Kirándulás a Rakaca-víztárolóhoz ( II. rész)

Kedves Gyerekek!

Remélem ágyban vagytok már! Ma a tegnapi mesét folytatjuk.

Ott hagytuk abba, hogy elment a busz is, hőseink tovább tikkadtak az aszaló napon az állomáson.

Apu, szomjas vagyok! (én is, kislányom...) A mentő ötletet végül az állomásépület adta: ahol állomás van, ott állomásfőnök is van! Ahol állomásfőnök van, ott ember is van.

Ahol ember van, ott általában lehet beszelni...

Bezörgök a függönyön, kidugta az orrát egy aranyos néni, rábeszéltem, hogy a fele csomagunkat pátyolgassa, amíg vissza nem érünk értük.

Réka hátán egy zsák, a bicigli csomagtartóján még egy. Böndönc hátán egy zsák, Kinga ölében egy, és elől a biciglimen ismét egy. Csoda, hogy nem roskadt össze alattunk a vonat.

Uccu neki, hegyibe! Úgy 2-3 km-re saccoltam a távot. Az első két km (amit én 500 méternek néztem...) szép sima út volt, csak úgy gőzölgött a lágy aszfalt a melegben. Aztán a végén, a falu elején egyszercsak jött szembe egy hegy. Nem lehetett kitérni előle, ott púpozódott az út alatt, és egyre jobban közeledett! Én nem izgultam nagyon, visszakapcsoltam vagy 10 fokozatot, és szép komótosan tekertem. Hanem Böndönccel tolt ki a hegy (több mint 12 méter magas volt!), mert neki nem váltós biciglije volt. És a legnehezebb zsákot választotta, hogy azt ő akarja hozni. A felénél már szuszogott rendesen és egyre jobban lelassult, akkor értem mellé, amikor már majdnem megállt, de még sikerült elkezdenem tolni fölfelé, egy kézzel.

Tudjátok mi a jó a hegyben? Hogy mindig két oldala van! És a másikon általában lefelé kell jönni! A tetőn elő a térképet, természetesen két úton is lehet menni, menjünk az egyiken.

Sikerült benavigálni magunkat a vasárnapi körmenetes búcsúba, és az azt övező műanyag-zsibvásárba. Úgy néztek ránk, mintha legalábbis helikopterrel mentünk volna.

Túléltük. Ők is.

Újabb, de már kicsi hegy, megmásztuk, a túloldalán kellemes kis lejtő, faluvége, gyerekek kezdenek fáradni. 3 km. Térkép elő, kb. félúton lehetünk...

Tekerés tovább, nyafogva-izzadva. Meglátjuk a gátat: hurrá megérkeztünk!

A gáthoz. De nem az üdülőhöz. Az hol van? Valahol a tó mellett, balra fel a második ház... Ennek ellenére megtaláltuk, persze a tó legtávolabbi pontján volt, a falutól még újabb 4 km-re.

Bekászálódtunk. Réka körbeszalad : hááát, apu, jobb hogy anyu nem jött el, én jobbra számítottam. Csitítgatom, hogy legalább nem első nap akadjon ki ránk a gondnok...

Legyezzük magunkat, a Torgyán-féle patakvér helyett patakvíz csorog rólunk. Jó nagyot húzok a kellemesen hideg csapvízből, amikor újra előkeveredik a gondok, és körbekalauzol a házon: "a legfontosabb, hogy a vízcsapokból nem lehet inni, itt vannak a műanyag kannak, el kell menni a forrásra vízért..."

No, gondoltam, akkor most már nekem annyi, itt maradnak a gyerekek árván, Rékának megmutattam a pénzt, a vonatjegyet vissza, a telefonkártyát, és vártam az elmúlást. De olyan meleg volt, hogy az csak nem akart jönni. Helyette mi mentük egy kicsit visszafelé, ebédelni. Valami eddmegleves volt utána meg rántott husi rizibizivel. Nohát, olyan jólesett, hogy egyből meggyógyultam, a gyerekek is benyomtak rendesen a felnőtt adagot. Megkaptuk az előző két napi kajánkat hidegre átváltva, plusz az aznapi vacsorát. Ennyi konzerv szerintem meg az üzletben sincs... Ráadásul abból is a rosszabbik fajta, Réka szerint. Egy karton májkrém, ilyen-olyan vagdalthús, szalonnabőrke, marhapata-pép, sertésfejhús, brr...

A szálláson újabb dilemma: a csomagokért vissza kell menni... Időközben azért hidegebb lett vagy kéttized fokkal, mert már fél három körül járhatott az idő. A gyerekek égre-földre esküdöztek, hogy ők ugyan biciglire nem ülnek egész heten, ennyi nekik éppen elég volt. (nekem is...) Akkor vissza egyedül. (csak ezt tudja meg Nyusz, hogy otthagytam őket...)

Beoltottam őket szemmelverés és mindenfele átok ellen, aztán tekerés. Állomásnéni szépen őrizgette a csomagokat, nem kellett lelőnie semmiféle fosztogatót. Két csomag fel, a gyerekülésbe a nagy hátizsák, előre egy kisebb másik. Hegyek oda-vissza, tétre, befutóra. Hazaértem, és még minden gyerek megvolt, ráadásul épen, egyben. Különös.

A lehűlt kéttized fokot sikerült a napocskának visszatornásznia és még meg is fejelte valamennyivel. A gyerkőcök persze egyből kiszúrták, hogy itt strand is van, mert sok gyerekfej nőtt ki a vízből. Nagy nehezen rávettek, hogy menjük fürödni. megmártóztunk, jókat pancsoltak, kb. olyan Velencei-tó-szerű lehet a rakacai is.

Hogy mit vacsoráztunk arra már nem emlékszem, de jól megázott a házunk kívülről, mert akkora zuhé volt az este, mint ide Nagykáta.

" és íme eltele az első napjok..." (Dénes könyve 36-ik fejezet)

Hello, Dénes

1998. 08. 26.