Kirándulás a Rakaca-víztárolóhoz ( III. rész)

" és felkele ismét az ő napjok és eljöve az kirándulásoknak második napja..." (Dénes könyve, 36. fejezet)

Második nap:

(egy kis adalék: a kis jegyzetfüzetemben, amit vezettem, az első napról mindössze 9 sor volt írva, ebből lett két levél. Erről a napról egy egész oldal van :-)))

(06.29)

Ébresztő (valamikor), és bicigli reggeliért. Konzervünk volt ugyan vagy 10 kiló, de kenyér, az egy falat se... Meszes, a szomszéd falu csak másfél km, csak van ott valami boltféle, meg itt is, ahol a bozóttűz se jár... Kaptam kiflit, tejcsit, kalácsot. Mire túlettük magunkat mindenen, hogy, hogynem, beállítottak Viktorék a csoda terepjárójukon! (a megdöbbenésünk persze csak látszólagos volt, mert megleveleztük azért, hogy eljönnek értünk, és csapunk egy görbe napot Jósvafő és vidékén) A meglepetés azért volt, mert a helymagyarázatunk ellenére is megtaláltak minket. Bedobozoltuk a gyerekeket a csomagtartóba (azért az Opel nem egy Espace...), persze mindegyik visított, hogy nem akar oda menni, de nem volt kecmec. Persze minden út Jósvafőre vezet - alapon elkanyarodtunk Tornakápolnára. Jó kis Tamásos-biciglis emelkedőn kaptattunk felfele, néhol láttuk magunk alatt az utat, ahonnan jöttünk fölfelé. Olyan igazi kis, keskeny, faluvégi út volt, egy busz éppencsak elfért rajta, drukkoltunk, hogy a napi egy járat éppen ne most jöjjön lefelé. Felértünk, a falu központja az autóbusz-forduló, mellette egy kis templom, amit a gyerekek nyüszítésétől nem tudtunk megnézni. Teleengedtük a nagy vízhordó bödönt csapvízzel. Vik éppen lógatja be a kocsiba, addigra én is teleteszek egy kis kulacsot és megkóstolom. Még időben szóltam, hogy öntsük ki az egészet, mert a pesti víz is jobb volt ennél...

Lefelé félúton megálltunk egy kis magaslaton, - ha már terepjáro, megterepeztük egy kicsit a hegytetőn, több métert mentünk a fűben. Ki a kocsiból, itt a szabadság!

A gyerekek csak néztek, hogy mi az a nagy, repülő valami ami a légy és a harapófogó keresztezéséből jött létre. A bögöly volt az. Illetve voltak azok, mert rengetegen voltak. Valahogy összetereltük a fele társulatot egy fénykép erejéig a magaslatra.

Gurulgatás tovább Jósvafőig, aholis megvettük a betevőnket ebédre.

Leballagtunk a Tengerszem tóhoz, útközben megint képeztünk egyet (az a jó sötét, ahol valami fehér van hátul a homályban, na az a fehér volt egy kis mű-vízesés...). A tónál egy beton-stégen leültünk és eszegettünk. A gyerekek nem nagyon állták meg, hogy ne piszkálják a vizet, Réka be is mászott nyakig - 12 fokos volt. (Zoli meg a szomszédai ide már jégcsákányt is hoztak volna Sydney-ből...)

Volt egy kis medence, mögötte egy 3-4 méteres kis zuhatag, itt folyt le a patak vize tovább, persze ennek a szélén ugráltak a legjobban és a legtöbbet a lurkók. Vikbe is beleállt az ideg, amikor meglátta, hogy hol szaladgáltak idáig a gyerkőcök, utánuk is ment - persze majdnem őt kellett visszahozni...

Valamelyik kisügyes beledobta a vízbe az egyik kulacsunkat , szerencse, hogy az áramlat nemsokára kisodorta a partra.

Tele bendőkkel másztunk felfele. Vik tudott egy dugi forrást, ahol a barlangi karsztvíz folyt ki, na ez az igazi, itt telepakoltunk minden vizesedényt. A hogyan is igen lényeges momentum volt: itt csak 2 m volt a vizeses magassága és kb. 1 méterrel a tető alatt volt a forrás nyílása. A nyílas felett volt egy fácska, ebbe lehetett-kellett kapaszkodni, és a másik, szabad kézzel a kannát a kiömlő vízbe dugni. (10 literes volt a kanna...)

Tegnap irt Viktor, úgyhogy megmaradt. (Joli oda se mert nézni...)

Jósvafő a világ egyik közepe, mert itt van "a" hucul-ménes (csak így ékezet nélkül, igazi u-val). Ez ősmagyar fajta ló. lovacska, mert a kislónál nagyobb, de a nagylónál meg kisebb. (az Őrségben a kis tavat úgy hívjak, hogy "tóka", én ez elapján elneveztem ezeket "lóká"-nak. egyszerűbb kimondani, mint a lovacska-t) Igenám, de a ménes nem jött le hozzánk, nekünk kell hát őket megkeresni. Egy-két falubelit megkérdezve úgy elkeveredtünk, hogy a harmadik alig tudott minket legalább a kiindulópontra visszaterelni.

Ott valami nénike aztán úgy útbaigazított, hogy meg lovászfiút is utolértük. Közben persze átverekedtük magunkat (ill. inkább a kocsi magát) a Tohonya-szurdokon (felező, négykerék-meghajtás, drukkolás) nagyon klassz, olyasmi mint a Bakonyban a Fenyőfő alatti szurdok, csak nem olyan hosszú, de legalább olyan sötét, nappal is! (na jó, olyan szürkület-féle van benne). A lovászfiú is útnak eresztett bennünket, aztán eltűnt az erdő sűrűjében valami hatalmas emelkedőn a lován. Mi megtaláltuk a teheneket, a röpködő harapófogókat, amik a kocsiban is tiszteletüket tettek, jó kis ribilliót okozva szerény méretű gyerekseregünkben.

Már nem is hittünk a szemünknek, amikor újra megláttuk a lovasembert, aki nagyon integetett, hogy ha már eddig eljöttünk, már csak egy kicsi van ménesig. Megtaláltuk őket, éppen enni kaptak a karámban, jászolban (vagy hol, nem tudom hogy hívják a lóasztalt). Féltünk hogy a kicsiket nem engedtek a nagyok kajálni, mindig odébblöködték őket.

A végén kaja nélkül kimentek napozni szegénykék. Hazafele sétáltunk egyet a hegytetőn (ha már úgyis ott volt). A gyerekek simogattak kecskét, Bendeg sikeresen elszaladt egy bögöly elől, szóval állandóan világrengető dolgok történtek velünk.

fk!

1988. 09. 02.