Irodalmi-levél a magyar történelemről, a
magyarok tragikus életérzéséről, költészetről, Erdély sorsáról, amerikai nép, az amerikai ember identitás tudatának a kialakításával kapcsolatos
sajátos problémákról
Nos… Mi, a Közép-Ázsiából kb. félmillió lélekszámmal érkező
magyarok —akik már 1100 éve lakunk itt
Közép-Európában (a Duna-Tisza vidékén, a Kárpát-medencei hazánkban)— a 19. század eleje óta kezdtünk el mélyebben
foglalkozni azzal —lelkes keresgélésbe, kutatásba kezdeni amiatt— hogy KIK IS
VAGYUNK MI valójában (Ez az impraktikus és mégis egyeseknek —már akinek—
életbevágóan fontos "tevékenység" valahogy úgy fest, mint Gauguinél,
aki híres festményének azt a címet adta: "Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová
megyünk?")
A mi mai megcsonkított kis
országunk valaha —a Kárpát-medencei
honfoglalásunk után évszázadokon keresztül, közel egy félezer éven át— Közép-Európa jelentős hatalmának
számított. A csúcspontot Mátyás királyunk uralkodása alatt értük el, aki Bécset
is, Prágát is elfoglalva arra törekedett, hogy a Nyugat-Római Birodalom
császári címének a megszerzése után —annak katonai erejével— űzze ki az
Európa ellen készülődő törököt a szomszédos Balkán területéről.
Apja, Hunyadi János már egyszer megmentette Európát a töröktől, amikor is
(három évvel Bizánc törökök általi elfoglalása után) 1456-ban —az 1956-os
magyar forradalom előtt ötszáz esztendővel— Nándorfehérvárnál (a mai
Belgrádnál) tönkreverte az Európa ellen indulni készülő török szultán
százötvenezer főnyi seregét. (A római pápa ennek a világraszóló
győzelemnek a kapcsán rendelte el —az azóta is minden déli 12 órakor
felhangzó— templomi harangszót)
Mátyás korai halála (1490)
miatt ennek a török elleni nagyszabású tervnek a kivitelezése megszakadt.
Mátyás halála után kb. egy félévszázad múltán (Budavár 1541-ben történő
elfoglalásával) Magyarország három részre szakad, mert a középső
legnagyobb rész török elnyomás alá kerül, s ott sínylődik 150 éven
keresztül. (A török ellen tovább folytatódó határ menti végvári harcok
katartikus heroizmusát örökítette meg az első magyar nyelven író lírikus
költőnk: —Shakespeare kortársa— Balassi Bálint, aki fiatalon, 1594-ben
halt hősi halált Esztergom várának ostrománál.)
Az 1600-as
időktől kezdve az országunk kettős tűz közé kerülve
folytatta élet-halál harcát. A török veszély mellett egyre fokozódott a németek
(a Habsburgok) elnyomó törekvése, akik kegyetlen erőszakkal
(ellen-reformációval) próbálták visszatéríteni az ország protestánssá váló
lakosságát a katolikus vallásra. A vallásüldözés mellett eltörölték a magyar
Alkotmányban rögzített szabadság'jogainkat. Ezen törekvésekkel szemben
indultak szabadságharcba újra meg újra
Erdély fejedelmei. (Többek közt Bethlen Gábor vezetésével).
Nyugat-Magyarországon ugyanezidőtájt gróf Zrinyi Miklós költő, hadvezér,
politikus folytatta a küzdelmet az ország függetlenségéért.(De a bécsi udvar
bérencei eltették láb alól).
Közben 1686-ban (Budavár visszafoglalása után)
felszabadul a török alól Magyarország. Az öröm nem sokáig tartott, mert az
osztrák-Habsburgok a "felszabadított" Magyarországot gyarmatukként
kezelték és be akarták olvasztani a birodalmukba. (Ahogy ezt kb. 250 év
multával az oroszok is meg akarták ismételni az 1945-ös
"Felszabadulás" után, ez ellen tört ki 1956-ban a szabadságharc)
Akkor, a 18. század
elején, az osztrák elnyomás fokozódása ellen a kuruc jobbágyok és nemesek II.
