem napozni, s mire abbahagytam a napozást, a fejemben kész volt a könyv. A 18. pont alatt szereplõ "Két pupák egy csávában" is tipikusan olyan volt, hogy tetszett ez a cím, s kanyarintottam mögé egy sztorit. De például a 22.-nél (Mint gyöngyét a kagyló) rengeteget görcsöltem azzal, hogy mi legyen a címe. Gyakorlatilag már kész volt a könyv, de eszembe ötlött, a történetre egyébként passzoló címek közül egyik sem tetszett. Aztán írtam bele egy verset, s a vers címe lett regény címe is, ráadásul illik a történethez. Hát szóval nem mindig könnyû ez a cím-keresgélés, de azért érdekes és izgalmas dolog.

   Évekig bejártam az ELTE-re, irodalomelméletet hallgattam, szakelõadásokra jártam, nyaranta pedig az egyetemi könyvtárt bulványoltam, hogy "értsek" az íráshoz. Nem könnyû mesterség, aki már próbálta, tudja... de klassz dolog, és én szeretem.
 

   Elnézést kért, amiért ismeretlenül háborgat, csak azért tette, hogy elmondhassa, mennyire tetszett neki a Fohász, s hogy történetesen õ pontosan abban a cipõben jár, mint a könyvemben szereplõ Mrs. Spencer. Azt mondta, hogy borzongató érzéssel töltötte le, hogy a regényem lapjain a saját gondolatait, félelmeit és rettegéssel teli kétségbeesését olvashatta. Szinte misztikus érzés volt számára egy vadidegen ember által megírt regényben szóról-szóra olyasvalamirõl olvasni, amit õ maga érez. Pontosan azt és pontosan úgy... mintha csak õ lenne ez a szereplõ. Elmesélte, hogy neki is halálos beteg a férje, s már õ is majdnem feladta a harcot (akárcsak a könyvemben szereplõ Mrs. Spencer)... mert úgy érezte, nincs ereje tovább folytatni. S hogy megvetette magát a gyávaságáért, mégsem tudott másra gondolni, csak arra, hogy hogyan közölje a férjével: soha többé nem megy be hozzá a kórházba. Képtelen lenne még egyszer meglátogatni, még egyszer hozzáérni, megérinteni, megpuszilni az arcát... mert egyszerûen undorodik, iszonyodik tõle, az 50 kilós csupacsont testétõl, a rák-szagú leheletétõl, a fénytelen, fájdalmat sugárzó, rengeteg szenvedésrõl tanúskodó szomorú tekintetétõl.

   Alig értettem a szavait, úgy zokogott. Azt mondta, elfogyott az ereje, már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Bevallotta, hogy rettenetes lelkiállapota miatt nem sok kedve volt megvenni a könyvemet. De a szinopszist elolvasva felébredt a kiváncsisága, s mégis megvette. (Meg hát... én vagyok a kedvenc írója.) Elolvasva a regényt, minden megváltozott benne: feldúlt lelkiállapota lecsillapodott. Egy teljes éjszakán át zokogott, másnap végig borogatni kellett az ökölnyire feldagadt, vörösen égõ, kisírt szemeit.

   Viszont új erõt kapott, vigaszt, bíztatást, s most már tudja, hogy mit kell tennie, hogy végig kell csinálnia az egész tortúrát, hisz oly nagyon szerette az "emberét". Így mondta, e szóval.

   Amikor letettem a telefont, hirtelen én is sírva fakadtam. Aztán meg bosszantott, hogy a meglepetéstõl nem tudtam, vagyis inkább csak elmulasztottam méltó módon megköszönni a telefonhívását. El kellett volna mondanom neki, mennyire felkavartak dicsérõ szavai... milyen sokat jelentett ez nekem. Mert életemben elõször éreztem azt, hogy értelme van annak, amit csinálok: íme, én, a kis senki, a nulla, a porszem... most boldoggá tettem valakit, vigaszt nyújtottam egy olyan nehéz sorsú asszonynak, aki pokoli napokat és heteket élhet át.

   Furcsa, de korábban sohasem gondoltam arra, hogy ilyen valóságos és mély hatása lehet a könyveimnek. Ennél a telefonhívásnál nagyobb elismerést soha nem kaphat Sheila Bruckner az élettõl.