Én egészen korán kezdtem olvasni a HIX elõdjét, a Weisz Iván-féle híradót, aztán sokáig semmi, és 92-ben, mikor megint külföldre mentünk, egy ideig járattam a Tippet, de gyorsan meguntam. Egy idõ után úgy voltam vele, mint Magyarországon a napilapokkal: reggel kinyitottam (vagy beleneztem az e-mailbe) és rögtön jól felidegesítettem magam. Közben, szokás szerint, utaztunk össze-vissza, és úgy 95 tavaszán, amikor éppen Pittsburghben laktunk, megjelent hajlékunkban a Csoda: egy igazi számítógép, amiben mindenfele luxus dolog volt, CD-ROM, meg modem - meg hozza finom amerikai átalánydíjas telefon, és az egyetemen keresztül ingyen Web-hozzáférés!

Nehezebben ment, mint mostanában, de egy heti installálás után kinyílt a világ és versenyt Internetezett az egész család. Akkor jöttem rá, hogy már nemcsak Tipp van, meg Forum, hanem mindenfele más, és találtam egy Otthonka nevû listát - aminek az archívumát egy éjszaka alatt végigolvastam, elõször boldogan, hogy nekem itt a helyem, azután nagyot csalódva, hogy ezt a jó kis társaságot már sikerült szétverni valakiknek.

Nem tudom, aki a HIX CD-t megvette, végigkövette-e az Otthonka útját a kezdetektõl a puccsszerû névváltoztatásig, ami talán egy-két hónappal elõzhette meg azt, hogy én felfedeztem. Már használtam itt ezt a szót, és valaki említette is utánam, hogy a "szellemiség" - nahát az Otthonka szellemisége aztán kilógott az egész HIX-bõl, és ennek megfelelõen kezelte mindenki, Hollósi Józsival az élen. (Ezt sem irnám le a HIX-en, mert az ember mégiscsak betart valami tánc- és illemtant, de már régen a szívemen feküdt.) Az Otthonkát nagyrészt külföldre, elsõsorban Amerikába "csöppent" nõk alakították, olyan asszonyok, akik otthon munkát, ismeretségi kört, rokonokat hagytak ott, mert a férjük kiment dolgozni, és hirtelen rájuk szakadt a családdal járó minden felelõsség egy teljesen idegen helyen, a külföldön végzett munkával járó izgalmak és sikerélmények nélkül. Ennek a helyzetnek a jelképe volt az a bizonyos ronda ruhadarab, ami ellen a HIX egyéb rovatainak huszonéves félkamaszokból álló olvasóközönsége olyan élénken tiltakozott (anélkül persze, hogy olvastak volna az Otthonkát.

Érdemes beleolvasni, mert fantasztikus: amire máig is emlékszem, azok Fekete Györgyi élvezetes, friss beszamolói New Hampshire-i életük kezdeteirõl, meg S. Szabó Judit iskolákról szóló írásai. Dénes is sokkal többet irt, mint manapság :), ja akkor még csak, ha jól emlékszem, három gyereke volt... és Fogarasiék mindenfélérõl, magukról is, meg orvosi tudnivalókról is. Ezt a jól összerázódott társaságot robbantotta szét H.J. azzal, hogy rájuk erõltette az Otthon nevet, és Györgyi, teljesen igazatok volt, hogy akkor abbahagytátok az írást, bármennyire sajnáltam is ezt ott a pittsburghi számítógép elõtt ülve.

Õszintén szólva, én mindig azt gyanítottam, hogy csináltatok Magatoknak egy külön listát, és még terveztem is egy párszor, hogy írok valamelyikõtöknek egy magánlevelet, hátha tényleg így van és bevesztek engem is. Latod, milyen távoli hódolók akadnak az Interneten ?:))

Aztán néhányszor még megnéztem az Otthont, de akkoriban eléggé "leült", és csak késõbb kezdett érdekes lenni újra, amikor Lausanne-ban dolgoztam egy évet és nem volt ott a családom, így az Otthon tényleg egy darab Otthon lett. Abban az idõben már többször úgy éreztem, hogy egy pár dologhoz hozza tudnék szólni (pl. az otthon vagy külföldön lakás, Mikiék "életjátéka"), de aztán Zsuzsa egyik elsõ, Melindára és a hazaköltözésre vonatkozó kérdése adta meg az elsõ lökést, hogy megszólaljak.

Nem tudom, Ti hogy voltatok vele, én szinte rosszul voltam azon a napon, amikor az elsõ hozzászólásom megjelent, még néhány nappal azután is, hogy majd mit fognak szólni, vagy milyen e-maileket kapok - nem is elsõsorban azoktól, akik már majdnem ismerõsök voltak, hanem akik nem szoktak írni, csak akkor, ha le lehet dorongolni valakit vagy bele lehet kötni. De szerencsére semmi ilyesmi nem történt, csak annyi, hogy egy hónap múlva már Máriával ettem Zürichben a Geschnetzeltest, aztán amikor áttettük székhelyünket Bostonba, megismertem Zsuzsát, Mikiéket, találkoztunk Hannával is, Timeával és Tónival hosszas magánlevelezést folytattunk, szóval egy valódi nem is teljesen virtuális baráti köröm kezdett kialakulni, akikkel hasonló témáink voltak és hasonló stílusban gondoltuk megbeszélni azokat.

Közben pedig az Otthon kezdett olyan lenni, mint a Tipp sok évvel ezelõtt: reggel elolvastam és rögtön ideges lettem. Ezért tetszett a Családi Kör gondolata, mert eljutottam oda, hogy Nektek többet mondanék el magamról, mint amirõl úgy gondolom, hogy egy nyílt listára való. Lang Attila szavaival: az Otthon egy kirakat, amit az ember kitesz oda, azt vegye tudomásul, hogy bárki elolvassa. Én meg úgy látszik, nem ilyen kirakatba való vagyok (legalábbis egy bizonyos ponton túl), úgyhogy inkább csak azzal levelezek, akivel kedvem van. Persze annyi hátránya van a dolognak, hogy nincsenek friss hangok, és mindegyikünk friss hang volt egyszer... de talán ezért jó ez az ajánlásos dolog, én se tudnék jobbat kitalálni - olyannyira, hogy én is írtam Mikinek annak idején, hogy Györgyit hívja meg ide (bár valószínûleg magától is eszébe jutott), mert még mindig hiányoltam azokat a New Hampshire-i írásokat, meg hát a rögeszmém arról a régi klubról, az nem hagyott nyugodni...

Egyébkent az Otthon még jár, de már nekem sincs kedvem írni bele.

Kamarás Kati