Rákóczi Ferenc vezetésével fegyvert fogtak. A harc, nyolc évig tartó hősi
küzdelem után, 1711-ben elbukott. Az osztrákok (a törökök és németek ellen
vívott hosszú küzdelem miatt)
elnéptelenedett vidékekre németeket telepítettek, valamint örömmel
fogadták és támogatták a dél felől, a törökök elől menekülve,
tömegesen bevándorolni akaró szerbeket, románokat (Mondván: hadd híguljon ez a
rebellis magyar vér). Jellemző adat, hogy míg Mátyás korában az ország 4
milliós lakosságának a 90%-a magyar volt, s hogy ez a létszáma akkora volt, mint a korabeli Angliáé (4 millió). Ezzel
szemben ez a létszám a 18. század végére (három évszázad alatt, az idegenek
betelepítése és bevándorlása nyomán) mindössze a duplájára duzzadt, vagyis
hígult fel, miközben —a békés viszonyok közt fejlődő— Anglia
lakossága szinte megtízszereződött).
Közben a vezető
nemesi osztályunk miközben erősen kezdte elfelejteni magyar mivoltát, pl.
szinte már csak németül, latinul beszélt otthon, társaságban és a hivatalokban
is, aközben csupán a paraszti nép (a szegény jobbágyság) őrizte a
magyarságát: a magyar nyelvet, dalokat, táncokat stb.
A 19. század elejétől
kialakuló nemesi értelmiségünk (a tanítók, a tanárok, a lelkészek, a jogászok,
a költők) kezdeményezésére kezdték kutatni a múltunkat, hagyományaink
alapját, gyökereit, és a magyarság-identitásunk leggazdagabb kincsesbányáját a
szegény nép kultúrájában találták meg. Megindult egy reform mozgalom a
kulturális nemzeti identitás-tudatunkat elfojtani, politikai-gazdasági
szuverenitásunkat elnyomni törekvő osztrák államgépezet ellenében. Ez a
kb. 25 éven át tartó mozgalom 1848-49-re szabadságharcba csapott át. (Kossuth
Lajossal, Petőfi Sándorral az élen)
A szabadságharcot végül
vérbe fojtotta az óriás orosz-osztrák túlerő. (A véres bosszú azzal
kezdődött, hogy a szabadságharcot győztesen végig küzdő 13
hős tábornokunkat felakasztották Aradon). Minden szinten folytatódott az
osztrák elnyomás.
A következő még
nagyobb tragédia kb. 70 év múlva következett a nemzet életében. A vesztes I.
világháború vége után (az 1920-as TRIANONI béke'diktátum értelmében)
—elsősorban a bosszúszomjas franciák jóvoltából— Magyarországot
feldarabolták, megcsonkították: a területének kb. a 2/3-a és a magyar lakosság
kb. 1/3-a (mintegy 3-4 millió magyar testvérünk) a románokhoz, a
cseh-szlovákokhoz és a szerbekhez került. (Ez olyan arányú, égbekiáltó
igazságtalanág és abszurditás, mintha mondjuk a 60 milliós Franciaországból
—egy képzeletbeli békeszerződéshez kötött diktátummal— 20 millió franciát
átszakítottak volna pl. Németországhoz.)
Az elszakított területeken
(elsősorban az erdélyi román részeken) kegyetlen üldözés-elnyomás,
erőszakos ütemű beolvasztó asszimiláció kezdődött. Aki a
magyarokat, a magyar sorsot, a magyar lélek sajátosságait valamelyest is meg
akarná ismerni, ebből (a nemzeti Himnuszunk által is megfogalmazott:
"balsors, akit régen tép" létállapotot tükröző)
morális-motiváltságból, ebből a tragikus életérzésből kellene
kiindulnia.
