Vasárnap este meg elmentem magányosan búvárkodni a Devils Lake című kedvenc tavamhoz.
Csak a parton veszem észre, hogy otthon felejtettem az ólomövemet.
Csak a ruhám felsőrészét öltöm fel, és minden zsebemet telepakolom sziklakkal. Így sikerül elindulnom lefelé.
Teljes csend, sehol senki, finoman gőzölög, párákat ereget a víztükör, lenn a halak már alszanak az iszapon ülve... naphalak, egészen méretes példányok is, pár sügér, meg apró jószágok. Az édesvízi pici rák (crayfish) szeme is világít, mint a macskáé) Nagy a csend, a nyugalom, még azt is hallom, amikor a kifujt buborékjaim elérik a felszínt és ott szétpukkannak.
Elúszok párszáz méterre a sziklák köze, navigálok a tájolóval, irány észak, tartom 20-25 lábnyi mélységet: pár lábbal alább egy éles vonal, alatta sötétebb-zavaros a víz, és eszméletlen hideg, nincs több tíz foknál. Csak ezért megyek le egy pillanatra, hogy elérjem a harminc lábnyi mélységet, az olyan szép kerek szám. Összefutok egy félméteres csukával, a kövek között alszik, pár centire ráúszok és szemezünk. Azután hirtelen megélénkül, egy farokcsapás, és már sehol sincsen. Fogytán a leveg?, húsz perc elmúltával fordulok, és hazafelé navigálok. Még kétszer látom az előbbi csukát, vagy hasonmását, de talán inkább őt, mert egyre élénkebb, egyre kevésbé vár meg.
Azután, csak úgy a víz közepén lebegve egy méternyi, hatalmas csuka kerül elém, félelmetes állat. Törzse combvastagságú, kacsacsőrszerű szájában tűéles fogak sorozata. Hideg, kifejezéstelen tekintettel bámul rám. Én meg vissza, ?reá. Odaóvakodom mellé, gyönyörködök benne, nem bánja. De amikor meg akarom érinteni (azért a nagy búvárlámpát - biztos, ami biztos- kett?nk között tartom), akkor bekapcsol, s mint egy kisebbfajta tengeralattjáró, elt?nik a mélyben. Továbbúszok, hátra-hátra nézve, nem jön-e utánam a sötétben. Persze, hogy nem, de azért mégis...
Kiérek a sziklák közül, már nem kell kerülgetni ?ket, egyenes vonalban úszhatok, csak mágnest? iránymutatását követve, és közben széles ívben pásztázom lámpámmal magam el?tt a sötétséget. Meg egy pici, legfeljebb félkilós alvó csuka kerül az utamba, s mar a hínárerd?nél járok. Innen vagy harminc méter lehet, ahol indultam: készülök a felmerülésre. Már látom is a felszínt, lámpám fénye visszaver?dik a tükörr?l, és ha nem világítok, akkor látom a félehold fényét is felettem.
Felérek, csend, koromfekete égen ragyognak a csillagok, bagoly huhog.
A parton, nem több mint ötven méterre villog piros LED-ekből épített biciklilámpám, jelzi, hogy hol tudok partra szállni. Jól navigáltam, elégedett vagyok magammal. Leveszem a maszkot, hanyatt fekszem a v1zen, élvezem a nyugalmat. A part fele tartva kiürítem a zsebeimet, az ólmokat helyettesítő kövek visszatérnek a tó fenekére, ahonnan vétettek. Amikor a palackom sziklakhoz koppan, megérkeztem, tovább úszni nem lehet, leveszem az uszonyaimat.
És hol a maszkom, a pipám ? Nincs sehol ! Nyílván amikor visszaszórtam a köveket, akkor elengedtem a maszkot is és most valahol a víz alján hever. A kocsiban van egy tartalék maszk és pipa, azt rakom fel és palack nélkül, a felszínen úszkálva pásztázom a sötét mélységet alattam, hátha meglátom sárgállani valahol. Itt kell legyen egy ötven méternyi körben valahol. Sziklás és hínáros ajzat váltakozik, egyik sem ideális a keresésre, bárhol elbújhat a maszk. Latok egy méretes harcsát, az nem alszik ferdén, fejjel a talaj fele keresgél valamit. Valószín?leg nem a maszkomat, inkább kishalat, rákot, miegymást.
Újra és újra beúszom a környéket, a holdat használom segítségül a tájékozódáshoz. Húsz perc sikertelen keresés után már éppen feladni készülök, pedig különösen a pipámat nagyon szeretem, megszoktam már, de mit lehet tenni, amikor végre megpillantom az elveszett tárgyakat, egy nagyobb hínárcsomó mögött bujkálnak. Nagylevegő, szabadtüdős merülés, nincsenek mélyebben három méternél, már a kezemben is vannak. Most két maszkkal (egy a fejen, egy a kézben) megyek a kocsihoz, kanyargós erdei ösvényen cipelem az üres palackot (Így is nehéz) meg a szerelés többi darabját. Gyors törülközés, öltözés, és már repül is velem hazafele a kocsi a szerpentinen, s útközben újra Koncz Zsuzsa énekel: Volt egy régi nyár...
Szeretettel