No, meg abból is, hogy ez a végső
szélsőségbe kergetett magyar elkeseredettség időnként A MÁSIK
VÉGLETBE: (a realitásokkal, az adott konstellációkkal nem számoló —világraszóló
vakmerőségeket, mesés MORÁLIS TELJESÍTMÉNYEKET produkáló, s a lelkes
megszállottságában egeket ostromló
akaratereje ellenére ("a Lehetetlenség konok falába" ütközve) ismét a
földre zuhanó végletbe, —végeredményben tehát ismét csak tragikus életérzésbe—
CSAPOTT VISSZA.
Lásd a dicső 1848-as és az 1956-os forradalmat és
a bukás után bekövetkező csalódottságot, majd közönybe átforduló
céltalanságot, illetve a "Kádár-népének" a vulgár'materializmusba
deklasszálódó ("eszme-deficites") korszakát, az u. n.
"gulyáskommunizmust". (Amely időszakról a korszak
"költőfejedelme" –Illyés- szinte azt találta mondani, amit
Petőfi a hamis próféta álköltőkről mondott: "akik azt
hirdetik nagy gonoszan, hogy már megállhatunk… Mert itt van már a Kánaán".
Illyés ugyanis azt mondta, hogy a magyar nép a Kádár rendszerben oly hosszan
tartó szélárnyékosban tollasodhatott boldogulhatott, mint történelme során még
soha…)
Dióhéjban ezek azok a tragikus antinómiák, amelyek
szinte sorsszerű szükségszerűséggel determinálják a magyarok múltbeli
és jelenlegi életérzését is.
Legnagyobb költőink ódaian szárnyaló hazafias
retorikáját egyfajta kettősség jellemzi: a változásra-változtatásra már
hajlandóságot mutató nép további közösségi célokra történő mozgósítása
LELKESÍTÉSE egyfelől, másfelől (egy más korszakban) pedig a megalkuvó
közönybe, gyáván meghunyászkodó SZOLGALELKŰSÉGBE süllyedt eltunyult nép serkentő-ébresztő OSTOROZÁSA
acélból, hogy "KELJENEK FEL"
zsibbasztó álmuk kábulatából, ÉBREDJENEK RÁ arra, hogy az önmagukba zárkózott
elszigeteltségben sínylődő atomnyi energiájuk láncreakciós
méretű határtalan Erővé szabadítható fel, ha egyesítik önzetlenné
nemesített akaraterejüket —közösségi (nemzeti) sorsuk jobbrafordulását
akadályozó— Elnyomóik ellenébe. Ébredjetek ÖNTUDATRA! Vegyétek eszetekbe, hogy:
"Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr!"
—emlékeztet a költő.
Ezért hát:
"Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most
vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!…" …
Mert "…Fényesebb a láncnál a kard…" … S "A magyar név megint
szép lesz, Méltó régi nagy híréhez… A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk,
hogy rabok tovább nem leszünk!" —írja Petőfi 1848-ban
A szolgalelkűségbe
süllyedt nép kritikai ostorozásának és a népet az Elnyomók ellen mozgósító
lelkesítésnek ezt a költői megfogalmazását szemlélhetjük legnagyobbjaink
(pl. Kölcsey, Vörösmarty, Ady vagy József Attila) prófétai erejű lírájában
is.
És ebből a "MI TESZI A MAGYAR
KÖLTŐT?"-kritérium szempontjából nézve itt is megállapíthatjuk:
Illyés —ez a kommunista rendszerben agyondíjazott
"költőfejedelem"— nem volt költő, hanem csak élmény'hiányosan
kiagyalt verseket (antilírát) csináló verselő, aki világéletében
"rühellé a prófétaságot".
Aki minden korban —a fasizálódó időkben éppúgy,
mint a Rákosi-Kádár korszakban— inkább túlélésre egyensúlyozó
életbűvésznek, semmint művésznek nevezhető, olyannak, aki csak a
saját TÚLÉLÉSÉT tartotta elsőrendű költői feladatnak, s ennek
érdekében tagadta meg MINDEN KORBAN az Istentől a költőkre
szabott —egzisztenciális kockázattal is
járó— szent KÜLDETÉSNEK a vállalását.
Ezért a mindenkori hatalommal szembeni okosan helyezkedő SZOLGÁLATAIÉRT,
(lapuláns) HALLGATÁSÉRT jutalmazta agyon a mindenkori hatalom.
/Ugyanakkor ő, aki szerette magát
"költőfejedelemnek" tituláltani, volt az, aki nem győzte
elégszer hangoztatni az alsó népből jött származását és azt, hogy ő minden
korban fáklyalángozó bátorsággal ÁLLT KI A NÉPÉRT A MINDENKORI HATALOMMAL
SZEMBEN. Amiből persze egy szó sem igaz/
Azért időztem ily hosszasan a költészet vizein,
mert a magyar nép sajátosan tragikus életsorsában, vérzivataros évszázadaiban a
vígaszt, a remény*fényt mindenkor a lírai költő prófétai szavai
jelentették.
És most e "lírai" kitérő után tegyünk
egy másik kitérőt ERDÉLY felé… (a másik csillag*fényforrás irányába…)
Jelenleg ugyanis a magyar lakosság jobbik felét (az
Orbán Viktor által vezetett nemzeti oldal polgárait) mindenekelőtt
Erdélyünk sorsának alakulása érdekli legjobban. Ez azon allergiás (fájó) pont,
amely nap mint nap átjárja a nemzeti lelkiismerettel rendelkező emberek
életérzését.
A magyar történelem során
Erdély volt kulturálisan a legtündöklőbb, a legmélyebb*tüzű
tradíciókkal parázsló területe Magyarországnak. (Nagy regényírónk, Móricz
"Tündérkert"-nek nevezi Erdély "aranykorát")
Százötven éven át —amikor a "török pogányok"
uralták a kárpát-medencei országunk nagy részét— Erdély jelentette nemzeti
fennmaradásunk utolsó reményét.
Erdélybe
azonban az utóbbi két évszázad óta egyre több oláh juh'pásztor (móc)
ereszkedett le a hegyekből és biológiailag (tehát nem kulturálisan)
fölénybe került a magyarral szemben a román, azaz túlszaporodta —a
szabadságáért, függetlenségéért folyó évszázados harcaiban kimerült— nemzetet,
a magyarságot.
Ehhez járult még az is, hogy Trianon (1920) óta
erőszakos asszimiláció kezdődött Erdélyben. Oláh (román) mócokkal
tömködték tele a magyar városokat, megváltoztatván ezzel egész vidékek etnikai
összetételét. (Ennek a szomorú folyamatnak az egyik szemléletes példáját
jelképezi Erdély fővárosa: Kolozsvár, amelynek lakossága jó száz évvel
ezelőtt még szinte színmagyar volt, s ma már alig érik el a 20%-ot a
magyar lakosok. A megalázó üldözések elől sokan a menekülést választották.
Erdély egy évezreden
keresztül Magyarország integráns
részét képezte. Ezt a tényt az európai történészek-térképészek is így ismerik
el. (Kivételt képezett az a 150 esztendő, amíg az Erdély magyar fejedelmei
félig-meddig a török szultán hűbéresei voltak). A Transszilvániának is
nevezett Erdélyt Erdélyországnak is szokás volt nevezni a közigazgatási,
kulturális sajátosságai miatt. (Az osztrákok időnként megpróbálták külön
közigazgatással Bécs fennhatósága alá rendelni, nem sok eredménnyel. De
Romániához ezer év alatt sohasem tartozott).
Erdélyből való
származásúak voltak többek közt pl. olyan híres, ragyogó személyiségek, mint
MÁTYÁS* a király, DÓZSA* (Székely) György a nagy forradalmár vezér,
KŐRÖSI* Csoma Sándor, a világhírű magyarság és Tibet kutató
tudós, BÓLYAI* János a nagy
matematikus, ADY* Endre a legnagyobb költőnk és BARTÓK* a világhírű
zeneköltőnk.
Bartókkal-Kodállyal a XX.
század elején nagy lendületet vett —a már korábbi népdal szövegek gyűjtése
mellett— a népdalok zenei gyűjtése. Ez a zenei anyag'gyűjtés Erdély
szerte volt a legszélesebb körű. Ez a dallamvilág a mélyebb (a
"pentatón-kori") a keleti-magyarság gyökereire rávilágító dokumentációk
feltárását is jelentette.
Bartók és főleg Kodály szerint a magyar lélek
szárnyalni képes megújulásához a népdal éneklés népszerűsödése és a
népdalból klasszikus szintre emelkedő új magyar zene (és kórus éneklés)
kultuszának a kivirágzása szükséges. (Ennek érdekében –a Kodály által különösen
szorgalmazott— szolmizálást, zenepedagógiai oktatást és nevelést hatékonyabbá
kell fokozni az iskolákban).
Annál is inkább, mivel a
széltében-hosszában kultivált "magyar nóta" valójában nem magyar
gyökerű dallamvilág, hanem a bécsi operett-variációk elkorcsosult,
elérzelgősíttett (hatásvadászóan szentimentális) magyar változatait
jelenti.
De hát úgy néz ki, hogy a "magyar nóta" és
az amerikanizáltan kozmopolita diszkó zene együttes hatására a magyar népdal
éneklés egyre inkább perifériára szorul és egyre inkább úgy néz ki, hogy csak a
tisztább, lelkileg egészségesebb táplálékkal élő, finomabb,
differenciáltabb idegrendszerű és lelkületű szűkebb közönség
fogja igényelni a népdalt és a népzenét. (valahogy úgy leszünk ezzel is, mint a
klasszikus zenével).
Hát ennyit a
kollektív, magyar nemzeti szinten
megnyilvánuló identitás kutatás és identitás-tudat jelenlegi állásáról.
És most megpróbálok egy
nehány tapogatózó-megjegyzést tenni az amerikai nép, AZ AMERIKAI EMBER
IDENTITÁS TUDATÁNAK a kialakításával kapcsolatos sajátos problémákról.
Előjáróban
megjegyezném azt, hogy Amerika KULTURÁLIS (tehát nem technika-civilizációs )
gyökerei, azaz lelki-szellemi identitás tudatának a gyökerei túlmutatnak a
vékony (felszínen húzódó) amerikai civilizációs rétegen, mivelhogy ezek a
gyökerek az "Anyaországba" (Európába) vezetnek.
Az amerikai fiatalság
GÁTLÁSTALAN elvakultságában azt hiszi, hogy Ő, a Csúcs*Ragadozó (mint
eszményi Cél) lett a globalizálttá civilizált világunk közepe, miközben nem
veszi észre (eszére) azt, hogy valójában Ő az a homokba dugott fejjel
homokvárat építgető (történelmileg marginalizálódásra ítélt),
komiko'tragikus Óriás'Csecsemő, aki jövője fundamentumát nem hosszú
távra szólóan szilárd (nem szellemi-lelki-morális) alapokra építi, hanem —(a
kultúrát megtagadó, kiiktató, a csak civilizációs eszközökkel
elérhető)— anyag-HASZON'hitre és
az ezzel megvásárolható JÓLÉTI-ÉLVEZET'vallásra helyezi.
Egy önön identitásának a
gyökereit kereső magyar etnikumú amerikai fiatal az USA-ban nem talál
ezeréves tradíciókra visszanyúló KULTÚRÁLIS hátteret, hanem csak egy kb. 2-300
éves CIVILIZÁCIÓS múltat. Talál egy adag vadnyugati álromantikát.
Büszke lehet arra, hogy a "kultúr'fölénnyel"
rendelkező ősei hogyan gyilkolták halomra a civilizálatlan (szerintük
kultúrálatlan) indián őslakosságot, milyen kultúrált trükkökkel fogták
nyakon és hurcolták el szülőföldjükről a "jól kifejlett"
négereket és kényszerítettek őket embertelen rabszolga munkára a
"szabadság hazájában". Büszke lehet továbbá arra a hőskorra,
amikor és ahogyan (az ősi indián területeket kisajátítva) mocskolták
olajszennyezetté a szent földet, általhasogatva fúrótornyaikkal hegyet-völgyet,
erdőt-mezőt, gyilkolván immáron ez ősi földnek nem csak az
őslakóit, hanem magát az ősi Föld Szellemét is. (És arra is büszkén
gondolhat, mennyire "kultúrált" megoldást találtak ki az indiánok
maradékainak a számára a rezervátumokban s a szegény néger millióknak a
gettókban).
A XX. század első
évtizedeinek a "csikágói" gengszterizmus világa már
áttranszplantálódik a jelen korba, amikor és amennyiben Vietnámban a
közelmúltban vagy Irakban napjainkban "csikágói" módszerekkel
terjesztik a kultúrát és a demokráciát, és teljes mellszélességgel támogatják
azt a félfasiszta terrort, ami a Nagy-Izraelért folyik az
"alacsonyabbrendű" (bár szintén sémita) őslakos palesztinok
gettósítása érdekében. (A szabadsággal való szolidaritás eszméjét zászlajára
tűző Amerika lobogóját —a
magyar nép szemében— már akkor is egy újabb szégyenfolt érte, amikor arcátlanul
cserbenhagyta —az orosz medve'mancsai
közé dobta— a szabadságért élet-halál
harcot vívó magyar népet 1956 nov. 4-én, minek előtte pedig
hetekig-hónapokig, éjjel-nappal arra biztatta-lázította, hogy csak keljen fel
az oroszok ellen, majd ő megsegíti).
Az amerikai fiatalság ott
tart, hogy nem mer szembenézni önmagával, vagyis önön identitásának —a civilizációs felszínrétege alatt— húzódó kulturális gyökereivel, nem mer
leásni európai alaprétegéhez. Ennek az az oka, hogy jellemének, egyéniségének (identitásának) az ilyen mélységű
vállalása szükségszerűen együtt kellene járjon a saját JÖVŐJE és az
Emberiség JÖVŐJE hitelesen progresszív FORMÁLÁSÁNAK A KÜLDETÉS'TUDATÁVAL.
(Tekintve, hogy ma már Amerika —ez a
globális nagyhatalom, ha tetszik, ha nem—
az egész Glóbusz jövőjének a sorsát viseli a vállán, a több hatalmi-JOG:
több hatalmi-KÖTELESSÉG Egyenérték-törvényének az alapján).
Az "Ismerd meg
magad!" (és múltad) antik mondás vállalását terhesnek érzi az amerikai
fiatal. Inkább kábítószerrel élve élvezi, múúlatja el napjait. Ez a kábítószer
nem jelent feltétlenül drogot. Megteszi ezt az is, ha egyéb módon szórja
(szórakoztatja) szét az idejét és idegeit a TV és Koncert és Disco
sztár*Bálványait imádva, hozzájuk örjöngve, s a házi'bulikért vonaglik
élve-halva…
Mint említettem: a
fiatalság —önazonossága keresése közben— Amerikában nem találhat humán'kultúrát
képező humusz rétegre, amely táplálhatná a kultúrát, nem talál csak egy
civilizációs hordalék'talajt. Arra viszont már lusta, hogy ennél mélyebbre
ásson (hogy ennél mélyebbre lásson), oda, ahol feltárulna előtte a
kultúra, oda ahol a gyökér*szálak már kultúr'rétegekbe, vagyis Európába
vezetnének.
Az USA-ban 2-3 évszázad
alatt nem is alakulhatott ki kulturális múlt, hanem csak techno'civilizáció. A
szellemi-lelki-morális kultúra ugyanis csak sok évszázad sőt több évezred
egymásra épülő rétegeiből tevődhet össze.
Az európai kultúra
gyökerei a görög-római harmóniát, erkölcsi idealizmust, IDEA-értékrendet
képviselő kultúr*rétegekbe nyúlnak vissza. (Kb. 2500 évesek). Ezt követte
a középkori egyházi keresztény kultur rétegződés (a román és a gótika) a
maga művészeti stílusával, világszemléleti jellegzetességeivel (kb. az
5-13. század között). Utána jött —az antik kultúrát feltámasztó— reneszánsz és
humanizmus kultur rétege (a 14-16. században). Ezt követte a reformáció a maga
kulturális vívmányaival a 16. században és az ellenreformációs barokk
művészeti stílus a 17. században. Ezek után következett el az eddigi,
alapjában vallásos jellegű kultúrák nagy antitézise: a 18. századi
racionalista felvilágosodás: a művészetek, ideológiák elvilágiasodása: a
materialista és idealista filozófiák frontális ütközése.
A 19. század elején
lezajló ipari forradalom (a gőzgép feltalálása és hasznosítása stb.) után
a humán kultúrának (a szellemi-lelki-erkölcsi orientáltságnak) a központi
szerepét kezdte kiszorítani a
természettudományos, technikai gondolkozás dominanciája. A civilizációs
vívmányok, értékek mindenek fölé helyező istenítése kezdett divattá válni:
a civilizáció egyre fokozottabban gyűrte maga alá a kultúrát.
A radikális racionalizmussal átitatott materializmus
minden misztikumot (minden lelket) kiűzött a történelemből és
létrehozta az Új Istent: az Evolúció hipotézisét, mely szerint a természet (az
ÉLET) kialakulásában és működésében minden anyag'ok-okozati racionalitással
megy végbe: az egyszerűbb mennyiség oka a bonyolultabb
minőség-okozatnak: az Ember-minőség (a"lelkes'állat") oka a
lelketlen állat-mennyiség (a majom)
A biológiai darwinizmus
hamarosan átcsap a társadalmi szférába és szociáldarwinizmussá fajul. Természetes
dolognak mondatik ki, hogy —miként az állatvilágban, azonképpen ember és ember
között— az Erősebbnek, a nagyobbnak joga és kötelessége a Gyengébbet, a
kisebbet magáévá tenni: felfalni. Ezt hirdette a szabadversenyes KAPITALISTA
éppúgy, mint később a fajelméletes FASISZTA avagy az osztályelméletes
KOMMUNISTA. Amint a természetben, az állatvilágban az a természetes ösztön
diktálta rend, hogy ott nincs erkölcs, tehát minden Amorális, úgy az emberi
társadalomban az a természetes, az a racionalitás, hogy minden Immorális. (Az
erkölcsöt, a lelkiismeretet csak a Gyengék találták ki nagy ravaszul a maguk
védelmére, az Erősek lelkiismeret furdalása céljából).
A multinacionalista
Globalizmus (amelynek elsőszámú megtestesítője az USA) —minden istenkedően idealista eszmék
nagyhangú hírdetése ellenére is, a gyakorlatban— ezt a szociáldarwinista, materiál'racionalista elvet követi. A
fajelméleti alapon felépített állatias erőszakot (a hitlerizmust) kiütötte
a nyeregből USA, egy jó emberöltővel később legyőzte az osztályelméleti
alapon működő állatias erőszakot megtestesítő kommunizmust
(a sztalinizmust) is.
Vaj'ha le tudja-é
győzni Önmagát: az önmagában is elő-előbukkanó állati
erőszak'kultuszt. Azt a civilizációs (tehát nem kulturális) adottságaira
épített Nagyhatalmi mentalitást, amely egyre károsabban határozza meg az
ERKÖLCSI ÍTÉLETEIT (pl. azt, ahogyan "JÓKRA" és
"GONOSZOKRA" kezdi felosztani a Föld lakóit)
Bp. 2004. aug. Makrai
Imre
